HTML

Roszík Gábor blogja

Figyelemmel kísérve a hazai közéleti, politikai eseményeket, azokról szeretném elmondani véleményemet, keresve a lehetőséget: mit lehet itt tenni?

Friss topikok

Linkblog

SZENTPÉTERVÁRI BLOG – November 25.

2009.11.26. 07:37 Roszík Gábor

Már régen elhatároztam, hogy mosni is fogok, van automata mosógépem, mikor megjöttem fölajánlottak mosóport is. A tegnapi vasalás további házimunkára ösztönöz, kérek mosóport, kapok is. A mosás tárgya két darab, azaz egy pár papucs. Valamikor hó fehér volt, a Windsori Kastélyban kaptam pár éve, ott vendégeskedtem. Rendkívül finom anyagból készült, pehely könnyű, a királyi család is pont ilyet használ (Fülöp hercegen is ez volt, amikor összefutottunk a folyosón, de ez egy másik történet…). Mindkét papucsba arany fonállal bele hímezve a királyi címer, baloldalon ágaskodó oroszlán, jobb oldalon ágaskodó paripa, köztük az angol királyi korona, alatta gyönyörű ornamentika, mintha faragott dísz tartaná. Féltenyérnyi nagyságú, kézzel hímezve. Jellegzetessége még a papucsnak, hogy számozott példány (0807), azóta is bosszant, hogy elfelejtettem aláíratni Erzsébettel. Mindegy, majd legközelebb pótolom.
És most ez a papucs, amit otthon vitrinbe kellene tartanom, vagy legalább is a sváziföldi király ajándéka mellett, amit személyesen nekem küldött 1999-ben (afrikai faragott színes férfi és női maszk, de ez csak egy része az ajándéknak), most itt van, olyan koszosan, hogy sírnom kéne tőle. Mélyszürke színe lett, kívül belül, el sem tudom képzelni hogyan, hiszen utcára nem mentem vele, fordítva sem raktam le a földre, sőt egy darabig éjszakára a párnám alá tettem…
Óvatosan elhelyezem a mosógép dobjában, kiválasztok egy kímélő, takarékos 40 fokos programot, s mivel nem tudom eldönteni, hogy a három tartály közül melyikbe öntsem a mosóport, bölcs és nagyvonalú döntést hozok: az egészet rászórom a papucsra. Mosógép lezár, indít, s már nyomja is bele a vizet. Azt most nem írom le, hogy a mosógép mit csinál (ugyanazt, mint otthon), de azért mikor leáll, remegve nyitom ki, s veszem ki a papucsot. Gyönyörű hófehér, mint új korában. Nagyon boldog vagyok, azt hiszem, ma megint vele alszom.
 
Közben készülök a délutáni előadásra, külön kis meghívókat készítünk a titkárnővel, mindenkinek ebédnél személyesen átadok egyet, biztos, ami biztos. Hátha nem vették észre a faliújságon a hirdetést.
Már háromkor az előadóba vagyok, negyed ötkor kezdődik az előadás, összedugok minden kábelt, kifejezetten rossz előérzeteim vannak. Beindítom a cuccot, megjelenik a „windows”, aztán el is tűnik, úgy, mint rendesen. Kiráz a hideg, azt hiszem tévedésről van szó. Mindent kikapcsolok, aztán mindent be, ugyanaz történik. Most meg leizzadok. Próbálom a múltkor kipróbált lépéseket, most sem segítenek. Lenyugszom, Istenem most kérlek, segíts, s elhatározom, hogy megtalálom a megoldást. A múltkor külön is kértem „Misitől”, hogy mutassa meg mit csinált, soha nem lehet tudni. Halványan emlékszem valamire, kattintgatok ide-oda, csak úgy intuitíve, megnyitok valamit, s erre megjelenik az az ablak, ami a múltkor is. Innen már simán megy minden, emlékszem mindenre, innen már csak egy helyre lehet kattintani, megteszem ezt a bártor lépést. S láss csodát, megjelenik a kép a vásznon, mert az van, a plafonról kell lehúzni, bizony, minden rendben.
Most annyira fel vagyok dobva, hogy azt gondolom, kissé elbizakodva, hogy magam is „Misi” lettem. Különben már tényleg az, mert vannak, akik egyenesen Gabor Mihailovicsnak hívnak.
Nagyon meglepődőm, mert kimegyek egy percre, s mire visszajövök már vagy húszan vannak a teremben. Ez azért is szép szám, mert jelenleg a hallgatók összlétszáma 19. És nincs itt mindenki. Eljöttek viszont irodai dolgozók is, titkárnő, adminisztrátor, s még egy takarító néni is beül.
Nagyon jól megy minden, őszinte az érdeklődés, boldog vagyok.
 
Vacsora után még dolgozom másfél órát Alekszejjel, aztán következik a szerda esti szauna, ez a harmadik, amióta itt vagyok, s most különösen jól esik.
 
Fölmegyek az olvasóba, hogy megnézzem az emailjeimet. Nagyon meglepődök először, mert kapok egy meghívót egy „Orosz Estre”, december 18-ra, ekkor és ekkor, az nem derül ki belőle, hogy melyik városban. Szöveg meg nincs hozzá. Gondolom nem lehet véletlen, hogy pont most, pont itt ilyen meghívót küld valaki. Megköszönöm.
Aztán látom, hogy M. Balázs is írt egy emailt, Sopronból, a Liceumból, ahol tanít meg lelkészkedik, s azt írja, hogy elhatározták a suliban, hogy megint elkezdenek oroszul tanítani (!), felkelteni a diákok érdeklődését az orosz nyelv iránt, az orosz irodalom és kultúra iránt, i tak daljee… Hát ennek nagyon örülök. Balázs kéri, hogy segítsek evangélikus kapcsolatok keresni, iskolával, gyülekezettel, fiatalokkal. Így kezdődnek nagy és fontos dolgok.
Kimegyek a konyhába, ott teáznak, beszélgetnek a teológusok, valamennyien ott voltak az előadáson. Kérdezem, hogy emlékeznek-e arra a fiatal lelkészre, akit az egyik képen láttunk, éppen tolmácsol alelnökünknek, aki Washingtonból jött, az egyik konferencián, s mondtam, hogy mikor teológus volt őt éven keresztül együtt jártunk börtönbe a börtönmisszióval? Mondják, hogy emlékeznek. Nos, most kaptam éppen levelet Balázstól, s elmondom miért. Rögtön kapok két nevet, email címet, örömmel segítenek, várják a kapcsolatfelvételt, majd a többit kitalálják. Már megyek is írni Balázsnak: elkezdődött a kapcsolatfelvétel, küldöm a neveket, elérhetőséget. Nagyon örülök, hogy itt ilyen gyorsan mennek a dolgok, öt perce kaptam meg Balázs levelét… J
Bár a projektort sikerült bravúrosan üzembe helyeznem, mégis úgy érzem, ez a nap poénja! Már megérte, hogy eljöttem ide, akár már haza is mehetek… De előbb még lesz az Ermitázsba, holnap, egész nap. Vár a Tékozló Fiú Hazatérése (Rembrandt), meg az Atya.
 
Ámen

 

Szólj hozzá!

SZENTPÉTERVÁRI BLOG – November 24.

2009.11.25. 08:07 Roszík Gábor

Jó, hogy este nem álltam neki vacakolni a projektorral, hajnalig elkínlódtam volna vele, s nem sikerült volna megcsinálni. Ma akartam elmenni az Ermitázsba, azt is elhalasztottam csütörtökre, nem hagyhatom a projektor dolgát az utolsó napra… Reggeli után fölmegyek az olvasóterembe, az egész délelőttöt erre szánom, ha kell. Összekapcsolom a gépeket, semmi. Hozzá is kezdek a szisztematikus munkához, mindenféle varázslókat találok, s vakon követem az utasításaikat, de nem dolgozom régebben, mint 15 perce, mikor bejön egy pasas, s elkezdi bütykölni a számítógépeket. Kiderül, ő itt a „Misi”, mindent tud, amit a számítógépről tudni lehet, s megkérem, nézze meg a fránya projektort. Rögtön észreveszi, hogy a kábelt először is nem jó helyre csatlakoztattam L. Átdugja, rögtön van kép, ami már bíztató, kenyai szavanna. Ikonok nincsenek, prezentáció, amit beindítok, nem látszik, de szépen „ki lehet húzni” a képet a falra. Innentől már minden simán megy, négy-öt kattintás, s minden a helyére kerül. Nem akarom elhinni! Biztos, ami biztos, kikapcsolok mindent, s aztán megint be, minden működik. „Misi” hetente, kéthetente jön, vagy szükség szerint, hogy átnézze a képeket. Csodálatos módon, ma éppen itt volt…
 
Ebéd után Nina kezembe nyom egy nylontáskát, kimosta ingeimet, látom, szépen össze vannak hajtva. Pedig mondtam neki, hogy majd én kivasalom őket, de ezt nem feltétlenül gondoltam komolyan. Szobámban látom, hogy ő komolyan gondolta, ingeim nincsenek kivasalva. Ezt azért nem gondoltam volna! Egyenként megnézegetem őket, muszáj-e kivasalni őket? Muszáj. 
 
Négykor megyek Alekszejért, náthásan, betegen fekszik az ágyon, az ötórai teára sem jött le (ez itt négykor van). Gondolom, a sétára sem megyünk. De elmegyünk, a központba, ott van a gyógyszertár. Ahol a pravoszláv templom, néhány üzlet, mozi, biliárd terem, meg egy kocsma. Ennyi a tájkép, még házak sincsenek a közelben. Érdekes, van egy település, de a „városközpont” nem ott van, hanem vagy háromszáz méterre a legközelebbi házhoz, köztük erdő. Már sötét van, a villanypóznákon 40-es izzók égnek, szitál az eső, minden sáros, szóval kicsit az ötvenes éveket idézi a kép… A gyógyszertár tiszta, világos, de legfőképpen mindenféle füveket, teákat lehet kapni. Elég sokan vannak, kint várakozok. Egyszer csak a telefonom megkérdezi, hogy szeretnék-e az internetre csatlakozni? Kint az utcán. Azt mondom neki, hogy igen. S jön a világháló, én meg, amíg Alekszej gyógyszert vásárol, megnézem, hogy kaptam–e emailt az óta, hogy utoljára megnéztem. Nem kaptam. Én meg csak mondogatom magamnak, hogy mik vannak. Internet! Itt! Mesélem neki, mikor kijön, még jobban csodálkozik, mint én. Neki nincs számítógépe se, mondja, meg kéne tanulnia kezelni, email címe sincs, bankszámlája sincs, majd lassan beszerzi ezt is, azt is. A szemináriumban is csak alig egy hónapja van internet…
Ezek miatt a dolgok miatt is szeretek erre felé lenni, az emberek se rohannak úgy, mint máshol. „Nem nézem meg az emailjeimet egy-két napig, s akkor mi van? Nincs is email címem.” Ilyet már kevés helyen hallani a világban. Milyen lehet Burjátiában Ulan-Ude-ban (Улан-Удэ)? Teljesen normális. Gondolom.
 
Este istentisztelet, a szokásos, főleg diákoknak. Van egy nagyon idős hölgy is a templomban, feltehetően a lányával. Az úrvacsoránál a hölgy mindenképpen le akar térdelni, a térdeplőre, de nem sikerül neki. Többször majdnem el is esik, a lánya meg mintha erőltetné, próbálja behajlítani anyuka térdét, a néni már nem tudja mit csináljon, sőt fel akar lépni a térdeplőre, amikor szép jelent következik, az a teológus, aki mindig mélyen meghajol és zsebórája van, odalép, átkarolja a nénit, s mondja neki, hogy nyugodtan maradjon állva. Egy kicsit így állnak, aztán a srác leül.
Az istentisztelet után megint kihirdetik, hogy csütörtök este a Szent Mária evangélikus templomban rock-koncert lesz. Igen Szent Mária evangélikus templom! A másik Szent Mihály, a német evangélikus templom Szent Petri (sic!), a svéd Szent Katalin, az itteni Szent György. És így tovább. Sőt színes palástjuk van, felső ruhájuk, magyarul sem tudom, hogy hívják, mindenféle liturgikus színű stólájuk. És keresztet vetnek. Zelenogorszkban olyan gyertyákat gyújtanak a templom közepén, mint a pravoszláv templomokban, a bejáratnál szép ikonokat lehet venni… Minden más ugyanúgy evangélikus, mint otthon, illetve itt evangélikus ez is.
 
Este felvonulok az összes ingemmel – vasalni. Vasaló és deszka a folyosón a kollégiumban, az olvasóterem mellett. Hát eljött ez a pillanat is. Húsz éve nem vasaltam, soha nem engedték otthon J… Hamar belejövök, s elhatározom, ha erre jönne egy nőnemű személy, s ki akarná venni a vasalót a kezemből, nem adom, ez most hozzám tartozik, sőt élvezem is. Közben jön is kettő, egymás után, rám se hederítenek, eszük ágában sincs közbelépni. Konstatálom: immár teljesen befogadtak, így vasal itt minden férfi, magam is láttam. Ez jól esik.
Átvonulok az olvasóba, s ott az asztalokon kezdem hajtogatni őket. Ez már nehezebb, sőt így már jobban látom, hogy a vasalást is meg kéne ejteni még egyszer. Erről lebeszélem magamat, sőt két inget össze se hajtok, minek? Úgyis kell inget venni holnap is, meg holnap után is… Otthon felakasztom a szekrényajtóra, fogas nincs. Háromajtós szekrényem van, az egyik tükrös, mindenhol ruhák lógnak rajta, otthonossá varázsolja a szobát.
 
Szerencsére már nem szitál az eső. Sőt, még fél kettő sincs. Csak fél egy.
Mához egy hónapra meg éppen Szenteste.


 

 

Szólj hozzá!

SZENTPÉTERVÁRI BLOG – November 23.

2009.11.24. 09:15 Roszík Gábor

Délelőtt megbeszélem a rektorral, hogy szerdán a délutáni előadások után lesz az én előadásom is, az ismert témakörben, börtönmisszió, anyaotthon, idősek otthona. Feltéve, ha tudnak projektort szerezni, a gyülekezettől szokták kölcsönkérni, ha szükségük van rá. Már múlt héten hallottam, hogy a szemináriumnak nincs kivetítője, de először nehezen akartam elhinni. Igaz, a szegénység jelei tapasztalhatók itt-ott. Ősrégi mikro sütő a konyhában, a vízforraló sem mai gyerek, sem a kollégiumban, sem az én lakosztályomban, az olvasóban az egyetlen számítógép is nagyon régi, igaz van több is, de azok nem működnek, az internetet pedig kész szenvedés használni. Egyrészt, mert nagyon lassú, másrészt, mert mindenki ezt használja…
Az egész szeminárium légköre viszont azt mondhatom, hogy csodálatos, nagyon rendjén mennek a dolgok, minden a helyén, az előadásokat, mind a diákok, mind a hallgatók hallatlanul komolyan veszik, s érezni, itt figyelnek egymásra, szeretik egymást az emberek.
 
Estére a Szent Mária evangélikus templom fiataljaihoz megyek, a múltkor is hívtak, hogy a börtönmisszióról beszélgessünk. Előtte elmegyek egy elektronika áruházban, útba esik, már régen felfigyeltem rá, hátha lehet egy olcsó használt projektort venni. Lehetett, nem akarom elhinni, olyan olcsó, tavalyi évjárat, s szinte új. Talán örülni fognak neki a teológián. Ki akarjuk próbálni az áruházban, de nem sikerül beindítani, a lap-topommal nem működik. A projektor jó, mert az övékkel szép képet vetít a falra. Nyugodtan elhozom, az én gépemmel van a hiba, ezt szokta csinálni otthon is, rengeteget kínlódok vele, már földhöz vágnám a gépemet, a projektorral együtt, s végül sem sikerül megoldani a problémát. Ilyenkor Ádám hozza az ő gépét, s csodálatosan működik… Én szólok Misinek, tizet kattint ide-oda - két nap múlva -, s már működik az enyém is… Misi a varázsló.
Megérkezem az ifjúsághoz, egyik vállamon a hátizsák a lap-toppal, a másikon a projektor, belefért volna a kis bőröndömbe - majdnem el is hoztam -, s most vígan húzhatnám. De nekem úgy látszik cipekednem kellett ma, s mire megérkezem, úgy leizzadok, hogy ingemből csavarni lehet a vizet. Fél órát kínlódunk a beüzemeléssel, nekünk sem sikerül, pedig ezeknek a tizenhat-tizenhét éves srácoknak kisujjukban van az informatika. Amíg elkínlódunk a beüzemeléssel meg is száradok. Közben előkerül az ő projektoruk, s annyi gombot nyomogatok össze-vissza, ahogy elképzelem, s követni tudom a különböző varázslók utasításait, hogy hopp, egyszer csak megjelenik a kép a falon… Igaz csak a háttérkép, az ikonok nélkül. Megnyitom a prezentációt, az sem látszik, csak éppen a pár napja kiválasztott kenyai szavanna képe… Ez se csúnya, de én most börtönöket, rabokat, programokat szeretnék bemutatni. Visszajön a srác, akivel kínlódtunk, valahova kiment, s felkiált, s egy laza mozdulattal „kihúzza” a képet a monitoromról, jobbra, erre megjelenik a prezentáció a falon! Visszahúzza, s eltűnik… Na, így már legalább lesz valami.
Aztán elmondom, elmesélem, megmutatom a képeket. Sokáig beszélgetünk, s a fiatalokat leginkább az érdekli, hogy milyen lehet a Zakeus programban, amikor a bűnelkövető találkozik az áldozattal…
Hazafele már lassúbb tempóban igyekezem, nem érzem nehéznek a cipelni valókat sem. Rutinosan vágok át a kiserdőn is, majdnem teljes a sötétség, hó sincs az úton, de egy kis idő után már látok valamit.
Hazafele sms-t küldök Misinek, hogy nem tudunk-e skypolni, mert akkor el tudná mondani, hogy mit kell tennem, hogy stabilizáljam számítógépem és a projektor kapcsolatát. Válaszol, hogy most nincs otthon, talán holnap meg tudjuk oldani a problémát. Szerda estére mindenképpen kell a projektor.
 
Az olvasóban emailjemet nézegetem, amikor megjön Alekszej. Szentpéterváron volt, valami házi bibliaórán. Mondja, hogy egyszer beszélgethetnénk. Hát persze, nagyon szívesen, mondom neki, de úgy emlékszem, több mint egy hete minden nap 2-3 órát beszélgetek vele… Igen, mondja, de most ő szeretne beszélni, elmondana néhány dolgot, s szeretné, ha elmondanám, mit gondolok. Erre a legjobb időpont, mondom, most van, még 11 óra sincsen… Kicsit röstelkedem, eddig önző módon alig hagytam szóhoz jutni, s most látom, valami fontosat szeretne mondani. Másfél órát beszélgetünk, inkább csak hallgatom, elmondja életét, hogyan vezetett útja a teológiára, s elmondja, milyen tervei vannak a jövőre nézve. Szeretne egy egyesületet létrehozni, talán alapítványt, s elsősorban misszióval foglalkozni, gyerekeket, fiatalokat tanítani, diakóniát szervezni, hazájában Burjátföldön, s szeretné, ha minél többen kereszténnyé lennének. Arra felé még ma is sok a sámánhívő.
Természetesen meghív hazájába, én elfogadom a meghívást, de biztosat nem ígérhetek.
Átadja nekem jövendő szervezete alapító okiratát, holnapra ezt is át kéne olvasnom.
Szép az élet.
Éjjel fél kettőkor is.


 

 

 

 

1 komment

SZENTPÉTERVÁRI BLOG – November 22.

2009.11.23. 07:51 Roszík Gábor

Olyan korán indulunk Alekszejjel, hogy mikor megérkezünk a város túlsó felére, még mindig sötét van. Igaz, mostanában még fél kilenckor is, alig akar eltűnni az éjszaka. Fél órát sétálunk a metró állomás körül, mire megérkezik Mihail és Jelena. Zelenagorszk még ötven kilométer, a tengerparton, pontosabban a Finn öböl mellett terül el.
Egészen kivilágosodik, s mire megkezdődik az istentisztelet, kisüt a nap. Szép kis templomocska, finnek építették, 101 évvel ezelőtt szentelték, akkor Finnországhoz tartozott a falu, 8000 evangélikus lakott benne. 1939-ben a Téli Háború kezdetén az ellenség kezére került, s mikor 1941-ben a finnek(!) visszafoglalták, a templomban már filmszínház működött. 1944-ig megint templom volt, majd a szovjet időkben ismét mozi lett belőle, a tornyát is elbontották, mindent kidobáltak belőle…
A rendszerváltás után már evangélikus istentiszteletet is tartottak a moziban, később még filmet is vetítettek a templomban, 1998 óta már csak templom, szépen felújították, helyreállították, már csak régi (nem is olyan régi) fényképek árulkodnak arról, hogy a templom bejárata fölé azt írták: KINO. Ez alá pedig: POVEDA.
 
Az evangélikus gyülekezet a nyolcvanas években kelt életre újra a faluban.
Kezdetben az istentiszteleteket házaknál tartották. A templomban az első istentisztelet 1990. december 9-án volt, de az épületet végleg és teljes egészében csak 1998-ban kapták vissza. A templom felújítását az innen Finnországba települt zelenogorszkiak (régen. Terioki) egyesülete vállalta.
 
A lelkész ismerősnek tűnik, amikor meglátom, hát persze, ő is tanít a szemináriumban, hallgattam egy óráját. Mihaillal együtt végzik a szertartást, ő inkább énekel. Itt mindenhol végigéneklik a liturgiát, s most kiderül, miért a nagy szerelem közte és Jelena között. Olyan hangja van, hogy sok pravoszláv pap megirigyelné, ha hallaná. Betöltené a Kazanszkíjt is, de itt nagyon átütő.
Ami az istentiszteletet illeti, kicsit élénkebbre számítottam, velem együtt vagyunk harmincan. Na jó, de lehet, hogy mindenki itt van…
Jelena a karzaton, színt visz az istentiszteletbe, hozza a formáját. A lelkész álmosan prédikál, felét sem értem, egyszer majdnem el is alszom. Nem egészséges ilyen korán kelni.
 
Az istentisztelet után mindenki nagyon kedves, asztalok köré ülünk, teát és orosz krémtortát eszünk (csak módjával).
Az istentisztelet után gyermekeknek van foglalkozás, bemelegítésként tíz évvel ezelőtti karácsonyi videó felvételeket nézegetünk, aztán eljövünk. Kint jó hideg van, fúj a szél, de csodálatosan süt a nap. Hazafelé megállunk a tenger mellett, kicsit sétálunk a parton, összeszedek pár kavicsot, fényképezek, a távolban látszanak Kronstadt kontúrjai, s indulunk tovább.
 
Valahol a város szélén Alekszejjel kiszállunk az autóból, a közelben van egy Buddhista templom, azt akarjuk megnézni. Ráadásul burják kulturális központ is van a közelben, a templom épületében az egyik teremben burják kiállítás, egy kis burják konyha, s burják emberek nyüzsögnek az épületben, Alekszej is burják. Megnézzük a templomot, eléggé le van robbanva, de nagyon hangulatos, van benne minden, ami kell, s Alekszej burjákul beszélget egy burjákkal. A burják konyhán burják nemzeti ételt eszünk, már lassan én is burják leszek. Persze Alekszej élvezi, mondja, egy kicsit olyan, mintha otthon lett volna. Megértem, már több mint egy éve nem volt otthon. Nem olyan egyszerű elmenni innen a Bajkál tó mellé. Igaz, csak egyszer kell átszállni Moszkvában, de összesen öt napig megy a vonat. 8000 km. Mi az neki?
 
Elsétálunk a metróhoz, s egy kis telefonos boltban Alekszej megveszi élete első mobil telefonját. Örül neki, mint egy kisgyerek, mondja is az eladónak, hogy még telefonja nem volt. Nekem azt mondja: „most már én is normális ember vagyok…” De csak viccel. Alekszej 44 éves. A legolcsóbb Nokiát veszi, mert Magyarországon gyártották.
 
A külvárosi részben még mászkálunk egy kicsit, szocreál épületek és szupermodern üzletek, plázák között, aztán elindulunk hazafelé.
Alekszej, a telefon és én.
 

 

 

Szólj hozzá!

SZENTPÉTERVÁRI BLOG – November 21.

2009.11.23. 07:50 Roszík Gábor

Szombat reggel, csendesebbnek ígérkezik ez a nap. Előadások sincsenek, csak néhány diák vizsgázik. Fél kilenckor szól az ébresztőm, máskor korábban szoktam kelni, igaz kettő után feküdtem le. Húz az ágy, gondolom, kihagyom a reggelit, legfeljebb ma nem eszem kását. Van egy kis kenyerem, meg pár szelet sajtom, bőven elég lesz. Kilenc előtt mégis kivet az ágy, van még pár percem, gyorsan átsietek az ebédlőbe. Nincs messze, körbe is csak tíz méter. Mikor öltözök, nagy sietve, lepattan egy gomb a nadrágomról… Reggeli után, gondolom, felvarrom a gombot, a neszesszeremben mindig van tű, cérna. Most hiába keresem, nincs. Van benne mindenféle, Zovirax, Nivea krém, még kis körömráspoly is fültisztítóval együtt, soha nem használtam, nyilvánvalóan valamilyen szállodai szerzeményem, zuhanyzósapka (ez is szállodai), már beutazták a fél világot, sőt még két füldugót is találtam, valamelyik zajos és figyelmes szálloda ajándéka. Magam is meglepődöm. Van még benne kettő (!) szemsötétítő, tengerentúli repülőútra, soha nem használtam ezeket se. Ezen kívül van néhány fogpiszkáló, kisolló, egy ceruza, toll, s néhány névjegykártya is (milyen kellemetlen, ha az ember például egy fürdőszobában nem tudja valakinek viszonozni a névjegykártyáját…). A legérdekesebb, hogy fogsor ragasztót is találtam a neszesszeremben, pedig nincs protézisem J se. Van viszont egy jobb fölső hidam, ami 2005-ben Hong Kong-ban egy díszvacsorán idegen tárgyként jelentkezett a számban, jó hogy nem nyeltem le. Nyilvánvalóan ez olyan kellemetlen dolog, hogy jobb felkészülni az ilyenre. Ma már az orvostudomány és fogtechnika mindent tud. Persze ezzel is vigyázni kell, mert egyszer fogkrémnek néztem…
Tű, cérna meg nincs. Mindegy ezt is meg kell tanulni oroszul, kikeresem a szótárból, a tűt, cérnát – ott persze van -, meg a varrni-t, fölírom egy papírra, s megyek a nóvüj korpuszba, ott az internet, meg lányok is vannak, majd kérek valakitől. Ott veszem észre, hogy a papírt a szobámba hagytam, mint rendesen. Vissza már nem megyek érte, Dina meg ott ül a konyhába. Nemes egyszerűséggel mutatom neki, hogy kell fogni a tűt, s varrni, előbb megérti, mintha mondtam volna, s rögtön csak annyit kérdez: fekete? Mondom „da”, s már hozza is. Közben mutatja, hogy ez az igla, ez meg a nyitka. Itt most már mindenki engem tanít. Azt persze nem kérdezi meg, hogy mit kell varrni, igaz is zavarba jöttem volna.
Magát a gombvarrást meg sem említem, mintha csak nagyanyó varrta volna, megoldottam.
 
Nagyon készülök A CÁRRA.
Nagy csalódás lett belőle, nem Eizenstein filmjét vetítték, ez új film, nem rég volt a bemutatója. Köszönő viszonyban sincs Eisenstein filmjével, tudom, noha azt nem is láttam, de tegnap a neten minden jelenetből felkészültem. Itt Iván egy kétségbeesett rettegő öregember, de azért félnek is tőle. Egy-két embert fölakasztat, megkínoztat, széttépet, megetet egy nagy medvével, s közben állandóan gyötrődik, a lelkiismeret furdalás matt, s vitatkozik a szerzetesével. Később azt is megkínoztatja, megöleti. Az egész filmet végig kiabálja, üvöltenek, sikongatnak, jajgatnak, még leírni is sok.
Otthon elő kell keresni a Rettegett Ivánt (ez az Eisenstein, szóljon, ha valakinek megvan, meg egy pár Trajkovszkíj film is jó lenne, most nagyon megnéznék egyet. Solaris. A cigánytábor az égbe megy. Ha jól emlékszem.)
 
Holnap jobb lesz, Zelenagorszk – vidék, mint már beharangoztam volt. Ötkor kelek. Nektek háromkor. Hajnalban. Majd gondolok rátok.

 

 

Szólj hozzá!

SZENTPÉTERVÁRI BLOG – November 20.

2009.11.21. 08:31 Roszík Gábor

Reggel elég fáradtan ébredek, de mikor eszembe jut, hogy ma lazításképpen meghallgatok néhány előadást, rögtön felébredek. Már megy az óra, amikor bemegyek, Matthew tartja. Római levél. Óvatosan, disztingváltan kipakolom a cuccaimat, lap-topot, szótárt, minél kevesebb zajt csapjak, a konnektorba se dugom be a kábelt, ráérek majd szünetben, bekapcsolom a számítógépet. Úgy csinálok, mintha ott se lennék, mikor beizzik a gép, s jó hangosan benyomja a jellegzetes szignált. Erre hangosan szabadkozok, Matthew mosolyog, nem történt semmi, majd hozzáteszi, hogy egy professzortársa Amerikában erre mondta: az antikrisztus hangja. Ebben lehet is valami, s jól tesszük, ha komolyan vesszük a Római levél figyelmeztetését: „Mindnyájan elhajlottak, egyetemben haszontalanokká lettek, nincs, aki jót cselekedjék, nincsen csak egy is.” (Károli)
Az előadások után lakosztályomban csodálatos sült káposzta illata fogad. Tudom mi lesz az ebéd. Fából, vagy gipszkartonból készült fal van köztem és a konyha között, látszólag sehol egy rés, egy lyuk, lehet, hogy a tévékábel vagy villanyvezeték mellett jönnek az illatok.
Ebéd után pontos leírást kapok, hogyan jutok el vasárnap reggel Zelenogorszk felé, oda hívott Mihail, Jelena férje, állítólag remek kis evangélikus gyülekezet van arra felé, mintha már említettem volna, Szentpéterváron is túl, a tenger felé, s ha szerencsém van Jelena énekelni is fog. Ha nem felejtem el, viszek neki ajándékot, amit otthonról hoztam.
A szokásos időben elindulok a délutáni sétára Alekszejjel, s valahogy egyszer csak a tejről kezdek el beszélni. Erről eszembe jut, hogy az iskolában, midőn Vlagyimir Iljics életrajzát tanultuk oroszul, mindenki megtanulta, hogy „v tyurme Lenin píszal malakom…” Ezt elmesélem Alekszejnek, aki akkorát nevet, hogy csuda. Csodálkozom, és kérdezem: ezt te nem is tudtad??? Hogyne tudtam volna, hiszen nekünk is kötelező volt Lenin életrajzát tanulni, de te azt mondtad, hogy „píszal”, de nem „píszal”, hanem „piszál”. Hát erre jót nevetek én is. Nem csoda. (Gyerekek kedvéért: „Lenin tejjel írt a börtönben.” És nem tejjel p… (a többi kiderül a november 6-i blogból!) Én meg még mindig itt tartok…, oroszból.
Közben besétálunk a központba, ott van a mozi is, s kiderül, ismét játsszák (holnap is) Eizenstein A CÁR című filmjét, melyet Rettegett Ivánról készített. Már három hete nézem a plakátokat, mindenütt ezt hirdetik, a plakáton Iván és egy szerzetes, nagyon impressziv kép, már első alkalommal elhatározom, hogy megnézem. Szóval holnap Alekszejjel moziba megyek. Közben, hogy jobban képbe legyek, letöltök az internetről 12 oldalnyi anyagot Ivánról és a filmről. Az biztos benne lesz, amikor megölte a saját fiát, de vajon azt is mutatják majd, amikor a saját keze által kiontott emberek vérébe bokáig tocsog???? Már is megbántam a döntésemet, de lesz, ami lesz, s bízzunk Eizensteinbe, s Tarkovszkíjba, aki hibátlan precizitással elkészített filmnek mondja a CÁR-t. Holnap megtudom mi lesz, megtudjátok ti is. Ha még nem láttátok. Ha ez a film, az a film, egyáltalán.
 
S, ha már az előadásoknál tartunk, tegnap elfelejtettem megemlíteni, hogy december 12-én Szentpétervárott lép fel Whitney Houston. István fiam igazán megérdemelné, hogy itt maradjak még pár napot, s elmenjek a koncertre. Ez persze viccnek is rossz. Legfeljebb 12-én visszajövök. (Többszöri belépésre jogosító vízumom van, január 13-ig érvényes.)
Viszont készítek neki egy csodálatos fényképet: Whitney (plakátja) egy stílusus hirdetőoszlopon, mögötte teljes terjedelmében az Izakievszkíj Székesegyház.
 
Alekszejjel még benézünk a nagy magazinba, egy-két apróságot venni. Csodálatos tengeri ételek vannak, mindenféle kaviár, garnélarák, lazac meg ilyesmi, de most savanyított fokhagyma köti le a figyelmem. Kis hordóban egész savanyított fokhagyma fejek vannak. Veszek kettőt. Erősen lezárt nylonzacskóban hozom haza, de így is mindent körülleng az illata. Most visszaadom a konyhának az ételszagot, lerakom a fal mellé, szagolják ők is…
 
Estére beszélgetésre invitál Pavel, harmadéves teológus, már többször jelezte, hogy szeretne velem beszélgetni. Fél nyolckor érkezik meg, feleségével. Nagy fényképalbumot hoz, meséli életét. Négy év három hónapot ült börtönben, a kilencvenes években, ott tért meg. Azóta munkája mellett (sofőr, mindenféle járműre) gyülekezetet épít, börtönbe jár missziósként, s mutatja a fényképeket. Csita (Чита) városában laknak, a Bajkál tó közelében. Most, ebben a tanévben felesége is utána költözött, 12 éves kislányukkal együtt, húsz percre laknak ide, gyalog. Ott bérelnek egy lakást. Pavel nem dolgozik, tanul, felesége sem talált még munkát, nagyon nehezen vannak, jó lenne nekik segíteni. Otthon már elég hideg van ilyenkor, mondja, mínusz 10-15 fok, de ez semmi, mert mínusz 50-ig is lemegy a hideg, de néha mínusz 60 fok is van. Ezt tán el se hinném, de Aljona, az asszony olyan őszintén meséli, hogy kételkednem benne csúnya dolog lenne. Fél 11-ig beszélgetünk, s mondják, nyáron feltétlenül látogassam meg őket. A meghívást köszönettel elfogadom. Bár valahogy én inkább télen mennék, megnézném azt a hatvan fokot. Mínuszban.
Megöleljük egymást, s ezzel vége is a mai napnak.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!

SZENTPÉTERVÁRI BLOG – November 19.

2009.11.20. 09:26 Roszík Gábor

 

Egy hete érkeztem Kolbinoba, s jószerivel ki se tettem a lábam innen, leszámítva a délutáni csavargásokat. Már nagyon hiányzik a Nevszkíj proszpekt és a Kazanszkíj Székesegyházam. Tehát nagyon készülődök, de nem csak az esti előadásra, hanem egy-két dolgot meg is szeretnék nézni.
A délelőtt még csiszolgattam egy kicsit a prezentációt, átnézem kétszer is.
Ebéd után rögtön indulok, átvágok az erdőn (érdekes lesz itt visszajönni késő este…), s magam is meglepődök, hogy onnantól, hogy kilépek a szobámból, 55 perc alatt a Nevszkíjen vagyok. A régi helyemről sem volt kevesebb, néha még több is. Ott viszont 20 percet várok a buszra, hogy elvigyen az Izakievszkíj (Izsák) Székesegyházhoz, ami csak három megálló, már gyalog is odaértem volna, kár, hogy esik, inkább szemerkél az eső.
Két éve már egyszer ott álltam a hatalmas Bazilika óriási oszlopai alatt, de akkor nem tudtam bemenni, zárva volt. Elég borsos a belépő, majdnem nyolc euró, papokat sem kímélik, hát leperkálom a jegy árát. Már a pénztárnál hallom, hogy énekel a kórus, sietek bemenni. Csodálkozásomra, énekkar nincs, pedig esküszöm tisztán hallottam… Belülről. Innen. Aztán kiderül, hogy (működő) szentély sincs, képek, ikonok sincsenek, gyertyák sincsenek, a Szentély (mert mégiscsak van) hatalmas arany kapuja félig kitárva, mögötte állványzatok, azokon meg emberek dolgoznak. Annyira érezni, hogy ez múzeum, hogy elfelejtek keresztet vetni, pedig már hozzászoktam. Itt a lutheránusok is vetnek keresztet, ahogy Luther is meghagyta nékünk.
Kegy- és egyéb árusok standja bőségesen van, gyönyörű tárgyakat lehet venni, ezerféle „pravoszláv” keresztet árulnak, s minden feleannyiba kerül, mint a Kazanszkíj-ban. Csak mert kicsit távolabb van a központtól. Gondolom.
A Bazilika különben lenyűgöző, elképesztő méretek, belső oszlopok és kupolák, gyönyörű freskók, mozaikok, tényleg meg kellett nézni.
Valahol az egyik sarokban „felfedezek” egy kis belső templomot, inkább kápolnát, itt van pár ikon is, gyertyák is égnek, meg fényképezni is tilos. Biztos itt szoktak Liturgiát tartani.
Végezvén, elindulok a Nevszkíj felé, amerre elképzelem, hogy van, de azért megkérdezem valakitől, merre kell menni. Pont az ellenkező irányba. Ilyen velem nem szokott előfordulni, megszédített az Izsák…
A Kazanszkíjig meg sem állok, mégiscsak az az igazi. Most is sokan vannak a templomban, erős félhomály, nem is tudom hol ég a villany. A Csodatévő Szűz előtt most is hosszú sor áll. Liturgiára még nem készülnek, alig múlt négy óra. Elvagyok egy fél órát, kicsit ácsorgok Szent Szerafin előtt (mondtam már, hogy ő a kedvenc pravoszláv szentem?), keresztet vetek, s elindulok Janhoz, ahol a szentpétervári börtönmissziósok elnöksége vár. Családias az együttlét, több mint egy órát beszélek, jól sikerül a prezentáció, nagyon köszönik. Különös tetszést arat az APAK program és a családok átmeneti otthona. A Zákeus programról se hallottak még.
Még megbeszélik a dolgaikat, nagyon készülnek az Angyalfa programra, aztán sokáig beszélgetünk. Majdnem tíz óra, mikor hazaindulok.
Hazafele is simán jövök, egy óra alatt itthon vagyok.
A buszmegállótól átvágok a sötét erdőn, hogy a kertek aljáról érkezzek a kampuszba, így sokkal rövidebb, és izgalmasabb. Szerencsére az ösvényen megmaradt a hó, az vezet. Még egy kis fahídon is át kell menni, alatta patakocska, aztán néma csend. (Itt részegen nem ajánlatos közlekedni éjjel, ami itt senkit nem is fenyeget, mert még üres üveget sem láttam. Utoljára azt a putyinkásat, amit itt fejeztem be, egy héttel ezelőtt…)
 
Lassan már innék egy Unicumot veletek! Paká!

 

 

 

Szólj hozzá!

SZENTPÉTERVÁRI BLOG – November 18.

2009.11.19. 14:34 Roszík Gábor

 

 

Ma nem sok minden történt, s amit írok, föl sem teszem a blogra. Mégis, ha egyszer emlékezni szeretnék arra, hogy ma mi történt, hát leírom. De ez már nem blog, hanem napló.
 
Jó, reggel fölkeltem időben, s tényleg olyan jól aludtam, mint azt előző nap megéreztem. (Így kell kezdeni egy naplót.)
Reggeli után átsiettem a novüj korpuszba, hogy megnézzem az emailjeimet, mindenhol gyanús homály. Itt reggel nyolckor egyébként még tök sötét van, fél kilenc fele kezd derengeni. A könyvtáros nő is félhomályban, mondja, épp most ment el az áram. Mondom neki, ez elég rossz, mert este se volt, mármint internet, de kiderül, hogy az egyik diáknál hagyta a kulcsot, aki mikor megjött az áram, bekapcsolta a netet. Ezen kissé bosszankodom, de most már mindegy, nagyobb baj ne legyen. Átmegyek a titkárnőhöz, ott is most ment el az áram.
Belenyugszom, s haza megyek. Mikor belépek lakomba, ott is elmegy. No, mondom, ennek a fele se tréfa. Aztán gyorsan megjön, s még a délelőtt elkészülök a holnapi előadással. Ez nagyon fontos, hónapok óta készülök rá.
Ebéd után egy kicsit fölveszem az otthoni ritmust, megválaszolok jó néhány levelet, intézkedek.
Ivántól jött levél, január végén Moszkvában lesz konzultáció, kérdi nem akarok-e menni. Csak három nap. Nem is tudom, mit írjak neki…
 
Négykor indulok Alekszej-jel, nagy túrát teszünk, kezd lacsakos lenni minden, enyhült az idő, aminek egyáltalán nem örülök. Jobban szeretem a ropogós telet. Akkora és olyan fantasztikus házak mellett megyünk el, amilyet otthon az olajszőkítők szoktak építeni, csak éppen kétszer akkorák.
Most az érdekli Alekszejt, hogy mi is ez a börtönmisszió, mit csinálunk, milyen programjaink vannak, stb. Eddig el sem jutunk, mert elmesélem, hogy engem hogy „kevertek” ebbe bele, jó hosszú és szép történet, s borzasztóan megörül, amikor elmesélem hogyan találkoztam Chuck Colsonnal, s hogy az ő oldalán léptem be életemben először egy börtönbe, Magyarországon, még 1991-ben. Próbálom nagyon szerényen elmondani, habár nagyon büszke vagyok rá. Ő tudja ki Chuck Colson, olvasta az egyik könyvét, amit Magyarországon mi is kiadtunk. Érzem, hogy most nagyot nőttem a szemébe. S, hogy még tovább dicsekedjek, számítógépemhez invitálom, s megmutatom azt a képet, amelyen Colsonnal egymást átkarolva állunk. Hív is oda mindenkit, s mutatja, s meséli, ki ez az ember (s ki vagyok én). (Ha valaki esetleg nem tudná, írja be a google-be, hogy Colson…) (Ha rólam szeretne megtudni többet, azt kell beírni: Szentpétervári blog…) J
Azt mondja Alekszej, hogy ma nagyon érdekes dolgokat meséltem neki.
 
Hatkor áhítat van, a teológia legfiatalabb hallgatója első áhítatát tartja, inkább 17 évesnek látszik, mint 18-nak. Kicsit zavartnak tűnik, néha elcsuklik a hangja, de nagyon szépen beszél, igaz, csak pár percig. Érdekes, hogy Luther kabát van rajta, de Mózes-tábla nélkül, így nézhettem ki én is, amikor egyszer elsős teológus koromban fölpróbáltam egy Luther kabátot valahol, úgy emlékszem Bócsán. Kár viszont, hogy strandpapucs van raja, de így is nagyon rokonszenves. (Az idősebb hallgatók fehérben vannak, ha áhítatot tartanak, stólával, úgy néznek ki, mint a szerzetesek). Különben tényleg marha rendes srác, este mindig a neten lóg, s abban a pillanatban átadja a helyét, amikor bejövök. Kezdetben próbáltam szabadkozni, hogy majd visszajövök később, de szó sem lehet róla.
Az áhítat utánra, megbeszéltem Jelena férjével, Mihaillal, hogy megmutatom neki holnapi presentációmat, nagyon érdekli őt is a börtönmisszió mibenléte. Tíz perc után már négyen-öten ülnek körülöttem, nagy az érdeklődés. Ez így megy kb. két órán keresztül, s akkor szólnak, hogy menjünk szaunázni, épp, mint egy héttel ezelőtt. Megyek is, de Mihail most nem jön, mert nem soká kezdődik a szlovén-orosz vb. selejtező. Most a szaunát választom, a meccs közepére majd megjövök. A szaunában egy teológiai professzor is van, akit vasárnap szenteltek pappá, az első szaunázása lehet azóta. Tök jó, hogy így együtt szaunázik a diákokkal, á la natur. Először arról folyik a szó, hogy milyen megszólítások vannak szerte a világba, s persze Oroszországba, egészen onnantól, hogy vala egyszer annakidején az „elvtárs”, most meg „goszpogyin”, aztán a Szentlélek keresztségéről és a szentségekről beszélgetnek. S időnként valaki vizet loccsant a forró kövekre.
Kicsit előbb eljövök, izgat a meccs. Első félidő vége fele, null-null. Még le sem ülök, csúnya gólt kapnak az oroszok. Drukkolok én is e nagy nemzet fiainak. Ha már egyszer itt vagyok. Otthon lehet, a szlovénoknak drukkoltam volna. Második félidőben ádáz küzdelem folyik, kissé megingok, amikor az egyik orosz csúnyán beletapos a fekvő kapusba. Ki is állítják. A közönség őrjöng, van hangulat, eljött Medvegyev is Mariborba, piros dzsekiben ül valahol, néha mutatják. Nem tudom, mit gondolhat a sok sarlós-kalapácsos-vörös csillagos (így együtt a három nagyon szép) piros lobogó láttán. Én tudom, mit gondolok. Ez a retro, nem?
Az oroszok, így eggyel kevesebben is, a kapuhoz szögelik a szlovéneket, óriási gólhelyzetek vannak, együtt jajgatok a teológus testvérekkel - mert azért még mindig ide szurkolok -, egy-egy kihagyott helyzet után, aztán kiállítanak még egy oroszt, s ezzel vége is, győznek a szlovénok.
A meccs szünetében felrohanok a nethez, hogy megnézzem az emailjeimet. Persze ott ül a srác, rögtön föláll, amit most nem bánok, mert csak tíz percem van. Éppen levelet írok Ágnesnek, amikor, szinte véletlenül észreveszem, hogy Csenge is rajta van a gmail-en, s már három üzenetet küldött a chat-en, a végén már kiabál: apaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa, nem látod, hogy itt vagyok? Megdobban a szívem, amikor észreveszem. Azt az érzést, amit ilyenkor érez az ember, nehéz leírni. Kicsit megszeretgetjük egymást, ő éppen nekem ír levelet, aztán megyünk a dolgunkra.
Én hazaballagok, s elhatározom, hogy ma nem írok blogot, mit is írhatnék?
 
Így lett mostanra öt perc múlva kettő, legtöbben már otthon is alszanak.
 
Szép nap lesz holnap. Vagyis ma.
 
Gospodi pomiluj!

 

Szólj hozzá!

Szentpétervári blog - November 17.

2009.11.18. 11:45 Roszík Gábor

 

Nagyon érdekes dolgok nem történtek ma, legalábbis délután négyig. Reggel kicsit bosszankodtam, hogy tegnap dél óta nincs internet, s sőt most se, a főépületben nem tudják helyreállítani az áramszolgáltatást. Érdekes, minden környező házban van villany, nálam is, csak ott nincs. A rektor titkárnője szimpatizál velem, kedvesen felajánlja gépét, hogy használjam. A fontosabb leveleket el is olvasom, meg is válaszolom, de a tegnap írt blogomat nem tudja bevenni a rendszer, jó párszor próbálkoztam. Talán holnap sikerülni fog.
Egészen négyig a szobámban dolgozom, még mindig a prezentáción, ki sem mozdulok, csak éppen ebédelni. 
Jó, hogy végre négy óra van, megyünk sétálni Alekszej-jel. Újabb útvonalat talál, azon baktatunk a hóban, s közben mesélem a 88-89-es eseményeket, nagy érdeklődést tanúsít. Amikor az 56-os forradalmat említem, megkérdezi, hogy az milyen forradalom volt. Hogyhogy milyen, kérdezem. Hát szocialista, vagy demokratikus, vagy milyen? Mert náluk szocialista volt, anno. Mondom neki, hogy ugye 56-ban Magyarországon forradalom volt, ezt tudod. Nem? S erre azt mondja, a világ legtermészetesebb hangján, hogy nem hallott róla! Ember, hát tőrt döftünk a kommunizmusba, az egész Szovjetunióba, sokkoló ütést mértünk a rendszerre, ezért lett vége annak 20 éve! Bejöttek a szovjet csapatok, lemészároltak egy csomó embert, fölakasztottak több százat (Kádárékkal közösen), köztük a miniszterelnököt, százezrek menekültek az országból! Erről nem hallottál? Nem tudott erről! Nem beszéltek róla, csak azt tudja, hogy Csehszlovákiában volt valami 68-ban, a Varsói Szerződés országai megvédtek egy csomó embert… Magyarországról egyébként is keveset tudnak arrafelé, lent a mongol határ mellett.
Hogy mik vannak?
És olyan különben sincs, hogy szocialista forradalom, mondom neki. Az csak egyféle van, ami nálunk volt.
Közben elmesélem neki a 89-es eseményeket, hogyan lettem képviselő, erről kezdtünk el beszélni eredetileg is. Azt mondta, hogy ez náluk lehetetlen lett volna, én meg mondtam neki, hogy nálunk is. Egészen addig. Akkor nektek miért sikerült? - kérdezi. Mert akkor kezdtünk neki, amikor azért még börtönjárt volna, de mire nekifogtak, már nem volt nekik mivel. Ezt hívják forradalomnak. Forradalmat csináltunk Gödöllőn, s egyszer csak azt vettük észre, hogy nem börtönben vagyunk, hanem a Parlamentben. Egy évvel korábban, fél évvel korábban, három hónappal korábban, de lehet, hogy két héttel korábban is börtönben ébredtük volna. Gödöllőn a forradalom Karácsony és újév között „tört ki”, tulajdonképpen, s ez nekünk nagyon jó volt. Az elvtársak is ünnepeltek, a két ünnep között lazított az ország. Mire pedig kijózanodtak, már késő volt. Nekik.
És miért pont te, kérdezi barátom, de a válasz erre nem egyszerű. Arra már rájöttem, hogy azért kellet nekem képviselőnek lennem, hogy létrehozzam az ország első anyaotthonát, a börtönmissziót, idősek otthonát, és hogy most itt legyek. Ez biztos és fontos. Másra már nem is emlékszem azokból az időkből. (Dehogynem!)
Fél hatra megjövünk, még nem ocsúdtam föl a megdöbbenéstől.
 
Vacsorát főzök, nyakon öntök egy zacskó levesport forró vízzel, csodálatos. Ez egy komplett vacsora.
 
Hétig tanulok, akkor fölcsavarok a dombra, kezdődik az istentiszteket. Minden kedden van, főleg diákoknak, akik itt tanulnak. Az istentisztelet másfélórát tart, eléggé össze-vissza énekelik a liturgiát az énekeskönyvből, nekem úgy tűnik, mert a mellettem lévő diák sem találja meg, hogy hol is tartanak, pedig perfekt orosz. Mind a ketten keressük, végül én előbb találom meg, mutatom neki, hol kell énekelni. 
Lassú, vontatott az egész, a lelkész unalmasan prédikál, semmi tűz vagy lelkesedés. Valami nem stimmel. Itt nem érzi azt az ember, hogy egyszerűen nem tud kimenni, mert odaragadt a talpa…, és mert… Mert.
Egyébként mindenki mély áhítattal éli át az együttlétet. Az egyik teológus, aki mindig mellényt hord és zsebórát, hosszú ezüstlánccal, kifele menet úgy hajol meg az oltár felé – ilyet még templomban nem láttam -, hogy bal lábát jó 30 centire előrehelyezi, nem hajlítja meg, csak a másikat, úgy, mint d’Artagnan. A szobámban próbáltam, hogyan kell így meghajolni, percekbe telt, míg rá tudtam jönni.
 
Hazafelé látom, megjött a villany az új korpuszba, ez a fő épület. A netet meg sem nézem, mert az a könyvtáros nélkül úgysem megy.
Sietek a számítógépemért, vár Nina, hogy átnézzük a fordítást, amit ma készítettem.
Nina óriási tévedésben van, mert azt hiszi, hogy a Tudományos Akadémián fogok előadást tartani, vagy szépirodalmi pályázatot készülök benyújtani, mert olyan szavakat keres elő, melyeket normális orosz ember életében nem használ, mert ő igényes. Nagy nehezen sikerül megértetnem vele, hogy ha valami jó, akkor nyugodjon bele, s ne akarja tökéletesre formálni. Egyszer megkérdezem tőle, hogy úgy egyébként az a mondat, ami a harmincadik verzió előtt volt (ti. az eredeti, s.k.), az tulajdonképpen úgy eltekintve a hoch-russisch alűröktől, úgy nagyon egyszerűen tényleg miért nem jó, akkor azt mondta, hogy jó volt az is, de nem elég szép.
Na tehát, ha még itt lennék egy hónapig, s minden nap két órát tanulnék Ninával, félretennék mindent, hogy életem hátralévő idejét Rozsgyesztvenszkíj fordítással töltsem, Dosztojevszkíjt pedig fejen állva visszafelé is könnyedén olvasnám, miközben az Anyegint fordítom horvátra.
 
Esküszöm, olyan jót még nem aludtam amióta itt vagyok, mint most fogok.
 
Pá, mindenkinek.

 

Szólj hozzá!

SZENTPÉTERVÁRI BLOG – November 16.

2009.11.18. 11:43 Roszík Gábor

 

Reggel szép napra ébredünk, alig várom, hogy már ne történjen valami, legyen egy szép egyszerű csendes nap. De nem így lesz, mert az étkezőbe belépve ott reggelizik Jelena az operaénekes énektanár, körülötte hemzsegnek az emberek, mindenkit szóval tart, s rögtön fölragyog az arca, mikor meglát, hiszen ez kölcsönös. Már hív is, hogy menjek énekelni. Ezt most nem fogom kihagyni, gondolom, de előbb megnézem, hogy mit adnak még a szemináriumban. Új tárgy jelenik meg a színen, filozófiatörténet. Ez otthon is, mindenki tudja kedvenc tanulmányaim tárgya volt, így bevonulok az előadásra. Valami világi egyetemtől jött a tanár, hatvan körüli, elég mogorva, de jól tud olvasni, szép lassan tagoltan, nehogy egy szó is kimaradjon, mert lehet, akkor ő sem érti meg, hogy miről is van szó.
Ennyit ásítani diákot még nem láttam. Különösen Alekszej, a mongol szenved, s ez itt elég feltűnő, mert összesen, velem együtt hat hallgató van.
Pedig érdekes az anyag, valami Spenglerről (Спенглер) van szó, sorsról beszél (судьба), fauszti lélekről (фаустовская душа), morálról (мораль), arról, hogy ez Spenglernél egyszerűen a helyes életet jelenti (правилная жизнь), aztán beszél az emberi sors (судьба человeка), és idő (время) és tér (пространство) összefüggéseiről, amit összehoz Dosztojevszkijjel (Достойевский) és Tolsztojjal (Толстой), és arról, hogy nem szerette a szocializmust (социализм), nácizmust (нацизм) és marxizmust (марксизм) sem. Ebből úgy nagyjából tudni lehet, hogy a múlt században élt a filozófus.
Ennyivel azt hiszem meg is elégszem, leróttam tiszteletemet a filozófia és filozófusok előtt.
Nagyon érdekel az énekóra, úgyhogy átpártolok. Nem is hiába, mert nagy formában van Jelena. Most liturgikus szövegeket tanulnak énekelni, ketten-hárman, beállok közéjük. Ez azért nem olyan szép, lehetne tanulni a pravoszlávoktól. Érzi ezt az egyik srác is, s elkezd énekelni egy pravoszláv liturgikus éneket. Szépen szól az ének, a tanárnő is hallgatja. Aztán tanuljuk, hogyan kell elénekelni a Miatyánkot. Erről van némi fogalmam, elég régről, édesapám gyakran énekelte a Miatyánkot az istentiszteleten. Elénekelem én is, sokkal szebb, mint amit itt tanulunk. Végül, lazításképpen Jelena bemutat két Ave Mariát, magát kíséri a zongorán, aminek a márkája egyébként „Vörös Október” (Красная Октября), de ezen is szépen szól az Ave Maria (Аве Мария).
 
Ebéd után, első ízben érzem úgy, hogy elvesztegettem egy órát, lepihentem. Aztán újult erővel dolgozom négyig, készítem a prezentációmat csütörtök estére, börtönmissziós témakörben, fontos eseménynek ígérkezik.
 
Négykor nagy sétára indulunk, Alekszejjel, csatlakozik hozzánk Misa, Jelena férje, végig mesélek nekik, most két tanárom is van, úgy néz ki, mindenki jól érzi magát. Átvágunk egy havas dombon, megközelítünk két apró falut, pici befagyott tavak mellett megyünk el, s már sötét van, mire hazaérünk. A felét sem mondtam el annak, amit akartam, majd holnap.
 
Folytatom a munkát, nyolcra beszéltem meg konzultációt Ninával. Már fél nyolckor átmegyek a szemináriumba, de kiderül, hogy ma internet nyet. Elfelejtette a könyvtáros bekapcsolva hagyni…
Tovább dolgozom, s már ¾ 9 van, mire Nina megjön, s dolgozunk majdnem éjfélig.
 
Más nem jut eszembe.

 

Szólj hozzá!

SZENTPÉTERVARI BLOG – November 15.

2009.11.16. 08:30 Roszík Gábor

 

 

Az istentiszteletre, viszem magammal orosz nyelvű Bibliámat, meg a kis újszövetségemet, ami akkora, hogy a kabátom zsebében elfér. Édesanyámtól kaptam, s már az általános iskolába magammal hordtam, egy kis kabátom titkos zsebében… A vendég finn csoport okán kétnyelvű lesz az istentisztelet, itt van a lelkészük is. Szépen gyülekeznek az emberek. Először észreveszem, hogy nem hoztam tollat, meg a kis noteszomat, amit mindig magammal viszek, hogy jegyzetelni tudjak. Sokáig nem bosszankodok emiatt, mert az egyik zsebemben találok egy tollat, sőt egy darab papírt is. Mikor leülök, látom, hogy nem hoztam el a telefonomat, amivel fényképezni tudok. Ez már annyira bosszant – még van öt perc -, hogy hazaszaladok érte. Éppen visszaérek a kezdésre, a kabátomat a kinti fogason hagyom. No lám, most meg a kis Újszövetségemet hagytam a kabátom zsebében. Már ott is marad. (Ez már kezd aggasztó lenni. Minap hátizsákkal indultam az előadásra, vittem magammal a lap-topot is. Meg mindenfélét, ami kell. Mikor kipakoltam vettem észre, hogy a jegyzetfüzetemet nem hoztam. Az első szünetben hazaszaladok érte, nem találom az asztalomon. Nyilván mégis a hátizsákban van, annak is van annyi része. Visszamegyek. Nincs ott se. Akkor mégis csak otthon hagyhattam. Második szünetben hazaszaladok megint. Meg is találom egy félrerakott papírhalom között, kirakom az asztalra. Megiszok egy pohár vizet, rohanok vissza az előadásra. Mikor leülök, veszem észre, a füzetet otthon hagytam az asztalon… Na, ez már majdnem olyan, mint amikor egyszer, még otthon, lázasan kerestem a telefonomat, percekig. Benéztem a függöny mögé, asztal alá, kipakoltam a táskámat, kerestem a dolgozószobában az asztalon, kabátomba, konyhába, össze-vissza járkáltam a lakásba. Meg lett a végén. És hol volt? Mindvégig a „fülemen”, beszéltem rajta. Tanúm van rá.)
Közben „megy” az istentisztelet, finnül és oroszul. Finn énekeskönyvből énekelünk, s érdekes, a legegyszerűbb parasztasszony is, legalább is énekelni, tud finnül. Ez itt majdnem mindenhol így van, mert a kommunizmus alatt nem volt csak finn énekeskönyvük. Finnül én is szépen énekelek. Szerencsére prédikáció csak egy van, oroszul. Minden más két nyelven. A lelkész megint olyan gyorsan mondja be az igehelyet, hogy csak annyit kapok el belőle, hogy 22. fejezet. Most értem meg a reformátusokat, ők egymás után kétszer is elmondják, honnan fogják felolvasni a textust, jó nekik… Eltelik öt perc is, mire megtalálom az igehelyet, kizárásos alapon, az orosz Bibliámban.
Elénekelünk vagy 6-8 éneket, egy sem ismerős, s ez furcsa. Még tart az úrvacsoraosztás, amikor kikeresem az utolsó éneket, hátha ismerős lesz. S csoda történik, mert elsőre kiblattolom, pedig a szolmizálás nem az erősségem: „Vigyázzatok, azt kiáltják…”, s mire a végét dúdolom (magamban), elfogy az utolsó hangjegy is. S tényleg, pár perc múlva ezt orgonálja a kántor. Nagyon meglepődök, s annyira megörülök, hogy azt gondolom, miért nem lettem ének tanár? (Elhatároztam, jövő szerdán én is beéneklek a szemináriumban.)
Az istentisztelet után többekkel beszélgetek, majd leülök egy asztalhoz, ahol az egyik teológus ül, s bemutat a többieknek. Szomszédom rögtön megszólal: „en matyar vatyok”, így. Végem van, gondoltam, most magyarul fogok beszélgetni. „S honnan tetszett jönni?”, kérdezem, de ezt már nem érti. Kiderül, Kárpátaljáról ide jött férjhez, 45 évvel ezelőtt, s elfelejtett magyarul. Én is 45 éve kezdtem el oroszul tanulni. Ugyan nem felejtettem el 45 év alatt semmit, nem volt mit, mert amit akkor megtanultam, igyekeztem már másnap elfelejteni… S ez mindig sikerült. Sajnos.
Délután kettőkor ifjúsági istentisztelet van, arra is elmegyek, szlovák barátunk és egy teológus szolgál. Most nem felejtek otthon semmit, igaz véletlenül a perselybe ötszáz rubelt dobtam, százat helyett… Ezen már változtatni nem lehet, belenyugszom.
Négykor szokásos sétánkra indulunk Alekszej Nikolajevics mongol barátommal, s megcélozzuk a pravoszláv templomot, itt van, alig 15 percre, már tényleg Koltusiban. A templom lehet vagy 200 éves, kívül-belül fából, bemenni nem tudunk, már zárva. Liturgia kedden este és szerdán reggel. Már hiányzik ez is, feltétlenül eljövök.
Ez a központ, van itt mindenféle bolt, kocsma, biliárd terem, étterem, megnézegetem őket.
Kicsit arrébb Pavlov hatalmas szobra, természetesen kutyával, a lábainál hever. Nyilván folyik a nyála, de ez most nem látszik, belepte a hó. Mögötte a híres „Pavlov Genetikai Kutatóintézet”.
Kezd hideg lenni, mínusz 8-10 fok. De ez csak a kezdet. Van ennél rosszabb is, Szibériában, mínusz 30-40 fok, mesélte az egyik novoszibirszki teológus a szaunában múlt héten. S olyankor hogy zajlik az élet, kérdeztem. Úgy, mint máskor, mondja, „normalno”. De a gyerekek nem mennek iskolába, ugye, kérdezem. Mennek, mondja, de csak 40 fokig. Ha 42, akkor már nem kell iskolába menniük. Ez azért érthető is, hiszen hetekig nem állhat le az élet egy kis hideg miatt!!!!
Este még van egy program, kis ünnepség, ma szentelték pappá az egyik professzort. Már 20 éve tudós és diakónus, Kazanban lakik, Tatársztán fővárosában, ami mondták, itt van a közelben, nem több mint 1600 km-re. Ma jött el annak is az ideje, hogy pap legyen, szép nap.
 
Nekem pont félidő itt, azért ez se rossz.
 
Jöhet a következő.

 

Szólj hozzá!

SZENTPÉTERVARI BLOG – November 14.

2009.11.15. 11:30 Roszík Gábor

 

Délelőtt megint ekkleziológia, semmi baj vele. Viszont itt van az egyik teológus, aki a tegnapi esküvőn is ott volt, szünetben megkérdezem tőle, mi volt az oka annak, hogy annyi siket vett részt az esküvőn, meg jeltolmács, meg ilyesmi. Elárulja, tényleg az volt az oka, amit sejtettem.
 
Az internet-szünetre is megkaptam a választ, az volt a baj, hogy amikor elment az áram, elment az internet is, de azzal, hogy megjött az áram, nem jött meg az internet, viszont a „központ” a szomszédos könyvárban van, az pedig zárva, s a könyvtáros csak hétfőn jön legközelebb. Szerencse, hogy a hétvégén teljes üzemmel megy a campus, családsegítő hétvégi szeminárium, finn csoport, egy csomó gyerek, ráadásul előadások is vannak egész nap, így bejön a rektor titkárnője, neki van kulcsa a könyvtárhoz, s minden további nélkül beindítja az internetet.
Délben az amerikai (magyar) professzorral ebédelek, s jót beszélgetünk. Kiderült, hogy pár éve édesanyjával felkeresték az ősök származási helyét, úgy emlékszem Sajóvámost, s épp úgy keresték az ősök sírjait, vagy legalább is a családra utaló nevet, a temetőben, mint én hét évvel ezelőtt, amikor Nikolai barátommal Lengyelországban járván elmentünk Labiszynbe, hogy megnézzük, honnan származnak őseim anyai nagyapai ágon. A keresztelési anyakönyvben meg is találtuk egyik ősünk, üknagyapám bejegyzését, 1820 körüli évekből, nem emlékszem pontosan mikor, de a temetőben csak az „osztálytársa” sírját találtuk meg, gondoltuk, hiszen egy évben születtek. Érdekes érzés volt ez is.
Közben kiderül az is, hogy apai nagyapai ágon Matthew ősei is lengyelek, sőt Labiszyn környékéről származtak el, míg másik ágon felmenői felvidéki szlovákok, Besztercebánya közeléből, ahonnan valahonnan jöttek az én őseim is 300 évvel ezelőtt…
Ezek után már nem is érdekes, hogy közös ismerőst is találunk Matthew-val, de nem Magyarországon, persze, hanem, ki nem gondolná, Kirgizsztánban. Mégpedig a bishkeki evangélikus püspök felesége személyében, aki Kazahsztánban született, de német. Vagy 150 éve német iparosokat telepítettek a Volga mentére, hogy tanítsák meg a szakmát az oroszoknak, ők önszántukból jöttek, aztán ott ragadtak. Nem is volt semmi baj, amíg ez nem szúrt szemet a kommunistáknak, akik szétszórták a németeket az országban. Így aztán jutott belőlük Kazahsztánba, Kirgizsztánba és más közép-ázsiai országba is. Így járt hitvese is, kinek családját éppen Kirgizsztánba telepítették. S mivel az asszony családját történetesen nem Kazahsztán másik végébe telepítették, 10 ezer km-re a kirgiz határhoz, hanem ellenkezőleg, a közelébe, így kézenfekvő volt a találkozás, s aztán ebből frigy is lett, aminek örülök, mert ha ez nem így lett volna, most nem biztos, hogy közös ismerőst találunk Matthew-val.
 
Elnézést, ha untattam volna a kedves olvasót, most már rövid leszek. Alekszej, a mongol barátom, mert lassan már azok vagyunk, nem Mongóliából jött ide, már harmadik éve, csak valahonnan a közeléből, ott is mongolok élnek, 44 éves, s lelkésznek készül. Eddig tornatanár volt. Most előlépett, orosz tanár lett belőle, mától fogva, egészen két hét múlva péntekig. Engem tanít. Ma nagy sétát tettünk a környéken, közben beszélgettünk, leginkább én, ő meg türelmesen javítgatott. Megállapodtunk, hogy minden nap két órás sétát teszünk a környéken, négytől hatig. A környék pedig érdekes, két kilométeres körzetben van vagy öt falu, majdnem mind összeér a másikkal, némelyeket kis erdő választja el egymástól. Az egyik falucska Kolbino, itt van a szeminárium, az evangélikus templom. Igazából Koltusi a szomszéd falú, ott kell leszállni az autóbuszról, ezért mindenki azt említi, de nincs több 200 méternél ide. Tehát, Kolbino. Ma egy kisebb erdő mellett vitt utunk, nagyon érdekes volt, a temető az erdőben volt. Ilyet én még (életemben) nem láttam. Talpunk alatt csikorog a hó, a bokrok, fák ágai néhol földig hajolnak, annyi hó esett az éjjel. 
Hatra érünk haza, éppen vacsoraidőre.
 
Este még jót beszélgetek Ninával, már többször említettem őt – eltűnt pár napra -, de ma megjött, vele is megállapodtunk egy programban, minden este héttől különböző témákat beszélünk meg. Ő is érdeklődik a börtönmisszió iránt. Úgy látszik ez itt nagyon menő!
 
Most látom, nem írtam le, hogy mi is volt az oka a siketnéma esküvőnek. Hát az, hogy a menyasszony is, szegénykém, erősen nagyot hall, s itt volt a sok-sok barát. Talán azért annyira hallott, hogy neki nem volt szüksége tolmácsra az esküvő alatt. Mindenesetre megható volt az egész.
 
Közben mindjárt egy óra. Annyira nem kell korán kelni reggel, vasárnap van, tízkor kezdődik az istentisztelet.

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!

SZENTPÉTERVARI BLOG – November 13.

2009.11.14. 12:16 Roszík Gábor

Megint azt hittem a mai napot megúszom blog írás nélkül, de egyfelől itt olyan jelzéseket kaptam, hogy várják a folytatást (egyesek), másfelől az egyetlen kikapcsolódásom, sőt, szórakozásom (bár történnek dolgok, amik fölöttébb szórakozatóak, mint tegnap este), harmadsorban, mindig történik valami, ami, ha nem is szórakoztató, de fölöttébb érdekes.
Ma egész nap Római levél volt porondon, délután ekkleziológia, ugyanattól az amerikai proftól, aki mellesleg anyai ágon magyar, Miskolc környékéről származnak, már a negyedik generáció, tehát úgy magyar, mint én szlovák. Két szót tud magyarul, úgymint bableves és töltött káposzta (összesen három szó, pláne, ha a bablevest egy szónak vesszük), ennél én is többet tudok szlovákul.
Ma az egyik hallgatótól megkaptam pendrive-on a teljes Bibliát orosz nyelven, kommentárokkal, szókeresővel, mindenféle jegyzetekkel és funkciókkal, hitvallási iratokkal, Biblia angol, német, görög és héber nyelven, sőt a Korán is rajta van, oroszul. Ezzel el lehet lenni egy életen át.
 
Tegnap este sétáltam egyet, szakadó hóban, csodálatos téli tájban és hangulatban, nem messze egy kicsit fentebb szép nagy templomot látok, kivilágítva. Odamegyek. Már éppen vége van az énekkari próbának, fiatal szlovák(!) lelkész a pap (az egyik), itt van már négy éve, barátságos, megmutatja a templomot, szól, hogy holnap délután négykor esküvő lesz, ő fogja tartani.
Négyre át is megyek, illendően fölöltözöm (papi civil), már jó sokan vannak, várják az ifjú párt. Közben arra leszek figyelmes, hogy a másik oldalon, tőlem jobbra, mondom, hogy jól el lehessen képzelni, két-három siket jelbeszéddel beszélget. Észreveszem, többen is vannak, előttem is vagy tízen.
Értem már, ezért van ilyen csend…
Elkezdődik az esküvő, szépen szól az orgona, a templom is szép, majdnem teljesen fából van. A lelkész minden szavát jeltolmács közvetíti, leginkább én is őt nézem, de nem azért, mert csinos hölgyről van szó, márpedig az, hanem jobban megértem, mint a lekészt. (Ez röhej!) Végre valaki, aki szépen artikulálja a szavakat. Ha kell, a száját nagyra nyitja, ha kell, csücsörít, néha mosolyog, csak hang nem jön ki rajta. Úgy tűnik jobb, mint a lelkész, mert a siketek néha összenéznek, és egymásra mosolyognak, de lehet, hogy félreértettek valamit...
A többiek, a hallók, nem nevetnek…
Azon gondolkozom, hogy miért lehet itt ennyi siket? Csak nem siket a boldog pár is? Nem lehet, mert köztük és a pap között nem áll tolmács, a szájról olvasás meg, mint azt már korábban megállapítottam volt, egyik professzorunk esetén, errefelé lehetetlen. Pláne, ha szlovák ajak formálja a szavakat. Különben is furcsa lenne egy ilyen esküvő, vagy érdekes, biztos volt már ilyen, csak én még nem láttam.
Föltűnik, hogy itt esküszöveg nincs, csak kérdésre kell válaszolni, a válaszokat meg nem lehet hallani. Mindenesetre, amikor a lelkész arra szólítja fel a fiatalokat, hogy csókolják meg egymást, megértik.
A legvégén én is odamegyek hozzájuk, Isten áldását és békességét kívánom neki, a férj meg hosszasan szorongatja a kezemet (gondolom a papi ingem miatt), s kérdően néz rám. Elkezdem mesélni, hogy Magyarországról jöttem, itt vagyok a szemináriumban, stb. amikor legnagyobb megdöbbenésemre a feleségére néz, s jelbeszéddel fordítja szavaimat. Mellettünk meg állnak még a tanúk és szülők.
Hát ezért, oldódik meg a rejtély, szegény asszony az, aki nem hall. Ezért vannak itt annyian nem hallók! Megsajnálom őket, nagyon aranyosak.
Elindulnak kifelé a templomból, amikor az asszony a férjéhez hajol, s valamit súg a fülébe, s az elmosolyodik. Örömömben majdnem felkiáltok: hallanak! Mind a ketten!
Kicsit megnyugszom, de még mindig nem tudom mi a megoldás. Voltak ott teológusok, majd megkérdezem őket holnap. Lehet, hogy az ifjú pár siketekkel dolgozik? Vagy ők is nagyot hallanak, csak nem annyira?
 
Kifelé mindenki kap egy marék rizst, a pár kivonul a templomból, le egészen a kapuig, szórják a rizst. Holnap nem kell felsózni a járdát, nem fog csúszni.
 
Itthon már csak annyi meglepetés ért, hogy a főépületben, ahova átmentem az internethez, nem volt villany. A konyhában gyertyafény mellett diákok békésen beszélgetnek. Beszállok én is. Aztán megjött a villany, és kiderült, a könyvtáros lekapcsolta az internetet, úgyhogy azzal hétfőig várni kell.
Jó, én majd megoldom valahogy. Előbb, mint hétfő.


 

 

 

Szólj hozzá!

SZENTPETERVARI BLOG - November 12.

2009.11.14. 12:15 Roszík Gábor

 

Nem mintha a mai napról is nem tudnék írni legalább öt oldalt, de valójában semmi különös dolog nem történt, leszámítva, hogy itt bármi is történik, az érdekes, de ezt már mondtam.
Azért röviden: délelőtt 3 óra a teológián, amerikai professzor tart előadást a Római levélről. Oroszul. Jobban megértem, mint az oroszokat, de hát ez a helyzet természetéből fakad…
Ebéd után – itt 12.45-kor már kezdődnek az előadások -, homiletika. Derekasan ezt is végighallgatom.
Délután a titkárságon kiderül, hogy már a hotelben be kellett volna jelentkeznem, most már nem lehet, s csak abban bízhatom, hogy kifelé menet nem fognak ügyet csinálni a mulasztásból, de még nagyobb kellemetlenség is lehet belőle… El kellene menni a Bevándorlási Hivatalba, ahol amellett, hogy meg is büntethetnek, eltölthetem az egész napomat, feltéve, ha sikerül aznap elintéznem. Így ad acta teszem a kérdést, hagyjunk izgalmakat a legutolsó percekre is!
 
Délután négykor megint istentisztelet, a vége felé érkezik meg Mihail (az Omega fan) barátom operaénekes hitvese, s mikor bekapcsolódik az éneklésbe berezonálnak az ablakok, s valószínűleg az országúton megáll a forgalom. Ilyen hangosan az operaházban is elég lenne énekelni. Éneket jött tanítani, ahova engem is barátságosan invitál az egyébként erős alkatú asszonyság. Megyek vele, hiszen ellentmondani lehetetlen lenne. Először a rektor énekel (be), igen beénekel, és nagyon mulatságos az egész, ő is gyülekezeti lelkész, annak pedig meg kell tanulnia énekelni:
 
aaa aaa aaa aaaaaaaaaaaa aaaaaaaaaaaaaaaa, folytatás félhanggal lejjebb:
   o o
     ooó eee uuú iiiiiiiiiiiiiiiiiiiii uuuuuuuuuuu, megint fél hanggal lejjebb,
        iuuu
           uuuuuu aaa aaa éééééé éééééééééééééééé,
 
és megint, és megint, s így megy a végtelenségig, először le, aztán föl, a tanárnő meg zongorán üti az akkordokat, néha kiengedi a hangját, hogy megmutassa, hogyan kell, s közben telefonálni is tud.
Olykor, ha erélytelen a hang, a dúdolás nem a homlokodon jön ki, befogja az orrát, veri, ahol az orra találkozik a homlokával, ő megmutatja, hogy kell dúdolni. Ha propeller lenne a fején, simán elszállna, a plafonon keresztül. Ha nem nyitod ki eléggé a szádat, kicsit toporzékol, két tenyérrel veri a zongora, bocsánat, pianínó tetejét, el tudod képzelni, hogy egy perc alatt fölaprítaná, szabad kézzel, ha akarná, ő megmutatja, hogyan kell kinyitni a szájat, s közben akkorákat nevet, hogy mindenkit elbűvöl, érzed, hogy művész, rendkívüli és csodálatos asszony.
S ez így megy három órán keresztül, egyik diák a másik után, itt mindenkinek meg kell tanulnia énekelni. Nagyon helyes!
A művésznőben félelmetes energia van, kirobbanó, láthatóan nagyon boldog, Isten áldása az evangélikus egyháznak és Oroszországnak.
Közben még részt veszek egy bibliaórán, Lukács 1-et tanulmányozzuk, majd visszamegyek az énekórára, de mielőtt rám kerülne a sor, lelépek. Majd beéneklek otthon, egyedül.
Az énektanulást lehet, hogy nem úszom meg végleg, pár perce Mihail, a férje meghívott hozzájuk istentiszteletre. Örömmel elfogadtam.

Szólj hozzá!

SZENTPÉTERVÁRI BLOG – November 11.

2009.11.12. 10:11 Roszík Gábor

Végre eljött a reggel, költözködésem napja, már nagyon mentem volna tovább.
Reggelinél odajött hozzám a házinéni, s hozta a vendégkönyvet, hogy írjak bele, meg is tettem, ráadásul oroszul, megköszöntem a kedvességüket, dicsértem a helyet, s bocsánatot kértem, hogy nem ettem meg a reggeli kását.
Mikor indulásra készen álltam, kérték, hogy fényképezkedjünk. S kitűnő képeket csináltak: rekamién ülve házi bácsival, házi nénivel, asztalnál ülve, kezet fogva és egymásra mosolyogva. Lám megszerettük egymást, s összeölelkezve búcsúztunk. Vallásos emberek, még házi bibliaórájuk is volt, amin részt vettem.
 
Ebéd előtt nem sokkal érkeztem meg Koltusi-ba, már vártak, szobám, mit szobám, lakosztályom kellemes meleg, szépen kitakarítva, most jobban tetszik mint ahogyan emlékezetemben volt, sőt most veszem észre, hogy pici előtér is van, tehát két ajtón keresztül lehet kimenni az udvarra. Ez itt a tajga, innen 30 méterre erdő, minden fehér a hótól, romantikus orosz táj.
Berendezkedem, majd megyek ebédelni. Az ebédlőt az én lakásomtól csak a konyha választja el, tehát közel vagyunk egymáshoz, az épületben - ami egyébként fából van -, nincs is más. Legelőször is Ninával találkozom, már várt, örül, hogy megjöttem.
Ebéd után nem sok idő van a pihenésre, pedig jól esett volna egyet szusszantani, 12.45-től már előadások is vannak. Négy hely közül választhatok, s beülök egy egyháztörténeti előadásra. „Szerencsémre” az a professzor ad elő, aki az első vasárnap a Szent Mihály templomban prédikált, akiről megjegyeztem, hogy olyan ügyesen formázza a szavakat, hogy közben nem mozog a szája (az oroszok így szeretnek leginkább beszélni. Szegény siketeknek errefelé nem nagyon mehet a szájról olvasás!), s közben a leginkább a szemét is csukva tartja, van, hogy két-három percig sem nyitja ki, s így ez nagyon érdekes, viszont tökéletesen leköti a hallgatóságot, remek humora van, én is sokat megértek belőle, s mindennel együtt igen jó arc…
A szünetekben beszélgetek a hallgatókkal, ketten a Bajkál tó mellől jöttek, alig 10 ezer kilométerről ide, szeptember óta nem is voltak otthon. Így már nekem is könnyebb, mi ez a kétezer kilométer Gödöllőtől?
Hatig a szobámba dolgozom, már akkora rendetlenség van az asztalomon, hogy kezdem jól érezni magam.
Hatkor esti áhítat, az egyik teológus tartja, egyszerű, de szép alkalom. Az áhítat végén az egyik teológus, aki Novoszibirszkből jött, szaunázásra invitálja a fiúkat. Nina rögtön beprotezsál neki, egy kicsit beszélgetünk, s megbeszéljük, nyolckor találkozunk.
Kiderül, hogy a szauna a szeminárium területén van, az egyik házban, ahol vendégszobák vannak. Van a teológusok között egy nagyon komoly fiú, mindig fekete öltönyben van, mellényben, mandzsettája van, ezüst zsebórája, hosszú lánccal a mellényén, haja kis copfban összefogva, kicsi bajusza van, kecskeszakálla. Ő is jön szaunázni, ott feloldódik, nincs se mellény, se zsebóra, sőt senkin nincs semmi, nem úgy, mint a Széchenyiben, hanem, mint Finnországban szokott... Végül vagyunk öten, jót beszélgetünk. Először a magyar „palinkarol” kérdeznek, aztán tisztázzuk a szükséges paramétereket, fokokat és elnevezéseket, majd komolyabbra is fordul a szó, az eucharisztiáról kezdenek beszélgetni. Kérem ezek igazi teológusok! Egyébként egyáltalán nem lógok ki a sorból, mindenki bőven 30 fölött van, de egyikük 45, s van egy nálam is idősebb is, aki szintén Szibériából jött, annak is erről a feléről, az csak 8 ezer kilométer ide. Nina is idősebb nálam egy tízessel, de ő most nincs itt.
Elvagyunk így vagy másfél órát, utána a szeminárium kis konyhájában folytatjuk, teázás közben, majdnem éjfélig.
Az egyik teológus, ő is már negyvenen túl, nagyon lelkes velem, volt Magyarországon egyszer, a Balatonnál is, meséli a történeteket, nagy rajongója az Omegának, szereti a Generált, Karthágót, Bergendyt, de ismeri Kodályt, Bartókot, Kálmánt és a Tenkes Kapitányt. Hozza a lap-topját, a you tube-ról töltött le klipeket, együtt nézzük, hallgatjuk a Gyöngy hajú lányt…
 
Most itt leszek majdnem három hétig, s ha ez így megy minden nap, sok barátot fogok szerezni.
Közben Szentpétervárott is van még egy-két programom, Jannal még sokat kell dolgoznunk a projekten, de akkor majd pont jó lesz kimozdulni innen.
 
Kár, hogy a szauna csak minden szerdán van.


 

 

1 komment

SZENTPÉTERVÁRI BLOG – November 10.

2009.11.10. 22:52 Roszík Gábor

 

Állítólag, ha blogot ír az ember, minden nap illik valamit írni. Ez mondjuk, engem egy csöppet sem érdekel, és minden további nélkül ki is hagynék egy – egy napot, ha nem történne mindig valami érdekes. Ezt meg itt nem nehéz észrevenni, hiszen csak ha azt írom, hogy reggel Szentpétervárott ébredtem, s kinézvén az ablakon,  s azt láttam, hogy szakad a hó, már ez is érdekes. Például ez történt ma reggel.
Az már nem is érdekes, hogy ma sem volt tejbekása… Pedig, sajnos ez is igaz. Nem tudom, hogy ezt a nyilvánvaló sértést hosszú távra tervezik-e, mert holnap áthelyezem székhelyem Koltusiba, amint azt már korábban írtam volt.
A háziasszonyunk, aki ma derekasan kimosta az összes eddig használt ruhámat – ez is érdekes nem? -, megkörnyékezett, hogy nem akarnék-e inkább mégis itt maradni? Mondtam, hogy itt nagyon jó, de új kihívások várnak, mennem kell. Kicsit izgulok, hogy milyen lesz az új helyen, de azt érzem, hogy nagyon jó. Az apartman korántsem tűnik olyan barátságosnak, mint itt, de van saját konyhám, fürdőszobám. Viszont a kégli ajtaja rögtön a szabadba nyílik, huzatosnak, hidegnek tűnik, nem tudom, hogy fog ellenállni a november végi mínusz 10 foknak, majd kiderül. Különben fantasztikusan fel vagyok készülve mindenféle ruhaneművel, nem kell izgulni. Eddig még nem derült ki, hogy valamit még hoznom kellett volna. Van bakancsom, sapkám, kesztyűm, jégeralsóm(J), ha valakit érdekelne (sieléshez való), esernyőm, sapkám, fülvédőm, a vodkát megveszem, ha elfogy. Egy évig is ellennék így.
Délelőtt dolgoztam, délben megfőztem az ebédemet, utána indultam Hóanyóhoz. Talán ma voltam nála utoljára, le is fényképeztem. Nagyon jót beszélgettünk, egyszer még a szeme is könnybe lábadt, úgy elérzékenyült attól, amit mondtam. (A börtönmisszió rejtelmeiről beszéltem…)
A fényképet nem tudom a gépemre áttenni, hogy részesítselek benneteket az ő látványától, sajnos nem működik a bluetooth a lap-topon, kártyaolvasóm meg nincs. Végre valami, amit otthon felejtettem.
 
Az óra után érdekes dolgok történnek. Sietek Janhoz, ott vár a nagyfőnök, aki a Keresztyén Egyházak Szervezetének (a múltkor már írtam róla) az elnöke, Igor. Ő az elnöke az orosz televíziós csatornáknak is, ő írta alá a megbízásomat a magyarországi képviseletre. Nagyon szimpatikus (fiatal)ember, lelkész, sőt egyházának püspöke. Évente 150.000 (százötvenezer!) km-t utazik, repül, intézi a televíziója dolgát, amit 160 országban közvetítenek, mint már említettem. Fantasztikus kapcsolatai vannak, bolgár, román, ukrán, német, s izraeli üzletemberek, képviselők, miniszterek, de Magyarországon még nem járt. Illetve egyszer, átutazóban, a repülőtéren, a tranzitban töltött két órát, ami vasárnap lehetett, mert éppen istentiszteletet közvetített a tv. Azóta egyfolytában vágyik Magyarországra jönni, úgy érzi, itt dolga van, s jövőre itt nagy dolgok fognak történni. Szerintem is. Jönne, s hozna orosz, ukrán, izraeli(!) képviselőket, szeretne kapcsolatokat építeni. Alig várom, hogy ennek én is részese legyek, ilyen emberekre szükségünk van!
Hatkor az Oroszországi Keresztyén Egyházak Szervezetének van (szentpétervári) összejövetele, ahova nem csak szeretettel hívnak, hanem első napirendi pontként betettek „előadóként”, hogy meséljem el, hogyan alakult meg Magyarországon 1990-ben a parlamenti Testvéri Közösség, aminek elindítója, és szervezője voltam négy éven át. (Hogy ezek mit nem tudnak!) (Igaz én meséltem Jannak tegnap...). Ez még csak hagyján, de ragaszkodtak hozzá, hogy oroszul meséljek…(tolmács nincsen). Vannak harmincan. Sok időm nem volt, hogy gondolkodjak, mondjuk öt perc, mert kezdődött a szeánsz. Végül is jól sikerült, s úgy látszik, kezdek lassan mindent megtudni mondani oroszul… (magyarul meg felejtek). Persze, a látszat néha csal.
 
Sokáig együtt vagyunk, élmény volt. 11 óra van mire hazaérek.


 

Ha eddig nem mondtam volna, boldog vagyok.

Szólj hozzá!

SZENTPÉTERVÁR – November 9.

2009.11.09. 20:44 Roszík Gábor

 

Ma reggel borzalmas dolog történt: nem kaptam tejbegrízt. Ez tagnap óta a levegőben lógott. Úristen! Most mit gondolhatnak rólam? Remélem nem rajtam, keresztül ítélik meg a magyarokat…
Viszont volt ham and eggs, két tojásból, s hússal töltött palacsinta sütve, majonézzel. A tejbegríz helyett. Gondoltam, ez is jó lesz. Mikor neki
kezdtem, derült ki, hogy túrókrémmel van töltve, s vaníliás öntet van hozzá, nem majonéz. Azért ez fölért egy egész heti kásával…
 
Délután megint Hóanyónál jártam. Útközben az Izsák Székesegyház mellett megy el a busz. Holnap feltétlenül bemegyek. Ma nagyon meglepődtem Hóanyónál, egyébként, mert bemutatta édesanyját, elmúlt már kilencven éves. Úgy döntöttem, hogy ő meg az öreg néne, őzike nélkül…
Lakásuk is kész mesebirodalom, úgy néz ki, ahogy 100 évvel ezelőtt, de barátságos, jól érzi magát benne az ember.
 
Hazafele benéztem az ifjúsági órára, szinte már „közéjük” mentem, vittem nekik kekszet, mákos-mézes puszedlit, s hasonlókat, nagyon örültek neki. Hétkor átmentem a templomba, finn zongoraművésznő adott koncertet egy gyermek-segélyező alapítványnak, Bach, Chopin, Rahmanyinov, Ravel volt porondon.

 

Ma reggel elég borzalmas dolog történt: nem kaptam tejbegrízt. Ez tegnap óta a levegőben lógott. Úristen! Mit gondolhatnak rólam? Remélem nem rajtam, keresztül ítélik meg a magyarokat…

Viszont volt ham and eggs, két tojásból, s hússal töltött palacsinta sütve, majonézzel. A tejbegríz helyett. Gondoltam, ez is jó lesz.

Mikor neki kezdtem derült ki, hogy túrókrémmel van töltve, s vaníliás öntet van hozzá, persze nem majonéz. Azért ez fölért egy egész heti tejbefőtt kásával… 
 

Délután megint Hóanyónál jártam. Útközben derült ki, hogy az Izsák Székesegyház a Kazah Székesegyház, amire meg azt gondoltam, hogy a Kazah, az meg az Izsák. Az embert érik meglepetések 11 nap után is. Mindenesetre elnézést kérek a félrevezetésért, kijavítottam a hibát. Az Izsákba holnap megyek, útba esik Holle Anyóhoz. Ma ott is meglepődtem egyébként, mert bemutatta anyukáját, lehet talán kilencven éves, ő meg az öreg néne, őzike nélkül…

Lakásuk is kész mesebirodalom, fogadok, úgy néz ki, ahogy 100 évvel ezelőtt, mellesleg nagyon barátságos. 
 

Hazafele benéztem az ifjúsági órára, már „közéjük” mentem, vittem nekik kekszet, mákos-mézes puszedlit, s hasonlókat. Hétkor átmentem a templomba, finn zongoraművésznő adott koncertet egy gyermek-segélyező alapítványnak, Bach, Chopin, Rahmanyinov, Ravel volt porondon.

Szólj hozzá!

valasz kommentre:

2009.11.09. 11:19 Roszík Gábor

ez a szerda: december 2.

Szólj hozzá!

SZENTPÉTERVÁR November 8.

2009.11.08. 19:29 Roszík Gábor

 

Tegnap, november 7-e volt, úgyhogy én sem írtam blogot… Na, hülyéskedek, eszembe se jutott az Euróra, bocsánat, Auróra.
Nem is lehet mindig blogolni, bárha mindig vannak is gondolataim, azok mások számára nagyon unalmasak lennének, néha még én is mosolygok rajtuk…
Néhány megállapításom azért tegnap is volt, ez azonban eseménynek nem mondható. Például: itt nagy hagyománya van a tejbe dolgoknak… Minden reggelihez van valami. Egyik reggel tejbegríz, másik reggel tejberizs, harmadikon tejbekása, vagy tejbekukoricadara. (Csütörtökön, amikor Koltusiba mentem a teológiára, már reggelire megérkeztünk, ott is nagy vájlingban tálalták a tejbepapit, mindenki mert belőle. Gondolom, olyan ez itt, mint nálunk a kolbász. Viszont olyan közmondás nincs, hogy több nap, mint tejbegríz…) Eddig meg-megkóstolgattam, volt, hogy majdnem meg is ettem az egészet, gondolván, azt személyes sértésnek vennék, ha nem ennék belőle. Ma viszont, bármely csábító is volt a tejbekukorica, nem ettem belőle. Délután, mikor megérkeztem, kávéval kínáltak a „háziak”. Szabadkozom, hogy soha nem iszom kávét, mire a házi bácsi rögtön nagyon szarkasztikusan megjegyezte: „és kását…”. Elszégyelltem magam, a megjegyzés szíven talált, holnaptól megeszek mindent, esküszöm. (Kinga lányom, Franciaországban, irigykedsz? Mikor ettél tejbegrízt utoljára? Ezek a franciák nem tudják mi a jó! Csak mindig az a csiga! Kérdezd meg, viszont hátha van nekik tejbecsigájuk…)
 
Délután voltam Hóanyónál, a két óra úgy eltelt el, mint a villám. Lehet, hogy azért, mert szidtuk a kommunizmust? Új arcáról mutatkozott be Nagyanyó, kinyújtotta a nyelvét és öklendezett, amikor Lenint említettem. De ezt is olyan kedvesen csinálta. (1991. július végén voltam Leningrádban, öt nappal a puccs előtt, erről meséltem neki. A többit olvashatjátok az „Útközben” – ben. Azt viszont nem, s ez nekem óriási élmény volt, kiderítettük, hogy melyik volt az az evangélikus templom, ahova akkor hihetetlen körülmények között elvetődtem, sőt, két éve abban a templomban, a vendégszobában szálltam meg... Ezt mostanáig nem tudtam, csak sejtettem, hiszen annakidején természetrajzi múzeum volt a templomban. Ma ennek nyoma sem látszik.)
Orosz óra után még elmentem egy előadásra a Szent Mária templomba (ez az a templom, amiről az előbb beszéltem), Borisz barátom tartott előadást, utána beszélgettünk néhányan.
 
Hazafelé Kazanszkíj, természetesen, ahol megállapítottam, hogy a csodálatos kórus 12 főből áll, 6 férfi és 6 nő, fönt a magas kóruson, kb. 40 méterre a Szentélytől, ahol a papok énekelnek, s ezen őszintén meglepődtem, mert úgy szól, mintha legalább nyolcvanan énekelnének. Elképesztő akusztika!
 
Este éppen emailt írok, amikor váratlanul Csenge lányom bejelentkezik, csetelünk vagy 10 percig, nem emlékszem, hogy valaha is cseteltem volna. Reggel meg beszéltem vele telefonon, kb. két percet, így már összesen két és fél percet beszéltem magyarul, mióta itt vagyok.
 
November 8-án, vasárnap reggel Jan jött értem, együtt mentünk Puskinba. Ott szép istentisztelet van, szép gyülekezet, vannak vagy 120-an, vendég amerikai szónok van, mondhatnám prédikátor, már volt itt máskor is, az a pasas, aki feltalálta a CD-t, mondják, Doug Carlson. Nagyon rokonszenves. Szépen beszél.
Istentisztelet után nagyon családias hangulat van, mintha senki nem akarna hazamenni, pedig két órát tartott az istentisztelet. Alaposan felmértem a „terepet”, itt fogok prédikálni november 29-én. Megbeszéltük a részleteket is, 28-án átjövök Koltusiból, értem jönnek, vasárnap az istentisztelet 11 órakor, hétfőn öt(!) óra előadás a börtönmisszióról (35 hallgatójuk van a missziós szemináriumban), oroszul és/vagy angolul, majd kiderül (ez magyarul is sok). Kedden már valószínűleg nagyon készülődök hazafelé, szerdán kivisznek a repülőtérre. Ez ideig még úgy van, hogy nem hosszabbítom meg kint tartózkodásomat…
 
Délutántól itthon vagyok, sokat gondolok haza, családi összejövetel van édesanyámnál, édesapámra emlékezünk, három éve ment el.

 

 

1 komment

SZENTPETERVAR - NOVEMBER 6.

2009.11.06. 22:59 Roszík Gábor

 

Tegnap este csodás híreket kaptam Marcitól, megvolt az első teológus-börtönlátogatás Vácott, az APAC körleten, s olyan lelkesen számol be róla, később Balázs is Domonyból, hogy teljesen meg vagyok indulva. Nagyon jó kezdet, s bízom benne, hogy jó lesz a folytatás is. Teológusok a börtönben: áldás!
Ma folytatni készülünk a tárgyalást Jannal, ez a televíziós dolog egyre jobban tetszik. Dél körül találkozunk.
Előtte elmegyek, megnézem a református teológiát, lássam: hova nem fogok menni a jövő héten.
 
Furstadtckaja ulica, piszok jó helyen van, a német konzulátus is ebben az épületben található. Nagy nehezen jutok csak be, mert a belső udvarban nem tudok rájönni melyik ajtón próbálkozzam, Körben van nyolc ajtó. Van három telefonszámom is, az egyik a titkárnőé, húsz perce hívogatom, mire végre az egyiket felveszik. Már csaj két diák van itt, ők is készülnek haza pár nap múlva. Szergej Ukrajnából való, kicsit beszélgetünk, összehaverkodunk, ő is megerősíti, pár nap múlna tök üres lesz a ház… Megmutatja a „szobámat”, nappalit, konyhát, mindent. Nagyon király. Öt csillagos. Két metrómegállóra a Nevszkij Prospektől. Kiderül Natasa, a titkárnő csak pár óra múlva jön be, addig nem várok. Felhívom, mennyibe kerülne, ha itt laknék. Ötven Euró. Egy hétre!
Már eldöntöm, ide akkor se jövök, inkább megyek Koltusin-ba, nem akarok egyedül lenni.
 
Mire beérek Janhoz, bár még sok megbeszélni valónk van, Jan elkészíttette a megbízólevelemet, teljes felhatalmazás kapok az orosz nyelvű TV adások magyarországi képviseletére. Ez természetesen nem állás, nincs pénz, nincs fizetés, jószolgálati tevékenység... És valóban, mennyi jó származhat belőle! Estére, mire megjövök, honlapjukon már fönt is a hír. Ha gyorsak vagytok, még láthatjátok: www.tbnrussia.hu
Az interjú is fönt van a neten: www.accr.hu pa ruszki…
 
Háromra megyek Ellához, nyugdíjas orosz nyelvtanár. Gondoltam, ha már itt vagyok, fölszedek valamit oroszból is… Ella olyan, mintha egy orosz mesekönyvből lépett volna ki, mint Holle anyó, tündéri. Két órát beszélgetünk. Ha nagy hülyeséget mondok, szívből kacag, kezét a szája elé teszi (gondolom ki ne röpüljön a protézise), de ez egyáltalán nem bántó. Aztán kifejti, miért nevetett. Például, azt mondtam, hogy píszal, s nem azt hogy piszál… Nem mindegy. Az előző szerint „pisiltem”, az utóbbi szerint „írtam”, persze levelet… Ezen már együtt kacagunk, s van még egy pár ilyen jelenet.
Holnap folytatjuk.
 
Buszom pont a Kazanszkíj Székesegyház előtt áll meg. Természetesen bemegyek. Most is van valami érdekes: a központi oltár előtt nyolc asztal egymás mellé illesztve, kettesével egymás mellett, szép fehér terítővel leterítve, körülötte apácák sürgölődnek, az egész elkerítve zsineggel, körbe rengeteg ember. Az asztal lassan roskadásig megrakva mindenféle élelemmel, az emberek sorba nyújtják oda az apácáknak adományaikat. Kenyér, sütemény, keksz, tea, csokoládé, cukor, méz, olaj, befőtt, kávé, meg mindenféle. Nekem is lenne mit odatenni. Mindenki ad az adománya mellé egy-egy hosszú vékony gyertyát, amit az apácák meg is gyújtanak. Hálaadás ünnepe van, s mindenki hoz valamit, abból, amije van. Aztán majd szétosztják a szegények között. Közben a papok is sürgölődnek, ki-be jönnek, megy az ének, kórus, gyönyörű.
Egyszer csak kinyílik a fő oltár szárnyas ajtaja, ami öt méter magas, mintha tiszta ezüstből lenne, fölötte hatalmas diadalív, méltóságteljes és monumentális, 16 pap jön ki rajta, később még kettő, ezüstös, aranyos palástban, piros stólával némelyik, kezükben gyertya. A hívek földig hajolnak. Énekelnek a papok, énekel a kórus, megszentelik az adományokat, mennek körbe füstölővel. Mindent betölt a tömjén édes füstje. Szeretem. Mint a méz.

 


 

Szólj hozzá!

Szankt Peterburg - November 5.

2009.11.05. 22:42 Roszík Gábor

Hajnalban (7.40-kor, Úristen! mikor kellett felkelnem!!!???, pláne már fél kettő volt, amikor lefeküdtem) találkozom Mihaillal a Ladozsszkaja metrónál, meg a rektorral. Az ő autójával megyünk Koltusin-ba, ott vagyunk nem sokkal 8 után. A rektor se lehet több 30 évesnél, szimpatikus fiatal srác. Mindketten papi civilben. Mihail megkérdezi, hogy az én egyházam liberális-e vagy konzervatív. Mondom, konzervatív, erre nagyon megkönnyebbül. Tényleg konzervatív? Remélem. És ez mit jelent, lehetnek benne különböző szintek, fokozatok? Kérdem magamtól. Vannak elképzeléseim. Közben talán itt is kapok majd néhány órát, hogy „bevezessek” a börtönmisszióba.
A Teológia valóságos meglepetés, tegnap még nem is tudtam, hogy van. Alekszander miért nem mondta? Talán azért, mert ő itt nem tanít?
Ahol szállásom lenne november 11-től, a belvárostól negyed órára van, gyalog, viszont egyrészt református (ez még természetesen nem lenne baj), másrészt előadások legközelebb márciusban lesznek, itt csak konzultációk vannak, távképzés. Így hát, mit kezdjek itt egy szobával?
Emitt pezseg az élet: lelkészképzés, diakónusképzés, kántorképző tanfolyam, s mellesleg gyermektábor, éppen most, lévén iskolai szünet…
Előadások reggeltől délutánig. Szép kis campus, központi  (fa)épülettel: rektori, dékáni, adminisztráció, az épület másik szárnyában előadói termek, diákszállással. Van egy új épület – novüj korpusznak hívják -, itt is előadó termek vannak, könyvtár, kollégium, társalgó. Még egy épület: konyha, ebédlő, a túlsó felében egy kis apartman, ide helyezem át székhelyemet jövő héten.
Szemben szép (fa)épület: Idősek Otthona!
Minden épület fából készült, kivéve az új épületet, annak csak a fele fa. Nem messze szép új evangélikus templom, oda építették, ahol a régi állt, azt is a kommunisták rombolták le. Többnyire az is fából készült.
 
Néhány előadást meghallgatok, s örök barátságot kötök Ninával, aki valahonnan a Kaukazus környékéről jött, majd később pontosítok, diakónusnak (diakonisszának) tanul, pedig már elmúlt hatvan…, negyedéves hallgató. Tele van élettel, lelkesedéssel, „kezébe veszi a sorsomat”, s intézi, hogy szállást kapjak, még a rektorhoz is bemegyünk. Intézkedésének eredménye a konyha és étkező mögötti kis apartman. Van benne konyha, fürdőszoba, mosógép, ahogy kell… November 11-től rendelkezésemre áll!
 
Négy órakor Mihail megtartja második istentiszteletét, a kollégium kápolnájában, ami egyben olvasóterem is, és itt van az internet is.
Most tudom meg, hogy itt (s ezen az orosz evangélikusokat értem) mindig úrvacsorai istentiszteletet tartanak.
Este együtt megyünk haza, busszal, metróval, gyalog, így is alig több mint egy óra a Nevszkij Prospekt. Azt hittem sokkal messzebb vagyunk.
 
Hazafelé bevásárolok, 900 rubelért, alig bírom hazacipelni, annyi mindent vettem, elég lesz egy hétig. Vettem gyümölcsöt, süteményt (az ifjúsági órára vettem hétfőre), fél- és készételeket, tenger gyümölcsét olajban, koreai fűszeres salátákat, és fél(!) kiló kaviárt (pirosat és feketét), otthon meg se venném, annyiba kerülne…
 
Szobámban vár Putyinka, keblemre ölelem.

Szólj hozzá!

SZENTPETERVAR - Még mindig november 4.

2009.11.05. 20:11 Roszík Gábor

 

Szép napra virradtunk ma is: a november hetediki nagy októberi szocialista forradalmat ünneplik. Már aki. Mindenestre zárva minden, megállt a az élet. És az idő. Oroszországban.
 
Ma kellene megnézni az Aurórát. Hogyisne!
 
Valójában 400 éves ünnepük van ma, de nincsenek véletlenek. 
Egész délelőtt intézem az otthoni ügyeket. Fene ezt az internetet! (De jó hogy van!) (Mennyivel egyszerűbb lenne írni egy levelet, s aztán két hét múlva kapnék is rá választ…)
Délelőtt itthon dolgoztam, elhatároztam, hogy elvállalom az előadásokat, jövő héten, elkészítettem a vázlatokat, dolgoztam Jannak is.
Ötkor beindultam a városba, alaposan meglepődtem az utcán, bentről észre sem vettem, esik a hó, megjött a tél. Egyik napról a másikra, tegnap hétágra sütött a nap. Soha kevésbé nem zavart, sem a hó, sem a hideg, sem a tél.
 
Hatra beérkeztem a Kazanszkíjba, azt hittem ezen a téren már nem érhet meglepetés, most mégis. A hatalmas bazilikában vannak legalább kétezren, 150 méteres sor kígyózik, hárman egymás mellett, végig a bazilikán, aztán vissza, s megint oda, így háromszor. A csodatévő Szűz Ikonjához járulnak, órákig várnak a sorukra. Igazis, itt ma ennek az Ikonnak van szent ünnepe.
Kicsit arrébb liturgia, csodálatos, mint tegnap, vagy máskor. Basszus, kórus, bariton, kórus.
 
Gospodi pomiluj! Gospodi pomiluj, Gospodi pomiluj, Gospodi pomiluuuuuuuj!
(Kyrie eleison, Uram irgalmazz!)
 
Megunni lehetetlen.
Hét előtt eljövök, 200 méterre az evangélikus templom, oda vagyok menendő, tulajdonképpen.
Ez a templom, is hatalmas, olyan, fehér, világos, tiszta, mint egy havas hegycsúcs.
Mintha a tenger partjáról másztam volna fel a magas hegyekbe, sőt a csodás tenger mélyéről, vörös tengeri korallzátonyok közül. Leírhatatlan a kontraszt, szinte elviselhetetlen. S már nem vágyom vissza a szépséges zátonyok és virágok közé. Holnap, feltétlenül.
Csend van, a padokban ülnek húszan - huszonöten. Megszólal az orgona,
Bach korált játszik a kántor (jó vicc lenne, ha most azt írnám: szebb, mint egy koráll…), tökéletes harmónia, szétáradó krisztusi szeretet.
Jönnek még tizenöten, három pap, ők is teljes díszben, az egyik, akit vasárnap szenteltek fel, Mihail, első istentiszteletét tartja.
Ismerős énekeket énekelünk, „Itt az Isten kötünk”, „Jer dicsérjük Istent”.
A hétfői ifisek közül is itt vannak nyolcan – tízen. Úrvacsorai istentisztelet van.
Szépen beszél az új lelkész.
Istentisztelet után beszélgetek az ifisekkel, s két lelkésszel is, az egyik, Mihail, arra lakik, mint én, így együtt megyünk jó sokáig.
Holnap Koltusiba megy, ott van az evangélikus teológia, elmegyek vele, s ott leszünk egész nap. Történni fog valami, határozottan érzem, föltétlenül el kell mennem.
 
Az előbb láttam, 2:0-ra vezet a Fiorentina Debrecennel szemben. Mi lesz ebből?

Szólj hozzá!

SZENTPÉTERVÁRI BLOG November 4.

2009.11.04. 09:56 Roszík Gábor

 

 

 

Szép napra virradtunk ma is, állítolag a november hetediki nagy októberi szocialista forradalmat ünneplik. Már aki. Mindenestre zárva minden, megállt a az élet. És az idő. Oroszországban. 

Ma kellene megnézni az Aurórát. Hogyisne! 
 

 

Valójában 400 éves ünnepük van ma, de nincsenek véletlenek. 
 

 

Szólj hozzá!

SZENTPÉTERIVÁRI BLOG November 3.

2009.11.04. 09:51 Roszík Gábor

 

SZENTPÉTERVÁRI BLOG November 3.
 
Ma egész nap hétágra sütött a nap, csodálatos idő van, mindenkin napszemüveg. Szép napnak nézek elébe.
Hónapok óta, sőt talán egy éve tervezett találkozás jött ma létre. Jan barátommal készültünk tárgyalásra. Jan hívott meg, ő intézte a szállásomat, s szervezett meg jó néhány börtönmisszióval kapcsolatos találkozást. (Két évvel ezelőtt is Jan meghívására jöttem, egy olyan börtönmissziós konferenciára, melyen 350-en vettek részt, börtönmissziós lelkészek, papok, önkéntesek. Peter Walker barátommal (Angliából) tartottunk előadásokat, csakúgy, mint egy évvel korábban Moszkvában. Jöttek Vlagyivosztoktól kezdve Közép - Ázsián keresztül Vilniusig, mindenhonnan.)
Megbeszélésünkre megjött egy lelkész barátja, Puskin városban van gyülekezete, egészen közel Szentpétervárhoz, ott van egy rehabilitációs központja, szabadultaknak, hajléktalanoknak, drogosoknak, utcagyerekeknek. Gyülekezeti munkásokat, szociális munkásokat, diakónusokat képeznek. Vasárnap oda megyünk Jannal és feleségével istentiszteletre, egy amerikai vendég lelkész fog prédikálni. Engem is meghívott, hogy prédikáljak templomában, a dátumot nem fixáltuk le, talán november 15-én megyek. Kért, hogy menjek ki pár napra, s tartsak előadásokat a börtönmisszióról, szívesen vendégül látnak. Azt hiszem, elfogadom a meghívást, mindenesetre vasárnap „terepszemlét” tartok.
Jan az Oroszországi Keresztény Egyházak Szervezete Szövetségének (Union of Christians Association of Christian Churches in Russian, avagy Союз Христиан Ассоциация Христианских церквей России J) egyik vezetője. Két fontos szolgálati területe van. Az egyik a börtönmisszió, a másik keresztény televízióadások szervezése. 10 éve kezdték el néhányan ezt a munkát, egy kamerával, egy kis stúdióval. Ma három TV csatorna (Russian Broadcasting Network) adásait sugározzák orosz nyelven, 160 országban! Stábjaik külföldön és Oroszországban készítik a műsorokat, vannak élő adásaik, felnőtteknek, gyerekeknek. Szentpétervári székházukban – több épületben -, több mint százan dolgoznak!
Közép-Európában, így Magyarországon is sokan élnek orosz ajkúak, sokan tanulnak oroszul, a környező országokban is. Öt órás megbeszélésünk még csak a munka kezdete volt, mert részleteiben szeretném megismerni ezt a munkát és lehetőséget. Szeretnénk, ha Magyarországon is lehetne fogni ezeket az adásokat, ahol otthoni börtönmissziónk, s más szolgálataink is lehetőséget kapnának az adásban…
S, ha már televíziós lehetőségekről beszélgettünk, készítettek velem egy interjút is, ma és holnap kerül adásba. Börtönmisszióról, büntetés-végrehajtásról és halálbüntetésről volt szó.
 
Hazafelé még tettem egy gyönge kísérletet, hátha találok egy közelebbi szállást arra felé, sokkal közelebb a centrumhoz. Meg is néztem egy vacak kis hotelt, háromszor annyiba kerül, mint ahol most vagyok. Így nagyjából el is dőlt a kérdés…
Ettől függetlenül úgy érzem Puskin felüdülés lesz, s úgy érzem, a munkán kívül ott is vár még valami.
 
Már sötét van és hideg, baktatok hazafelé a Bukarestszkaja utcán, ebből nyílik a kis utca, ahol lakom (Alpinszkij pereulak), ami a Budapestszkaja utcával köti össze.
Az utca sarkán kis pravoszláv templom, körülötte mozgás. Irányt változtatok a templom felé, Liturgia van. A kis templom zsúfolásig tele, lehetnek vagy 150-en. Vannak fiatalok és középkorúak is, de főleg öregek. Percenként keresztet vetnek, sokan földig hajolnak. A templomban csak körben vannak székek, mindenki áll. Akik ülnek, már elmúltak 90 évesek. És órákig állnak, és állnak. Egy fiatal pópa hosszasan kántál, mindig egy hangon, csak a végén viszi le az éneket két hanggal, aztán folytatja ugyanott. Úgy tűnik, felénekli a fél Bibliát, én meg fáradt vagyok, s el akarok jönni. Pont indulnék, amikor a karzaton megszólal az ének, meg se tudok mozdulni, olyan gyönyörű. Elöl is felpezsdül az élet, kinyílnak az ajtók, megjelenik 5-6 fiatal pap, egy idősebb nagy méltósággal, s úgy énekelnek, hogy a Kazanszkíj Székesegyházban is bőven elmenne. Aztán körbemennek a templomban, füstölővel, közben az öreg olyan basszushangon énekel, hogy repedeznek a falak, a kórus meg válaszol. Kész megtisztulás. Végül szép sorban mindenki az öreg paphoz járul, előtte megcsókol két ikont, hozzáérintik a homlokukat, keresztet vetnek. A pap hosszú ecsettel, amit szentelt olajba márt, keresztet rajzol mindenki homlokára, s mikor eljönnek, megcsókolják a kezét, vagy a palástja ujját. A pap mögött öregasszony áll, nagy persellyel a kezébe, mindenki pénzt dob bele.
 
Lassan eloltogatják a gyertyákat, becsukják a Szentély kapuit, én is elmegyek. Gazdagabb lettem megint.

 

 
 

 

Szólj hozzá!

SZENTPETERVAR - november 2., ez mar tenyleg az

2009.11.03. 19:21 Roszík Gábor

 

SZENTPÉTERVÁRI BLOG November 1.
 
Lassan éjfél van, elég késő ahhoz, hogy ne folytassam a tanulást (most hagytam abba), de lefekvéshez korán. Többen bíztattak, hogy írjam a blogomat. Ma még történt egy-két dolog, gyorsan leírom.
Azzal kezdődött a nap, hogy nagyon fáradtan ébredtem, alig aludtam 5-6 órát, olyan vacak az ágyam, állandóan forgolódom benne. Mintha a földön aludnék egy hálózsákon. Kilenc körül föltápászkodok, s mire reggelizni megyek, olyan friss vagyok, mintha 100 órát aludtam volna. Reggeli után tanulok fél háromig, ebben már nincs semmi különös. Megpróbálok tisztázni néhány grammatikai kérdést. Újra rájövök, hogy nem könnyű az orosz nyelv, úgy érzem a másik négyet együttvéve könnyebben tanultam meg. Vagy csak türelmetlen vagyok? Lehet, hogy a 40 évvel ezelőtti immunitásom még mindig tart? Kimondhatatlanul utáltam az oroszt. Most meg szeretem.
Megint sikerül meleg kaját ennem, jókat főzőcskézek, de nem tart tovább az egész 20 percnél, az evéssel együtt. Kaja után folytatom a birkózást.
Közben felhív Borisz, a diakónus, akivel szombaton találkoztam, hogy tegnap látott, de sajnálja, hogy nem tudtunk beszélni, mikor találkozunk? Megbeszéltük szombat du.-ra a randit, még mindig nagyon érdekli a börtönmisszió.
Alexander is telefonált, a másik lakás ügyében, sajnos csak két napra szabad a héten, úgyhogy nem lesz költözés. Ez kicsit bosszant, annál is inkább, mert két hónapja kérem, hogy foglalja le nekem azt a lakást… Megadom magam a sorsomnak. Az utazás kicsit hosszú, de annyira nem gáz, van nálam könyv (orosz) (nyelvkönyv), s mindig magammal viszek egy „Mindennapi kenyerünk” című orosz nyelvű könyvecskét, minden napra van benne egy elmélkedés, jól elvagyok vele a tömegközlekedésben.
Alekszander hívott, hogy holnap menjek el vele az egyetemre, ott ad elő, de nekem nem jó, Jannal találkozom, szervezett valami TV felvételt.
 
Hatra ifjúsági órára megyek a Szent Mária templomba, ez a következő programom. Megérkezem 20 perccel korábban, de már gyülekeznek a fiatalok. Elmondom ki vagyok, kérdezem maradhatok-e, nem zavarom-e őket? 16-18 éves fiatalok, nagyon kedvesek, tiszta tekintetűek, barátságosak. Elkezdünk beszélgetni, egymás szavába vágnak, záporoznak a kérdések. Nagyon jó helyre jöttem. Közben teázunk, kekszet eszünk, szendvicset. Ketten rögtön meghívnak az ő templomukban, itt csak vendégségben vannak, néha el szoktak jönni. Egyiknek édesapja lelkész. Felírják a címüket, tudom, hogy mikor van náluk is istentisztelet, bibliaóra, ifi, hogyan kell odamenni, szentpétervári térképem mindig velem van.
Újabb lehetőségek, s az egyik immár Szentpéterváron túl…
 
Hat órára már 15-en vagyunk, átmegyünk a szomszéd helyiségben, ami szépen kialakított alagsori terem, mellette kis kápolna, az is nagyon rendben. Szőnyegre kuporodunk, énekelünk, gitárral, ifis énekeket. Az egyik srác tartja az áhítatot, nagyon komoly beszélgetés alakul ki. Közben az egyik lány batikolt, egy másik fest valamit, de nagyon ott van mindenki. Azzal kezdik, hogy mindenki elmondja mi volt számára a legérdekesebb az elmúlt héten. Engem is bevesznek a körbe, elmondom, az egyiket.
 
Végén leoltják a villanyt, középre mécsest tesznek, s csendesen imádkoznak, négyen – öten. Nagyon tiszta, mély, erősítő együttlét. Evangélikus.
 
Aztán kicsit még beszélgetünk, a vezetőjük (ő sincs több 20 évesnél), megkér, hogy legközelebb beszéljek nekik a börtönmisszióról. Szívesen, mondom, de inkább két vagy három hét múlva. Rendben, köszöni.
 
Elindulok hazafelé, fél 9 van.
 
A Budapestszkaja ulicától mindig gyalog megyek. Eddig nem vettem észre, a sarkon kis kocsma. Ilyet még nem láttam belülről. Ott csak azt kérdezik, hogy 100 vagy 200 gramm? Itt így indítanak. Szerényen bemondom a százat. Putyinka. Nincs benne semmi politika, csak 40 fok. Két éve ittam utoljára errefelé. Putyinkát. Örülünk egymásnak, szép összefutni a régi haverokkal. Hazafele már nincs is olyan hideg.
Még útba esik egy közért, veszek egy marék szárított halat, a múltkor is ízlett, otthon elrágom tanulás közben. Erre is el tudom képzelni a vodkát, de már nem megyek vissza.
 
Még megtornáztatom az agysejtjeimet, de mintha ez ma már nem lenne olyan. Eltelt az idő, sőt, ma már holnap van.

 

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása