HTML

Roszík Gábor blogja

Figyelemmel kísérve a hazai közéleti, politikai eseményeket, azokról szeretném elmondani véleményemet, keresve a lehetőséget: mit lehet itt tenni?

Friss topikok

Linkblog

Szentpétervár, 2010. november 17.

2010.11.18. 15:48 Roszík Gábor

Reggel 10-kor hívom Alekszejt, hogy elvégeztem azokat a teendőket, amelyeket mindenképpen meg kellett, illetve meg szerettem volna tenni, ami néhány email megírását jelenti elsősorban, s közben telefonon hív egy szerkesztő hölgy, nem tudom milyen televíziós műsortól, hogy Oтец Олег – től kapta a telefonszámomat, s szeretne velem találkozni, hogy interjút készítsen velem. Lám, Oтец Олег dolgozik, s mielőtt elment Angliába, ezt is megszervezte. Kedden délelőtt találkozom az Alekszandr Nevszkíj székesegyháznál valakivel, aki elvisz a stúdióba. Nagyon izgalmas.

Tízkor megérkezik Alekszej, s elkezdünk dolgozni a börtönmissziós prezentáción. Újabb pontokkal, példákkal, történetekkel szeretném kiegészíteni, hiszen „szerveződik” egy tréning Kirgizsztánban, sőt Mongóliában, s erre szeretnék felkészülni, függetlenül, attól, hogy lesz-e belőle valami vagy sem. Erre még később visszatérünk.

Szeretek Alekszejjel dolgozni, ami igazából tanulást jelent, nagyon okos, türelmes, s egyszerűen fogalmazza meg, amit mondani szeretne, sőt azt is, amit én.

Ebédnél egy asztalnál ülök Matthew-val, az amerikai – magyar teológiai tanárral, aki tíz éve járja itt a „környéket” az egyik amerikai evangélikus egyház megbízásából, s újszövetségi előadásokat tart, hol Koltusiban, hol Moszkvában, hol Bishkekben (Kirgizsztán), hol Grúziában, Novoszibirszkben, Csítában és mostanában Mongóliában, múlt héten éppen onnan jött ide. Itt a „bevezetés az Újszövetségbe” című tárgyat adja elő, holnap levizsgáztatja a diákjait, s megy vissza Mongóliába.

Mivel amióta itt vagyok, egyetlen előadásra sem mentem be, annyi programom teendőm volt napközben, s ma elhatározom, hogy Matthew előadását meglátogatom délután. Így is lőn. Lukács evangéliumának és az Apostolok Cselekedeteiről szóló könyv keletkezéséről, Lukácsról és koráról beszél. Mikor vége az előadásnak, adok neki egy Szentpétervári blogot (2009), nagyon örül neki, s mondja, megtanul magyarul. Rögtön megtalálja, hol írok benne róla, s megígérem, hogy küldök belőle néhány magyarországi rokonának. Megbeszéljük, hogy este találkozunk, mert egy finn lelkész, aki itt él és dolgozik már két és fél éve, meghívott, hogy menjünk el hozzájuk teázni, beszélgetni. Mivel ma szerda van, s akkor bánnya, megbeszéljük, hogy előtte megkeressük. Itt a „campus” területén van egy szép faház, abban vannak vendéglakások, az egyikben lakik feleségével.

Negyed ötkor már az Idősek Otthonában vagyok, ott lesz istentisztelet fél ötkor.

Borisz diákónus tartja, akit már ismerünk. Ott van már Valéry, aki Omszkból jött teológiát tanulni, s már elmúlt hatvan éves. A teológia kápolnájából hoz egy feszületet, két szép gyertyatartót, s kegytárgyakat az úrvacsorához. Már szépen gyülekeznek az öregek, várják az istentiszteletet. Az Otthon is a „campus” területén van, nagyobb faház (itt szinte minden fából készül), van benne 8-10 szoba, s húsz lakó. Aranyosak és szeretetre méltóak, mint nálunk.

Valery-vel elkészítjük az oltárt, az istentisztelet az ebédlőben lesz. „Összeszedi” az öregeket, épp, mint ahogy én szoktam, s az elesettebbeket kézen fogva vezeti a „templomba”. Megjön Borisz is, olyan fekete reverenda van rajta, mint nálunk a katolikus papoknak az utcán, s nyakában nagy feszület lóg, mint az ortodox papoknak. Minden nagyon jól áll neki, méltóságteljes, ugyanakkor egyszerű. Éneklapokat osztanak ki az öregeknek, a zongorához Borisz felesége ül, ő a kántor. Borisz szépen beszél, egyszerűen és lassan, hogy én is és az öregek is megértsék…

Az úrvacsoraosztáshoz kéri, hogy menjek oda, így együtt osztunk úrvacsorát. Ő adja a kenyeret, én a bort. Először az öregeknek, a kántornak és Valérynek, aztán Borisszal egymást részesítjük a szentségekben. Áldott együtt lét, jó Borisszal és az idős testvérekkel együtt lenni.

A végén én is szólok pár szót, s átadom az otthoni öregjeimnek köszöntését, aminek nagyon örülnek. Bejelentem, hogy testvérkapcsolatot létesítünk a két otthon között.

Alekszejjel ezután még fél nyolcig dolgozunk, majd Matt-tel átmegyünk a finn kollégához, Alekeszej  pedig lemegy az alagsorba, hogy begyújtsa a bánnyjában a kályhát.

Szép otthonuk van Hanuéknak, terített asztallal várnak bennünket. Éppen vendégeik vannak. Egy házaspár, Baskírból jöttek, misszionáriusok, az asszony észt, a férje finn, s ott van még egy finn fiatalember, ő Namíbiában misszionárius, nemzetiségére nézve, szintén finn. Ez a társaság most kiegészül egy amerikai teológiai tanárral, s egy magyar börtönmisszióssal, aki mostanában leginkább Szibériában és Szentpétervárott mutatkozik. Ebben a társaságban a közös nyelv az orosz, s igazán érdekes és élvezetes, amikor finn, észt, amerikai és magyar oroszul érti meg egymást. Mivel nincs közöttünk egy orosz sem, így mindenki felszabadultan társalog. Hanu már jól beszél oroszul, két éve itt él, de amikor először megszólal, azt hiszem, hogy finnül beszél, olyan finnes a kiejtése. Matt amerikai kiejtéssel beszél, s megállapítom, hogy szerencsés a magyar nemzet, mert magyaros kiejtéssel nem lehet oroszul beszélni…

Hanu és Matt már régebben ismerik egymást, én is mindkettőjüket, igaz tavaly csak a bánnyában találkoztam Hanu -val, a többiekkel még nem találkoztunk. Saami, a másik finn, és felesége, elmondják mi van Bashkírban, Jarmo elmondja a namibiai helyzetet, én beszámolok Szibériáról, s sőt valahogy albániai is szóba kerül.

Az asztalon finom finn kenyér, füstölt lazac, felvágott, sonka és sajt kínálja magát. Egy órát vagyunk így együtt, amikor megjönnek az asszonyok, mert közben elmentek a bánnyába, ahol a teológus lányokkal élvezhették a forró gőz és „vényig” áldásait.

Matt-tel elindulunk mi is, jön velünk Jarmo is. Boldogok vagyunk (repes a szívünk), olyan jó volt így együtt. Csudálatos dolog, elmenni a világ másik végibe, ott találkozni régi ismerősökkel, és újakkal, s úgy együtt lenni, hogy annál misem természetesebb. Ezt nevezik testvéri közösségnek, amire van ez a szép angol szó: fellowship. Az oroszban erre két szót találok: товарищество és братство. Mindenestre maradjunk a másodiknál…

(Talán egyszer a „továriscs” is visszanyeri jelentését, s erre már vannak jelek: tegnap a zsúfolt autóbuszon egy fiatalember, éppen mellettem ült, hangosan elkiáltotta magát: „товарищ водитель!”, amit nem régen úgy értelmeztünk volna, hogy „vezető elvtárs!”, ma inkább azt jelenti, „sofőr komám!” – a következő megállónál nyisd ki a hátsó ajtót!)

 

A bánnyában folytatódik a testvéri közösség, s éppen ez is nemzetközi, mert ugye itt vagyunk mi Matt-el, Jarmo, aki Namibiában dolgozik, van két burját és egy fehérorosz. A foglalkozásokat tekintve elsősorban diákok vannak, és van három missziós, s közülük az egyik teológiai tanár…

Matthew elmeséli, hogy ismerkedett meg „véletlenül” Pável Manilovval Csítában, hat évvel ezelőtt, aki a vele való találkozás után tért meg, s most végzős teológus itt a Szemináriumban. Ulan-Udé-ből is van itt egy teológus, Arkadij, akit Matt segített ide, s most együtt szaunázunk. S ha már megemlítettem, elmondom, két szaunázás között, amikor az előtérben hűsölünk és beszélgetünk, valahonnan egy mobil telefont vesz elő, kihúzza az antennáját, s televíziót néz rajta. Nem túl jó a kép, kicsit pipiskedik, hogy minél magasabbra tartsa a készüléket, még csorog róla a víz, s így érdekes jelenség a cingár burját, aki pár perce még hevesen verte magát a vényiggel, el tudjuk képzelni…

Matt Pavelen keresztül ismerte meg Slávát, akivel együtt ültek a börtönben 15 évvel ezelőtt! Szláva ma az evangélikusok között a legismertebb börtönmissziós, diákonusként szolgál Novoszibirszkben, csodálatos szolgálatot végez az ottani gyülekezetben és börtönökbe. Szlávát még nem ismerem személyesen, de már több levelet váltottunk. Matt-tel „bevesszük” őt is a delegációba jövőre.

Közben az első éves teológusok közül többen elmennek, még tanulniuk kell, holnap reggel Matthew professzor úrnál vizsgáznak!

Itt kerül elő ismét Mongólia, viszonylag erős protestáns egyházak vannak, főleg a baptisták vetették meg itt a lábukat”, de Matt nem tudja, hogy végez-e valaki börtönmissziót. Viszont kapcsolata van nem csak evangélikusokkal, így megpróbál találni néhány embert, akiket érdekelhet a börtönmissziót, s akik megszervezhetnek egy szemináriumot…

A bánnya olyan jó, hogy alig bírjuk otthagyni, nekem most itt valószínű ez az utolsó, jövő szerdán megyek haza.

Röpül az idő!

Szólj hozzá!

Szentpétervár, 2010. november 16.

2010.11.18. 08:56 Roszík Gábor

A délelőttöt azzal kezdem, hogy befejezem éjjel írt blogomat, már nem sok volt belőle hátra, s haza küldöm, hogy tegyék fel a netre.

Ebédig a hátralévő időt, és még utána is egy-két órát azzal töltök, hogy készülök a délutáni rádiós beszélgetésre. Egy órás evangélikus műsor van a Theos (Теос) keresztény rádióban, ami nem is lenne baj, de élőben! Hízelgő Misa részéről – ő az egyik beszélgetőtárs -, hogy azt gondolja, ezt meg tudom tenni, mármint lazán cseverészni börtönmissziós és bűnmegelőzési kérdésekről, egyenes adásban, ahova ráadásul be lehet telefonálni, és kérdéseket lehet feltenni a kedves külföldi vendégnek.  Pont ettől félek legjobban.

 

Hányszor kértem Misát, hogy írja le a kérdéseket előre, adja ide, hogy a válasz előttem lehessen! Jó, jó, mondta mindig, de végül is nem tette meg.

Akkor elmondtam neki én, hogy mit kérdezzen, beszéljünk erről, meg arról, és kérdezze meg, hogy miért vagyok itt, s hol voltam a múlt héten.

Minden esetre előveszem börtönmissziós előadásomat, kis nyelveket ragasztok a lapok szélére (a rektoriban szereztem kis öntapadós papírokat), hogy azonnal a szükséges helyen tudjam kinyitni. A címkékre ezeket írom:  „bemutatkozás”, „misszió és diakónia”, „Prison Fellowship, „IPCA”, „APAC”, s van amit rögtön oroszul: „Ёлка Ангела” (Angyalfa), „Проект Смоковница”, ami nálunk a Zákeus program, és azt, hogy bűnmegelőzés és áldozatok! Rajtam nem lehet kifogni, kérem, bármit lehet kérdezni, rögtön ott van a válasz, szépen kidolgozva.

A Szent Mária templomban találkozunk, s kiderül, hogy Misa főnöke отец Александр is jön velünk, hárman fogunk beszélgetni. Indulunk, sietni kell, mert nem érünk oda időben, hatkor kezdődik az adás. Gondolom, útközben elmondom neki is, hogy mit kérdezzen majd. Ám, oтец Александр újabb tulajdonságával ismerkedek meg, mert nem csak a hangja nagy, hanem akkorákat lépdel, hogy csak futva tudjuk Misával követi. Akkora, mint egy szálfa, legalább 48-as lába van, tényleg másfél métert lép egyszerre, de ő csak megy, épphogy siet. Úgy megyünk el az emberáradat mellett a Nevszkíj Prospekten, mint amikor a repülőtéren a mozgó járdán megyünk előre, a mellettünk gyalogló emberek mellett, ami így körülbelül 20 km per óra. Simán elmehetne távgyaloglónak, s nincs az a jamaicai, akit kenterbe ne verne. Örülök, amikor pirosat kapunk, beérjük Misával. Ott beáll az első sorba, s mire a tömeg elindul, ő már a zebra közepén jár, pedig esküszöm, hogy megvárta a zöldet. A metró mozgólépcsőjén is úgy megy le, hogy három lépcsőt lép egyszerre, s mikor leér, akkora, mint egy ólomkatona, mi még mindig föntről nézzük. A szentpétervári metróban kétszáz méternél kezdődnek a rövidebb lépcsők, de tegnap valahol többet is számoltam. Elképesztő az egész metró rendszer, a város alatt egész város van, de nem csodálkozunk, mert tudjuk, az oroszok még autópályát is tudnak építeni a tengeren! Még tavaly elkezdett foglalkoztatni egy fontos kérdés egyébként, s épp itt az ideje, hogy beszámoljak róla. Elszédítettek a mozgólépcsők méretei, s nagyon kíváncsi lettem, vajon hány lépcsőből állhat egy mozgólépcső. Menet közben lehetetlen megszámolni, hiszen mozog alattunk, az álló mozgólépcsőt nem lehet használni, pedig komolyan végig mentem volna rajta, egy ilyen egyszerű és közönséges megoldást választva. Nos, tegnap rájöttem, egy évi gondolkodás után (bár otthon nem mindig ezen törtem a fejem), alaposan átgondolva a fizika és matematika törvényeit, hogyan lehet megszámolni! Nos, nagyon bonyolult, leírni sem könnyű. A mozgólépcsők mellett öntöttvas lámpák világítanak, végig fölfelé, illetve lefelé, ki hogy szeretné elképzelni, egymástól egyenlő távolságra. Nagyon szép lámpák. Na most, mondjuk, ha fölfele megyünk – ez így könnyebb -, éppen, amikor az egyik lámpához érünk, szemünket arra a lépcsőfokra szegezzük, ami az alattunk lévő lámpánál éppen van. Innen már egyszerűbb a megoldás, egyesével megszámoljuk a lépcsőfokokat egészen addig, amelyiken állunk! A lámpák pedig, nyilvánvalóan az én kedvemért, meg vannak számozva, s ha tudjuk, hogy két lámpa közt húsz lépcsőfok van, s lámpából van negyven, akkor ezeket összeszorozzuk, s megkapjuk az összes lépcsőfokok számát. Egy-egy lépcsőfok negyven centiméter, így további adatokat is megtudhatunk a méretekről. Megpróbálom mindezt oroszul, addig is gyakoroljam a nyelvet. Viszont most már azon gondolkodom (oroszul), hogy ezt egyenleg formájában hogyan lehetne felírni, s később érettségi tétel is lehetne belőle. Azt már tudom, hogy így kezdődik: iksz egy kettő egyenlő, plusz mínusz… S szeretném, ha köbgyök is lenne benne, és valami a negyediken, s végül a megoldás, miután a végső számsort behelyettesítjük betűkkel, a szentpétervári mozgólépcső lenne! Ma különben rájöttem egy még egyszerűbb megoldásra, de ezzel most nem fárasztom a kedves olvasót, viszont kérésre szívesen megküldöm bárkinek.

Közben отец Александр-t fölkészítem a lehetséges kérdésekről. Nem kell izgulni, mondja, ahol három papnak kell kitölteni egy órát, ott baj nem lehet. Ebben igaza van. Még attól a metrótól is rohanunk 5 percet, s mire megérkezünk, csurog rólam a víz. Beülünk a kis stúdióba, fejünkre fölvesszük a fülhallgatót, még van egy perc. Ebből fél percet imádkozunk, én pedig kérek mindenkit még egyszer, hogy  nagyon l a s s a n és  egyszerűen beszéljenek, nem vagyok én orosz tanár!

Erre azt mondja отец Александр (gyorsan és összetetten), hogy Gábor, az első kérdésem az lesz, hogy mi a struktúrája a magyarországi börtönmissziós szervezetnek, hogy kell elkezdeni egy ilyen szolgálatot. Ekkor kis híján megüt a guta, de már nincsen csak öt másodperc, s máris a fülemben zúg отец Александр hangja. És megkérdezi. Hirtelen bosszút forralok, rámosolygok, s azt mondom, hogy mielőtt erre válaszolnék, el szeretném mondani, hogy 15 évig voltam gyülekezeti lelkész, s azt is, hogy én hogyan kezdtem. S jön Chuck Colson magyarországi látogatása, az ő története röviden, hogy vele léptem át életemben először egy börtön kapuját, s milyen jó a börtönben prédikálni, és az alakuló gyűlésünk a Parlamentben volt. Aztán beszélek arról, hogy mit jelent a börtönmisszió, s nem csak a börtönökben folyik, hanem azon kívül is, és milyen programjaink vannak, és család és gyerekek. Közben hangosan gondolkodik отец Александр és Misa is, mikor végre bekapcsolnak egy telefonálót. Szerencsére nem tőlem kérdez, azaz nem is kérdez, hanem elmondja véleményét, s beszél az Isten szeretetéről, megbocsátásról és az imádság erejéről. Mindnyájan reagálunk Valentina kedves szavaira. Közben szépen megy az idő, könnyebben, mint gondoltam, de jegyzetemet egyáltalán nem tudom használni, sőt nevetséges lenne, ha miközben beszélgetünk, szép míves mondatokat olvasnék fel gondosan elkészített szövegből. Ehelyett van benne nyögdécselés, egymás szavába vágás, kis nevetés, még ezt szeretném mondani, nekem az a véleményem, hogy van Magyarországon, s akkor itt hány lesz belőle, szóval egészen életszerű.

Már azt hittem ennyivel megúszom, amikor az utolsó percekben még bekapcsolnak egy hölgyet, aki egyenesen azt mondja, hogy „én a Roszík Gábortól” szeretnék kérdezni… Kérdése arra irányul, hogy miért van szükség börtönlelkészekre, amikor annyi önkéntes van. Oтец Александр-val szépen megmondjuk neki. De akkor a szerkesztő már könyörög, hogy hagyjuk abba, lejárt az idő! Én meg átestem a tűzkeresztségen, ami a rádiózást illeti.

 

Hazafelé, mintha отец Александр elfelejtett volna járni! Olyan lassan megy, hogy szinte visszafelé, csoda, hogy így is elérjük a metrót. Egy megállót megyünk együtt, kiértékeljük a beszélgetést, aztán elválunk egymástól. Misával a Ladozsszkajáig megyünk, onnan az autójával. Misa majdnem az egész úton Lenával beszél telefonon, amit most nem bánok, nagyjából mára elegem is lett az orosz nyelvből, leszívott ez a rádió.

Otthon azért még átmegyek Alekszejhez, péntek óta nem találkoztam vele. Boldogan heverészik az ágyán, újságot olvas, várja, hogy megjöjjek, s notebookján kedvenc zenéit hallgatja.

Beszélgetünk egy órát, s már elmúlik tíz, mire hazaérek.

Szólj hozzá!

Szentpétervár, 2010. november 15.

2010.11.17. 08:21 Roszík Gábor

Nagy várakozással tekintek a mai nap elé, s nem is csalatkozom, mert az egyik legszebb nap lesz belőle.

Reggel Borisszal futok össze az ebédlőben, s nagyon örülök neki, mert tavaly nagyon beteg lett, s mire leültünk volna egy jót beszélgetni, kórházba került, sokáig betegeskedett. Még az utolsó napon, telefonon beszéltem vele, nagyon bánatos volt a hangja. Megint megbeszéljük, hogy valamikor találkozunk, s rögtön meghív az idősek otthonába, ott fog istentiszteletet tartani szerda este. Jó is lesz, mert már nagyon hiányzanak az öregjeim (is).

Reggeli után sietek a szobámban dolgozni, s nagyon jó kedvre derülök, Misa jön, kezében a fényképezőgépem, megtalálta az autóban a hátsó ülés előtt, a földön. Valahogy kieshetett a táskámból. Mostanában azt a rossz szokást veszem föl, hogy az elveszett, s aztán meglett tárgyaimat (határtalan örömömben) hirtelen magamhoz ölelem és megcsókolom (lásd bőrönd), ezt teszem a fényképezőgépemmel is, s Misával összeölelkezünk. Remélem ezt a rossz szokást otthon levetkezem, mert elég gyakran keresem például a papucsomat, kulcscsomómat, forgalmit meg egyebeket. Itt az ember ilyen kedves találkozásoknak nagyon örül, s különben is ennyi idő után ki van éhezve arra, hogy megöleljen valakit, még, ha az egy fényképezőgép képében jelenik is meg. Sokkal könnyebben megy a munka is ezek után.

Ebéd után sietek a buszhoz, Jan barátommal találkozom Pityerben, egy éve mi sem találkoztunk. Erről majd kicsit később.

A buszmegállóban az egyik teológiai tanár várakozik, egyháztörténész, s ő az aki olyan ügyesen formálja a szavakat beszéd közben, hogy közben nem nyitja ki a száját. Tavaly már írtam e kedves emberről, nem ismétlem meg a leírást. A szemével is gyengén lát, s mikor mondom, ki vagyok, rögtön mondja, hogy Gödöllő. Lassan harminc éve már, hogy Pesten járt, Kelenföldön, tanulmányi úton, egyetemi hallgatóként. Voltak Sopronban, Esztergomban, Szentendrén, és persze Gödöllőn, meséli az élményeit. Jót beszélgetünk, mire beérünk Pityerbe. Aztán a metrón is együtt megyünk, sőt egy helyen szállunk át, de aztán elválnak útjaink. (Fülével is lehet valami, mert kis dobozból vattát vesz elő, s gondosan belehelyezi füleibe. Ronda dolog, hogy még ezt is leírom…)

Jan 35 körüli fiatalember, sokat írtam róla a múltkor, egy nagy keresztény szervezet börtönmissziós ágának a vezetője. Három éve ismerkedtünk meg, amikor börtönmissziós konferenciára hívott meg, tavaly is ő szervezte a meghívó levelet, idén is segített, hogy időben megkapjam.  A börtönmisszió mellett a TBN orosz nyelvű műholdas televíziós társaság egyik vezetője. Tavaly nagyon szerettük volna, ha ezt az adást Magyarországon is elérhetővé tudtuk volna tenni, sokat fáradoztam is az ügy érdekében, de nem sok érdeklődést tanúsítottak iránta hazai televíziós társaságok. A műsort egyébként több mint 160 országban lehet nézni, s most reménységünk van rá, hogy Magyarországon is meg fog indulni. Ebben a kérdésben tárgyalunk, találkozom a nagyfőnökkel is, ő a tulajdonosa a televíziónak, s megkér, hogy a jövőben is lássam el magyarországi képviseletüket, amit örömmel vállalok, lévén önkéntes, jószolgálati küldetésről van szó.

Nyikita közben elmondja - ő a nagyfőnök -, hogy szeretne eljönni Magyarországra, befolyásos emberekkel, politikusokkal találkozni, hatalmas fesztivált szerveznek jövő májusban Jeruzsálembe, oda szeretné őket meghívni. Izraelben is van egy televíziója, de az, úgy tűnik, csak egy a sokból. S közben mutatja a notebook-ján, hogy merre járt és kivel találkozott, de a miniszterelnökök közül egyszerűbb lenne azokat felsorolni, akivel nem, mert ilyen nem sok van, legalább is Európában.

Egyébként Nyikita mélyen hivő keresztény ember, fő profilja a keresztény televízió, mint a TBN is. Nagyon rokonszenves fiatalember. Szívesen dolgoznék vele ilyen ügyekben.

Közben, ha már ott vagyok, hosszú interjút készíttet velem Jan, még azt is megmondja a riporternek, hogy mit kérdezzen tőlem. Börtönmisszióról beszélgetünk, Krasznojarszkról, börtönről, börtönlelkészségről, szabadulásról, beilleszkedésről, meg ilyenekről.

Jannal megbeszéljük a börtönös delegációt is, Budapestre, amit Misával találtunk ki Krasznojarszkban, aztán itt отец Олег – gel „fejlesztettünk tovább”, s szeretném, ha Jan is eljönne, és őt érdekli is a dolog.

 

Ötkor felpattanok, mert fél óra múlva a Szent Mária evangélikus templomnál kell lennem, Misával találkozunk. Együtt megyünk a Szmolnij Szaborba (Смольний Собор), ami csodálatos épület, székesegyház (volt), gyönyörű barokk épületekkel körülvéve, olyan palotákkal, mint amit Puskinban láttam tavaly. Az épületet anno, államosították, kiállító helyiség volt, mozi, színház, hangversenyterem, s a szokásos funkciók, mint az elrabolt templomokban…

Ez az épület megmaradt állami tulajdonban, gondolom az egyház nem kérte vissza, s Pétervár kulturális központja lett. Méreteiben csak a Kazanszkíjhoz hasonlítható, elöl, ahol a szentély volt, hatalmas színpad, mozivászon, előtte kényelmes székek, ülve elfér benne kétezer ember.

Ma este van az öt napig tartó 4. Nemzetközi Keresztény Filmfesztivál megnyitó ünnepsége, a Невский Благовест – a Nevszkíj-i Harangszó. (Milyen szép ez a szó: blagoveszt! Örömhírt, jó hírt jelent – благовестие -, erre figyelmeztetnek a harangok!)  Nagyon készülhet rá a város, és az egyházak, mert Koltushi-ból busz viszi a fiatalokat a városba, s vasárnap Zelenogorszkban is hirdették, onnan is busz szállítja az érdeklődőket.

Már egy órával a kezdés előtt megérkezünk, de éppen hogy csak el tudok csípni egy helyet, középen, a tizedik sorban.

Mikor belépek a Szaborba (Собор) –nevezzük így, mert itt is mindenki így hívja -, jobbra, rögtön a TBN riportere, aki délután interjút készített velem, most evangélikus „püspökömmel” Arri Kugappi püspök úrral készül interjút készíteni. Barátságosan köszöntjük egymást (mindkettővel), s mondom püspök úrnak, én már túl vagyok rajta.

A fesztivál elnöke megnyitja a Fesztivált, elmondja, hogy milyen sokáig nem szólattak a harangok, templomokat romboltak le, vagy használtak egészen különböző célokra. Példaképpen két evangélikus templomot említ, mindkettő a Nevszkíj Proszpekt közelében: a Szent Péter templom, ahol uszoda volt és a Szent Mária templom, ahol természetrajzi múzeum. Ezt még nekem is volt szerencsém látni, 1991-ben, amikor Leningrádban jártam, s az előtérből nagy akváriumok között lehetett a karzatra fölmenni, ahol egy elfalazott részben tartottak vasárnap délelőtt istentiszteletet.

A színpadra egyenként szólítják fel a különböző egyházak képviselőit: az orthodox egyház részéről a Nevszkíj Alexandr Lavri Székesegyház és Kolostor püspökét, aztán az Örmény Apostoli Egyház püspökét, egy római katolikus püspököt, egyházunkat Arri Kugappi püspök képviseli, és ott van a másik evangélikus egyház (ELKRAS) képviseletében a teológia rektora. Példamutató ökumenené – Oroszországban, itt a színpadon, de reméljük, ez nem csak színjáték! Mindenki kap pár percet, hogy köszöntsék a jelenlévőket és a fesztivált, s valamennyien kiemelik annak jelentőségét, hogy így együtt vannak.

A megnyitó műsora nagyon szép. Először egy énekkar vonul be, Bach, Händel darabokat adnak elő, aztán egy örmény táncegyüttes, gyönyörű szép, karcsú,   örmény lányokkal és fiatal táncosokkal, örmény néptáncot adna elő, lenyűgöző! Az egyik táncoslány olyan könnyedén jön a színpadra, hogy a lába sem éri a földet…

 

Ezután bekonferálják a zelenogorszki evangélikus templom orgonistáját (az én tegnapi kántoromat), aki olyan ünnepélyesre készítette ki magát (hölgyről van szó terészetesen), hogy először meg sem ismerem. A színpadon három-manuálos, 64 regiszteres elektromos orgona, s Bach d-moll toccáta és fuga művét adja elő. Hatalmas a sikere. Eztán jön a színpadra Elena Szavikina (a mi Lenánk), csodálatos fekete opera estélyi ruhában, s épp csak elindul a színpadon a mikrofon felé, felzúg a taps. Neki nem kell a mikrofon, mint tudjuk, s ezúttal is gyönyörűen énekel. Büszke vagyok, hogy augusztusban a váci börtönben énekelt a fiúknak, s az idősek otthonában is Gödöllőn. Aztán az evangélikus Szent Mária templom kamarazenekara jön a színpadra, ők is Bachot adnak elő, kántorunk kíséri, ők is nagyon szépek. Végül a Szent Mihály templom énekkara énekel, őket is saját kántoruk kíséri. Először az Ó jöjj, ó jöjj Immanuel (Adeste fideles, laeti triumphantes…) kezdetű ádventi éneket éneklik el, latinul, utána még két szép korált.

Befejezésül levetítik a fesztivál egyik filmjét: Amíg szólnak a harangok… (Пока звонит звонарь…).

Nagyon szép film, ugyanakkor, megdöbbentő. Először látjuk, régi dokumentum filmekből, hogy hatalmas harangokat  löknek ki templomok magas tornyaiból, s a sok mázsás harangok darabokra törnek, aztán látjuk, amint hatalmas darukról lelógatott vas súlyokkal rombolják a templomokat, döntenek ki hatalmas falakat, tornyokat, majd látjuk, hogy harangot öntenek, szentelnek fel, ezrek járulnak hozzá hogy tenyerükkel megérintsék, mielőtt felhúzzák a helyükre.  Aztán szólnak a harangok…

A ruhatárnál összefutok Kugappi püspök úrral, s mondom neki, hogy szép volt az este, s jó volt itt evangélikusnak lenni, nagyon kitettünk magunkért. Örömmel bólogat, majd felajánlja, hogy menjek vele Koltusiba, elvisz, megy haza ő is. Örülök ennek a lehetőségnek, úgyis szerettem volna találkozni vele, hogy beszélgessünk. Átadom neki püspökeim köszöntését, amit ő is viszonoz. Megtudom, hogy mintegy 80 gyülekezet van az egyházában, a szórvány gyülekezetekkel együtt 100, s nagyjából ugyanennyi lelkész. Mondja, jó lenne testvérgyülekezeteket találni egymásak, s szívesen eljönne Magyarországra egyszer, ha meghívnák. Majd tolmácsolom otthon kérését.

 Itthon még felugrik hozzám Misa, kicsit átbeszéljük a holnapi rádiós beszélgetést.

Szólj hozzá!

Szentpétervár, Zelanagorszk 2010. november 14.

2010.11.16. 08:28 Roszík Gábor

 

Reggel olyan frissen ébredek, mintha két napot aludtam volna egyfolytában, Misa már készülődik a reggeli mosakodáshoz, mely szertartásnak helye a nyári lak és környéke. Még az este felvetődött, hogy mi lenne, ha én prédikálnék vasárnap délelőtt, s könnyedén belegyezem. A zelenogorszki templomba megyünk, ahol Misa diakónus, kicsit később majd felhívják a lelkészt, hogy mit szól hozzá.

Az új perspektíva azonban megváltoztatja a világról eddig szerzett látásomat, régi emlékeket hoz elő, s új élményekkel szolgál. Villámcsapásként ér a felismerés: meg kell borotválkoznom. Filmen láttam katonákat télen, a lövészárok mellett a hóban borotválkozni, és sohasem irigyeltem őket. Most Misát figyelem, neki nehezebb, mert a körszakállát kell vakon körbe borotválnia. A konyha színes ablaka alatt van egy nagyobbacska tükör, alatta egy egyszerű polc, ez az udvari fürdőszoba berendezése. Én is nekikészülődök, a műveletnek, télikabát van rajtam, nulla fok körüli a hőmérséklet. Kis műanyagpohárba langyos vizet keverek, azzal paskolom meg az arcomat, majd jöhet a borotvahab. A tükörben alig látom magam, még sötét van, csupán annyi a fény, amennyi a konyhából kiszűrődik. A pohárba megint vizet töltök, abba mártogatom a borotvapengét, hogy lemossam róla a habot.  Simán megvagyok, s az arcszeszt már tükör nélkül kenem szét az arcomon.

Király Zoli bácsi, öreg barátom Zalaistvándon most jót nevetne rajtam, ha látna. Őt láttam egyszer, ami azt jelenti 30 éve, két deci vízben borotválkozni otthon, s nagyon komolyan elmagyarázta, és mennyire igaza volt, hogy nagy érték a víz, soha ne használjunk belőle többet, mint ami szükséges!

 

Reggeli közben sikerül beszélni отец Александр-val, őt is úgy hívják, mint a krasznojarszki orthodox papot, így is szólítják, még Misa is, de itt ő az ókonzervatív evangélikus lelkész. Örömmel veszi, hogy nem kell prédikálnia (ez rosszmájú közlése annak, hogy szívesen átengedi nekem a szószéket), és sietve elindulunk Misával, Zelenogorszk jó hatvan kilométerre van ide. Ezt a települést nem régen, legalább is, ha történeti távlatokban gondolkozunk, Terjokinak hívták, Finnországhoz tartozott. A templomot 12 éve kapták vissza az itteni evangélikusok, a szovjet időkben moziként szolgált. Bővebben nem szükséges erről írnom, mert ezt már tavalyi blogomban megtettem. Nagyon barátságos, melegséget áraszt a templom, de most is elcsodálkozom azon, hogy a bejáratnál jobb oldalon katolikus kegytárgyakat, szentképeket, bal oldalon orthodox ikonokat, kis gyertyatartókat, füstölőket árusítanak. Evangélikus énekeskönyvet, s Luther kiskátéját lehet venni itt és ott is. A templomban nagy kerek rézből készült gyertyatartó, rajta már égnek a gyertyák. Kisebb gyertya 10 rubel, hosszú vékony 20 rubel.

A sekrestyében készülődünk az istentiszteletre, mindenki albát vesz fel, fehér palástot, én is kapok egyet, s fehér vastag zsinór van a derekunk körül, mint a szerzeteseknek. Zöld stólát is kapunk. A diakónusok, mert Misán kívül van még egy, csak az egyik – bal – vállukra teszik, s átvezetik a derekuk körül lévő zsinóron, elöl is és hátul is. A papok, vagyis отец Александр és én, a nyakunk körül lógatjuk le két oldalt, akkor is át kell vezetni a zsinórok alatt. Nézem magam a tükörben, érdekes jelenség vagyok. Oтец Александр-n ezenkívü akkora zöld csillogó palást van, hogy ha kiterítenénk, kör alakba, átmérője biztos lenne két méter. Szóval ő teljes díszbe öltözött, mint a fő liturgus. A sekrestyében szenteltvíz tartó, benne a „locsoló”, fogalmam sincs hogy mondják magyarul, olykor használni is szokták. Ezen kicsit csodálkozom, de Misa int, hogy kövessem. Akkor látom meg a sarokban az oltár mellett, egy szép míves tartó rézoszlopon, két füstölő lóg. Nagyobb ünnepeken azt is használják. A sekrestyében még kis üvegben szentelt olajat is látok, mellette ecset. Szóval van itt minden.

Ha az istentiszteletre bekukkantana valaki, mondjuk egy külföldi turista, biztos azt gondolná, római katolikus mise folyik.

Közben tartalmát tekintve evangélikus, s nagyon átmelegszik a szívem, amikor elkezdjük énekelni a Jehova néked zeng az ének kezdetű éneket, aztán a főének a Készítsd magad kedves lélek, s az istentisztelet végén a Míly nagy az Úr kegyelmesség-ét énekeljük.

Az igehirdetés textusát отец Александр olassa fel, az oltár előtt, majd az utána következő ének egyik verse alatt ünnepélyes a szószék felé mutat, hogy mehetek. Most már nagyon szépen prédikálok oroszul, kívülről tudom az egészet, de azért a leírt szöveg nélkül nem menne. Az istentisztelet után udvariasan dicsérik, azért örülök neki.

Oтец Александр egyébként félelmetes jelenség, mikor elkezd énekelni, én mindenestre megijedek, az utcán a madarak fölrebbenek a fákról, s bizonyára riadtan köröznek a templom körül. Közben le nem veszi tekintetét az oltár fölött magasan lógó hatalmas feszületről.

Az igehirdetés végére befut Lena és Alja is, valami közlekedési akadályba ütköztek, Lena hangja betölti az eget és a földet…

Kimenőnek mindenki örömére, - örülnek neki az utcai járókelők is -, elénekli az Ave Mariát.

Az istentisztelt után megebédelünk a templomban, scsi leves van és valamilyen húsos tészta, a karzat alatt van terítve. A presbitérium határozott: az istentiszetelet után a papok ebédet kapnak. Most már értem, miért tűnt el időnként az istentisztelet alatt a szent képeket és ikonokat is árusító asszony, főzi az ebédet.

Ebéd után még maradunk Misával, ifjúsági órát tart, öt fiatallal beszélget, s később még jönnek négyen. Misa „mellékállásban” rádióriporter, az evangélikus rádiónál, de mást egyházi adásoknak is készít műsorokat. Eddig három nagyobb műsort készített, az egyik a házasságról, a másik az utolsó idők kérdéseiről, a harmadik az asztrológiáról szólt. Az autóban is ezekből hallgattunk út közben szemelvényeket. Következő műsorához most interjút készít a fiatalokkal. Keddre pedig engem hívott a stúdióba, élő műsorban fogunk beszélgetni a börtönmisszióról.

Jövő vasárnap pedig Kronstadtba megyünk, ott lesz istentisztelet az evangélikus templomban, mint minden második vasárnap. Kronstadt egy szigeten van, nincs is más rajta, gyönyörű város, mondja Misa, majd meglátom. Húsz kilométerre van Pityertől, alig akarom megérteni, autópálya vezet a városba. Csak úgy a tengeren! Húsz évig építették, öt éve lett készen! El sem tudom képzelni! Húsz kilométeren töltötték fel a tengert, építettek gátat, s rajta autópályát, hogy szárazon lehessen Kronstadtba eljutni és vissza. De ennek más oka is van, mondja Misa, a gát védi egész Szentpétervárat. Úgy képelem el, hogy ehhez képest Dubai mesterséges pálma alakú szigeteit elkészíteni, könnyű kézimunka volt.

Otthon szinte meg sem lepődök, nem találom a fényképezőgépemet. Ettől tartottam, mert annyira biztosan emlékeztem, hogy elraktam, hogy inkább azon lepődtem volna meg, ha az asztalon találom. Még egyszer átkutatok mindent, s nem akarom elhinni, hogy sehol nem találom. Egyetlen reménységem marad csupán, hogy az autóban kieshetett a zsebemből vagy a táskámból. Misa jön nemsokára, hozza a tegnapi maradék római tálban sütött hagymás, krumplis halat, Lena lelkére kötötte, hogy este meg kell ennünk.

Átkutatjuk az autót, elől, hátul, földön, csomagtartóban, persze már sötét van, nem találjuk. Szerencsére nem sok fénykép volt rajta, a krasznojarszkiakat már letöltöttem a számítógépemre, itt meg még nem sokat készítettem. Beletörődöm a veszteségbe, s igyekszem jó pofát vágni hozzá. Sokkal rosszabb volt, mondom Misának, amikor a bőröndöm nem érkezett meg!

Lena hív telefonon, s fölveszi Mrs. Marple szerepét. Ezer kérdéssel ostoroz, keresztkérdésként háromszor is megkérdezi, hogy melyik volt az utolsó kép, amit készítettem vele, pontosan hány órakor, hol, ki látta, hogy nézett ki a gép, milyen volt a márkája tudom-e a gyári számát, s van-e rajta dvd lejátszó? Már zúg a fejem, s bánom, hogy elmondtam az egészet.

Eléggé bánt engem is a fényképezőgép, de a finom vacsorával másra tereljük a figyelmünket. Vacsora után megyek Alekszejt megkeresni, őt is megkérdezem, hátha nála maradt, de ebben nem nagyon reménykedem, mert hívott volna, ha ott maradt volna. Alekszejt nem találom, így az este hátralévő idejét, s az éjszaka egy részét arra szentelem, hogy behozzam lemaradásomat, ami a blogírási (szenvedélyt) betegséget illeti.

Szólj hozzá!

Szentpétervár, dácsa 2010. november 13.

2010.11.15. 08:27 Roszík Gábor

Elsőnek ébredek kilenc körül, kisomfordálok halkan a szobámból, Misa lent alszik, néha megremeg az ajtó, úgy horkol. Fönt, teljes csönd. Az udvaron szomorú őszi reggel, de az évszakhoz képest meleg, 2-3 fok. Visszabújok az ágyba, most ott azért melegebb van. A nappaliban kakukkos óra kakukkol, minden félkor egyet, minden egészkor hármat. Fél 12-ig időnként megébredek, de mindig sikerül visszaaludnom, ami azért érdekes, mert ilyen nagyon régen nem történt velem. Aztán csak fölkelek, mert kivet az ágy, de mindenki alszik. Az udvaron egy oldalára fordított nagy vasláda áll, az egyik sarkába esővíz gyűlt össze, épp elég, hogy megmosakodjak benne. Aztán elmegyek fölfedezni a környéket. Semmit nem ismerek föl abból, amit tegnap nem láttam, még jó. Szép kis faházak mindenhol körben, de van egy nagyobb is, akkora, hogy az egész utca összes dácsája beleférne, s a telekhez, amin épült, gazdája megvette a tavat is, illetve majdnem az egészet, egy kisebb félszigettel együtt.

Misáék szomszéd dácsája a nagynénjéé, de nem messze van a nagybácsi nyaralója is.

 

Mire visszamegyek, Misa már az udvaron van, edényekkel fölszerelve, megyünk vízért. Mire megjövünk Lena vizet melegít, átvonulunk a nyári lakba, mindenki kap egy műanyagpohár vizet, lehet fogat mosni. Borotválkozásra nem gondolok. Reggeli után nagy sétára indulunk, bolyongunk az erdőben, lemegyünk a tó partjára, ami nem is olyan kicsi, hét kilométer hosszú, s majdnem egy kilométer széles, s megtekintjük azt a csónakot a parton, amivel Misáék ifjú korukban áteveztek a túlsó partra, ha diszkóba akartak menni. Az erdőben észreveszünk egy harkályt, hosszasan nézzük ahogy bontja a fát, s egy kukac élete végéhez közeledik, a harkály alaposan megdolgozik érte.

Közben Lena azt mondja, hogy olyan ez a madár, mint egy „pizson” (пижон), s mivel pont madarakról beszélgetünk, s nagyjából így kell kiejteni angolul is, azt gondolom, hogy „galambról” beszél, s nagyokat nevet, mert különben állandóan viccelődik. Nekem nem jut eszembe, hogy a galamb oroszul golub (голубь), pedig ismerem a szót, így hát szépen belevisz a csapdába. Nálatok van-e pizson, kérdezi. Van persze, mondom, sőt van házi és vad. S mit csináltok vele? Hát megesszük. A pizsont, megeszitek? Meg, jó levest lehet belőle készíteni. Megölöd és megeszed? Nem én ölöm meg, hanem valaki megöli, mi meg megesszük. Így folyik a társalgás, de akkor már fetrengenek a röhögéstől, különösen, mikor mutatom, hogy hogyan búg a „pizson”. Végül megszánnak, s elmagyarázzák, hogy a pizson oroszul piperkőcöt jelent, s Alja bemutatja, hogy meg egy piperkőc az utcán.

Tovább sétálunk a parton. Fölmegyünk imbolygó stégekre a tavon, s majdnem beleesünk a vízbe. Közben újgazdagék birtokához érkezünk. Misáéknak szabad bejárása van, végigjárjuk a hatalmas, rendben tartott tópartot, s közben favágó munkásokkal találkozunk csak. Visszafelé Misa nagybátyjával, aki nagyon hasonlít, Sean Connery-ra, a Briliáns csapdában. Misa meghívja vacsorára feleségével együtt.

Az egész környék valamikor Finnországhoz tartozott, mígnem, gondolom, az oroszoknak sikerült földjüket nagy nehezen visszaszerezni az agresszor finnektől…

Otthon, míg a lányok elkészítik az ebédet, persze csak melegíteni kell, mindent készen hoztak magukkal. Misával fát vágunk és hordunk össze, begyújtjuk a bánnyát.

Ebédre hatalmas tányér sűrű borscs leves van, majonézt és szípősz Erősz Pisztát (sic!) teszünk hozzá, utána könnyű salátát fogyasztunk, s mivel még kell két óra a bánnya elkészültéig, s alaposan elfáradtunk, megkezdjük délutáni sziesztánkat.

Éppen felébredek, amikor szól Misa, hogy a bánnya előállt. Magunkhoz veszünk két üveg sört, ez már a harmadik bánnyázás, amióta itt vagyok, nagyon szeretem. A kis helyiségben 80 fokos a levegő, pillanatok alatt csurog rólunk a víz. Közben érdekes témákat találunk, úgymint idősek napközi otthona és jelzőrendszer, erről beszélgetünk. A „szünetben”, mivel itt nem, hogy merülni, de zuhanyozni sem tudunk, lavórból öntjük magunkra a jéghideg vizet. „Vényig” is van, és most Misa „ápol le”, mint отец Александр Krasznojarszkban. Szerencsére Misa nem ismeri a mézes masszázst, és méz sincs, és ebből a fajtából az életben elég egyszer. Ez olyan, mint a katonaságnál a beavatás. Végére érve ennek a mókának is, alaposan lemosakszunk, hajat mosunk, nagy kanállal merjük magunkra a vizet. Erdő közepén, orosz bánnyában, 2010-ben.

Most a lányok mennek a szaunázni, én pihengetek a fárasztó szauna után, Misa beizzítja a grill sütőt. Lena egy nagy befőttesüvegből már kikaparta a bepácolt húst, hagymát, amit nyársra tűzünk. Később az eresz alatt sütjük a húst, télikabátban, csöpögő esőben. Közben megjön Ványa bácsi (alias Sean) a feleségével, zsebéből igazi orosz vodkát húz elő, hozott magának, mi éppen csak megkóstoljuk.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A szobában már meg van terítve, új saláták kerülnek elő, úgymint koreai fűszeres, csípős saláta, olajbogyó, francia saláta, orosz cékla saláta, s egy nagy doboz sült krumpli.

Csodálatos a saslik, a saláták, az este.

Ványa bácsi elemében van, mesél a régi dolgokról, arról, hogy hogyan nem lépett be a pártba, hol dolgozott kiküldetésben külföldön, miért nem lehetett Jugoszláviába utazni anno, s arról, hogy mi is a különbség a szauna és a bánnya között. Végül javasolja, hogy az összes egyház egyesüljön, elég lenne egy is belőluk, s bár pravoszláv a Ványa bácsi, nem arra gondol, hogy mindenki legyen pravoszláv, de valahogy mégis csak jó lenne összetartani. Ebben a reménységében nagy nehezen megingatom, mondván, elégedjünk meg azzal, ha jóban vagyunk, szeretjük egymást, s vannak ügyek, melykért közösen is tudunk tenni valamit. Végül előkerül egy gitár, s Ványa bácsi orosz népdalokat énekel.

Hajnali kettőig többször megvacsorázunk, s alig akaródzik abbahagyni, olyan jól érezzük magukat e baráti és testvéri közösségben.

Hosszú búcsúzkodás és ölelkezések után, csak elválunk Ványa bácsitól és feleségétől, reggel fél nyolckor kelünk!

Szólj hozzá!

Szentpétervár, 2010. november 12.

2010.11.15. 08:26 Roszík Gábor

Péntek reggel elindultunk a városba Alekszejjel, féléve vár erre a napra. Egész nyáron azért dolgozott, s azóta is, amikor csak tette hogy, hogy egy notebook-ot vegyen magának. Így sem jött össze neki annyi, amennyi elég lenne, de nem sok hiányzik, s megígértem, hogy kisegítem, amivel szükséges. Alekszejről írtam már többet, a Szentpétervári blogban. Tavaly nagyon sokat segített nekem, amikor megérkeztem ide, minden nap órákat sétáltunk, beszélgettünk, s nagyon türelmesen tanított, javította ki hibáimat. Alekszej burját, Ulan-Ude-ből jött a teológiára, nemzetiségére nézve mongol, vagy legalább is félig, de mongolul nem beszél, s leginkább burját.  Nagy utat járt be ő is, amíg ide „került”, utolsó évét végzi a teológián, készül a szigorlati dolgozat írására, februárban befejezi a negyedik évet, itt ennyi a teológia. Erős küldetés tudata van, bár nem lelkészként szeretne dolgozni, de mégis szeretne hozzájárulni ahhoz, hogy hazájában minél többen megismerkedjenek a keresztyén tanításokkal, Jézus Krisztussal, még ma is sok a sámán burjátföldön. Alekszej már elmúlt 45 éves, korábban tornatanár volt.

Azóta nem volt otthon, hogy tanul, hiszen olyan sokba kerülne az utazás, hogy nem tudja megtenni. Vonaton majdnem egy hét. Most nagyon boldog, hogy van számítógépe, keblére ölelve viszi haza, s úgy örül, hogy többször is lefényképezem.

Tavaly vele voltam, amikor élete első telefonját vásárolta, s boldogan dicsekedett az eladónak, hogy ez élete első telefonja. Mondja, örül neki, hogy akkor is éppen együtt voltunk, s én is, hogy tanúja vagyok ezeknek a nagy dolgoknak.

Közben régi vágyamat teljesítem én is, veszek egy egyszerűbb klaviatúrát a számítógépemhez, amint természetesen orosz betűk is vannak. Az a bizonyos vezeték nélküli, amit Minszkben vettem vagy öt évvel ezelőtt, sajnos már régen nem jó. Most „biztosra megyek”, vezetékes, USB csatlakozással, persze, ez is elromolhat. Számítógépem billentyűzetére már évek óta alkoholos fehér filctollal rajzolom rá a cirill betűket, de így is olyan hamar lekopik róla, hogy borzasztóan idegesítő, arról nem is beszélve, hogy milyen ronda. Ugyanígy tele van firkálva a lap-top-om is, az még rondább, és azt más is használja, s kénytelen a cirill betűk között keresgélni a latin betűket. Persze mindez nem kardinális kérdés, mert én például pillanatok alatt, átállok a billentyűzet használatában az egyikről a másikra, s néha egy óra alatt húszszor is, de ha már kicsit fáradtabb vagyok, nagyon el tudok képzelni egy olyat, amin szépen, látszanak a betűk. De ennél érdekesebbet is tudok mondani, s lehet, ezzel meglepem a kedves olvasót, mint a vezeték nélkülivel Minszkben. Olyan klaviatúrát láttam, sőt mi több, meg is vettem, egyrészt, mert nagyon olcsó volt, másrészt, mert rögtön bele is szerettem, ami 2 mm(!) vastag, kisebb, mint egy normál, USB kábellel lehet csatlakoztatni a számítógéphez, nagyon könnyű, gumiból van, s most jön a poén, föl lehet tekerni! Igen, mint a palacsintát, vagy a kigyúrt tésztát, van hozzá egy kis tasak, ami belefér az ember zsebébe! Nyilvánvalóan ez a lap-top-om tartozéka lesz, s ha az ember hosszú útra indul, ilyen pedig időnként, mint látjuk, előfordul, könnyen el tudja vinni magával. Otthon is tanácsos a laptophoz használni, mert kényelmesebben esik rajta az írás, s most már lehet hagyni, hogy a cirill betűk teljesen lekopjanak róla.

Mellesleg a lap-top-hoz egeret is használok, mert ezek az intelligens touch-pad-ok időnként a plafonra viszik az embert. Például az enyémnek csak az egyik felét lehet használni, mert a másik felével nagyítani és kicsinyíteni tud az ember, csak úgy két ujjal, vagy le-föl mozgatni a képernyőn éppen megjelenő dokumentumot, ha vele karikákat rajzol az érintőre, meg ilyen marhaságok.

De a legrosszabb az, hogy olyan érzékenyek, hogy írás közben, ha csak egy pillanatra hozzáér az ember, a kurzor fölugrik valahova, s akkor a szöveg nem oda megy, ahova kéne, hanem egészen máshova. Ilyenkor megőrül az ember, pláne, ha mindez ötpercenként előfordul. S különben is két évig tartott, amíg rájöttem erre, ha nem is magamtól. Tavaly, éppen amikor itt voltam, s Jan barátommal találkoztam irodájában, láttam, hogy a titkárnője úgy használja a lap-topját, hogy egy darab papírral le van takarva a touch-pad. Ő mondta, hogy azért van letakarva, mert így nem tud véletlenül hozzáérni, s azóta abbahagyta a nyugtató szedését is, s megint tud munka közben boldogan nevetni.

 

Már három óra van, mire hazaérkezünk, alaposan elfáradtunk. Igor, aki belarusz, és végzős, gondoskodott rólunk, a konyháról felhozta az ebédünket. Most egyébként minden hallgató a sztárüj korpuszban, a régi épületben van elszállásolva, mert finn vendégek, diákok jönnek, tegnap is volt egy nagy autóbusznyi, s őket az új épületben szállásolják el. A régi épületben tantermek is vannak, a folyosón vagy egy kis kabin, ami tulajdonképpen konyha, de olyan pici, hogy egyszerre csak egy ember fér el benne, de az is csak állva, s van benne egy mikrosütő és néhány evőeszköz. Letelepedünk az egyik előadóterembe, ahol tavaly Lena tanította a „vokált”, s megebédelünk.

Sietek pakolni, négykor indulunk – éppen Lenáék – dácsájába Misával. Lena és a barátnője csak este tíz körül csatlakoznak, akkor hoznak vacsorát meg egy dácsában eltöltendő hétvégéhez egyéb elengedhetetlenül szükséges dolgokat. Kis bőröndömbe pakolok, s mivel vasárnap templomba is megyünk berakom fekete nadrágomat, fekete ingemet (papi galléromat), és biztonság okáért (für alle Fälle) orosz nyelvű (többszörhasználatos) prédikációmat…

Úgy megyünk Misáék dácsájába, hogy elkerüljük egész Pétervárt, kimegyünk a városból, s tartunk észak felé. Egyre kisebb és rosszabb utakra térünk, kellemetlen lucskos, havas eső esik, ami a látási viszonyokat annyira megnehezíti, hogy egyszer az út túloldalán találjuk magunkat, pedig nem kéne, s egy kanyarból kibukkanva egész sor autó jön velünk szembe. Szerencsére egy nagy dög teherautó vezeti a sort, ami olyan lassan jön (hála Istennek fenntartva a mögötte lévő forgalmat), hogy még van időnk jobb útra térni… Aztán egyszer csak lejövünk a térképről, sőt a Földről, mert ilyen út nincs. Körülbelül két és fél kilométeres sebességgel jövünk, de lehet, hogy túlzok, mert lassabban, mert akkora gödrök és kátyúk vannak az úton, hogy lánctalpassal sem lenne egyszerű végigmenni rajta. Ekkor már bőven egy erdőben járunk, annyi világosság van, amennyit az autó ád, átmegyünk a síneken (vonat nem jön), s megyünk tovább az erdőben. Közben időnként leereszkedünk egy lejtőn, aztán föl, aztán megint le, végre épületek tűnnek fel, fából épült dácsák, mind abból vanak, s már látni, hogy ez már a való világ, s világosban lesz mit látni.

Szép kis dácsa a Misáéké, s alig várom, hogy a lámpa fénye végigpásztázza a házat, udvart, amikor befordulunk az udvarra. Először egy nagyon régi, cölöpökön álló, kis faházat pillantok meg, biztos van száz éves. Később meglátom, van benne egy kis konyha, s abból egy szoba nyílik. A konyha felől színes üvegfal van, kintről azt hinné az ember, veranda van mögötte.  A konyhában elmosogatott edények, terítővel letakarva. Van egy mosogató is a falra szerelve, de csap nincs fölötte, mert nincs víz a házban, a lefolyó alatt egy vödör, abba lehet a vizet leengedni. A szobában agyonhasznált foteleket, egy ágy, asztal székkel, egy kis szekrényen televízió, és szentképek a falon. Nevezzük ezt a lakot nyári konyhának, akkor igazán hangulatos lehet, még így is van valami melegség, ami árad belőle. Misa ebbe a házban nőtt fel, legalább is gyermekkorában és ifjúsága idején sok időt töltöttel, addig ez volt a dácsa, amíg a másik nem épült fel.

Azután kis épületet látok meg, akkora, mint egy dupla garázs, van is rajta két kisebb ajtó. Az egyik mögött a szerszámos van, a másik mögött a bánnyja vagyis szauna, nem régen épült, öt éve.

Végül meglátom a dácsát. Kétszintes kis fa épület, fönt erkély is van, s kis lépcsőn lehet fölmenni a bejárati ajtóhoz. Olyan, mintha nem régen lett volna lefestve, vöröses barna színre. Bent nagy nappali van, a bejárati ajtóval szemben két kis szoba, az egyik ajtaja mellett kanapé. Oldalt középen kis asztal, székekkel körülvéve, van egy nagy hűtőszekrény, s kis szekrénykék, ahol az ember azt sejtené, hogy ott lehetne a konyha. Gyönyörű szép, barátságos a hajlék, mindent, a falakat, a mennyezetet, mindent, de mindent fenyőfa borít.

A nappaliból falépcsőn lehet fölmenni az emeletre, ott is van egy nagy társalgó, s abból nyílik egy nagy szoba, innenről pedig az erkély.

A két kis szoba szépen berendezve, egyszerű és nagyon régi fa ágyak a szobában, a falakon mindenhol faragott képek. Misa édesapja, aki már sajnos nem él, sebész volt, s a faragás volt a hobbyja. A nyári konyhában találtam is olyan sebész eszközöket, melyekkel kiválóan lehet faragni.

Azonban a szép és kedves dácsában nincs víz, nincs fürdőszoba, s nincsen konyha sem. Mikor felújították a házat, s ilyen szépre felújították, pár évvel ezelőtt, anyuka nem engedte, hogy ezeket megcsinálják, mert „jó volt ez eddig, jó lesz ezután is…”

Az udvaron ásott kút van, de elég pocsék a vize, ezért a harmadik szomszédból hozzuk, ahol csodálatosan finom. Még a szaunázáshoz is onnan húzunk fel a kútból négy veder vizet, s cipeljük haza Misával.

A szauna mögött van a wc, ez esetben nevezzük nevén: budi. Szépen belesimul a környezetbe, fából készült, s olyan a színe, mint a bánnyának és a dácsának, barnásvörös. Budinak, ötcsillagos. Kutatok az agyamban, lehet annak már harminc éve, hogy hasonlóval testi közelségbe kerültem boldogult zalaistvándi segédlelkész koromban, amikor azzal büszkélkedhettem vendégeimnek, hogy a faluban már csak nekem van ilyen. Külföldi vendégeim le is fényképezték, kívül, belül. Viszont a pissoir tökéletes, mienk az egész kert!

Erre a kérdésre nem is vesztegetnék több szót, csak mondom, nem szeretném kipróbálni mínusz 30 fokban… Sem a budit, sem a pissoirt, sőt azt a legkevésbé. Amúgy jó idő van, 2-3 fok, kívül belül. Misa rögtön bekapcsol egy melegítő ventillátort, s nem szeretnék kicsinyes és rosszmájú lenni, de olyan pici, hogy ha állandóan be lesz kapcsolva, mire hazamegyünk lesz 5-6 fok. De szerencsére van két villanyradiátor a két szobában a falon, azt is bekapcsoljuk. További melegítő eszközök: egy üveg vodka, egy üveg bor, s pár üveg sör. Ezen kívül: forró tea, citrommal vagy a nélkül. Így hamarosan a dácsában elérjük a 12 fokot, télikabátban, de alatt melegebb van, 37 körül.

Misával késő esti sétára indulunk. Alig látni valamit, de Misa ismeri a környéket, mint a tenyerét. Dácsák kontúrjai vonalazódnak ki, távol valahol egy kis fény szűrődik ki valahonnan, később kiderül kis boltocska, bánatosan ül benne egy asszonyka. Sok mindent lehet kapni az üzletében: kimért szeszt, pékárút, egyéb élelmiszereket, fagyaszott árút. Veszek fél kiló halvát, nagyon szeretem. Aztán bolyongunk az erdőben, s leérkezünk egy tó partjára. Szemben apró fénypontok, a tóból nem látni semmit, csak érzi az ember, s arra gondol, hogy jó lenne, ha most medvék vagy farkasok nem jönnének. Nem is jönnek, de mi hazamegyünk, nagyon átfáztunk, lassan megérkeznek Lenáék is.

Még egy órát várni kell rájuk, de mikor megérkeznek, kárpótolnak mindenért. Lena azonnal intézkedik, felpezsdül a ház, bont, tölt, terít, s kipakol az asztalra négy féle salátát, zöldséget, kenyeret, sajtokat, s mindenféle felvágottat.

Gyertyát is gyújtunk, jól lakunk, s lap-top-omon halk zene szól. Először, Omegát hallgatunk, Misa kedves zenekara, aztán görög zene szól. Szerencsére Lenáék hoztak fényképezőgépet, én az enyémet nagy bosszúságomra otthon felejtettem, pedig még a töltőt is elraktam!

Hajnalig beszélgetünk, s hálát aduk az Istennek, hogy gondoskodik rólunk, s együtt lehetünk, és teljesen jelentételen lesz e dolgok mellett, hogy van-e bent víz, vagy nincs. 

Szólj hozzá!

Szentpétervár, 2010. november 11.

2010.11.14. 09:14 Roszík Gábor

Ma reggel is akkor ébredtem, amikor már „ment” a reggeli, majdnem sikerült lekésnem, ami legfőképpen azért lett volna kár, mert megérkezésem óta nem, hogy nem ettem, de még nem is láttam kását. Igazi kása volt, gyöngyrizsből, s itt úgy eszik, hogy először egy kis vajat tesznek a forró kására, aztán lekvárt, ezúttal narancs lekvárt. Csak a „buli kedvéért” ettem egy keveset, aztán siettem vissza dolgozni. Pontosabban a nóvüj korpuszba, ahol, mint tudjuk az egyetlen email található. Most sincs net, mint tegnap este, de éppen megjön a könyvtáros kisasszony, s bizonygatja, hogy net van. Aztán a könyvtárban kedvesen fölkiált, hogy mindjárt lesz… Este, mert onnan kapjuk a netet, elfelejtette bekapcsolva hagyni… Apró „figyelmesség” a diákok felé! Ezen kicsit felháborodok, de nem csak magam miatt. Nos van net, de olyan vacak, hogy beleőszülök, míg néhány dokumentumot letöltök, meg pár fényképet az otthoni építkezésről, mert rajta tartom a szemem innen is! Nagy beruházásba kezdtünk, ha valaki nem tudná. Eu-s támogatásból teljes felújításon esik át a „Félúti Ház”, Gödöllőn, a városközpontban. Idősek napközi otthona lesz ott, s más alapellátások, s kaptunk ehhez, pályázati úton 50 millió Ft-ot!

Az ebédnél annyi az érdekes, s ilyet még nem láttam menzán, hogy az ablaknál, ahol megkapjuk az ételt - ma valamilyen húsleves van és egy kisebb tányéron  testes főtt szafaládé darabot, rizzsel, amihez káposztasalátát is lehet szedni -, egy kis tálban foghagyma van! Nagyon jó ötletnek tartom, s ha már így legalizálják délidőben a fokhagymaevést, feltétlenül élek vele! Már a leveshez eszek egy gerezdet, aztán még 2-3 darabot a szafaládéhoz.

Ebéd után dolgozom egy keveset a szobámban, majd tiszteletemet teszem Fedornál az egyetem rektoránál, s átadom neki Egyházam vezetőinek szeretetteljes köszöntését. Már találkoztam Fedorral, rögtön azután, hogy megérkeztem, de csak épphogy kezet fogtunk, sietett előadást tartani. Megköszönöm neki a meghívólevél intézését, ami a vízum megszerzéséhez vezető út fontos része volt, bár csak az elutazásom előtt három(!) nappal kaptam meg. „Fölső” segítség, és persze Fedor nélkül nem kaptam volna meg a vízumot!

Aztán elmondom a krasznojarszki konferenciát, evangélikus gyülekezetet, s kicsit mesélek a bannyáról is. Ajándékban átadom neki a Szentpétervári blogot, mondom neki hogy ő is benne van, meg Koltusi, s erre olyan figyelmesen lapozgatja, mintha értené. További információkat kapok az két oroszországi evangélikus egyházról, megtudom mit értenek „liberális” felfogáson, s mit a konzervatívon, s rögtön belátom, hogy ez a két egyház belátató időn belül nem fog egyesülni…

A rektortól jövet összefutok Alekszejjel, négy óra van, megy az „ötórai teára”. Ott  tudom meg, hogy a mai stentiszteleten, a novüj korpuszban, ahol a net is van, ma ő fog prédikálni, utána találkozik a diákokkal. Előre ürülök a találkozásnak, úgyis kértem, hogy valamikor fogadjon, neki is meg szeretném köszönni a meghívólevelet, ő írta alá.

Úrvacsorai istentisztelet van, mint minden alkalommal, s mióta itt vagyok, én is ma veszek úrvacsorát először.

A vacsora után este hétig van a fórum, azaz lehet, hogy tovább, mert én akkr eljövök Alekszejjel, mert minden csütörtök este Pityerben egy burját családnál van házi biblia óra, ahova hív burját barátom, hogy kísérjem el.

Ivan, aki a szomszédos templomban már felszentelt diakónusként szolgál, de még tanul, autóval visz, sőt ő fogja vezetni az alkalmat, mint máskor is. Az autóba ül az édesanyja is, aki a városban lakik, de éppen most itt végzett valami önkéntes munkát a gyülekezetben, hátul beül még mellénk egy másik lágy, s jön egy gitáros teológus lágy is, ő meg beleül Ványa édesanyjának az ölébe.

 

„Burjáték” egy lakótelepi ház harmadik emeletén laknak, két szobás lakásban heten, mindenki itt van, sőt még egy másik burját házaspár is, Alkszej a tizedik burját. Így, úgy 7-8 ezer kilométerre otthonról, összetartanak. Van közöttük két 9-10 éves forma kisfiú, s egy fiatal váradós anyuka, első gyermekét hozza nem sokára világra, még van egy hete. Fiú lesz, kis burját fiúcska. Még messzebbi származásukat illetően, ők valamennyien mongolok, kb. úgy, ahogy édesapám volt otthon szlovák, de mongolul már nem beszélnek, igaz van saját burját nyelvük, de azt sem.

Nagyon egyszerű lakásuk van, de egy vitrines szekrény tetején sok könyv van, ott a szekrény tetején tartják a Bibliákat és énekeskönyveket ezekre az alkalmakra.

Régen voltam házi bibliaórán, s régi emlékek jönnek elő. A Zalaistvándhoz tartozó Aranyadon és Tüskeszentpéteren voltak házi istentiszteletek és bibliaórák, később Erdőkertesen, gyermekkoromban pedig a Homokrészre mentünk el néha édesapámmal bibliaórát tartani.

Nagyon hangulatos, kedves alkalom itt is. Iván szenvedélyesen beszél a kísértésekről, ma ez a téma, s Lukácsból olvassa Jézus megkísértésének történetét. A végén az egyik burját fiatalember imádkozik, majd elmondjuk a Miatyánkot. Örülök, hogy nincs hassara-bassara-hassara.

Viszont szerényem megvendégelnek, s a felvágott és főtt tojás mellé fokhagymával kínálnak. Ma ilyen fokhagymás nap van.

Majdnem 11 óra van, mire hazaérünk, de szerencsére Волода (Vologya) még ébren van, s mit ad Isten?, beélesítette a számítógépemen a modemet. Ezzel ötcsillagosra emelkedett a szállásom, hiszen wájfáj (wifi), ahogy itt a gyerekek is mondják, van a szobámban…

 

Bár már elég késő van, de a szokottnál korább, azaz két óra sincs, megnézem, hogy ki van fent a skypon.

 

Ti meg megúsztátok a mai napot két oldallal!

A következő napokon ezt nem garantálhatom, mert a hétvégét Misáék dácsájában töltöm velük, ahol állítólag lesz vodka is, és bannya is, s tartok tőle, hogy most szándékozik elhatározását Lenocska beteljesíteni, az orosz ételekkel való közelebbi megismerkedés útján… Nézzünk elébe!

Szólj hozzá!

Szentpétervár, 2010. november 10.

2010.11.11. 12:59 Roszík Gábor

Nem aludtam akkorát, mint amekkorát az ember 48 óra fennlét után szeretne, jó, ha 4 órát, mert az első reggelit nem akartam kihagyni, csakúgy, mint az első istentiszteletet tegnap eset. Nagy meglepetésemre kása (каша) nincs, sőt, azóta nem is láttam, hogy megérkeztem. Viszont van fejenként két tükörtojás, és szendvics.

Reggeli után Alekszejjel elmentem egy megafon „modemet” vásárolni, nem is tudom otthon mi a neve, olyan, mint egy pendrive, az intenetelérést biztosítja, akárhol is vagy. Alekszej nagyon szeretne egy ilyet, de neki nincs pénze, s így két legyet is ütök egy csapásra, nekem lesz kényelmesen internet a szobámban, aztán itt hagyom, s neki is lesz. Nagyon boldog, mert készíti a diplomamunkáját, s ahhoz kelleni fog az internet. Nem is kerül sokba, pár száz rubel, s alapban van benne nem tudom mennyi letölthető megabájt, azon fölül 1 rubelt, azaz 7 Ft-ot kell fizetni per megabájt. Szerintem ez nem drága, ha az ember nem akar filmeket letölteni. Levelezésre, anyaggyűjtésre ideális.

Izgatottan próbáljuk beélesíteni az internetet, sikerül telepíteni a programot is (az üzletben azt mondták, nagyon egyszerű, csak be kell dugni, s már működik is…), azonban az élet nem így működik. Ebédig nem sikerül megoldani a problémát, pedig ott még próbálkozik egy nagyon hozzáértő diák, de neki sem sikerül. A megoldást későbbre hagyjuk.

Fél háromkor találkozom отец Олег  Oleg – (vigyázat: Aleg!) barátommal Pityerben, ott van neki irodája, mint a Pétervár és környéke orthodox börtönmissszió vezetőjének.

A Nevszkíj prospekt túlsó végén van az Alexander Nevszkíj tér (площадь Александра Невсого), méltó lezárása a Nevszkíj prosektnek. Hatalmas diadalív alatt kell bemenni a nagy, ősi falakkal körülvett kolostor területére, melynek Lavra a neve. A hatalmas területen Alexandr Nevszkíj székesegyház, mellette számos kisebb és nagyobb templom, kolostorok, a metropolita, püspökök hivatala, különböző szolgálati területek központja, úgy, mint a katonai és börtönszolgálat, karitatív tevékenységek, s ki tudja még mi. Csodálatosan szép az egész, még kicsit magán hordozza a szocializmus megpróbáltatásait, de nagyon rendben van.

Gondozott parkok kötik össze az épülete, a város falai mellett (mert olyan mint egy kisebb város, a pannonhalmi apátság ötször elférne itt, csak a méretek miatt mondom), ősi temető húzódik. Ide csak neves egyházi személyeket temetnek,  kiemelkedő, hitükről fényesen bizonyságot tevő személyiségeket. Elsétálunk Nyikodim (Никодим) metropolita sírjához, s lerójuk tiszteletünket. 1978-ban távozott közülünk, s jelzésértéke van, hogy azért jöttünk el a sírjához, mert ő volt az első orthodox egyházi vezető, aki fölvette a kapcsolatot római katolikusokkal és protestánsokkal! Sajnos fiatalon, 49 évesen halt meg, szívünkben emléke örökké él, fejünket meghajtjuk sírja előtt!

A temető gyönyörű, még kis folyó is van benne, híddal, szép templommal, ahol minden nap tartanak istentiszteletet.

Aztán folytatjuk sétánkat, összefutunk отец Олег  édesapjával, itt dolgozik, mérnök, bemutat neki. Aztán bemegyünk a székesegyházba, lenyűgöző, szebb, mint a Kazan és az Izaak együtt. Ötkor lesz istentisztelet, arra pont végzek отец Олег –gal.

Oтец Олег  irodája mellett lévő tárgyaló is lélegzetelállítóan szép, tekintélyes és meleg, barokk helyiség, ikonokkal, fényképekkel (Kirill pátriarcha Putyinnal beszélget), hatalmas mély fotelekkel.

Itt töltünk el két és fél órát, nagyon jó a beszélgetés. Megbeszéljük a krasznojarszki konferenciát, Alexader atyát, börtönmissziót és börtönlelkészséget, s eltervezzük egy „csúcsvezetőkből” álló delegáció meghívását, látogatását Magyarországon. Ígéretes együttműködés!

Pont ötre végzünk, отец Олег  siet haza, én pedig megyek a székesegyházba, de előtte még gyorsan átküldi bluetooth-on telefonja csengőhangját: görögországi szerzetesek kórusa énekel Athos kolostor egyik templomában.

Közben felhív Misa, hogy bejött a városba, hat óra körül megy haza, mehetnék vele, autóval. Fél órát töltök a templomban, szép liturgia folyik, s a kórus ma csak férfiakból áll, de nagyon szép. Papok is vannak éppen nyolcan, gyönyörű amikor együtt énekelnek.

A székesegyház, már mondtam, elképesztően szép, istentisztelet közben is, ami az egyik oldal hajóban van, nagyon mozgalmas. Legalább 15 feketébe öltözött pap imádkozik a templom különböző részein, hajlonganak az ikonok között, vetik a kereszteket, itt-ott meghitt beszélgetést folytatnak a hívekkel. Ezek is rengetegen vannak, de nem csak az istentiszteleten, hanem az egész templomban. Félelmetes együttes, szívesen van ott az ember.

Tovább kell mennem, mert ma inkább hazaérnék korábban, erre több okom is van. Autóbuszra ülök, s végig a Nevszkíjen elmegyek a Kazanszkíjban. Azért hiányérzetem nincs az Alekszandra Nevszkava után, itt is istentiszetelet van, történetesen 16 pap végzi a liturgiát, fönt, hátul a magasban a kórus. Aztán ők elvonulnak, csak a papok, s a hívek énekelnek. Én csendben imádkozom.

Misát megkértem, hogy jöjjön ide, hiszen itt volt a közelben, a Szent Mária evangélikus templomban, rádióműsort készített az evangélikus rádióba, ahova majd együtt is elmegyünk.

Mire megjön, lassan vége is a liturgiának, metróval elmegyünk a Ladozsszkajáig, onnan autóval Koltusiba.

 

Jó is, hogy megjöttünk, be van izzítva a bannya a szerda esti szaunázásra, éppen, mint tavaly. Nekem borzalmasan kényelmes a helyzetem, mert abban az épületben vagyok elszállásolva, ahol a bannya van az alagsorban, s ahol a vendég professzorok vannak elszállásolva! Törölközőt csavarok a derekam köré, s lesétálok a lépcsőn.  Ezt a bannyát nem lehet összehasonlítani a hétfő délutánival (szinte hihetetlen, hogy az csak tegnap előtt volt!), de azért igazi orosz bannya. A helyiségben 75-80 fok van, és rajtam kívül hét teológus. Ezúttal venyig is van, és nagyon vidám a helyzet, alaposan megcsapkodják egymást, magukat. Az egyik srác nagyon profi, úgy megkínozza valamelyik teológust, hogy a végén könyörög, hogy hagyja abba. Mintha azt mondaná, nesze, nesze, adok én neked!, s a pohár nem is akkor telik be, amikor veszettül  paskolja a hátát, hanem amikor erőteljesen legyezi a venyiggel, ami ilyenkor tűzforró levegőt kavar. Ez kérem szépen a szado-mazochizmus minőségi formája,s ráadásul egészséges! Saját magát sem kíméli jobban az ember, most én magamon próbálom ki, s úgy elbánok magammal (ahogy a többiek is), hogy vízhólyag keletkezik a hüvelykujjamon. Külön kényeztetem a lábszáraimat, talpaimat, forró levegőt kavarok körülöttük, majd alaposan megcsapkodom. Nem cserélném el egy thai talpmasszázzsal, amiben már volt többször is részem. Merülő kád viszont itt nincs, így patak se folyik keresztül rajta. De jó hideg víz folyik a zuhanyból, s a „szünetben” mi is kvaszt iszunk. Ott vagyunk bő két órát, új fiatal teológusokkal ismerkedek meg, s érzem van annak egy sajátos hangulata, amikor az ember meztelenül találkozik valakivel először. Itt ez természetes, de lassan már megszoktam én is.

Megismerkedek például Andéj-jal, aki Novoszibirszkből való, ő itt a számítógépes zseni, s a bannya után följön hozzám Alekszejjel, hogy fixáljuk az internetet. Nem sikerül neki sem, olyan adatokra van szüksége, ami éjszaka nem szerezhető be, hiába hívjuk a megafon help-desk-jét, ezek éjjel nem dolgoznak.

 

Így már éjfél is elmúlik, mikor átmegyek a nóvüj korpuszba, ahol az egész diákság egyetlen számítógépe, és az internet található, de most hiába, nem működik a net itt sem, ami a szomszéd helyiségben lévő könyvtárból jönne át. Reggel kiderül, a könyvtáros elfelejtette rajtahagyni a netet, mikor elment haza. Apró figyelmesség a diákok számára.

 

Így hát hazajövök, s boldog blogírásba feledkezem, hajnali fél háromig.

Szólj hozzá!

Krasznojarszk - Moszkva - Szentpetervár 2010. november 9.

2010.11.11. 08:50 Roszík Gábor

Majdnem kettő óra volt, amikor lefeküdtem. Mind a két telefonomat pár perc különbséggel ébresztőre állítottam, az egyiket 4 óra 10 percre, a másikat negyed ötre. Hogy reggel ne kelljen annyira kapkodni, és kiugrani az ágyból, úgy döntök, hogy megborotválkozom. Szinte mindegy: hajnali kettőkor vagy négykor… Aztán mégis úgy döntök, hogy inkább gyorsan lefekszem. Éppen álomba szenderülnék, amikor a régi (mostani orosz) telefonom brutálisan megszólal hív valaki. Valami hülye +202-vel kezdődő szám (amerikai?), felveszem. Nem szólal bele senki. Megpróbálok visszaaludni gyorsan, de megint megszólal. Kiabálok a telefonba, halló, halló, szólalj már meg! S ekkor egy operaénekesnő mézédes hangja szólal mag! Gaborka! Itt Lena! Te jó ég, itt két óra van Lenocska, mondom neki, miért keresel? De meg sem hallja, csak mondja, hogy holnap várnak a repülőtéren, s milyen jó hogy jövök! Végén csak elmondja, hogy azért hív, mert 10 percet késni fognak, nehogy megijedjek! Да, да, mondom, спасибо meg пока, ő meg gyorsan, hogy Габорка мы очень de очень дюбым тебя!!!!, pont ez kellett éjjel kettőkor, nagyon, de nagyon szeretünk!

Nagy nehezen elalszom, de akkorra már négy körül lehet. Mégis jobb lett volna megborotválkozni lefekvés előtt!

Ötre teljesen készen állok, meg is reggeliztem, ittam egy nagy bögre teát, s halkan járkálok a lakásban, nehogy a háziakat felébresszem. Brutálisan megszólal a telefonom (nem kellene valamit tenni vele?), Szergej hív, hogy megérkezett. Mire feljön az ötödikre, a háziak felöltözve várják… Megint elbúcsúzunk, lecipeljük a bőröndöket, ami megint nehéz lesz, fogadom, s úgy pakolok bele, hogy percek alatt könnyíteni tudjak a súlyán. Olyan sötét van, hogy Szergej eltéved, majdnem mintha egy szántóföldön is átmentünk volna, a világítás a városban is olyan, amilyen Szibériában elvárható, s végül rákanyarodik egy autópályára, amennyiben az annak nevezhető. Mindenesetre kétszer két sáv, középen szalagkorlát. Szergej, tudod merre kell menni, kérdezem tőle, s alig megyünk még pár métert, amikor lekevernek a rendőrök. Szergejt félrehívják, már kezdek izgulni, öt perc is eltelik, mire visszajön, beindít, megfordul, s végül megtalálja a jó utat. Úgy tűnik szembe a forgalommal hajtott be, illetve rossz irányba, mert forgalom mondjuk egyáltalán nincs, csak forgalmi akadály egy rendőrautó és két rendőr képében. Ilyen esetben viszont jobb megfordulni, amíg nem késő… Nagy nehezen Szergej kimagyarázza magát, külföldi vendég, konferencia, börtönmisszió, repülőtér, s végül nem kell büntetést sem fizetni…

Jó időben kiérnünk a repülőtérre, a becsekkoláskor bőröndöm 26 kilót mutat. Hat kilót kérnek könnyíteni a bőröndömön, s mondom, hogy természetesen. Nagyzsebű zakómat úgy raktam a bőröndbe, hogy eleve telepakoltam a zsebeit könyvekkel, a bakancsomat is előkészítettem fölűre. Három perc múlva visszamegyünk, a bőröndöm 21,8 kg. Ennyi belefér, s megkapom a beszállókártyát. Szergej kezében is van két nagy kéziszótár, az éppen belefér a kézipoggyászban. Így minden rendben, Szergej egészen a kapuig kísér.

Mikor beszállunk a gépbe, irigykedve nézem a bussiness class-on utazókat, hatan-heten vannak, tehát szórványosan. Hatalmas fotelekben ülnek, már kaptak újságot, mindegyik mellett ott áll egy stewardess, legalább is az az ember benyomása. Az én helyem a 2F-re szól. Megyek tovább, de a business class után a turista osztályon a hatos sor következik. Nem értem, hogy mi lehet, visszafordulok, hogy megkérdezzem a hozzám legközelebb álló légikísérőt, mutatva neki a beszállókártyámat. A kisasszony rögtön olyan kedves lesz, hogy belepirulok, lehet, hogy ő is azt hiszi, hogy Bill Gates vagyok, mint tavaly a kanadai, s int, hogy kövessem. Rámutat a kettes sor F jelzésű fotelére, ott helyben. Á persze, kacsintok rá, hogy is nem vettem észre? Alaposan nekivetkőzök, kiveszem a notebook-omat a táskából, egészen otthonosan és magabiztosan mozgok, s belesüllyedek a fotelba. Az előbbi kisasszony necessairt nyom a kezembe, s nagyon barátságosan mosolyog. A necessair-ben először is van egy kék könnyű papucs, másodszor, egy szemsötétítő, s végül egy aranyos sötétkék cipőkanál. Pillanatok alatt megszabadulok a bakancsomtól, papucsot húzok (pizsamát és hálóköntöst miért nem adnak?), s már hozzák az újságokat. Intek, hogy köszönöm nem kérek, dolgozni fogok. Aztán egy tálca italt tesznek elém, hogy lennék szíves választani, narancslét, ásványvizet, esetleg egy finom francia pezsgőt? Mivel emlékezetem szerint pezsgőt még repülőgépen nem ittam, ezt választom. A baloldalamon lévő karfára helyezi, papírszalvétával együtt, ami olyan széles, hogy elképzelhetetlen, hogy a szomszédommal egyszerre (aki nincs) ne könyökölhetnénk rajta, akár egy üveg pezsgő társaságában. Boldogan kortyolgatok, amikor elegáns ét- és itallapot nyújtanak át, mintha elismerő oklevelet kapnék, angol és orosz nyelven. Most erre fordítom az időmet, hiszen gondosan ki kell választani, hogy mit igyak a különböző fogásokhoz.

A következő lehetőségek vannak, s nézzük először az ételeket, nyilvánvalóan először azt kell eldönteni, én is csak aztán tudom kitalálni, hogy mit igyak hozzá. Hozzáteszem, reggeliről van szó csupán, hiszen ebédre már máshol készül a kedves továbbutazó vendég:

 

Először is a köszöntés olvasható:

Kedves Utasunk! Örömünkre szolgál, hogy azt a menü ajánlhatjuk Önnek, amit az LSG Sky Séfe, a kulináris élvezetekben Európában, az USÁ-ban, Afrikában és a Caribb térségben szerzett gazdag tapasztalatokkal rendelkező Mr. Johan Strom ügyvezető igazgató állított össze,

 

Étvágygerjesztő:

Hidegen füstölt pulykamell, Bresaola sonka, Rembrandt és Cheddar sajtok zöld saláta ágyában, karottával, frissen tépett kaporlevéllel és friss gyümölccsel.

Hozzá a Le Rime Toscana IGT bort ajánljuk

Főételek:

Frittata sajttal és zukkinivel, körítve aszparágusszal, sült édes paprikával és egy fé, napon szárított paradicsommal

Hozzá a Caliterra Melot Reserva Clchagua Valley bort ajánljuk

 

Vagy:

Oroszosan készített palacsinta, málnával és vaníliaszósszal töltve, megöntözve cinamononnal.

Hozzá a Chateau Haut-Belian Entre Dex Mers AOC bort ajánljuk

 

Kenyeres kosár: Croissant, Kakaós bran roll, hagyományos francia roll, s orosz rozskenyérből készült zsemlye

 

Málna joghurt csipkebogyó darabkákkal

Dessert:

Fekete csokoládé, Jam

 

Az ebéddel most nem untatom a kedves olvasót, abban nem vagyunk érdekeltek, de annyit tudni kell, hogy ott három fogás közül lehet választani a főételt.

 

Az itallapon francia, olasz és chilei borok közül lehet választani. S mivel én a főételből az elsőt választom, ehhez legjobban a következő chilei vörösbor kívánkozik:

 

Calitera Merlot Reserca Colchauga Valley (ezt ajánlja a séf is, de ezzel magam is tökéletesen tisztában voltam)

 

„A bornak mély bársony színe van, vörös gyümölcs aromája. Testes és bódító, mint a viola és a vanília. Stílusa elegáns, sármos íz marad a szájban”

                                                                                                      Dmitry Tufanov

                  Chief Sommelier of Café „Pushkin”, Moscow

 

A következőkben elolvashatjuk a bor teljes történetét, egészen vissza az 1990-es évekre, hogyan készül, milyen klíma körülmények között, s mennyire szenvedélyesen lehet kortyolgatni belőle.

 

Ezenkívűl van még Vermuth, Liquer, Gin, Vodka (Orosz Arany), Whisky (12 éves Chivas Regal), Cognac és Sör.

 

Érkezik a stewardess, hogy a rendelést leadni szíveskedjek. A már mondottakon kívül kérek egy Orosz Aranyat.

 

Még ez előtt karcsú, porcelán tányéron szervírozott forró gőzből kivett puha kendőt hoznak, ezzel megtörölhetjük arcunkat, megdörzsölhetjük szemünket, tarkónkat, kezünket.

Megérkezik az aperitif, vele a vörösbor. Kapunk egy fehér kis abroszt, azzal megterítünk, s királyi tálcán hozzák az ételt. Az evőeszközök, mindenből kettő, zsebes damasztszalvétába göngyölve, masnival átkötve. Minden fehér porcelánon, a só és borstartó is abból van.

Már az előétel fogyasztása közben megerősödik az érzés, jó bort választottam hozzá, de ez még tovább fejlődik a frittata elfogyasztása után, sőt remekül passzol a joghurthoz is, ami előtt csipetnyi orosz kenyeret eszek, hogy elválasszam az ízeket. Megeszem a fekete csokoládét is, ami a bor legkülönösebb ízét hozza ki. Szerencsére van belőle bőven. A borból.

Szerencsére tudom, hogyan kell reggelizni. Volt szerencsém például négyszer az Egyesült Államok elnökével reggelit elköltenem, más ebédekről és vacsorákról nem is teszek említést, illetve régen dolgoztam pincérként és csaposként is.

Az egyik légikisasszonyt megkérem, hogy fényképezzen le, boldog, hogy megteheti. Később kéri, hogy filctollal írjam alá a nevemet a fehér asztalterítőre.

Ez a legkevesebb, amit ilyenkor az ember megtesz.

 

Eztán méretes dvd lejátszót kínálnak, exclusive műsorfüzettel és leírásokkal, harminc film közül lehet választani, a zenei választék pedig elképesztő. Én elhárítom magamtól, mert dolgozni fogok.

 

S mire lemerül az akkumulátor majdnem meg is írom a tegnap blogot, kicsit bosszant, hogy nem találok konnektort.

Még kérek egy orosz napilapot, belelapozgatok, majd úgy döntök, bóbiskolok az érkezésig, ami már kevesebb, mint egy óra.

 

S ami a legérdekesebb, képzeljék el, a business utasokkal előbb száll fel a repülőgép, aztán jönnek csak ez egyszerűbb emberek. De hát ez természetes.

 

Egy pillanatra álomba merülök, s álmomban megkeres a kapitány, mivel úgy tudja én Moszkvából tovább megyek Szentpétervárra, hogy nem akarom-e, hogy inkább ott szálljon le a gép…

Már éppen elhárítom ezt az apró figyelmességet, amikor felébredek.

 

Moszvából pont ilyen géppel megyek tovább, nézem a bussiness class-on utazókat, ott direkt lassan megyek, hátha történik valami, s nem akarom elhinni, hogy a 17 sorba szól a jegyem. És nem történik semmi. Őszintén szólva, megalázó, ahogy ott bánnak az emberrel. Vad idegeneket ültetnek mellé, akik belehorkolnak a fülébe, direkt kicsi helyeket hagynak a lábának, nem hogy papucs, de még cipőkanál sincs.

Szerencsére olyan rövid az út, hogy már meg is érkezünk, s a repülőtéren olyan megpróbáltatások érnek, hogy ha rágondolok, összeszorul a torkom.

 

Nem érkezett meg a bőröndöm! Ettől még annyira nem lennék ideges. Ilyen már előfordult máskor is, s néhány szép történetet erről le is tudnék írni, mint például, amikor Malagába nem érkezett meg a bőröndöm, svájci barátaim (Spanyolországban csak birtokuk van), azzal hozatták utánam a bőröndöt, a légitársasággal, soron kívül, hogy az érsek úr esketni fog (az utóbbi igaz is volt), s a bőröndben van a reverendája (ez is igaz volt), s a kegytárgyak (ez nem felelt meg a valóságnak). Szeretném leszögezni, hogy erről én csak később szereztem tudomást, amikor a pálmafák alatt az úszómedencében whisky iszogattunk mértékkel. Ugyanakkor mentségükre szolgáljon, hogy nem voltak tisztában az egyházi rangokkal, s azt meg igazán nem tudhatták, hogy kegytárgyak nélkül indulok el egy ilyen hosszú útra, pláne esketni. Mindenesetre a bőröndöm megérkezett.

Most az első, ami eszembe jut, a fekete mellényem, írásból már mindenki ismeri. A sokk mégis akkor ér, amikor az elveszett csomagok osztályán, ott van a csomagszállító szalagok mellett, nem találom meg azt a beszállókártyát, amit még Krasznojarszkban adtak, s melyre a bőröndöm vonalkódját ragasztották. Persze hogy nem találom, mert bevillan, hogy a moszkvai csomagellenőrzéskor, amikor a zsebemből is mindent ki kellett pakolni, egy laza mozdulattal egy szemetesbe dobtam! Miután elég rutinos utazónak vagyok mondható, nagyon meg vagyok döbbenve, hogyan tehetem ilyet! Ennek hiányában pedig nem tehetnek semmit. A kisasszony szépen kér, hogy találjam meg, s nézzek végig még egyszer mindent. Mivel tudom, hogy csodák vannak, látványosan megnézem minden zsebemet, még a bakancsomat is leveszem, hogy nincs-e benne, mivel, lehet, hogy a szemetes kuka alul lyukas volt, a beszállókártya belőle kiesett, s pont bele a bakancsomba, ami még akkor nincs rajtam. Most ennek a csodának nem vagyunk tanúi. Minden esetre merő udvariasságból felveszik az adatokat, otthoni lakcímet, telefont, hogy kereke van a bőröndnek, számzárja, húzni lehet, s ezüst színe van (amit rosszul mondtam, mert szürke, olyan ideges voltam), az email címemet, s hogy 43-as lábam van, s a súlyom 80 kiló.

Közben megjönnek Lenáék, ő meg Alja, már nagyon vártam őket. Lena majd kiosztja őket, a bőröndöm márpedig meg lesz, elénekel egy Áve Mariát, s személyesen ellenőrzi a repülőgépet, hogy nem maradt-e benne a csomag…

Nem egészen így történt, de mindenesetre megnyugtatnak, a bőröndnek meg kell lennie. Hogy őket is érdekeltté tegyem, közlöm velük, abban van az ajándék is, amit nekik hoztam. Misának az összes Omega lemezt (ez igaz is, bár az a kézitáskámban van), Lenának egy brilliánsokkal kirakott bross tűt, aljának fehér aranyból készült karkötőt gyémántokkal kirakva… Így már mindannyian nagyon izgulunk.

Én is nyugtatgatom magam, olyan kevés idő volt a két gép indulása között, hogy majd biztos jön a következővel. 20 perc múlva jön is a következő gép, idegőrlő percek. Aztán megindul a szalag, fölé kiírva: Moszkva. Jön vagy 10 bőrönd, ez minden. Kérdezzük, vége? Vége, mondják, ennyit. S, mikor már teljesen feladnám, beletörődnék, ismét megindul a szalag, s a bőröndöm, egyenesen és méltóságteljesen bevonul a hall-ba. Örömömben felkiáltok, leemelem a szalagról, s életemben először megcsókolok egy bőröndöt. Aztán Alját, aztán Linát, s rohanok a gyevuskához: megvan! megvan!

Ő is nagyon boldog, ad egy papírt, hogy írjam alá, amit meg is teszek, s azon egy mozdulattal kezet is csókolok néki.

 

A bőröndömmel, és velem együtt, megjött a tél is Pityerbe. Hideg van, esik a hó.

Koltusiba megérkezvén, az első ember, akivel találkozom, a burját Alekszej, örömmel öleljük meg egymást. Olyan, mintha tegnap találkoztunk volna, már megyünk is egy sétára, és venni egy itteni sim kártyát, mert a krasznojarszkit itt nem szabad használni. Egy ilyen sim kártya 700 Ft-be kerül, s megvenni kevesebb időbe telik, mint egy csomag rágógumit. Csodálatos szép számot választok, a továbbiakban erre kérem az sms-eket: +791 317 28 117

Aztán még összefutok Fedorral, a rektorral, Misával, Lena férjével, akinek órája volt egész nap, Matthew-val, Pávellel, és lassan mindenkivel. Tudta, mindenki, hogy jövök, és vártak. Kicsit mintha hazaérkeztem volna.

Kicsit fáradt vagyok, mert már lassan 48 órája nem aludtam, a bóbiskolástól eltekintve, mégis úgy döntök, hogy elmegyek a templomban, ahol istentisztelet van a diákoknak. Nagyon kevesen vannak, mondjuk, ha tízen. Majd lefordulok a székről, s mikor a lelkész már éppen 70.(!) perce prédikál, bármennyire is föltűnő, kijövök a templomból.

Otthon meg nem tudok elaludni, fél háromig írom a blogomat.

 

Ezen a napon semmi említésre való nem történt.

Szólj hozzá!

Szibéria, Krasznojarszk, 2010. november 8.

2010.11.10. 09:30 Roszík Gábor

Szergej telefonál 10-kor, hogy csak dél körül jönne értem. Most örülök neki, mert már elkezdtem dolgozni, így is lesz két óránk együtt, akkor találkozom отец Алексaпндр-ral. Kérdem Szergejt, hogy jön-e velünk a bannyába (баня – szögezzük le, egyszer s mindenkorra), de ő nem, én menjek csak az atyával. Jó.

Először elmegyünk megnézni Krasznojarszk egyetlen katolikus templomát, nyitva van, de a bejáratnál nem jutunk tovább, a belső ajtó zárva van, üveg ablaka befedve egy nagy darab papundeklivel, a templomszolga hölgy (sekrestyés) azt mondja, most nem lehet bemenni. Ha meg akarjuk nézni, „tessék visszajönni 5 órakor, mise lesz, s akkor lehet nézelődni és imádkozni”. Mondjuk, hogy papok vagyunk, és nem tudunk visszajönni, de hajlíthatatlan, vagy neki sincs kulcsa. Így hát kénytelenek vagyunk megelégedni a külső szemlélődéssel, fényképezéssel, s odébb állunk. Kérem Szergejt, menjünk a belvárosba egyet járni, ott még nem voltam, illetve csak keresztül hajtottunk egyszer-kétszer. Szép régi épületeket találunk, egy sor bronz szobor az utcán, Puskin és Tatjána, „Én írok levelet magának, kell ennél több?” – jelenet. Puskin teljes szépségében kitárt karral várja Tatjánát, pedig ő Anyegin, ehelyett én megyek a karjai „alá”, Tatjána tartózkodóan – pedig ő írt levelet -, gyönyörűségesen ül egy padon, vele is lefényképészkedem, soha nem fognak találkozni közelebbről. Legalább is Krasznojarszkban a belvárosi utcán.

Aztán van egy bohóc esernyővel, egy fényképész nagy régi masinával, s végül egy magas talpazaton Éva almát helyez Ádám tenyerébe.

Kicsit megéhezünk, s bemegyünk egy önkiszolgáló étteremben, eszem egy piros színben úszó borscs levest, utána egy kis tányér különféle füstölt halat. Az utcafelőli nagy üvegportál mellett ülünk, kint erőteljesen süt a nap, lehet 10 fok. Plusz. Rendkívüli időjárás, mondja Szergej, klímaváltozás, az utolsó idők jelei. Mondom, én is szeretném, ha már vége lenne ennek, s visszajönne Krisztus, „ítélni élőket és holtakat…”! Türelmesen várunk.

Mire kimegyünk, éppen megérkezik отец Алексaпндр, s megbeszélik Szergejjel, hogy négykor hol találkozunk. Kicsit csalódott vagyok, mert két óra legalább kell a bannyához, s még csak most készülődünk, van mr negyed három is. Ők tudják.

Oтец Алексaпндр egy síparadicsomhoz hajt, ha már Ádámot és Évát emlegettük, hó ugyan még nincs, csak legfelül egy kevés, de az egyik felvonó már jár, szállítja a turistákat. Oтец Алексaпндр vesz két jegyet, s int, hogy menjünk fel. Oké menjünk, de nem bannyáról volt szó, kérdezem? De, de mondja, megyünk oda is. Mire felérünk a hegy tetejére, bőven mínuszok vannak, kicsit fúj a szél, szállingózik a hó. Fönt sétálunk egyet, lenézünk a túloldalra, fényképeket készítünk, s elindulunk lefelé. Át vagyunk fázva, erre jó lesz a forróság, mondja az oтец. Lenyűgöző természet, hatalmas fenyőerdők körülöttünk, természetvédelmi terület, s ez már a Tajga, mondja. Szemben lent, nagyon messze, megint a Jenyiszej, fölötte magasodnak a hegyek, ott van az épülő templom is, picinek látszik, mint egy gyufásdoboz.

Lassan négy óra, s konstatálom, hogy valamit megint nem jól értettem, biztos hat vagy nyolc órát beszéltek meg Szergejjel. Mindenesetre nem foglalkozom tovább a kérdéssel, innen már a bannyába megyünk. Az útról – alaposan a városon kívül vagyunk már -, egy nagy barna fából készült kapu elé kanyarodunk. Cseppet sem csodálkoznék, ha Oтец Алексaпндр elővenne egy kapunyitót, s kinyitná. De nem, ráfekszik a dudára, s már jönnek és nyitják. Hatalmas udvar, a végében két barna vastag szálfából készült házikó, a harmadikat most építik, majdnem kész. Szemben egy szín, tele felhasított fával. Az egyik ház a „mienk”. Körülöttünk gyönyörű nyírfaerdő, szemben jobbra fatalapzatú út vezet egy kis fahídon át egy patak felett. Ha egyenesen tovább megyünk, kicsit arrébb van egy zsomb, az is fából készült, keresztül folyik rajta a patak, benne derékig érő víz, ebbe fogunk megmártózni a bannyázás közben.
Kérem szépen, itt egy tökéletesen felépített igazi orosz szaunáról van szó, pont úgy ahogy a nagykönyvben elő van írva!

A házba egy kis előszobán keresztül lehet bemenni, abból nyílik a toalet és mosdó. Tovább a konyha van, egy nagy kemencével, ég benne a tűz, ez izzítja a köveket a mögötte lévő helyiségben, az a bannya. A konyhában fa asztal, fa pad, a sarokban igazi orosz szamovár, még kéménye is van, mert parázzsal készül benne a forró víz, de ez most csak hangulati elem, díszlet. Oтец Алексaпндр először ad nekem egy ajándékcsomagot, van benne egy pár papucs, egy olyan törölköző, aminek a tetején egy tépőzár van, hogy biztonságosan és szorosan a derekamra lehessen kötni, és zsebe is van. Elkezd kipakolni hatalmas szatyraiból. Hozott magával zöld és fekete teát, egy nagy üveg sört, egy nagy üveg kvaszt, ásványvizet, két nagy szelet vajban sült lazacot fűszeres öntettel, egy nagy füstölt halat, egy kis doboz reszelt krumpliból készült sült pogácsát, s négy dobozka különféle töltött palacsintát. Most már nem aggódom, hogy elsietjük a dolgot.

Közben felvesszük a törülközőnket, s kérdezi, hogy ismerem-e a mézes masszást? Nem ismerem. Akkor feküdjek hasra a padon, megmutatja. Az asztalon egy üveg méz, s mindkét kezén a mutatóujjával és a középső ujjával, nagyot kanyarít a mézből, s olyan erőteljesen  húzza végig a hátamon, a tarkómtól lefelé a derekamig, hogy ezeket az ujjakat bármelyik thai masszőz, sőt masszőr megirigyelné. Aztán ugyanígy szétkeni a mézet a hátamon, néha kanyarít egyet az üvegből, s bele préseli a bőrömbe. Aztán teljes tenyérrel, mind a kettővel, elkezdi paskolni a hátam. No, azt gondolom, most szíjat hasít belőle, s mikor mind a két tenyerét egyszerre emeli föl, a hátamról, majdnem emelkedek vele. Annyira fáj, hogy már jajgatok, de ez nyilván hozzá tartozik az egészhez. Végre abbahagyja, s széles mosollyal néz rám. „Most kinyitottam a bőrödet” – mondja. „Ki, hallod! Jobban nem is lehetne! Gyere, mondom neki, én is kinyitom a tiedet!” De azt mondja, most ne foglalkozzunk vele, ez a nap az én napom. Közben legnagyobb csodálkozásomra, és örömömre, megérkezik Szergej, aki még reggel nem volt a bannyába velünk jövendő. Oтец Алексaпндр hívta, s ő félretette a dolgait, hogy akkor így is együtt lehessünk!

Nekivetkezik, lepedőt teker maga elé, s mondjuk, akkor menjünk. „Szereted a venyig-et (bениг)” – kérdi Oтец. S nem nagyon akarom megérteni, hogy miről van szó, de mondom nálunk is van ilyen, de azt venyigének hívják. Nem baj, mondja a mester, aki a teológia mellett medicinát és pszichológiát is tanult, mindjárt megmutatja. Mosolyából látom, meglepetésre készül.

A bannya előszobájában először is két nagy bádog kádacskában vizet kever, mert ott van hideg víz is meg forró is, ezt pontosan így kell, hogy a hideg víz nehogy lehűtse a köveket. A bannya nem nagy, legfeljebb öten-hatan férnének el benne, de most teljesen a mienk, le van foglalva. Bent lehet nagyjából 70 fok, a kövek két szinten vannak elhelyezve a sarokban. Rögtön loccsant rá vizet, lent is, fent is, rögtön lesz 80 fok. Bent vagyunk tán tíz percet, kijövünk, vizet merítünk, s öntünk magunkra, s az asztalhoz ülünk. Kicsit eszegetünk, iszogatunk, beszélgetünk, szép ökumenikus együttlét, testvéri szeretetben: egy orthodox pap, egy karizmatius protestáns lelkész, s egy evangélikus pap. Egyháztörténeti esemény mindegyik egyházban. Új kezdet.

Posztóból készült sapkát rakunk a fejünkre, az övé olyan, mint Rumcájszé, úgy is néz ki, az enyém pont, mint Ludas Matyié, én meg úgy.

Most jöhet a venyig, mondja Oтец, s bent hasra fektet a forró padon, melyre előzőleg egy lepedőt terít. Az egyik bádog kád tele vízzel, benne két nagy csokor nyírfaleveles ágakból összekötött – minek nevezzem? – hát legyen venyig. Egyujjas kesztyűt húz, olyat, amivel a háziasszonyok szokták kivenni a forró sütőt, kiveszi mind a kettőt, megspricceli a forró köveket, hátam mögött legyez a tenyerével, forró levegő olvasztja hátamon a mézet, s megállapítja, még nem jó. További vizet spriccent rá, megint legyez a tenyerével, s megállapítja, hogy most már jó. Ekkor kezdődik a móka. Először a venyiggel kavarja fölöttem a levegőt, legyez, mint egy nagy legyezővel, s a levegő egyre forróbbak érződik. Eztán óvatosan elkezdi paskolni a hátamat, egyre gyorsabban, az egyikkel kettőt üt, a másikkal egyet, aztán megpihenteti rajta, s végig húzza, egészen a talpamig. Aztán kezdi elölről. Időnként erősen rányomja, gondolom, így sütik a mézes csirkét. Halkan nyögdécselek, nehogy azt higgye, hogy nem bírom a szenvedést, s amikor már olyan forró, hogy már már mégis szólok, akkor a vízbe mártja a venyiget, s 40 fokos vizet spriccel rám, ami kifejezetten hűsít. Aztán föl kell emelnem a két lábamat, a talpaim fölfelé, még mindig hason fekve, először legyezgeti, forró levegőt kavar fölötte, majd alaposan megpaskolja. Ez is megy vagy öt percig. Hátamra fektet, elölről is először levegőt kavar, végigpaskol, végig húzza rajtam a venyiget, s kész.

Gyerünk kifelé, mondja, a vízhez. A hidegben olyan gőzfelhőt húzunk magunk után, mintha hóviharba kerültünk volna. Tessék, mutatja, gyerünk a vízbe, de én előre engedem. Lemászik a lépcsőn derékig, majd teljesen a víz alá merül. Eztán jövök én, nem is tűnik olyan hidegnek. A 16 fokoshoz én is hozzá vagyok szokva a szaunázás után, de ez 3 fokos. Boldogan megyünk vissza a házba, rögtön vissza a forróságba, ezt így kell csinálni, mielőtt az asztal mellet megpihenjünk egy kicsit. Közben Szergej paskolja magát a bannyában, s ő is megy merítkezni.

Húsz perc iszogatás, eszegetés, társalgás után ismétlésre invitál Oтец Алексaпндр, megyek, csak lehetőleg a mézes masszást hagyja ki. Erre most ő se gondol, s megint végigcsinája a procedúrát, majd kényelmesen kisétálunk a hideg vízhez, már kint is mínuszok vannak. Most visszük magunkkal a fényépezőgépet is, de csak egy kép van, ami úgy ahogy sikerült, olyan gőz vesz minket körül, a képen nem látszik semmi. A hideg vízben eltöltök 1-2 percet, azért hátha sikerül egy jó fotót is készíteni. A merülés után pár percre visszamegyünk megint a forró bannyába, most így kell csinálni. Eztán alapos pihenés következik a konyhában, s építjük az együttműködést orthodox egyház és protestáns egyházak között. Oтец Алексaпндр-rel közben már barátok lettünk. Közben eszembe jut, ma megtudtam miért tettem át az utolsó pillanatban a már lefoglalt repülőjegyet egy nappal későbbre. Valami belső hang sugallta, s éreztem annak engedelmeskednem kell. Nem volt semmilyen magyarázat, semmilyen program, egyszerűen éreztem, hogy még egy napot maradnom kell. S, ha eddig nem tudtam volna, ma megtudtam, nagyon jó, hogy elkezdtem tanulni.

Aztán még visszamegyünk 10 percre, vegyig most nincs, csak izzadunk, és merítkezünk. És elhatározzuk, ilyen bannyát létrehozunk Magyarországon is, nem is egyet.

Lassan összeszedjük magunkat, Szergej haza megy, én oтец Алексaпндр-ékhez megyek, még feltétlenül meg szeretne mutatni nekem néhány képet a laptopján.

Három édes gyermeke van otthon, a legkisebbet már ismerjük, ő lesz pap, s alighanem nagy teológus.

Majd a gyerekek kíséretében, hazarepít a barátom, nem is lakom messze onnan.

 

Érzékeny búcsút veszek oтец Алексaпндр-től, hiányozni fog, a gyönyörű szép liturgiával és a bannyával együtt. Nagyon megölelgetjük egymást, fogunk még találkozni!

 

Otthon a háziaktól veszek búcsút, mert reggel ötre jön értem Szergej, megyek tovább.

Szólj hozzá!

Szibéria, Krasznojarszk, 2010. november 7.

2010.11.09. 08:19 Roszík Gábor

Vasárnap reggel kilenckor már itt van Szergej, s a kihalt utcákon negyed óra alatt a templomnál vagyunk, ott még nincs senki. Vasárnap reggeli lakótelepi síri csönd… Sikerül rábeszélnem Szergejt, hogy nyugodtan hagyjon ott, majd jön a lelkész, addig sétálok egyet, megnézem a környéket. Körbejárom a tízemeletest, mögötte régi kis földszintes házakat találok, néhol látni még errefelé ilyeneket. Fából észültek, fa színűek, kékre, vagy zöldre vannak festve, az ablakok kiemelve más színnel. Gondolom, szerencsés, aki ilyen házban lakik a város közepén, vagy legalább is közel a centrumhoz, egy lakótelep közelében. Hangulatos, szép házak, a régi időkre, még a szocreál előttiekre emlékeztetnek.

Az evangélikus templom, mint már említettem volt, egy tízemeletes panel ház földszintjén van, bár egy szétmállott betonlépcsőn kell fölfele menni. Nagy vasajtó a bejárat, nálunk ilyet nem is látni, fölötte egy Luther-rózsa, alá írva, hogy evangélikus templom, s, hogy az istentisztelet 11 órakor kezdődik. Körbejárom, és sehogy sem tudom elképzelni a templomot. Az ablakok régen voltak pucolva, ha egyáltalán ott van a „templom”, ahogy gondolom, rajtuk fehér függöny.

Mosolygós fiatal, harmincas lelkész jön, körbe kis vágott, borotvált szakálla, bajusza van. Egyenesen felém tart. Oroszul köszönt, de rögtön áttér angolra, így nekem is könnyebb, pláne az ismerkedés első perceiben. Remekül beszél angolul, hiszen egy évet tanult Cambridge-ben, s érdekes dolgokat mesél. Itt született Krasznojarszkban, s találkozott vagy tíz éve egy finn lelkésszel, akkor határozta el, hogy teológiát fog tanulni, Koltusiban. Már a tanulmányait folytatta, amikor megtért, s elhatározta, hogy lelkész lesz. A teológia után visszajött szülővárosába, ahol kis gyülekezetet alapított, 3-4 éve. Szépen nőtt a gyülekezet, most van 60-70 tagja, beleértve a gyerekeket. Ez itt azt jelenti, hogy vasárnaponként ennyien vannak kábé az istentiszteleten, ami nálunk akkor van, ha ezer lelkes a gyülekezet…

A „templom” belülről hangulatos, inkább gyülekezeti terem, kis oltárral, térdeplővel, szószékkel. Kényelmes szétült „mozi székek” mindenhol, egy kiszuperált moziból szerezhették. A teremből két ajtó nyílik, egy a könyvtárba, egy, egy kis teremben, ahol székek és asztalok vannak, itt lesz az „agapé” az istentisztelet után, s onnan nyílik még egy ajtó a „lelkészi hivatalban”. A gyülekezet korábban az Ingriai Evangélikus-Lutheránus Egyház Oroszország Területén – hez tartozott (ez a hivatalos neve az egyik Oroszországban lévő evangélikus egyháznak, mert ugye, ebből a kis egyházból miért is ne lenne kettő), de pár éve átpártoltak a másikhoz, aminek ELKRAS a neve (Evangelical Lutheran Church in Russia and Other States – Evangélikus Lutheranus Egyház Oroszországban és más államokban). Ehhez az egyházhoz tartozik például a kirgizsztáni vagy  kazahsztáni evangélikus egyház is, s most tudtam meg, hogy Pityer közelében teológiájuk is van. Mindkét egyház tagja a Lutheránus Világszövetségnek, s jó hír, hogy egymással jóban vannak(!), sőt folyamatban van az egyesülésük. Erről többet jelenleg nem tudok, de feltételezem, hogy a legnagyobb gond az, hogy mi legyen az Egyház neve… Különben egy lutheri teológiát vallanak, az Ágostai Hitvallás szerint, bár az „ingriai” inkább konzervatív, ami külsőségekben jelenik meg: színes papi ruhájuk és stólájuk van, kicsit más a liturgiája az istentiszteletnek, színesebb a templom, s helyenként még tömjénes füstölőt(!) is használnak, evangélikus templomba! Magam is láttam!

A másik egyházban vannak a „németek”, sok finn hátterű gyülekezet van (bár ez a másikban is), s albát, legalább is Danial, – így hívják a lelkészt -, hordanak, ami egyszerű fehér reverendát jelent, s liberálisabb teológiai felfogást vallanak, például női lelkészük is van, nem úgy a másikban! S van még egy pár hasonló „apróság”, lassan én is kezdem megérteni. Hogy lesz itt ebből megegyezés?

Elég rendetlenség van mindenütt, de éppen költözködnek, egy másik helyen bérelnek termet, már elkezdtek oda áthurcolkodni, bár anyagi gondjaik alapvetően nincsenek, az olcsóbb lesz.

Még megtudom, hogy Danial az elmúlt években nagyon sokat dolgozott, kicsit belefáradt, s mindenki egyetértésére kiveszi a „szombat évét”, s februárban Amerikába utazik egy évre. Illinois államban van egy barátja, ott fog lakni. Ki tudja, talán vissza se jön, felesége lett, ő inkább szeretne ott élni. Tehát nyitott a a kérdés? Itt helyettesíteni fogják, van két laikus is a gyülekezetben, akik szépen prédikálnak, havonta pedig fog jönni egy lelkész, aki rendes istentiszteletet tart és úrvacsorát is fog osztani. Rögtön mondja, hogy eljöhetnék egy pár hónapra, biztosítanak lakást, ellátást, szerény jövedelmet. Mindenesetre gondolkozom rajta… Szép kihívás lenne Krasznojarkszkban paposkodni pár hónapig.

Közben szépen gyülekeznek az istentiszteletre, összeállítanak egy komplett keverő-pultot, beélesítenek pár mikrofont, s egy asszony már énekelget is a pulpituson állva. A számítógépről megy a kíséret, kántoruk nem régen szült, más meg nincsen, aki orgonálna. Bár orgonát, harmóniumot vagy szintetizátort nem látok sehol. Talán már átvitték az új helyre.

Mire 11 óra lesz, vagyunk hatvanan, énekelünk 6-8 éneket, a lelkész kedvesen köszönt, most papi civiben van, mert az albát csak akkor veszi fel, ha úrvacsora is van, nincs lekció, hiszekegy, oltár előtti szolgálat, rögtön jövök én, prédikálok 20 percet, nagyon figyelnek, s remélem nem azért, hogy megértsék amit mondok…

A prédikáció után kéri Danial hogy beszéljek a börtönmisszióról, pár éve ő is nagyon benne volt, de aztán nagyon lefoglalta a gyülekezetépítés munkája.

A hívek kérdéseket tesznek fel, anyaotthonról, Zákeus programról, a szabadulás utáni beilleszkedés lehetőségeiről. Daniel nyílt prémiumon felkér, hogy legyek a lelkészük, amit a gyülekezet nagy tapssal üdvözöl.

 

Istentisztelet után kis teázgatás következik, teakeksszel, beszélgetésekkel.

Végül 2 óra van, mire „Szulejmán” török étteremében landolunk, s igazi szibériai török ételeket fogyasztunk.

További részleteket tudok meg a „két egyházról”, külföldi utazásáról, februárban indul, ha még nem mondtam volna, püspökökről és lelkészekről. Például megtudom még, hogy Krasznojarszkban van még egy finn és német evangélikus gyülekezet is! Ki gondolta volna! Szerintem elsősorban nekik kellene egyesülniük, s közösen építhetnének templomot vagy imaházat. Tudom, részemről ez a helyzet közelebbi megismerése híján elhamarkodott ötlet, biztos megtették volna már, ha ez olyan egyszerű lenne.

Míg azt utcán várunk oтец Алексaпндр-re, egy névjegykártyát veszek föl a földről, s nézzük kié lehet? Valószínűleg a zsebemből esett ki, mert Pável Malinov barátomé. Danial meglepetten kiált föl, hogy Pavelt ismeri ő is. Ő már a negyedik(!) közös ismerős, ami nem is nagy csuda, hiszen ő is Koltusiban tanult, de Pávelt Csítában ismerte meg, innen 2-3 ezer kilométerre a Bajkálon túl!

 

Háromra jön értem отец Alexander, farmerben, civilben, fekete ingben és pulóverben, eddig csak reverendában láttam. Áthajtunk a városon, a hegyoldalban vezet az út, amit tegnap a túloldalról láttunk, отец Alexander épülő templomától, alattunk a Jennyiszej, az egész túloldal napfényben úszik, s ott magaslik szemben, most innen, mint egy körte, az épülő templom. Szép képeket készítünk, s megyünk tovább. A városból kiérve nyírfaerdőn keresztül vezet az út, még sokáig vakító napsütés van. Az erdőben, hegyoldalban, hegytetőn, végig fából épült dácsák, mindenki él és virul a gyönyörű időben, rengeteg a kiránduló. Egy kilátónál megállunk, gyönyörű a látvány, méltóságteljesen folyik a Jennyiszej lábaink alatt. Olyan magasan vagyunk, hogy a part mellett lévő vasútvonalat észre sem venném, ha отец Alexander nem hívja fel rá a figyelmem. A vasút, mint két hurkapálcika, a mozdony mg akkorának látszik, mint egy matchbox. Itt is készítünk egy csomó fényképet, fényképezkedünk, s megyünk tovább. Még megyünk harminc kilométert, amikor véget ér az út, ott van egy ideig vége a folyónak. Hatalmas duzzasztó gát állja el útját, túloldaról jönne a Jennyiszej, itt van a híres GESZ (ГЕС) vízierőmű. Jön is a folyó, csak a duzzasztógát alatt, hatalmas turbinákat hajt meg, a gát tövében örvénylik  a víz, s gondolom a fél Szibériát ellátja árammal. A gát mögötti részt egyenesen tengernek hívják, 300 kilométeren „áll” a víz, hogy szép lassan, minden cseppje alábukjon, meghajtsa a turbinát, s menjen tovább az útjára. Azt nem tudni, hogy a halak mit szólnak hozzá. A víz különben olyan tiszta, hogy ahol nem annyira mély, lelátni az aljára. Lemegyünk a folyó partjára, s lassan beesteledik, indulunk visszafelé.

Nagy kihívás отец Alexandert megérteni, percenként legkevesebb háromszáz szót ejt ki, s a legjobban akkor értem, ha telefonál…

Mesél Oroszországról, Szibériáról, vízierőműről, börtönről, egyházról, és még rengeteg dologról.

Krasznojarszk új városrészében hajtunk, s megállunk egy akkora bevásárló központ előtt, hogy a West-end háromszor beleférne. Elképesztő üzletek, nyeremén autók, hatalmas pálmafákból is van vagy 30 darab, ilyet Amerikában is keveset látni. Sok errefelé a gazdag ember, mondja отец Alexander.

Hangulatos kis bárban kötünk ki, már terített asztal vár. Majonézes saláta hatalmas vörös kaviárral, apró rákdarabokkal, egy külön tányéron palacsintába göngyölt füstölt lazac, s aztán jön még egy nagy tál cézár saláta: apró sült hús darabok zöld levélre ágyazva, rajta kockára vágott sajt darabok, félbevágott hatalmas piros szőlőszemek, s mindez bőségesen megszórva apóra vágott pirított dióval.

Még meg sem eszem mindezt, de már jól laktam. Oтец Alexander közben előveszi notebookját, hogy fényképeket mutasson, s végignézzük Szibéria összes börtönét. A legnagyobb meglepetést az okozza, hogy megtudom, minden börtönben, igen, megerősíti, minden börtönben vannak ún. családi szobák, ahol a házas- vagy élettársak eltölthetnek alkalmasint egy-két napot, gyerekkel vagy anélkül! Ismét konstatálom, el vagyunk maradva! Kell ennél jobb program házasság, kapcsolat, család megmaradására?

Míg a képeket nézegetjük, megérkezik egy nagy tányér vajban pirított csodálatos lazac, valami öntettel. Leszédülök a székről, mondom, ezt már nem kellett volna. Oтец Alexander gyanúsan mosolyog, dehogynem, megesszük. Még el sem kezdjük a negyedik fogást, amikor két akkora tányér saslikot és sült kolbászt hoz a pincérnő, amit akkor sem tudnék megenni, ha most kezdenék vacsorázni. Romokba a diétám, s minden óvatosságom ellenére elkezdünk enni. Régi emlékek jutnak eszembe, amikor még dörzsöltem a tenyeremet ennyi és ilyen kaják láttán, boldog zalaistvándi segédlelkész koromban, amikor egy nap kétszer is elmentem disznótoros vacsorára, vagy Ernő bátyámmal megettem (és megittam) mindent, amit Irma néni kirakott az asztaltóra, eszembe jutnak lucullusi lakomák, régi szép római szokások, próbálok ráhangolódni. Végül mindent megkóstolok, a lazacot teljes egészében megeszem, annyira finom, hogy leírhatatlan. Szerencsére köret nincsen hozzá, az már a véget jelentené. A tányéromon marad (отец Alexanderén is) három és fél saslik, két nagydarab sült kolbász. Még kérünk egy csésze zöld teát, az emésztés végett. Ismét jön a pincérnő, s hoz két tányér piskótás fagylalt tortát, akkorát, hogy születésnapi tortának is nagyjából egy óvodában egyenként megfelelne, jó sok karamellel nyakon öntve. Itt már a sarkamra állok, s az egyiket visszaküldöm. Oтец Alexander megadja magát, s elfelezi az övét, s végül megeszem a felének a felét.

Közben megjön отец Alexander nővére, övé ez a bár, s öccsét kedvesen bátyuskának szólítja. Érthető, hogy fizetés nélkül távozunk.

 

Lassan elég is a napból, begurulok az autóba. Oтец Alexander is tolja maga előtt nagy pocakját, s hazavisz. Egyébként, hogy félreértés ne essék, nem kövér, csak pocakja ötször akkor, mint az enyém, különben kifejezetten jó képű, sármos férfi.

Otthon üzenetet kapok, hogy gyermekeim s egyéb rokonaim, összes tízen, szerencsésen megérkeztek Krakowból, megnézték az auschwitzi lágert, s feltehetően élete szóló benyomásokat szereztek. Édesanyjuk vacsorával várta őket.

Aztán a szokásos dolgok, megnézem az emailjeimet, skype-on váltok néhány üzenetet, kihasználom annak áldásait, s fél háromkor ágyba bújok, s otthoni idő szerint 11 körül sikeresen el is alszom. Nem mintha panaszkodnék.

S egész nap eszembe sem jut, hogy ma a nagy októberi szocialista forradalom fejthetetlen napja van, pedig Lenin szobrot is láttam.

Sic transit gloria mundi.

Szólj hozzá!

Szibéria, Krasznojarszk, 2010. november 6.

2010.11.07. 21:15 Roszík Gábor

Reggel fél 9-kor a ház előtt várom Szergejt, megyünk Misáért, s az orthodox istentiszteletre. Előtte még ki kell menni az állomásra, innen indulnak hárman, több ezer kilométeres útjukra. Az egyik Armen, s még két missziós. Mindenki megölel mindenkit, véletlenül mi is összeölelkezünk Szergejjel, aztán megyünk, hogy felszedjük Misát, aki édesanyjánál töltötte az éjszakát.

Nem soká egy nagy lakótelep parkolójában állunk meg, a telep körbe van kerítve, sorompón keresztül lehet bemenni. Alig veszem észre, a lakótelep egyik szárnyban egy ajtó fölött „orthodox” kereszt, az a templom bejárata. Már elkezdődött az istentisztelet, oтец Alexander a szentélyben van, háttal a rácsos ajtónak, felismerjük bariton hangját. A templomban nincsenek sokan, megszámoltam, húszan, s csak asszonyok, így színt viszünk a közösségbe. Jobbra elől négytagú kis kórus, egymásnak felelve énekelnek a pappal. Mindenki áll, csak néhány nagyon idős asszony ül az egyetlen padon a templom hátsó falánál. Különben minden olyan, ahogy szokott, az „apácarácsos” szentély, rajta középen szárnyas ajtó, két oldalt egyszerű, telibe rakott ajtó, sok-sok ikon, s átható tömjén illat és füst, amit, mint tudjuk, én szeretek, de most kicsit sok van belőle.

Oтец Alexander egyszer csak kijön prédikálni, két kezébe fogja a nyakába lógó nagy arany (színű), vastag láncon csüngő keresztet, mintha kapaszkodna benne így beszél.

Előtte a kapernaumi százados történetét énekelte fel, s most erről beszél. Aztán visszamegy a szentélybe, egy fehér ruhába öltözött férfi (tehát ő képviseli itt a férfiakat), nem pap, hatalmas gyertyával követi, ki-be. Aztán megint kijön, most feszület van a kezében, s megint beszél. S ez így megy két órán keresztül. Különben hálaadás napja van ma, az ajtó mellett kis asztalka, már tele van süteménnyel, gyümölccsel, befőttel, de van rajta tojás, bor, túró és különféle palacsinták! Tavaly a Kazanszkíjban voltam ezen a napon, csodálatos élmény volt, olvasható a Szentpétervári Blogban. Az egyik énekkaros karján kétéves forma fiúcska, jól bírja a liturgiát. Azért egyszer csak megunja, s elkezd szaladgálni. A sarokban van egy kis asztalka, pici székkel, odaül, ott rajzolgat, aztán szalad a papírral, mutatja az anyjának. Az istentisztelet után oтец Alexander karjába veszi a kisfiút, az a nyakába csimpaszkodik, oтец Alexander legkisebb fia! Közben mellettük állok, s a kisfiú, nagyon aranyos, kezébe fogja az apja nyakába lógó keresztet. Egyszer csak megcsókolja, s tartja apjának is, ő is megcsókolja. Aztán felém nyújtja, én is megcsókolom. Aztán ő megint, apja ismét, jövök én. Így csókolgatjuk a keresztet vagy háromszor. Mintha még az istentiszteleten volnánk, nem bántó, nem vicces, nagyon is szép! Sokszor láttuk ezt a mozdulatot a papától!

E fiúból pap lesz, akárki meglássa!

Az istentisztelet után a hangulatos kis sekrestyében (rengeteg ikon van a falon) asszonyokkal együtt körbeülünk egy asztalt, káposztasalátát túróval, mákos palacsintát, valami fokhagymás zöldséges salátával töltött palacsintát eszünk, teát iszunk, beszélgetünk. Ma ez az ebédünk. Mindenki jól érzi magát az atya társaságában.

Közben kiderül, hogy az épület, amelyben a templom is van, tulajdonképpen egy egy kórház, jönnek ide a betegek is istentiszteletre, s ez oтец Alexander temploma. Ennél sokkal többen szoktak lenni, vasárnap be sem férnek, annyi a nép. Itt van oтец Alexander gyülekezete, s ez éppen elég neki, mert rengeteg a börtönpasztorációs munkája.

Szép nagy templom épül egyébként, nem messze innen, s oтец Alexandernek kedve kerekedik, hogy megmutassa. Már hat éve épül, de csak félig van kész, nincs pénzük. Majd egyszer elkészül, mondja nevetve. A templom egy domb tetején áll, nem messze lakótelepek, belátni szinte az egész várost, s alattunk folyik kanyarogva a Jenyiszej.

A félig kész templomot bejárjuk, felmegyünk a karzatra, ahol a kórusnak lesz a helye, de ott már szoktak istentiszteletet tartani, van is valami szétnyitható díszes asztalka, s fölmászunk a toronyba. Legfelülre már nincs lépcső, csak egy széles palló van feltámasztva, keresztbe szögezett lécekkel, oтец Alexander akrobata mutatványokkal megy tovább, bő reverendában(!) én meg utána, s végül nem lehet már tovább menni, megáll az üres ablakban, alatta tátongó mélység. Elkéri a fényképezőgépemet, készít nekem egy pár képet, a templom felülről nézve, a folyó, a város, meg mi, s aztán lekapom én is, ahogyan félelmetes biztonsággal áll az ablakban, arcán széles mosoly. Már most büszke a templomára, örülünk vele együtt.

Elsétálunk a domb legtávolabbi részébe, alattunk a Jenyiszej, mögötte hegyek, már fehérlenek itt-ott, amarra a tajga, s kegyetlenül fúj a szél. Épphogy csak mínusz van, de meggémberednek az ujjaim, Szergej fejére húzza a dzsekit, mi Misával a kapucnyit, oтец Alexander nem fázik. A templom bejáratához kötött kutya veszettül ugat, félkezű gazdája sem tudja elhallgattatni, ők képezik itt az őrzést. Végre Szibériában vagyok!

Menekülőre fogjuk, s megyünk vissza az autóhoz, s aztán a templomhoz. Útközben oтец Alexander megígéri, hogy vasárnap vagy hétfőn olyan igazi orosz bannyába visz el, hogy nem felejtem el soha. Majd ott visszagondolok erre a szélre.

 

Hamar visszaérünk, s mi megyünk tovább Szergejjel,  Misával. Misa elmondja, hogy pár éve már találkozott oтец Alexanderrel, de akkor igencsak elzárkózott minden együttműködéstől. Azóta kint volt tanulmányúton Angliában, sok mindent láthatott, megváltozott, s most eljött a konferenciára, meghívott az istentiszteletre, együtt ebédeltünk a sekrestyébe, stb. stb. s tán mindez azért is, mert én is itt vagyok. Én meg ugyanis az az ember vagyok, akit már meghívott egyszer a pátriarcha is Moszkvába, s eddig mindösszesen 140 orthodox papnak tartottam előadásokat, s az, hogy itt vagyok egy kicsit olyan, mintha áldását adta volna erre a konferenciára is a pravoszláv szentatya. Remélem sikerült elég szerényen fogalmaznom.

Hazavisszük Misát, még az édesanyjával szeretne lenni, készülnie is kell, holnap ő fog prédikálni Szergejnél. Nekik nincs templomuk, minden vasárnap és csütörtökön bérelnek egy helyiséget valahol, viszont az istentiszteleten vannak 5-600-an. Ők is építenek templomot, majd meglátjuk melyik lesz kész előbb.

Tovább hajtunk az evangélikus templomhoz, hátha van ott valaki. Holnap ott fogok prédikálni. Nincs senki, a templom bezárva, ez is egy lakótelepi ház földszintjén van, talán olyan lehet, mint ahol délelőtt voltunk. Csak egy nagy Luther-rózsa jelzi, hogy itt valami evangélikus van. A lelkésszel mindenesetre telefonon beszél Szergej, vár holnap délelőtt.

Hazafelé beváltok száz dollárt, szombaton délután, egy 24 órás bankban (ez azért túlzás!, mármint az éjjel-nappal nyitva tartó bank), megállapítjuk, hogy igen fáradtak vagyunk, s megkérem Szergejt, vigyen haza. Ő sem látta a családját hétfő óta, ebben kvittek vagyunk. Örömmel fogadja el kérésemet.

Otthon tényleg alszom egyet, elolvasom és megválaszolom az emailjeimet. Nagy nehezen végre levelet kapok Misától, Lenától és Aljától (Аля), pétervári barátaimtól, akik augusztusban három hetet töltöttek Magyarországon. Egyet Gödöllőn, kettőt a Balatonnál. Bőven írtam róluk a tavalyi blogban, Misa a teológus (azóta felszentelt diákónus), Lena a felesége, aki a Vokált tanítja a teológián, Alja pedig egy fiatal lány, aki náluk lakik. Lévén Misa és Lena operaénekesek (is) szép koncertet adnak az Idősek Otthonában és a váci börtönben. Már egy hónapja írtam nekik, hogy mikor érkezem, s várhatna valaki a repülőtéren, de nem válaszoltak. Mivel, tudom, nincsenek nagy barátságban az internettel, mielőtt elutazom, postán is föladtam a levelet. A fogalmazásból felismerem, hogy Lenocska írt, így becézgetem, nagyon örül, s kér, hogy ne féljek attól, hogy nem fognak várni a repülőtéren, kiéhezve menjek, mert közelről fogom megismerni az orosz konyhát, s ne tartsak attól sem, hogy nem fogok tudni mit csinálni Szentpéterváron, vagy hogy keveset fogunk találkozni, és nem fogok látni semmit, s nem lesz akivel társaloghatom az orosz nyelvet gyakorlandó, még akkor sem, illetve is, ha én kifejezetten nem akarom J, és kétségem se legyen afelől, hogy  nagyon kevés időm lesz. És mit akarok csinálni, s hova akarok elmenni. Sokszor csókol(nak) és ölelget(nek), s alig várja, hogy kitegyen magáért.

Mindez nagyon megnyugtató, különösen az, hogy várni fognak Pulkovon.

 

Már sötétedik, amikor sétára indulok. Jól esik a friss levegőben a séta, és egy Putyinka útközben, bocsánat, ezúttal: Tajga, kifejezetten egészségügyi okokból. A kocsma azért érdekes, mert bent nem lehet dohányozni. Viszont a bejárati ajtó előtt legalább öten állnak, kezükben egy üveg sör, szájukban a cigaretta lóg. Ez így már kezd nagyon európai lenni, sőt amerikai, mi több lassan kanadai. Boldogult dohányos koromban, sok-sok évvel ezelőtt, egyszer Kanadában jártam. Nikolai barátommal bementünk egy jó kis Pub-ba, rettentően hangulatos volt, tele fiatalokkal, kellemes zenével, csodálatos pecsenye illatokkal, és bent nem lehetett rágyújtani. Egy idő után, megfogtuk a sörünket, s elindultunk kifelé. Legnagyobb bánatunkra, az ajtóra ki volt írva: ezen a ponton túl szeszes italt nem lehet fogyasztani. Jót nevettünk rajta, s visszamentünk a kocsmába. Lassan ezt nálunk is be fogják vezetni, de nem mindenki fog örülni neki. Itt Oroszországban, Ázsiában, Szibériában már félig működik.

 

Mire hazaérkezem, Mesterházy Balázs lelkész kollégámtól és vallástanártól kapok egy emailt Sopronból, „zsebembe tesz” két meghívást két evangélikus  diáknak, akikkel tavaly hoztam össze soproni licista oroszos diákokat. Ennek nagyon örülök, alig várom, hogy átadjam Stepannak és Eduardnak!

 

Szépen alakulnak a dolgok, tényleg nem fogok unatkozni Pityerben, ahogy az ottaniak hívják (Питер).

 

Az éjjel még készülök egy keveset a holnapra, illetve a ma délelőttre, nagyon izgalmas csak úgy, beállítani egy evangélikus gyülekezetbe, ismeretlenül, hatezer kilométerre otthonról, prédikálni, s beszélni az otthoni dogokról, pontosabban anyaotthonról, börtönmisszióról.

Majd meglátjuk!

 

(Én már megláttam, mert ugye, 24 órás késésben vagyok a naplómmal, de ne menjünk a dolgok elébe!)

 

 

Szólj hozzá!

Szibéria, Krasznojarszk, 2010. november 5.

2010.11.06. 21:28 Roszík Gábor

A Konferencia tekintetében fontos a mai nap, mondanám inkább bv-és (büntetés-végrehajtási) szakmai napnak, hiszen előadóink többsége világi szakember, a krasznojarszki járás vezetői, a szociális és rehabilitációs osztály vezetője, az egyik börtön parancsnoka, egy jogvédő egyesület vezetője, egy pszichológus, jogász és ügyvéd.

Ma illedelmesen nincs zenekar, a színpadon csupán egyetlen gitár van, hogy időnként valaki kezébe vegye.

Már én is ott vagyok, amikor megjön Alexander Sokolov orthodox pap barátom, nagy örömmel üdvözöljük, ölelgetjük egymást, két éve találkoztunk utoljára Moszkvában. Együtt voltunk 6 éve Tallinban is, de akkor nem kerültünk közelebbi kapcsolatba, én oroszul nem beszéltem, ő meg se magyarul, se angolul, így hát „kihagytuk” egymást. Azóta nagyot fordult a világ, megtanultam oroszul, legalább is ahhoz képet, ahogy ő angolul. Viszont Moszkvában már kicsit beszélgettünk, s mint kiderült szeretettel tartott meg emlékezetében. Mikor megérkezik, s elkezdünk beszélgetni, körülöttük vagy harmincan fényképeznek, mert fontos esemény, hogy отец Alexander eljött. Még tegnap nem tudták megmondani, hogy itt lesz-e, mindenesetre, meghívták. Oтец Alexander negyven körüli pap, nős, három gyermeke van, s az egész nagy, hatalmas krasznojarszk környéke (jobb ez a kifejezés, mint a járás) orthodox börtönszolgálatának vezetője. Közös barátunk egyébként отец Oleg (Олег – a roszík-féle fonetikával oroszul leírva), orthodox pap, Puskinban (Szentpétervár mellett), aki az egész oroszországi börtönszolgálat vezetője. Ő egyházának képviselője a Prison Fellowship International Európai Regionális Szervezetében. Két fontos ember. 

Esemény, hogy itt van отец Alexander, mert a távolság protestáns és orthodox egyházak között, különösen itt Oroszországban igen nagy (volt?), úgyhogy a bátyuska itt, talpig feketében és magas fekete papi süvegben, mint a fehér holló… Igen nagy szeretettel és tisztelettel veszik körül, s mindenki örül, amikor köszönti a konferenciát, s a börtönpasztorációról és börtönlelkészségről beszél.

Már írtam róla, hogy Oroszországban nincsenek hivatásos börtönlelkészek, de az orthodox egyház is minden börtönben „jelen van”. Ma nagyon sok szó esik a börtönlelkészség felállításáról, minden előadásban szóba kerül. Az első szünet után Szergej ismét kéri, hogy mondjam el, amit a magyarországi börtönlelkészségről mondtam tegnap, fontos a magyarországi példa, s hogy hallják a jelenlévő világi fontos emberek is. Örömmel elmondom el még egyszer, s mivel van még időm, Szergej kéri, hogy még beszéljek róla. Elmondom például még azt is, hogy Magyarországon olvastam valahol, hogy nem régen Putyin elnök felkereste Kirill minden oroszok partiarcháját (aki engem is meghívott januárban), s megkérdezte tőle, mit kellene tenni a bűnmegelőzés területén, hiszen rettenetes a helyzet, morális válságban van az ország! Kirill azt mondta, hogy állítsák fel a börtönlelkészséget, engedjék be a papokat, s építsenek templomokat (a börtönökben). Persze ezzel itt nem mondtam újat, de érdekes volt, hogy ennek híre Magyarországra is eljutott. Most ennek a folyamatnak az elején vagyunk itt, s mindenki reménykedik benne, hogy hamarosan fizetett, hivatásos börtönlelkészek is fognak szolgálni a börtönökben. Elmondtam, hogy nálunk nagyjából minden 500 fogvatartottra egy lelkész jut, ami arány minimum lenne Oroszországban, ami rögtön kb. 1500 fizetett börtönlelkészt jelentene! Erre kicsit felmorajlott a konferencia, mert így első látásra ez soknak tűnik, pláne a nullához képest, de elmondtam, hogy nagyon kifizetődő befektetés lesz, s nem sok ez ebben a hatalmas nagy országban, ahol közel 800 ezer ember raboskodik!

Láthatóan отец Alexander is jól érzi magát, mindenkivel beszélget, viccelődik, fényképezkedik, velem, s mindenkivel együtt.

Ebédelni a vendég előadóval, отец Alexanderrel, s persze Misával és Szergejjel együtt megyünk, de most nem a „Velencére”, hanem a „Viktóriára”, ahol külön teremben, nagy kerek asztal mellett költjük el ebédünket. Én mondom az asztali áldást.

Ebéd közben отец Alexander megkérdezi a krasznojarszk környéke börtönparancsnokát, nem tudnának-e nekem valamelyik napra egy börtönlátogatást szervezi. Sajnos ez már nem lehetséges, mondja, külföldiek csak Moszkván keresztül kaphatnak engedélyt. Én meg elmesélem, hogy hogyan történt, amikor Fehéroroszországban, Minszkben voltam. Egy délelőtt a büntetés-végrehajtás országos parancsnokánál voltunk hárman, Iván barátom a európai központunk vezetője, egy minszki börtönmissziós és én. Mikor befejeztük a beszélgetést, volt még két óránk, Filaret metropolitával történő találkozásunkig. Az országos parancsnok helyettese megkérdezte, hogy az addig meglévő időnket nem akarjuk-e elütni egy gyors börtönlátogatással? Montuk, hogy jó ötlet, mehetünk. Én azonban sajnos az útlevelemet nem hoztam magammal, szállásunk pedig a város másik felében volt. Nem baj, mondá a parancsnok-helyettes, indulhatunk. A beléptetésnél a következő jelent játszódott le: a beléptető tiszt egyenként elkérte az útleveleket, igazolványokat, beírta a naplóba a neveket, időpontot, stb., s mikor én kerültem sorra, széttártam a karomat. A parancsnok-helyettes fölemelte a kezét, mutató ujjával fölfelé mutatott, s ezt mondta: „один без документа”, vagyis: „egy papírok nélkül”, s ezzel bementünk 5-6 rácsos ajtón és vaskapunk keresztül a börtönbe. A benti állapotokról nem írok, csak annyit, hogy voltunk egy teremben, ahol 80(!), azaz nyolcvan fogvatartott „lakott”! Kifele jövet kicsit izgultam, hogy közben ne legyen volt őrségváltás, mert az új tiszt talán nem fog emlékezni rám, s akkor egyenesen Lukasenkót kell megkérni, hogy telefonáljon, hogy kiengedjenek, vagy legalább is a kerületi párttitkárnak, de erre nem volt szükség. A tiszt gondosan megvizsgált minden kijövőt, ellenőrizte a fénykép is a személy közötti azonosságot, majd mikor én kerültem sorra, a parancsnok-helyettes fölemelte a kezét, mutató ujjával fölfelé mutatott, s megint csak ennyit mondott: „один без документа”, s ezzel elhagytuk a börtönt. Mindezek ismeretében, csakhogy a kontrasztot pointírozzam, szép magyar szóval, másnap nagyon meglepődtünk Ivánnal. Vlagyimir kollégámnak mondtam, hogy szeretnék egy orosz betűs vezeték nélküli klaviatúrát venni, mert sokat írok oroszul, s elég nehézkes az írás. Iván állította, hogy vezeték nélküli klaviatúra nincs, csak egér, pedig évek óta Svácban él, sőt New Yorkban ENSZ diplomata is volt. Igaz Minszkben talán öt éve voltunk, azóta sokat fejlődött a világ. Nos, másnap elmentünk egy komputer áruházba, s öt különböző vezeték nélküli klaviatúrából választottam ki, amelyik nekem a legjobban tetszett!

Visszatérve az ebédhez, kicsit sajnálom, hogy nem a „Velencére” megyünk, mert az a belső meggyőződésem alakult ki tegnap este, hogy a cérnagombot ott veszítettem el, s ott fogom megtalálni, de most nem mehettem el külön gombot keresni. Ekkor tettem le végleg a gomb megtalálásáról. S mivel többet nem szeretnék visszatérni a mellényemre, itt rögtön elmondom, hogy otthon este kértem tűt, cérnát, ollóm volt, s levágtam a mellényem legalsó gombját, s eggyel feljebb varrtam, s ezzel szalonképessé tettem ismét becses ruházatomat. A gomb tökéletes állapotban van, s nagyon örül, mert végre használják, nem csak dísz, s ma egész nap be volt gombolva.

Ebéd után отец Alexander még egy órát marad, s mielőtt elmegy szeretettel köszönti őt egy protestáns lelkész(!), abból az alkalomból, ma van a „Kazanszkíj Ikon” ünnepe (Mária a gyermek Jézussal), ami nagy ünnep az egész országban. (Tavaly ott voltam, ha még emlékszünk rá, a Kazanszkíj Székesegyházban a liturgán, ezen a napon.) Még megbeszéljük, hogy másnap, találkozunk, elmegyünk az atya templomába, ott lesz liturgia reggel 9-kor.

Különben tényleg teljes a nyitás a konferencián, s ez mindenki részéről becsülendő, mert például egy muzulmán imám is eljött, akit meghívtak, bár ő nem szólalt meg, vagy nem kérték szólásra. Mindenesetre ott van sokáig, szimpatikus hatvanas ember, fején sábeszdekli, először azt hittem rabbi.

A nap attrakciója Gyeniszej (Геннисeй) rapper, valamikor ő is börtönben ült, s olyan rappot vág le az Isten szeretetéről és Jézus Krisztusról, hogy csorognak a könnyeink, s felállva tapsol orthodox paptól, imámon, börtönparnacsnokon, misszióson és evangélikus lelkészen keresztül mindenki. S bármennyire is távol áll akár tőlem ez a műfaj, el kell ismernem, lenyűgöző volt a pasas. Ezzel járja a börtönöket, például.

 

Este zárás előtt még van egy kis dicsőítés, közös ima, fényképezkedés megint, együtt, meg külön-külön is, búcsúzkodások, ölelkezések, nehéz elmenni, olyan jó volt együtt. Egy év múlva mondják, Vlagyivosztokban lesz a következő konferencia, már meg vagyok hívva.

Végre, utoljára maradunk Szergejjel és Misával, mindenki elfáradt, elindulunk haza.

Engem kidobnak a sarkon, csodálatos friss levegő van, jól esik kint lenni, fel vagyok dobva a sok élménytől, s hirtelen nem akarok még haza menni. Fél tíz körül jár, még korán van. Sétálok egy nagyot, benézek néhány üzletbe, itt minden 24 órát van nyitva, s egyszer csak azt veszem észre, hogy egy kocsmát keresek, Putyinka üzent. Véletlenül találok egyet, tényleg véletlenül, mert elmentem mellette többször is, csak az van ki írva a fölötte lévő üzlet nagy üvegportáljára, hogy Пиво. Alatta egy lépcső vezet lefele, elindulok, hogy fölfedezzem. De nem kocsma, ami nem baj, hanem önkiszolgáló étterem, de mérnek vodkát is, meg sört is, s érzem, hogy most nagyon jól fog esni. Tehát van egy Putyinka, meg egy sör. Közben adatokat gyűjtök. Mellettem lévő asztalnál 65 körüli joviális arcú, ősz hajú férfi ül, nagy bajusza van, s akkora bozontos szemöldöke, hogy ilyet még nem láttam. Nyugodtan ül egy deci vodka társaságában, majd elmegy újabbért. Visszafele már tányér is van a kezében, rajta két kisebb főtt krumpli, meghámozva, egy nagy savanyú uborka, s egy fél szelet vastag rozskenyér. Ezt szépen megeszegeti, mindig mindegyikből harap egy kicsit, s kortyol hozzá egy vodkát. Viszont az uborkát egyszer sem mártja bele a vodkában, ahogy azt régen volt szokták csinálni, állítólag. Szép kis menü, ezzel évekig el lehet lenni, kipróbálnám, de nem vagyok éhes. Kicsit olyan, mint Krétán (kizárólag olyan kis vendéglőkben, amit a helyiek látogatnak), amikor az ember kér egy rakit, s hoznak mellé ilyen apróságokat, sült paprikát, uborkát, paradicsomot, s elég jól érzi magát az ember.

A kocsmáros asszonyság is jelenség, szépen elkésztett kontya van, a pult mögött serénykedik, fekete pántos ruhában van, hófehér csipkés blúzban, s vállára egy szintén fehér, kötött, rojtos pamutkendő van dobva. Mintha egy Csehov darabból lépett volna ki. Megosztom figyelmemet közte, az uborkás-vodkás úr, Putyinka és egy korsó sör között. Jó, ha az ember ennyi felé tud figyelni.

Hazafelé veszek egy gyönyörű szép szál vörös rózsát Яnának, majdnem olyan szép, mint ő maga, s nagyon örül neki.

Közben sms-t kapok, Csengétől, s csak ennyi van benne: Apaa…

Kicsit megijedek, hogy mi lehet ez, de nagyon átmelengeti a szívem. Olyan szépen tudja mondani! (Hamar kiderül, hogy az sms-t még tegnap küldte, azután, hogy nem válaszoltam neki az előző sms-ére, de ez ezért volt, mert írtam neki emailt, csak azt nem nézte meg…) A gyerekek hétvégére Krakow-ba mentek, azt hittem először onnan jön az üzenet, honnan tudhattam volna, hogy 24 óráig keringett az éterben valahol, míg megérkezett! Rögtön eszembe jut az az édes történet, ami négy évvel ezelőtt  történt, amikor Görögoszágból jöttünk haza nyaralásból. Az utolsó napon elromlott az autó bal első ablakának elektromos felhúzója, de már nem tudtam megcsináltatni. Úgy indultunk el, hogy, mindenféle pálcikákkal, gyufával, meg papírokkal rögzítettem az üveget, hogy ne csússzon le. Időnként mégis szép lassan mindig lejjebb csúszott, s ilyenkor átnyúltam magam előtt, s felhúztam. Így mentünk 5-600 km-t. Már Szerbiában jártunk, amikor egyszer csak azt vettem észre, hogy teljesen eltűnt az üveg az ajtóban. Bár nagyon meleg volt, megálltam egy benzinkútnál, ahol szerelőműhely is volt, hogy valahogy csinálják meg, mert ez éjszaka nem lesz jó, meg jöhet eső, megyünk be a hegyekbe, stb. Két szaki állt neki a munkának. Le kellett szedni a kárpitot, ami nagyon bonyolultnak tűnt, 20 perc alatt találták meg az első csavart, s kezdték el keresni a következőt. Kissé ideges voltam, mert mentem volna már tovább, s elkezdtem járkálni a műhelybe. Először találtam egy nagy tekercs drótot aztán egy csípőfogót. Levágtam egy fél méteres darabot, s a végén derékszögben behajtottam egy fél centis részt. Csenge, aki akkor tíz éves volt, az autó másik oldalán állt, s a túlsó lehúzott ablakba támaszkodva, nézte a munkásokat. Odamentem az ajtóhoz, a szakik lázasan dolgoztak, s a drótot bedugtam az ablak mellett. Engedtem lefelé, s amikor azt gondoltam, hogy túl ment az ablak alján, 90 fokban elfordítottam, s kezdtem lassan felfelé húzni. Jött ki szépen az ablak, ahogy elképzeltem. S Csenge csak felkiáltott: Apaa! Ilyen édes csodálkozást, meglepődést, örömöt talán ritkán él át egy édesapa! Azóta is hallom a fülemben, s bizonyára nem felejtem el, míg élek.

A szakik is csodálkoztak, adtam nekik 20 eurót, s elindultunk haza, és az ablak nem csúszott le többet.

Ide kívánkozik az az élményem is, amikor Csenge 1-2 éves lehetett, este ágya mellet a földön ülve énekeltem neki, ő meg buzgón szopta a hüvelykujját. Egyszer csak kivette a szájából, s csak annyit mondott, életében először: szeretlek! S ezzel visszatette az ujját.

Este még az az öröm is ért, hogy Lindával beszélgettem a skype-on, ő San Francisco-ban van, sőt láttuk is egymást! Szibériából – Kalifornia!

 

Fél háromkor fejeztem be a blog írást is, utána mégis nehezen aludtam el. Ma jó vagyok, még éjfél sincs! Úr Isten, mit fogok csinálni reggelig?!

 

Szólj hozzá!

Szibéria, Krasznojarszk, 2010. november 4.

2010.11.05. 19:42 Roszík Gábor

Alig aludtam 3-4 órát, de frissen pattanok ki az ágyból reggel hétkor, még mindig szeretnék egy kicsit készülni. Mire Szergej megjön értem, átfutom a rázósabb részeket, s lent a ház előtt várom.

A Konferencia helyszíne egy szocreál kerek épületben van, középen a nagyterem, színház, de még inkább mozi terem, kicsit el van használva benne minden, de teljesen alkalmas konferenciára. Egyébként a Jenyiszej partján áll, szép a folyó, a túloldalon magasodó hegyek húzódnak.

A nagyteremben kitűnő hangosítás van, s minden percet rögzítenek, vannak legalább 150-en.

A délelőtti órákban a Szibériai Börtönmisszió regionális szervezetei mutatkoznak be, imponáló szolgálatokat végeznek a börtönökben.

A folyó partján három hajó áll, az egyiken Lenin menekült valahonnan ide, ma természetesen múzeum. A másik, a „Velence” étteremhajó, a „Viktória” pedig szállodaként működik. A „Velencére” megyünk ebédelni, én Misával együtt. Már hűvösebb van, fúj a szél. Sietek vissza, háromkor én vagyok terítéken. Az előadásom rendben megtörténik, szünettel együtt több mint két és fél óra. Nagyon figyelmes volt a társaság, feltettek egy csomó kérdést. Hogy gyorsabban peregjenek az események, a kérdésekre angolul válaszolok, egy fiatal srác, aki az együttes basszusgitárosa, tolmácsol, Gyimának hívják (Дима). Néha, ha nem jut eszébe egy szó, segítségére sietek, oroszul. Könyökömön jönnek ki ilyen szavak, mint elkövető, áldozat, fogvatartott, bűnmegelőzés, kiengesztelődés, bocsánatkérés és megbocsátás, nem beszélve istentiszteletről, lelkigondozásról, s egyéb hasznos és szép szavakról. Az egyik legszebb (és legfontosabb) a bűnmegelőzés: предупреждении преступлений (preduprezsdenyii presztuplennyii – ha valaki még nem ismerné a cirill betűket). Egyébként megdicsért, azt mondta, hogy szép volt a kiejtésem. (Tudom, a dicséretekkel csínján kell bánni, ezt örökre megtanultam egyszer. Lassan harminc éve már, hogy Görögországban kempingeztünk egy nyáron. A második reggel bementem a fürdőszobába, ahol  egy német pasas borotválkozott. Előző este hallottam, hogy németül beszél. Ráköszöntem: - Morgen! Mire ő: - Guten Morgen! Woher sind sie gekommen? (Honnan jött?) – Aus Ungarn. – válaszoltam. Erre ezt mondja, németül, persze: - Magyarországról? És ilyen jól beszél németül? Erről ennyit.)

Visszatérve, volt egy nagyon emelkedett és hatásos része az előadásomnak, amikor a börtönlelkészség megalakulásáról, s szolgálatairól beszéltem. Elmondtam, hogy rendszeresen tartunk összejöveteleket, s ezekre olykor meghívunk egyházi vezetőket, büntetés-végrehajtási vezetőket, szakembereket, de vendégünk volt az igazságügyi miniszter, s legutóbb a köztársasági elnök. Mikor ide érek, csak rámutatok Andrej-re, s indul a kivetítőn az a fantasztikus videóklipp, amikor Sólyom László köztársasági elnöknek 14 fogvatartott Apacs testvér (az APAC körleten) énekel a váci börtönben. A youtube-on már megnézték háromezren (https://www.youtube.com/watch?v=F3grrbd6AWE) katt ide! Tényleg óriási a hatása, de hát páratlan dolog is volt, ilyen még nem volt a világon, legalább is nem tudok róla, hogy egy köztársasági elnök foglyokat látogat meg, s 15 perc helyett, amint az a protokollban volt, 45 percet tölt a körleten. Balján az országos parancsnok, mellette én, jobbján a váci börtön parancsnoka, Vatai Gyula barátom, középen Margitka, a börtönlelkész, s mögöttünk nyolc egyház püspöke és vezetője! Boros Lajos testvér (fogvatartott, lelkiekben szabadult, kántor, lelkigondozó, ének és dalszerző) orgona mellől kíséri az Apacsok énekét, ők meg úgy énekelnek a köztársasági elnöknek, mint egy csodálatos férfikórus. De hát, az is!

Ezt éneklik: „Láthatom az arcodat, Úr Jézus, Hallhatom a hangodat Úr Jézus… hitnek szárnyán szállok én, hitnek szárnyán szállok én …”

Ezután a programjainkról beszélek, jó, ha a kedves olvasó is tudja: Zákeus és Angyalfa program, táborozás (télen, nyáron), Működhet-e a házasság (ti. amíg az egyik fél börtönben van)?, Apac program, Imahét, Bibliaverseny, Effata.

A szünetben nagy csapás ért, akkor vettem észre, hogy a fekete (papi) mellényem egyik cérnagombja elhagyott. Pontosabban alulról a második, s ez így elég furcsán néz ki, függetlenül attól, hogy az ember az alsó gombot a mellényen soha nem gombolja be. Képzeljük el hozzá a fekete papi inget, a mellény jobb zsebében ezüst zsebóra, ezüst lánccal, vállamon egy szép Bocskai kabát (utoljára Szentpétervárott volt rajtam, mert ugye otthon nem hordhat az ember ilyet, egyenlőre), s hiányzik a mellény egyik gombja! Hogy leplezzem a hiányosságot, a mellényem összes gombját kigomboltam, így egy kicsit lezserebb megjelenésben mutatkozom, s nem is annyira feltűnő, mint a hiányzó gomb. 

Ennél nagyobb baj, hogy azt gondolom, a gomb pont annyi idős lehet, mint a mellény. Annak pedig a hátán lévő csattjára van egy darab vászon varrva, rányomtatva: Benkő Vilmos Budapest, s kék tollal ráírva: Nagy(s)t. mert az s át lett írva tollal t-re, alatta, szintén nyomtatva: Mélts. Mellé pedig ez vagyon írva: Erőss Sándor ev.lelkész. Az évszám pedig: 1940. február hó.

Így hát éppen hetven éves, csodálatos a szabása, hibátlan az anyaga, s van hozzá egy még szebb kabát is, ami olyan hosszú, hogy a térdemig ér. Valaki azt mondta, Ferenc Jóskának hívják. Lelkész elődömé, Erős Sándoré volt, özvegyétől kaptam 25 évvel ezelőtt. Ezt nem hoztam el, mert nem szívesen adnám fel a repülőre a bőröndben. Már hoztam el magammal Oroszországba, például januárban, de akkor magamon hoztam, s ebben tartottam karácsonyi előadásomat pravoszláv lelkész kollégáimnak. Irtó jól néz ki, aki látta már, tudja.

A következő fél órában végigjárok minden helyszínt, ahol előtte jártam, folyosót, mellékhelyiséget, folyosót, büfét, még a ház elé is kimegyek, hátha akkor esett le, amikor ebédelni mentünk, s feltűnés nélkül, alázatosan, tekintetemet a földre szegezvén keresem a gombot. Valami azt súgja, hogy a gomb meglesz, sőt talán még keresnem sem kell. Aztán fel is hagytam vele, mert hát hogyan s lehetne egy apró fekete cérnagombot megtalálni Szibériában?

Holnap talán még szánok rá egy kis időt, éppen csak széjjelnézve, ahol járok, de attól félek, hogy leesik a hó, ami bármikor megeshet, s akkor végképp fel kell hagynom a reménnyel…

Az előadás folytatására összeszedem magam, s végig nem jut eszembe a gomb… Lám, ha szükséges, az ember helyt áll megrázkódtatások közepette is!

Megint szünet következik, majd lazításképpen énekelünk, egy börtönből szabadult, ma már missziós testvér elmondja a történetét, s mutatja a bal tenyerét, a dollár $ jele a egész tenyerébe tetoválva. Ma már leginkább a Bibliát tartja a kezében, vagy összekulcsolja a másikkal, imádkozik, simogat, felemel és megáldja a másikat vele.

Aztán imádkozik, s vele együtt 150 ember. Hirtelen, mintha egy hatalmas méhkas lenne a terembe, még inkább bábeli zűrzavar, hangosan mondja mindenki a magáét. Az Úr meg szépen kibogozza, szétválogatja, meghallgatja. Ő ilyen. Majdnem azt mondtam, hogy ilyet még nem láttam, de eszembe jut, amikor 1992-ben Dél-Koreában voltam, Szöulban, ott volt az első Börtönmissziós Világgyűlés, amin részt vettem, majd ott maradtam még két hétig Németh Géza bácsival, s jártuk az országot, s prédikáltunk sok-sok templomban. Többször is, meghívtak a Keresztény Üzletemberek (CBMC) Szervezetének imareggelijére, ott tapasztaltam ilyet. Általában valami elegáns étteremben jöttek össze, egymás mellett 8-10 kerek asztal, valaki szónokolt, beszédet mondott vagy prédikált, s egyszer csak elkezdtek imádkozni. Mindenki, egyszerre, fennhangon. S aztán felálltak (az igencsak szerény reggeli után), s mentek intézni a „bussinesst”. „Talán sietnek” – gondoltam akkor, így sok időt meg lehet spórolni, az biztos, az Úrnak meg mindegy.

Aztán megint szünet van, sőt vacsora is a hajón, mert még este folytatódik a program. Az előadások alatt sétára indulok a folyosón, s „megragadó” plakátokat látok, szépen bekeretezve, nem is olyan régről, a hetvenes-nyolcvanas évekből. Képes tudósítás arról, mit kell idegen támadás esetén tenni, ha megszólal a sziréna, hogyan kell elhagyni az otthont (miután gyorsan kikapcsolták a gázt), elhagyni az iskolát, munkahelyet, trolibuszt, s megtalálni a bunkerhez vezető legrövidebb utat (az utcán táblák mutatják). Közben riasztják az embereket televízión, rádión keresztül, autóval, motorkerékpárral, s lóháton (a mezőn arató kombájnost). Nagyon hangulatos képek, bármikor elmennének a Fülesben. Ezek a plakátok pedig, itt a Múzeumhoz vezető folyosó falán lógnak, mielőtt azt hinné valaki, hogy Szibériában megállt az élet.

Sőt, ellenkezőleg, a konferencia is folytatódik, s magával ragadó előadásokat hallgatunk este tízig.

S végül, ami még érdekelheti a kedves olvasót, a rock zenekarban gyönyörű, karcsú, hosszú ujjú, élénkpiros körmű leányzó basszusgitározik.

 

Ez befejezésnek nagyon jó.

 

Szólj hozzá!

Szibéria, Krasznojarszk, 2010. november 3.

2010.11.05. 08:39 Roszík Gábor

Már éjfél is elmúlt, mikor – úgy is írhatnám, hogy - nyugovóra tértem, de ez így nem felelne meg a valóságnak, mert kóvályogva zuhantam az ágyba. Miután évek óta nem aludtam ekkorát, szükséges, hogy a kedves olvasóval ezt megosszam. Nyolckor Вадим ébresztett, hogy elkérje az útlevelemet, mert be kell jelentkeznem a rendőrségen. Nekem is eszembe volt, de ahogy megérkeztem, erről a szocialista kötelességemről rögtön megfeledkeztem, s járhattam volna úgy, mint tavaly, izgalmakat hagyva az utolsó napra is. Pillanatok alatt visszazuhantam az alvásba, s bár fölébredtem néhányszor, de abban a pillanatban el is aludtam. Tízkor kifejezetten kényszerítettem magam, hogy kelljek föl, lezuhanyoztam, megborotválkoztam, müzlit reggeliztem (a kása – каша) már elfogyott, s ittam egy nagy bögre teát. Ez a kása kész röhej, tegnap elfelejtettem mondani, hogy amikor megérkeztünk a repülőtérről, még le sem vettem a kabátom, amikor Вадим kásával kínált… Kérdezte, hogy nem akarok-e reggelizni, amikor őrült szerencsémre – már éppen mondani akartam, hogy valamit elfogadok -, amikor hozzátette a kását! Annyira megijedtem, hogy azonnal nem voltam éhes, ugyanakkor meghajtottam fejemet, gondolatban e nagy nép ilyen mértékű összefogásán és együtt gondolkodásán. Ez a kása népeket és nemzeteket köt össze, ezer kilométereket ölel át, egységbe forrasztja az oroszokat Moszkvától Vlagyivosztokig! Hol van már a nagy októberi szocialista forradalom egységbe forraló, összetartó ereje! Elmúlt. De tartja magát a kása, a sok színű, ezer féle, de mégis KÁSA! Nem akarok megbántani senkit, különösen a sógoromat nem, de a scampi ehhez képest piskóta!

Sétára indultam, s olyan jó kedvvel, hogy a Mount Everestre is elindultam volna, s éreztem, immár végképp leküzdöttem a hat óra időeltolódásból adódó kellemetlenségeket. Séta közben bekukkantottam üzletekbe, egy áruházba, amibe teljesen sötét volt, s nevetséges módon a kompjutereket gyertyafény mellett árulták s mi több, még vevő is volt. Ez a helyzet direkt csalogatja a vevőket. Az utcán megcsodáltam az utcai árusokat, zöldséget, befőtteket, szép húsokat meg mindenfélét, de legfőképpen az árusító asszonyokat, akik úgy tűnik boldogan múlatják az időt, trécselnek, megszólítanak mindenkit, kínálják a portékáikat. Nyilván örülnek, hogy nincs még mínusz 20 fok. Mindenesetre némelyik bundában van, vagy vastag télikabátban, fejükön pamut sapka, azon meg a kendő, ahogy kell.

Dél körül már itthon vagyok, hangosan felolvasom a holnapi előadásomat, jó hogy nem hallja senki. Gondosan kipreparált szövegem van, ami a hangsúlyt illeti. Ahol a hangsúly van, ott a szótagot aláhúztam, ahol az o vastaggal van szedve, ott a –nak kell ejteni, ahol dőltbetűsen és vastagon, ott o-nak, azaz rendesen o-nak, mint otthon. Ez ilyen egyszerű. Legalább is úgy tűnik. Na, most már csukott szemmel is tudom, mit hogyan, s közben fölfedeztem a fonetika legújabb irányát. Nyugodtan bárki használhatja, de szeretném, ha ez a módszer az én nevem alatt futna. (A iskolában a tanár néni orosz órán: namost, gyerekek, az egész szöveget szépen átírjátok a roszík-féle fonetikai irással! J Gyerekek halkan egymásnak: pfúj!)

S, ha már az írást emlegetem, megírom az előző napi blogot, leginkább a magam megnyugtatására.

Hatkor Misa jön értem, kezdődik a konferencia. Este zenés dicsőítés, sok imádság, Misa hirdeti az igét. Vannak vagy 150-en, rengeteg fiatal, egy-két idősebb, így sincs több az átlagéletkor 35-nél. Nagyon lelkes és vidám közösség, emelkedett hangulat, kitörő öröm, sok-sok ölelgetés, általában évente jönnek így össze, s az tudja, hogy ez milyen, aki átélt már hasonló találkozást. Nekem is van még kettő ilyen. Armennel kétszer is találkoztam, egyszer Észtországban, s három éve Pétervárott egy konferecián, Jurij is Pétervárott volt. Boldogan ölelgetjük egymást. Ez tényleg boldogság, ahogy Lin Yu Tang írja, micsoda boldogság, ha rég nem látott barát jön meg! („Éjjel zörgetnek az ajtón. Kimegyek, s egy rég nem látott barátom áll az ajtó előtt. Mielőtt bármit is szólna, bemegyek az asszony ágyas szobájába, s megkérdezem: Asszony, van-e egy hordó borod, rég nem látott barátom érkezett? Mire ő: Nincs, de hajamból itt ez a tű, add el, vehetsz rajta kettőt is!” Erre mondja: „micsoda boldogság ez!” Igaz, nem is tudni, pontosan mire gondolt: arra-e, hogy megjött a barátja, vagy hogy ilyen asszonya van? Talán itt nem is egy, hanem két boldogságról van szó!

Csakúgy tájékoztatásképpen, jöttek innen: Usszuriszk (5000 km), Bratsz, Barnaul, Novoszibirszk, Angarszk, Irkutszk, Omszk, Novokuznyeck, Tomszk, Mezsdurecsenszk, Acsinszk, Tjumeny, Szterlitamak, Cserenoves, Nyizsnyij Novgorod, Tajset és Krasznojarszk városokból, csak így magyarosan. Jó, mi?

Közben zenekar játszik, ha nem is heavy metált, de ott van a szeren. Nekem annyira nem jön be ez a stílus, de annyira boldog mindenki, hogy kicsit én is táncolgatok, csápolgatok, így papi civilben, disztingváltan, áll mindenki, lassan olyan, mint egy afrikai, még inkább, mint egy  harlem-i istentisztelet New Yorkban. Csak ne lenne ilyen hangos!

Pár éve a Harlemben voltam istentiszteleten vasárnap délelőtt. Még az istentisztelet előtt bemutattak a lelkésznek, aki rögtön megkért, hogy a záró imádságot én mondjam. Fergeteges istentiszteletet tartottak, egyszer voltam a Forma 1-en a dísztribünön, az se volt sokkal hangosabb, ezer wattal szólt minden hangszer, s a lelkész is kiabálva prédikált, nyilván már mindenki süket volt, beleértve magát a tiszteletest is. Szédülve mentem ki az oltárhoz az imához, s akkor olyan történt, ami évek óta arra felé nem. Azt kértem, hogy most legyünk csendben fél percig. Bele telt egy percbe, míg mindenki elhallgatott, síri csend lett. A végsőkig fokoztam a hatást, vártam talán egy jó percet, s elmondtam egy szép imát. Elképesztő volt a kontraszt és a hatás! Az istentisztelet után hozzám lépett egy idős néger férfi, megfogta a karomat, mélyen a szemembe nézett, s azt mondta: „Amikor az a csend volt, akkor éreztem, hogy rám száll az Isten Lelke!” Elhittem neki, mert én is éreztem. Pont akkor. (Azt gondolom, ezzel mások is így lehettek, emberek új elhatározást tettek, testvérek és házastársak békültek ki, fiatalok elhatározták, hogy munkát keresnek, s nem fognak lopni többet, s a legtöbben kétszer annyit tettek a perselybe, mint szoktak…)

Nos, itt azért, Krasznojarszkban, nem volt ilyen súlyos a helyzet, s a dicsőítés után Misa prédikált, szépen, halkan, kedvesen, arról beszélt, hogy mennyire más, ha az ember a szívével lát, nemcsak a szemével.

Aztán meséli nekem, hányféle egyházból vannak itt: baptisták, evangéliumi közösségből, ádventisták, karizmatikusok, pünkösdisták, de van evangélikus is, s holnap lesz már katolikus is, mert őt mára nem hívták, mert tudják, hogy esetleg a hangos zene(!) zavarná őt. Péntekre várják az orthodox papot is, akit történetesen ismerek, mert januárban ott volt Moszkvában, amikor az egyházának konferenciáján tartottam előadást, s ahova éppen Kirill, minden oroszok pátriárkhája hívott meg.

 

Végre elindulunk hazafelé, engem mindig hoz és visz valaki, s most éppen Szergejjel, de vagyunk többen is. Mondják megyünk vacsorázni, pedig már 10 óra van s éppen örültem, hogy megúszom vacsora nélkül. De erről most szó sem lehet. Megérkezünk egy nagy szálloda alagsori vendéglőjébe, nagy szép, mondhatni kedves önkiszolgáló étterem. Az egyik sarokba nagy szakállú orthodox pap ül, Szergejékkel köszöntik egymást, s ennek örülök. A vendéglő neve: „Hét Kenyér - Семь Хлебов”  A vendéglős keresztyén testvér, gyakran jönnek ide konferenciáról, meg csak úgy lelkészek, papok, itt jobb (l)enni. A bejárattal szemben freskó a falon, egy orthodox templom színes hagymakupoláival. A falról nagy papirusztekercsek lógnak le, 2-3 méteresek, s rajtuk kalligrafikus cirill betűkkel szép szövegek. A egyiken János 3,16: „Úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egy szülött Fiát adta érte, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” A másikon a Miatyánk szövege, a harmadikon János 6-ből az ”Én vagyok az élet kenyere…higgyetek énbennem” Jézus prédikációjából, a negyediken pedig Máté 15-ből a hét kenyér csodája…

 

S ebben a keresztyén étteremben Misával elhatározzuk, hogy összehozzuk az orosz és magyar büntetés-végrehajtás országos parancsnokát, Budapesten, körülvéve egyházi emberek csoportjával, mert szeretnének tanulni tőlünk, s Oroszországban éppen most tervezik megalapítani a börtönlelkészséget. Áll az alku, szervezzük a találkozást, de annyira, hogy másnap is egy órát beszélgetünk róla!

 

Éjfél is van már, mire hazaérünk, de még egyszer átfutom a holnapi előadást, s van már fél három mire (annyira fel vagyok spannolva), elalszom.

 

Most is ennyi van, csak 24 órával később, s majd erről holnap. El vagyok maradva.

Szólj hozzá!

Szibéria, Krasznojarszk, 2010. november 2.

2010.11.04. 12:20 Roszík Gábor

Nagyon kellemes öt órai út után simán landolt a gép a krasznojarszki leszállópályán, olyannyira szépen, hogy megtapsolták az utasok. Többnyire az időt a Российская Газета olvasásával töltöttem, elolvastam és kiszótáraztam egy cikket – a főoldalon volt olvasható -, grúz terroristák támadásáról, az egyik orosz légidesszantos egység vezetői ellen, akik szándékosan frontálisan ütköztek a tábornok autójával, aki súlyosan megsérült, de nem halt meg senki. Nagy esemény volt, hiszen a harmadik oldalon Putyin áll a tábornok kórházi ágya mellett jóságos és bíztató tekintettel, s két kézzel fogja a parancsnok bekötözött jobb kezét, aki az oxigén maszk alatt nem tudni hogyan érzi magát, mellette a főorvos áll, kedvesen mosolyog. Én is örülök, mert nem sokon múlott Владимир Шаман és társai élete.

Közben bőséges vacsorát kapunk, ami elegendő, főleg így éjfél fele, a vodkáért fizetni kell, de nem ezért nem kérek.

Tehát megérkezünk, s nem kis izgalommal lépek életembe először Szibéria földjére. Annyira azért nem, hogy megcsókoljam, mert nem meghatódva vagyok, sokkal inkább furcsa érzés ott járni, ahol eleink (enyéim is) annyit szenvedtek, s milliók haltak meg a Gulágon. Ez is meg a Don is azért nagyon messze van innen. Én meg testvérekhez jöttem.

Sálat, kesztyűt, sapkát készenlétbe helyeztem, hogy kiszállás után, nehogy percek alatt megfagyjak, de meglepetésemre kellemes plusz 5 fok van. Még a kabátom zipzárját sem húzom fel, otthon hidegebb volt. Farkasüvöltésről nem is beszélve! Már Szibéria sem a régi.

A repülőtéren Szergej kollégám vár nagy szeretettel, mondja, gyorsan elvisz a szálláshelyemre, hogy tudjak még aludni egyet, ami nem is lenne rossz, mert otthon ilyenkor szoktam lefeküdni, s aztán siet vissza, mert másfél óra múlva jön Misa, szintén Moszkvából, s a város 40 km-re van. Gyorsan megegyezünk, hogy azért nem érdemes visszamenni, várjuk meg Misa gépét, s legalább őt már egy egész nemzetközi delegáció fogja várni. Misát ez meg is illeti, hiszen ő volt a Szibériai Börtönmisszió alapítója, itt lelkészkedett sokáig, s most Moszkva mellett egy evangéliumi gyülekezetet pásztorol. Addig is, míg megérkezik, finom orosz gyümölcsteát iszogatunk a reptéri restibe, Szergej mesél a gyülekezetéről, börtönmisszióról, konferenciáról. Mikor Misa megérkezik örömmel öleljük meg egymást, csak most derült ki – ő persze már tudta -, hogy háromszor is találkoztunk már. Öt éve a moszkvai, és tallini, három éve pedig a szentpétervári konferencián. Hiába, kicsi ez az Oroszország, pláne miután jogelődje szétesett, hova-tovább már nem tudok úgy elmenni Oroszországba, hogy ne találkozzak ismerőssel! Mehetnék a Kurill szigetekre is, ott is ismerem az orthodox papot, és még Vlagyivosztokban is.

Misa 92-ben tért meg, akkor éppen egy börtönben töltötte büntetését, ma megbecsült lelkipásztor, börtönmissziós! Ezen erre felé nem nagyon csodálkozom, mert nagyjából minden ötödik börtönmissziós volt börtönben már. Nagy az Isten szeretete, Gyerekek! És működik a börtönmisszió is!

Megérkezünk Krasznojarszk külvárosába, a centrumba vezető út mellett lakótelepek állnak, ez egyikben fogok lakni. Leginkább Havanna lakótelepre emlékeztet Budapesten, ott láttam ilyen régi, lepukkant lakótelepeket, sőt méginkább magában Havannában, lassan már húsz éve.

A lépcsőház, ahogy elképzeltem, ötven éve festették utoljára, vagyis amikor elkészült, repedezett, kék olajfesték, pont úgy, ahogy a szovjetek ránk hagyták a üres laktanyákat és lakótelepeket, láttam egy párat, s sőt még ma is látható egy-két helyen mutatóba. A postaládák lógnak, alig van, amelyiknek még megvan az ajtaja. A lépcsőház egyik sarkában van a szennyvíz eresz, érezni mindenütt, hogy azzal is problémák vannak, bár látható jele nincs még sehol. Viszont van lift, hárman éppen hogy beleférünk, s ahogy emelkedik a lift, emelkedik bennem is az adrenalin. Máshol ezért fizetni kell, itt jár a lifthez.

A lakásban mosolygós nagylány fogad, ő is örül, hogy megismerkedünk, gondolom a háziak nagylánya. Aztán jön egy srác, kicsit idősebbnek látszik, biztos ő a bátyuska. De nem, a „nagylány” a „házi néni”, Jaja a neve, na nem, ez oroszul sokkal szebb: ЯЯ, a srác a férje Вадим (Vagyim). Nagyon aranyosak, egy éve házasok, 22-23 évesek, ЯЯ tizenhétnek látszik. Szép otthonuk van. Három szobás lakás, klasszul berendezve, kis dolgozószoba két számítógéppel, külön hálószoba, és a nappali, ahol nekem van elkészítve a helyem. Az egész lakásban wifi internet, nem tudok elszakadni otthonról. Megegyezünk, hogy úgy fogom érezni magam, mintha otthon lennék, konyhában, hűtőszekrényben satöbbi. ЯЯ  busness-manager szakon végzett az egyetemen, jelenleg Szergej gyülekezetének a titkárságán dolgozik, Вадим egy számítógépes üzletben dolgozik, s megfejti a telefonom rejtélyét, kikapcsolták, mert három hónapig nem használtam! Itt így megy. De mi lesz a régi telefonszámommal, sőt a 200 rubelemmel? Az első utamba eső Megafonnál tiltakozni fogok, s visszakövetelem a számomat és a pénzemet! Вадим addig is kisegít, ad egy sim kártyát, volt neki egy, amit nem használt, Szergej meg nyomott rá pénzt, s azóta már volt két hívásom, és sms-t is kaptam. Ez az új számom (nehogy valaki a régi számon hívjon), erre várom az sms-eket, vagy ha valaki hallani akarja a hangmat: +791 31 728 117.

Ezzel lefeszem, hogy aludjak egyet.

 

Koradélután első sétámra indulok, s amit látok bárhol lehetne Oroszországban. Lakótelepi házak mellett sétálok, minden ház földszintjén üzletek, majdnem mindegyikben van egy fodrász, a lakótelepek tövében vagy éppen mögötte kis bódé, van belőlük rengeteg, úgy néz ki mint nálunk a sufni az udvar végében. Ezek élelmiszer üzletek vagy zöldséges boltok. Egy-kettőbe bemegyek, mindegyik tiszta, s lehet kapni minden szükséges és fontosabb élelmiszert.

Mire haza érek, egyetlen farkassal vagy medvével sem találkoztam.

 

Itthon, immár a sétától teljesen felfrissülve, gondolataimat a holnap kezdődő konferencia felé irányítom. Eszembe jut már a vasárnap is, az evangélikus templomban fogok prédikálni. Előveszem az előadásomat, két órát kaptam a konferencia második napján, azt olvasgatom.

 

Közben befejezem a repülőtéren írt naplómat, de, bár az internet remekül működik, képtelen vagyok behozni azt az oldalt, amelyikben beléphetek saját blogomba, hogy azt mindenki örömére föltegyem.

Elküldöm Marcinak, ez így ment néha tavaly is, Szentpétervárról, s ő percek alatt megoldja a kérdést.

Szerintem az indapass, vagy mi, érzékeli, hogy Ázsiában vagyok, s csak engem akar védeni, hogy nem enged hozzáférni ahhoz sem, ami az enyém. Egyébként félelmetes. Stockholmban kétszer mentem föl a facebookra, s mikor hazajöttem, s első ízben akartam belépni, felhívta a figyelmemet arra, hogy a közelmúltban kétszer valami távoli helyről léptem be („valami távoli helyről”, írták, de szerintem azt is tudták, hogy Stockholmból, sőt melyik szálloda, tán még az emeletet is, s azt, hogy egyágyas szobám volt… Ezek ilyenek! Van itt az embernek magánélete, kérem?!), be kell azonosítanom két személyt az ismerőseim közül, s mikor ez harmadszorra sikerül (nincs több lehetséges), mert néhány telefonnal megtudtam ki van a képen, rámehettem a oldalamra.

 

Most ЯЯ  jön, s kérdezi, hogy nem akarok-e elmenni Вадим-mal férfi imaórára, itt nem messze, minden kedden oda megy. Dehogynem, szívesen, mondom, s nagy élményben lesz részem. Nyolc fiatal jön össze, megismerkedünk, beszélgetünk, aztán a vezetőjük körbe állítja őket, s kérdezi tőlem, hogy miért imádkozzanak. Mondom, vigyük az Úr elé a Konferenciát, meg még azt az időt, amit itt el fogok tölteni, s kérjük az Istent, hogy vigyázzon az otthoniakra. Még mások is elmondanak egy-két kérést, s aztán olyan buzgó imádságba fognak ezek a 20-22 éves fiúk, hogy szó sem lehet arról, hogy az Úr ne hallgassa meg őket. Az egyik különösen belelendül, kántálva imádkozik, nyelveken szól „hassara-bassara-hassara”, s lassan elcsendesülünk.

 

Még beszélgetünk egy fél órát, s felkerekedünk. Házigazdánk elővesz a szekrényből egy perselyt, s abba gyűjtenek valamire. Nem tudok beletenni, nem hoztam pénzt magammal. Mikor befejezik a gyűjtést, kinyitja a srác, megszámolja, 498 rubel, s nekem adja, azzal, hogy azt nekem gyűjtötték, hogy segítsék itt tartózkodásomat, ha már ilyen messzire eljöttem. Úgy meglepődök ettől, és meghatódom, hogy alig tudok tiltakozni. Nagy nehezen elfogadom, lehetetlen lenne visszautasítani, olyan kedvesen adták, s azt gondolom, hogy majd odaadom valakinek, akinek nagyobb szüksége van a segítségre.

Вадим-mal haza botorkálunk a sötét lakótelepi házak között, elfáradtam. Vágyom egy jó alvásra, egy éjszakát kihagytam, valamit be kellene pótolni belőle.

 

ЯЯ  terített asztallal, vacsorával vár minket, ezt sem lehet visszautasítani, mint a gyűjtött adományt, s érzem, boldog az ember, ha ennyi szeretettel veszik körül. Aztán vége a napnak. Végre.

Szólj hozzá!

Oroszországi blog, Moszkva 2010. november 1.

2010.11.02. 13:13 Roszík Gábor

Az utóbbi egy hétben sokan, egymástól függetlenül, személyes találkozáskor vagy telefonon mondták, mintha így köszöntek volna el tőlem: „írsz blogot?” vagy: „lesz blog?” Néhányan hozzá is fűztek valamit, szerénységem azonban megakadályoz abban, hogy ezeket leírjam, esetleg annyit például, hogy idősebb missziós társam, Erzsike néni egyenesen azt mondta három nappal ezelőtt Dobogókőn: „Gábor ne fosszon meg élményeitől”.

 

Pár napja én is elővettem Szentpétervári Blog-omat, s elkezdtem olvasni, hogy ráhangolódjak a blogírásra. Egyre gyakrabban kezdtem hallgatni orthodox liturgikus zenét, vettem pár orosz órát, elővettem tavalyi előadásomat, prédikációmat, s naponta megnéztem hol van Krasznojarszk. Szibériában, ha valaki nem tudná. Annak is inkább ezen a felén, mert onnan még egy hetet lehet vonaton utazni Vlavigyosztokba a Transz-szibériai vasútvonalon, ha valaki történetesen oda akar jutni. Moszkvától ide csak három és fél nap, a világ legizgalmasabb vasúti utazása lehet, egy másik alkalommal nem hagyom ki.

 

A Szibériai Börtönmisszió három napos konferenciájára hívtak meg. A börtönlelkészek nemzetközi világgyűlésének első napján, augusztusban, Stockholmban kb. 3 perce beszélgettem Szergej kollégámmal, épp hogy megismertem, amikor meghívott erre a konferenciára. Belül rögtön elindult bennem valami, de azonnal nem tudtam válaszolni, hogy el tudok-e menni. Mindenesetre jól fontolja meg, aki engem Oroszországba hív…

 

Néhány hétbe tellett, amíg sikerült „fedezetet” találnom az utazásra, de kellett meghívólevél is, ami az egész kérdéskörben a legnehezebb feladat volt. Azért, mert Oroszországból csak olyan szervezettől kaphatsz meghívót, amelyiknek erre engedélye van, s regisztrálták a megfelelő hivatalban. Ilyen engedélye a szibériai börtönmissziónak nem volt. Segítségemre sietett Fedor rektor barátom az Evangélikus Teológiáról Koltusiból, ahol tavaly három hetet töltöttem. Megkérte egyháza püspökét, hogy ő küldjön nekem meghívólevelet. Ezt időben meg is kaptam, s innen tudtam meg, hogy rokonok vagyunk. Püspök úr ti. azt írta, hogy meghív engem, tekintve, hogy az Ingriai Evangélikus Egyháznak Oroszország területén (ez a hivatalos neve az evangélikusoknak itt), és a Magyar (Vengerszkaja) Evangélikus Egyháznak közös rokoni finn-ugor gyökerei vannak! Ez érthető is, ha a neveket nézzük: az egyik ingri – a mások vengri, (ha a szótöveket nézzük.) Így vagyok én a nevemmel is, nagy a rokonság az oroszokkal: rasszi(ja) – roszík. Bolond lennék magyarosítani a nevemet Oroszra, azzal itt nem mennék semmire. Külön tanulmány lenne, hogy honnan van az „ingrija” elnevezés, s mit takar, tény, hogy az itteni orosz evangélikusok között sokan vannak finn gyökerekkel, s nagyon szoros a kapcsolat a finn evangélikus egyházzal is.

 

S végül is, hogy ebben a percben Moszkvában a seremetyovoi repülőtéren várom a csatlakozást Krasznojrszkba, elég bizonyíték arra, hogy megkaptam a vízumot, vettem repülőjegyet. Lassan hat órája úton vagyok, de csak hajnalban érkezem meg Ázsiába, mert az már régen az.

 

Néhány nehézséget rögtön le kellett küzdeni a ferihegyi repülőtéren is, tekintettel arra, hogy bőröndöm 27 kilót nyomott, s a kézitáskám is 15-öt. Laza harmincezer Ft-ért nem is lett volna semmi gond elhozni, de ezt nem akartam a megoldásra szánni. Kedvesem is már elment, így nem tudtam még egy Tessedik Albumot és két rúd szalámit kivenni a bőröndből, ezért ahhoz a fortélyhoz folyamodtam, amihez tavaly Szentpétervárról hazafelé, ami négy kilóval csökkentette a bőröndöm súlyát. Így is nagy árat fizetek érte, mert kénytelen voltam a szibériai hidegre vásárolt bundás bakancsomat bőröndömből kivenni, felvenni, holott most még Krasznojarszkban sincs olyan hideg, hogy indokolt lenne a viselete. Mindenesetre nem kötöttem be a cipőfűzőt, lábamon lóg a súlyos bakancs, olyan, mintha egy irgalmatlan nagy papucsban lenné, ami indokolt is lenne, mert legalább 25 fok van a repülőtéren mindeütt…

Ezen kívül fölvettem a zakómat, aminek, csakúgy, mint tavaly, most is négy nagy zsebe van, télikabátomnak is van négy, így sikerült azok súlyát is mintegy 6 kilóval megnövelnem. Így is, éppen csak átcsúsztam a mérlegelésen, sok jóindulattal.

Ezúttal mellőzöm annak a tortúrának a leírását, hogy mit jelent kétszer is átmenni az ellenőrző kapukon, s négy-öt ládát is megtöltöttem a rajtam lévő cuccokkal, beleértve  a bakancsot.

 

Moszvában viszont, ha nem is simán, de átvertek a taxisok. Mikor kiderült, hogy át kell mennem egy másik terminálra, s buszközlekedés ma nincs, kénytelen voltam taxihoz folyamodni, lévén 6 km-t 38 kilós bőrönddel (összesen), bundás bakancsban, túlsúlyos kabátokban, nem akartam megtenni gyalog. Nagyon készséges taxis elvette az egyik bőröndömet, kimentünk a repülőtér elé, közben háromszor is megkérdetem, mennyibe fog kerülni, de csak annyit mondott, majd ott megmutatja. Jött is egy taxis kollégája, berakták a bőröndömet, én meg beültem. Közben odajött egy másik hiéna, s mondta, hogy neki kell fizetnem. Kérdem mennyit, mondja 140. Kicsit sokallottam, de odaadtam 200 rubelt, 120 rubelért mentem én már messzebbre is. Mosolyogva ingatja fejét, félreértettem, mert ez euróban van! Meglepetésemben csak annyit tudtam mondani, hogy nekem csak rubelem van. Nem baj, mondja, az is jó lesz, 5600 rubel. Így hát szerencsés módon támpontokat kaptam arra is, hogy mi is az aktuális árfolyama az eurónak, bár csak dollárom van, viszont ebből azt is ki lehet számítani. Jó, akkor vegyük ki a bőröndömet, rengeteg időm van, hétmérföldes bakancsom, elsétálok a D terminálra. Ekkor jött oda a bűnszövetkezet következő embere, letorkolta kollégáját, s mondta, hogy az úr aeroflottal jött, ami ugye egészen más. Hát persze, akkor csak száz euró, mondja, hál’Istennek, hogy ez kiderült, még becsaptuk volna a kedves utast! No, vkance kancov, ahogy az orosz mondaná, végül is 50 dollárért átvittek a D-be. A sofőr igyekezett nagyon lassan menni, de így se tudta 3 percnél hosszabbra nyújtani az utat, én meg konstatáltam, hogy mentünk vagy másfél kilométert. Viszont nem izzadtam meg, nem kellett lihegnem, loholnom, zsip-zsupsz itt lettem, annyi pénzért, amennyiért négyszer meg lehet vacsorázni Szentpéterváron, Krasznojarszkban gondolom tízszer…

A becsekkolás simán ment, itt értékelték, hogy fegyelmezetten csak 3-4 kilóval több a bőröndöm, mint a megengedett, kézitáskámat, zakómat, kabátomat le sem mérték.

 

A váróban már csak annyi izgalmas dolog történt, hogy a nagy boldogan elővett orosz telefonom nem ismeri fel a sim kártyát, ami tiszta hülyeség, mert utoljára még teljesen jó volt, sőt még van rajta 200 rubelem. Így Alekszejt nem hívom fel, holnap kiderítem mi a gond.

 

Az út különben Moszkváig gyorsan elment, először egy orosz napilapot olvasgattam, aztán folytattam a Szentpétárvári blogot – milyen érdekes J! -, és eszembe jutott egy csomó dolog, amiket már rég elfelejtettem, mint például az, hogy hogy hívják azt a teológust, aki mindig fekete mellényben van és zsebórája is van, melyik napon hány órakor van a pravoszláv liturgia Koltusiban, s hányas busszal lehet menni például hova.

Szólj hozzá!

Szibéria

2010.10.31. 23:14 Roszík Gábor

Holnap reggel elindulok Szibériába, Krasznojarszkba. Nincs is olyan messze, a transzszibériai vasúton csak három és fél nap, Moszkvától. Már bánom, hogy nem vonattal megyek, nagyon bulis lehet. Majd legközelebb, feltétlenül. Kilencedikén átruccanok Pétervárra, s ott maradok bő két hétig. Hogy lesz-e blogírás nem tudom. Lesz jó hideg, hó és süvítő szél, orosz tajga, ahol farkasok vonítanak éjszakánként, fenik a fogukat magyar húsra, lesz börtönlátogatás, kőbánya(?), konferencia, lelki élet - de lesz-e ihlet?

A kedves olvasó ne várja türelmetlenül e blog folytatását, attól nem lesz. Most csak elégedjen meg azzal, hogy jól fogom érezni magam.

 

 

 

Szólj hozzá!

SZENTPÉTERVÁRI BLOG – December 2.

2009.12.02. 16:46 Roszík Gábor

Fél hétre állítottam be az ébresztőt, ma nem hagyom ki a reggeli (hajnali) áhítatot. Alig aludtam négy órát, azt is nagyon zaklatottan. (Fél háromkor!!!! teljes madárcsicsergéssel megszólalt a telefonom, valaki hívott, akit nagyon szeretek, de a frászt hozta rám, éppen, hogy elaludtam… Ez után már alig tudok elaludni.) Viszont reggel felébredek mielőtt megszólalna a vekker.
Héttől nyolcig dicséreteket énekelünk, mindenki imádkozik, én is századszor is megköszönöm az elmúlt időszakot, van mit, bőven. Egy diáklány tíz percet beszél, nagyon szépen. Episzkop Vlagyimir Alekszejevics mindenkit megáld, értem külön is együtt imádkoznak, mindenki áldásra emelt kézzel. Megerősödve megyünk reggelizni. Vlagyimir Alekszejeviccsel megbeszéljük, hogy még találkozunk, s majd legközelebb együtt fogunk ebédelni. Nagyon sajnálja, hogy ezekben a napokban nem volt itthon.
Helyette van a reggeli kása, épphogy csak belekóstolok. Két szelet üres kenyeret megsózok, ma ez a reggeli. Teával.
Szobámba bepakolom a bőröndömet, gyorsan megy, hiszen ki se pakoltam, s több hely van benne, mint idefele jövet, majd meglátjuk, mit szólnak a repülőtéren, lassan elindulunk.
Gáz van, mert a bőröndöm 32 kiló, lemértem az előtérben. Már be lehet csekkolni.
Kinyitom a nagy bőröndöt, félrehúzódva egy sarokba, minden zsebemet telepakolom könyvvel, télikabátom most nyolc kiló lehet, a zakóm hat. A kézitáskába is teszek még egy kiló könyvet. Eddig sikeres az eljárás, a bőröndöm 28 kiló, csak néggyel több a megengedettnél. Simán átjutok mindenen, kellemesen utazom Moszkváig. Sajnos át kell caplatnom egy másik terminálra, nem egy leányálom, mert még a válltáskámba is tettem két nagy szótárt, s ott van Szolzsenyicin is, az se kicsi.
Most a váróban ülök, itt még nem lehet bejelentkezni, korán van. Csodálatos erősségű és garmada wifi van a levegőben, de sajnos mind jelszót igényel. A Megafon (ez a telefonszolgáltatóm), 100 rubelért ad egy órát, csak fel kell hívnom egy 4 jegyű számot. Közben kiderül, a telefonomon csak 63 rubel van. Rohanok, hogy megoldjam a helyzetet (az összes csomagommal együtt), találok egy automatát, rányomok kétszáz rubelt… Minden csodálatosan működik, csak versenyt futok az idővel, az egy óra jár le hamarabb, vagy a lap-top aksija merül le?
Közben még három fontos emailre is válaszoltam, s föltettem a tegnapi blogomat is.Ezt fogom most tenni ezzel is. Azután, hogy elküldöm, lemerül az akkumulátor is. Én győztem!
Az ellenőrzéseken viszonylag simán túljutottam, bár túlsúlyomat 50 euró bánja, de azzal vígasztalom magam, hogy ha minden a bőröndben marad, 250 eurót kellett volna fizetnem. Engem szerencsére nem mérnek le. Így minden szabályos. Csak ki ne találják egyszer, hogy az ember kabátját is lemérik…
A transitban is vár egy meglepetés. Sok újság és magazin közül kiválasztok egyet, az a címe, hogy a „Lélek Birodalma” «Имперiя Духа», így latin „i”-vel!. Nagyon érdekes írások vannak benne, többek között egy burjáti(!) buddhista tanítóról (B. D. Dandaron), a pravoszláv egyházról (Bátyuska, ez nem bűn?”), Karl Jung pszichiáterről és a Kegyelmes atya visszatérése címen a tékozló fiú történetéről, illetve annak ábrázolásáról. Ennek kapcsán három festmény reprodukciója található a cikkben, s leírások a képekről. Ez egyik egy Bosch festmény, a másik Rubens, a harmadik természetesen Rembrandt képe, ami fantasztikus minőségben, egész oldalon van a magazinban. Ezzel az újsággal jól elvagyok Budapestig.
A hazaérkezésről már nem írok, az nem Szentpétervár.
 Kimondhatatlan érzések vannak bennem, fantasztikus volt ez az öt hét. Minden órája érték volt és csoda, nem történt semmi rossz, semmi kellemetlen, azt gondolom meghatározó volt.
 Egy kérdés motoszkál csak bennem: Hogyan lehetséges, hogy ilyen gyorsan múlik el ilyen hosszú idő ilyen lassan? 
 
SLAVA BOGU! DICSŐSÉG AZ ISTENNEK!

 

4 komment

SZENTPÉTERVÁRI BLOG – December 1.

2009.12.02. 16:16 Roszík Gábor

 

A reggeli áhítatra ébredek, megy az éneklés, gitár, tapsolnak, néha talpukkal dübörögnek, mindent jól hallani, csak két ajtó választ el bennünket. Lélekben együtt vagyunk. Ma képtelen vagyok felkelni fél hétkor, de ez a vendégelőadó privilégiuma. Aztán jó 20 perces csönd következik, én közben kicsit bóbiskolok, majd felhangzik, és együtt mondjuk: Отче наш, Сущий на небесах! Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben!
 
Ma elhatározom, hogy dafke meg fogok borotválkozik. A fürdőszobában döbbent felismerés következik, a neszesszeremből eltűnt a borotvahab és a penge. Megnézem, mégis, nem hagytam-e a szobámban, de nincsott se. Nem akarok hinni a szemeimnek, percekig keresem, s kénytelen vagyok arra hajlani, hogy valaki kiemelte a neszesszerből. Ezen alaposan elgondolkozom, lehet, hogy valaki itt mégsem adta át magát teljesen? Viszont a borotválkozás kérdése meg van oldva a hátralévő időre, ami igazából a mai napot jelenti, mert, ha nagyon akarok, holnap este már otthon meg tudok borotválkozni…
 
Hívnak reggelizni, egy fiatal srác szól, hogy menjek. Este kiderül, hogy Márknak hívják, Fehéroroszországban lakik, de lengyel. Én is bemutatom lengyel őseimet, nevet cserélünk (Bogozevszki – Glazewski), megöleljük egymást, mint amikor két lengyel találkozik Szibériában. Márk mindig nagy kedvességgel viseltetik irántam. Tegnap estem meglepett egy bögre zöld teával, jó sok cukorral, citrommal. Az étkezőben elém tesz egy nagy tányér kását, ami ízetlen, száraz, alig megy le a torkomon, kicsit elmajszolok belőle. Van még előttem egy tányéron négy szelet kenyér. Ekkor leül majdnem velem szembe egy másik fiú, nagy konzerv olajos hallal. Mikor elkezdene enni, kásámat félretolom, s magam elé húzom a kenyereket, de nem nézek a srácra. Számításom bejön, megkérdezi, nem akarok-e halat tenni rá. Mondtam, hogy köszönettel elfogadom, s megeszek két kenyeret olajos hallal. Teámat fölviszem a szobámba. Pjotr még elmondja, hogy már nem bírja a kását megenni, teljesen elege van belőle. Egy lány pedig rögtön hozzáteszi, hogy egy másik iskolában is, ahol kollégista volt, mindig kása volt reggelire. Én is elmondom, ez volt Koltusiban is, bár ott volt szendvics is hozzá. Megkérdezem, hogy otthon is kását esznek-e reggelire minden nap. Hazagondol az otthonra, és mosolyog. Á, dehogy, kolbászt, szalonnát, hagymával. Az nagyon jó, mondom, és eszembe jut Pavlov kutyája.
 
A borotva cucc esete nem hagy nyugodni, egyszerűen nem illik a képbe. Megint lemegyek a fürdőszobába, ott benézek a vécé mögötti függönnyel eltakart részbe, de csak csöveket látok. Fölfedezem, hogy van egy kis szekrényke is a falon, ami olyan szerényen húzódik meg a sarokban, hogy eddig nem is vettem észre. Gomb sincs az ajtaján, de azért ki lehet nyitni. Ujjongok örömömben, benne van a borotva hab is, meg a penge is. Nyilván tegnap a mosdón felejtettem a készülődés izgalmában, s valaki betette a szekrénybe. Hála Istennek!, mondom. Szégyenkezek, azt hittem egy pillanatig, valaki kiemelte a neszesszeremből.
Úgy döntöttem, bemegyek Szentpétervárra, múlatni az időt.
Tíz előtt indultunk volna, Alekszej ígérte, hogy kivisz az állomásra, de tíz is elmúlt már, s még nincs sehol. Egyik sráccal fölhívjuk, hogy mi van, s kiderül, hogy beteg lett a kisbaba, s nem tud jönni. Remélem nem komoly a baj. Minden esetre, szólhatott volna. Kisietek a HÉV állomásra, itt van tíz percre, éppen jön egy vonat. Negyven perc alatt a Nevszkij Prospekten vagyok, s úgy határozok, hogy először a Szent Mihály templomhoz megyek, hátha ott van Szergej is a lelkészük, ígértem neki, hogy majd meg fogom keresni. Első vasárnap ott voltam istentiszteleten, utána együtt mentünk a papszentelésre. Azt hittem, hogy ez a templom lesz a „bázisom”, ide fogok legtöbbször eljönni, s lám eltelt az öt hét, s nem voltam egyszer sem. Nem kell magyaráznom miért. Viszont érzelmileg kötődök a templomhoz, nagyon kedves templom, itt szolgáltam két éve egy alkalommal.
A lelkész nincs ott, viszont ott van egy idősebb hölgy, aki az ügyeletes „templomszolga”, mint szombaton Puskinban is volt, de ő evangélikus. Elmondom, mi járatban vagyok, kit keresek és miért, aminek nagyon megörül, és el kezd beszélni. Elmondja milyen jó lelkészük van, mennyi időt fordít a családokra, látogatja a betegeket, milyen alkalmak vannak, hányan járnak templomban, hogyan volt régen és hogyan van ma, igazi lelkipásztor a lelkészük, lelki ember, s most éppen a Mária Rádióban készítenek vele felvételt… Aztán beszél a társadalom betegségeiről, családokról, kapcsolatokról, drogosokról, alkoholistákról, munkanélküliségről, egy anyaotthonról, ahol hajléktalan édesanyák vannak, elmondja hogyan nőnek fel ma a gyerekek, alig találkoznak szüleikkel, miért kerülnek a fiatalok börtönbe, elmondja a véleményét, arról, hogy milyen, ha egy férfi férfival él együtt, s megemlíti egy nő ismerősét, aki leszbikus. S mondja, mondja, mondja.
Alig tudok szóhoz jutni, hogy elmondjam, hogy nálunk sem könnyű az élet, van nekünk is egy anyaotthonunk, és börtönbe is járok.
Meghív ebédelni, biztos megéheztem, van nála saláta, megkínálna. Szívesen elfogadom, de nem azért mert olyan éhes vagyok, hanem mert olyan szépen és lendületesen beszél, hogy öröm hallgatni. Bezárja a templomot, s bemegyünk a gyülekezeti terembe, ahol már máskor is ültem terített asztalok mellett. Hatalmas piros műanyag tálban nagyon finom salátát hoz (cékla, főtt krumpli, sárgarépa, tojás, mazsola, majonéz van benne), öt embernek is elég lenne. Jól megrakja a tányéromat, hoz finom barna kenyeret is hozzá, paradicsomot felvágva. Magának nem terít. Kérem, hogy ő is egyen, mire nagy nehezen hoz egy kistányért magának is, tesz rá két evőkanállal, de a felét sem eszi meg, állandóan beszél. Desszert is van, pirított napraforgómag, mézes puszedli, meg még valami orosz édesség és tea.
Egyszer szóhoz jutok végre, s megkérdezem, hogy van-e itt fürdőszoba is. Elmondja tíz percben, hogy nincs. Embert (asszonyt) ilyen boldognak, hogy beszélhet, még nem láttam, én meg, boldog vagyok, hogy hallgathatom… Ha előbb megismerem, többször is meglátogattam volna.
Aztán egyszer nagy levegőt vesz, hirtelen nem tudja, hol is folytassa, annyi mondanivalója lenne még, én meg gyorsan elköszönök tőle. Már több mint két órája itt vagyok, s ma még más dolgaim is vannak. A templomból még felhívom Borisz diakónus-teológust, akivel többször is találkoztam, de akkor nem tudtunk beszélgetni, egy időpontot meg én mondtam le, mert közbejött valami. Megbeszéltük, hogy majd a teológián úgyis beszélgetünk, ott van minden nap, én meg egyenesen ott fogok lakni. Ám Borisz nem jött egyszer sem, valami súlyos betegséget kapott, hallottam, kórházba került. Hangja nagyon távolról jön, de nagyon köszöni, hogy felhívtam. Mondom, hogy sokat gondolok rá, sokan imádkoznak érte, én is.
Aztán elköszönök a templomtól is, elmegyek.
Először elindulok internetet keresni, zsebemben az utolsó két blog, hamar sikerrel járok, fölteszem a többihez.
Közben már reggel óta azon jár a fejem, hogy elmegyek egy fürdőbe, még inkább szaunába, sőt legméginkább egy finn szaunába, amit itt banjá-nak neveznek. A különbséget az teszi, ezt Kolbinoban is elmagyarázták „banjázás” közben, hogy a szauna teljesen száraz (általában villannyal működik), a banját pedig, mint Finnországban, lehetőleg fával fűtik, s közben a forró köveket locsolgatják. Hátizsákkal indultam el otthonról, elraktam egy törölközőt, és a fürdőnadrágomat. Olyan elszánt vagyok, hogy veszek egy kis flakon sampont, mert azt otthon felejtettem… Nem is azért, mert nem bírnám ki még egy pár napig, amíg eljutok a Széchenyibe szaunázni, de annyira szeretnék meleg vízben lezuhanyozni, hogy meghalok érte.
Visszamegyek a Nevszkíjre, emlékszem, a 22-es buszról, mikor Ellához jártam órára, mindig láttam egy fürdőt. Az első ajtón szállok fel, ott van a kalauz is, így a sofőr is hallja, amit mondok, jó hangosan, hogy a fürdőnél szeretnék leszállni, szóljon, ha ott vagyunk. A kalauznő nem tud róla, hogy errefelé lenne fürdő, de a sofőr (most is bejött a számításom), mondja, hogy a Színháznál kell leszállni. Mikor odaérünk, elmondja, merre menjek. Ez nem az a fürdő, amelyikre gondoltam, de jó lesz ez is, nagyon régi épületben van, kívülről inkább színháznak nézné az ember. Amikor belépsz árkádos zsibongóban találod magad, s az egyik nagy boltív alatt egy asztal mögött idősebb hölgy terpeszkedik el. Ő a pénztáros, s mondja, hogy két órát várni kell, mert most gyerekeké a fürdő, de a környéken nem tudja, hogy hol van másik uszoda. Szauna, banja, van-e, kérdezem. Van, mondja, de a banjára is két órát kell várni, mert csak akkor fűtik be, ha van rá igény. Különben meg annyit fizethetek érte, mintha nyolcan lennénk… A szauna 20 perc alatt bemelegszik, meg olcsóbb is. Mondom, hogy érdekel a dolog. Menjünk, megmutatja, s, ha tetszik, már maradhatok is. Kabátot vesz, valakit beültet a helyére, hogy őrizze a pénztárt, és kimegyünk az utcára. Csúnyán esik az eső, fúj a szél, sötét van. A szauna mellett hatalmas rácsos gyári vaskapu imbolyog, vastag lánccal van összezárva két ajtaja. Az egyik kapun kicsi vasajtó van, az is rácsos, nagy lakattal. Kinyitja, majdnem úgy kell bebújni rajta, olyan kicsi. Minden tiszta sár. Vastag fapadlókon elindulunk a sötét udvaron, téglákon és köveken lépegetünk, mellettünk egy ronda fekete macska nyávog a romos szomszéd ház tövében. Megyünk vagy ötven métert, s egyre kíváncsibb vagyok, mi lesz ebből. Az uszoda épülete falán három vasajtó, mindegyiken nagy lakat. Mintha nem tudná melyiket is válassza. Tarkovszkíj-filmbe illő jelenet: egy idős hölgy, akinek a szája vastagon pirosra rúzsozva, öreg kapucnis dzsekiben, egy teljesen valószerűtlen helyen, egy uszoda hatalmas épülete mellett haladva, sárba lépegetve, sötétben, esőben és süvöltő szélben, Oroszországban, Szentpéterváron, tíz percre a Nevszkíj Prospekttől, rendelkezésemre bocsát egy szaunát, mert én holnap hazamegyek ötheti ittlét után, s most leginkább szeretnék lezuhanyozni és hajat mosni. Rajtam hátizsák, nekem is kapucni a fejemen. Közben megkérdezi, hogy nem vagyok-e szívbeteg. Ő most a saját felelősségére kapcsolja be nekem a szaunát. Feltéve, ha tetszik. Mondom neki, hogy nincs semmi bajom, hozzá vagyok szokva. Tudok-e úszni? Azt is tudok. Odamegyünk az egyik nagy vasajtóhoz, nehezen kinyitja a lakatot, s az ajtó nyikorogva kinyílik. Innentől más a kép. Nyikorgó falépcsőn megyünk fölfele, mintha egy padlásra mennénk, mindent megbarnult sötét fenyőfa borít. Kis öltözőbe lépünk, onnan egy teakonyha nyílik, a padlót szétkopott koszos padlószőnyeg borítja. Benne asztal, az asztalon virágos, műanyagterítő, körben székek, a falba épített polcon szamovár, mellette bögrék, egy televízió, rajta rádió. Mellette egy piros telefon, mondja, ha baj van, vagy végeztem, csak emeljem föl, nála jelentkezik, tárcsázni sem kell. Megmutatja a szaunát, pici helyiség, ötnél többen nem férnek el benne. Mondom jó lesz, s bekapcsolja a szaunát. A szauna mögött vécé, mosdó. Mögötte másik helyiség, egyetlen zuhanyzóval, s egy elég nagy merülő medence tele vízzel. Mindenhol, a medencében is, orvosi rendelőfehér csempe, két 40 wattos izzó a falon. Innen nyílik a banja is, mutatja. Lehet, ahogy elnézem, az egész ötven éves. Intim és barátságtalan. Elképzelem, az elvtársak itt, annak idején jól elvoltak. Két embernek ideális. Egy üveg vodkával.
Megkötjük az üzletet, nem kerül sokba, három szendvics ára. Lekísérem a hölgyet, s kéri, hogy belülről toljam rá a hatalmas riglit.
Mire felérek, már 60 fok van a szaunában, s elkezdődik egy hangulatában egyedülállónak mondható szaunázás. Először is nagyon lezuhanyozok, forró víz folyik a zuhanyból, majd beülök a szaunába. Izgalmas, így egyedül. Eszembe jut, ez a hölgy ért a pszichológiához, természetes érzéke van hozzá, nem véletlenül kérdezte meg, hogy nem vagyok-e szívbeteg. Nem vagyok. De arra gondolok, hogy most itt nem szeretnék rosszul lenni, nem szeretnék elcsúszni, véletlenül beleesni a medencébe, nem szeretném, ha megrázna az áram, meg ilyenek. Teljesen egyedül vagyok egy vastagon bezárt szaunába. Nagyon romantikus és emlékezetes lenne, így elmenni ez árnyékvilágból, de felteszem, az most nem fog bekövetkezni. Olyan izgalmas, hogy beleborzongok, de élvezem a helyzetet. Először 15 perc, aztán négyszer 10 perc a szaunában, a szünetekben (óvatosan) beleugrok a hideg vízbe, s állok a jéghideg zuhany alatt. Teát is főznék, de teafű nincs, a televízión semmi nem jön be, a rádió úgy recseg, hogy kikapcsolom, jobb is a csend.
Az egyik „szünetben” megpróbálom fölfedezni a banját, de olyan sötét van benne, hogy semmit nem látok, tapogatózva körbejárom. Megtalálom a kályhát, rajta a köveket. A kályha mellett van egy kis ajtó, szinte magától kinyílik. Úgy tűnik, mögötte egy hatalmas lyuk van. Aztán kicsit hozzászokik a szemem a fényhez, s látom, innen egy hatalmas padlásra lehet kijutni. Ez lehetett az elvtársaknak a menekülő útvonal. Ha véletlenül kitörne a forradalom. (Vagy, ha jön az asszony.)
Mikor úgy gondolom, hogy elég volt a szaunázás élvezetéből, fölemelem a telefont, s megnyugtatom az idős hölgyet, hogy minden rendben van, élek, sőt nagyon jó volt. Még maradok negyed órát, mondom neki, még egyszer lezuhanyzok, megszáradok, s szólok, ha jöhet. Érzem a megkönnyebbülést a hangján, örül, hogy a vendégnek kedvében járhatott, s bíztat, hogy nyugodtan maradjak, ameddig akarok.
Aztán értem jön, mindent megnéz, hogy rendben hagytam-e, visszabotorkálunk a fürdőhöz, s várok még egy pár percet, hogy teljesen megszáradjon a hajam.
 
Útközben veszek egy nagy üveg ásványvizet, s megajándékozom magam egy Baltika 7. dobozos sörrel. Eszembe jut, három hete egy csepp alkohol se ment le a torkomon. Szinte sajnálom megszakítani ezt a több évtizedes rekordot.
 
Gyalog megyek vissza a Nevszkíjre, német diákok igazítanak útba oroszul. Fél hétkor a Kazanszkíj Székesegyházhoz érek. Itt már elköszöntem egyszer, de ha már itt vagyok, bemegyek. Csak fél órát maradok. Még nincs kedvem visszamenni Puskinba. Sétálok egy kicsit, esik az eső. Bemegyek egy nagy könyvesboltba, ott is nézelődök egy keveset, elnézek a Szent Mária templom felé, majd megeszek egy kiadós szendvicset, egy gyorsétteremben, ami mindig tele van diákokkal.
Amíg a metróhoz érek, megiszom a sörömet is, nagyon jól esik. Jobban, mint az eső.
Egy jó óra alatt érek haza, ilyenkor már ritkábban jár a HÉV. Puskin – Alekszandrovszkaja megállóig tíz perc alatt hat különböző árus megy végig a vonaton. Egyik újságot árul, a másik üdítőt és sört, a harmadik fagylaltot és csipszet, a következő valami házi készítésű ételt, és így tovább. Mozgóárust vonaton negyven éve nem láttam.
 
Mikor megérkezem, küldök haza egy sms-t, hogy megjöttem, s megkezdem az utolsó előkészületeket a felszálláshoz.
 
Lehet, hogy a holnappal még kezdek itt valamit, de leginkább már nem szeretnék izgalmakat.
 
És lőn reggel, és lőn este, s elmúlik a harmincnegyedik nap. S látám, amit Isten teremtett, íme igen jó!

 

 

Szólj hozzá!

SZENTPÉTERVÁRI BLOG – November 30.

2009.12.01. 11:21 Roszík Gábor

 

Ma is felébredek, mielőtt megszólal az ébresztő, fél hét előtt. Borotválkozás ugyanúgy, mint tegnap, úgy tűnik, még nem szoktam meg, most se jó.
Reggeli áhítat 7-kor kezdődik, úgy, hogy 45 percig csak éneklés van, és közös imádság. Utána le lehet ülni. Vlagyimír Alekszejevics 15 percig beszél, még egy imádság, még egy ének, s már vége is van.
Jöhet a reggeli. Töröm a fejem, nem jut eszembe mit is kaptunk. Mit is?
Hát persze, kását, tejbekását! (Most nem viccelek, tényleg nem jutott eszembe.) Érdekes amúgy, mert ilyet még itt nem ettem, pedig megismerkedtem vagy 15 félével. Íze olyan, mint a tejbegríznek, csak sokkal durvább őrlésű darából készült. Gondolom, ezt hívják itt teljes kiőrlésű darának. Teát is kapunk hozzá.
 
Nyolcra be van rendezve a templom tanteremnek, asztalok, székek a helyükön, tábla is került a falra, vagy ott is volt, nem tudom, előtte a pulpitus, ahova a lap-topot el tudom helyezni. Már reggelinél találkoztam Szásával, ő a tolmács, egyébként testvér és angol tanár. Mondtam neki, hogy itt nem lesz sok dolga, de mindenesetre megnyugtató, hogy itt van.
Kezdésként felolvasom Luther reggeli imádságát, amit hangosan elolvastam eddig is minden reggel, oroszul. Nagyon szép imádság.
Hozzákezdek az előadáshoz: bemutatkozás, Börtöntársaság, Colson, misszió, igei alapok, börtönben és a börtön falain kívül, diakónia (50 perc), programok: Zákeus Program, Angyalfa Program, nyári tábor (50 perc), APAC, börtönmissziós imahét, (50 perc), bibliaverseny, működik-e a házasság, egy gyülekezet - egy fogvatartott, Effata (50 perc). 10 perces szünetekkel, szinte észre sem veszem, elmúlik az idő.
Mondanám, hogy a tolmács unatkozik, ha nem lenne olyan érdekfeszítő az előadás, és szerénytelen lennék…, ami hála Istennek egyáltalán nem jellemző rám.
Hogy ezt bebizonyítsam, elmondom, hogy végül is könnyű dolgom volt, hiszen az előadásom 75 %-a szó szerint le volt írva, nagy betűkkel ott volt előttem a számítógépen, onnan olvastam fel, lassan és tagoltan. Ami meg nem volt leírva, azt el tudtam mondani.
Írom ezt, nehogy azt gondolja valaki, hogy 5 hét alatt meg lehet tanulni oroszul. Én ide dolgozni jöttem, kérem, ha valaki nem tudná.
Nos, maradt még egy órám, ahogy terveztem, hogy megmutassam a képeket is, már különösebb magyarázatok nélkül, csak éppen utalva arra, amit a képen látunk. Majdnem minden programunkhoz vannak képek, és arra is jut idő, hogy bemutassam Anyaotthonunkat és az Idősek Otthonát is. Ezeket kicsit több magyarázattal, mert nem beszéltem az előadásban róluk. Mire letelik az óra, végére is érünk a képeknek. Készítek pár fényképet magunkról is, s lőn két óra. Délután.
 
Ilyen könnyűnek régen nem éreztem magam, s kimondhatatlanul hálás vagyok az Istennek, ezért a délelőttért, az elmúlt öt hétért, a börtönmisszióért és az orosz nyelvért. És az otthoniakért.
 
Ebéd után pihenésképpen megírom az elmaradt szombati blogomat, s az egyik itteni lakóval, Kirillnek hívják, bebuszozunk a városba egy internet klubba, hogy közkinccsé tegyem… Az internet itt olyan gyors, mint a villám.
De nem azért tűnik iszonyú gyorsnak a net az internetklubban, mert e házban, ahol most lakok, egyáltalán nincs is internet, eltekintve a környékről bepottyanó vezeték nélküli nettől, ami olyan mintha nem is lenne, de van, mert percenként csilingelve bejelentkezik, „kattanj rááám!”, sokáig nem tudom kiiktatni. Baromi idegesítő. Aztán úgy teszek, mintha csatlakozni szeretnék, s ettől megnyugszik. Jelenleg is három hálózat várja, hogy beírjam a jelszót. Majd hülye leszek!
 
Kirill már hét éve itt lakik, ez lett az otthona, itt mentették meg, drogos volt és alkoholista, most dolgozik, autószerelő és gyülekezeti munkatárs. Útközben kérdezem a meleg víz dolgáról, mintha nem tudnám. Az nincs, mondja, de miért kérdezem? Á, nem fontos, mondom. Kirill érzi, hogy hiányérzetem van, mire bevallom neki, hogy gondoltam lezuhanyoznék, s hozzáteszem, megmosnám a hajamat is, mert a zuhanyzás így önmagában nem indok, pláne, hogy kint nincs mínusz húsz fok se, a víz meg, ha nincs öt fokos, akkor egy se. Szerencse, hogy az oroszok azt még nem találták fel, hogy jég folyjon a csapból.
Aha, mondja, melegít nekem vizet, fölhozza a fürdőszobába, s akkor meregethetek belőle magamra, s mutatja hogyan. Jó lesz-e holnap, kérdezi. Jó lesz, mondom, s hozzáteszem magamban, mit is kezdenék vele ma? 
Most jöttem le a fürdőszobából, jelentem - s innen ez már helyszíni tudósítás -, ahova azért mentem, hogy kiderítsem mi a rosszabb hidegvízben: borotválkozni, vagy zuhanyozni. Ennek megállapítására nehezen adtam a fejem, még azt is megvizsgáltam, hogy a központi fűtés rendszeréből nem lehet-e vizet nyerni valahogy, nincs-e valami túlfolyó, vagy ilyesmi, mert az egész ház fűtési központja ott van. Nem lehetett megoldani svéd vagy franciakulcs híján. Így alávetettem magam a kísérletnek, s megállapítottam: zuhanyozni rosszabb. Mert, ha azt mondanám, hogy borotválkozni, úgyse hinné el senki. Kicsit sajnálom, hogy nem voltam annak idején katona, így oda a nosztalgia.
Lefele jövet megint majdnem elesek a lépcsőn, két okból. Az egyik, hogy sötét van, mert nem lehet felkapcsolni a villanyt a lépcsőházban. Azért nem lehet, mert nincs villanykapcsoló. S azért nincs villanykapcsoló, mert nincs lámpa sem. Valahogy kimaradt.
A másik ok az, hogy fönt a lépcső úgy kezdődik, hogy az első lépcsőfok magasabb, mint a padló, tehát, amikor elindulsz lefelé, fölfele kell lépni. Ezen elgondolkozom, hogyan lehetséges, s rájövök, hogy sehogy, ezt bizonyára nem jól láttam a sötétben, hiszen lehetetlen, hogy egy lépcső, ami lefele vezet, fölfele induljon el. Ilyet csak nagyon trükkös rajzokon lehet látni. (fölfele folyik a víz, fölfele gurul a golyó, stb). Kimegyek, hogy megnézzem – azért beszűrődő fények vannak -, még egyszer, s bármennyire is hihetetlen, úgy van, ahogy leírtam. Nem tudom, hogy ezzel összefüggésben van-e az, hogy viszont a lépcső alján, az utolsó lépcsőfok csak tíz centi magas, ott is el lehet esni, pláne ha lefele megy az ember. Ugye, amikor lépsz lefele, úgy indítod a tested, hogy lépsz egy nagyot, szépen beállítva az egyensúlyt, de közben csak egy picit kell lépned, a tested meg megy tovább.
A lépcsőfordulóban megint fölfele kell lépned, amikor elindulsz lefele. Én is többször kibillentem az egyensúlyból, s egyszersmind megállapítottam, hogy ezt a lépcsőt nem Michelangelo tervezte.
Hétre jövünk meg, Kirillel, vacsoraidőre. Immár nincs is más, mint hogy erről említést tegyek. Messziről kásának tűnik, amit a tányérban kihoznak, és elém raknak. Tulajdonképpen az is, de máshogy. Rizs megfőzve, úgy érzem sós tejes vízben, belevagdalva nagyon apróra vágott kemény tojás fehérje, a sárgájával nem tudom mit tettek, biztos nincs benne, mert hófehér a massza. Mintha kevéske sajt is lenne belereszelve vagy túró, s igen apróra vágott vöröshagymát kevertek hozzá tálalás előtt. Nagyon finom, Kása (Каша) No 1.
 
Talán marad belőle reggelre is.


 

 

Szólj hozzá!

SZENTPÉTERVÁRI BLOG – November 29.

2009.12.01. 11:18 Roszík Gábor


 

Ma nem sietem el a felkelést, fél 8-ra állítom be az ébresztőt. Előtte három perccel ébredek, gyorsan kikapcsolom, ne nyávogjon bele a fülembe. Lassan összeszedem magam, a nap legmegpróbáltatóbb része következik: a lenti toiletben kell megborotválkoznom. A toilet még csak nem zavarna, sőt fogjuk rá, hogy ez fürdőszoba, csak olyan, hogy nincs benne zuhanyzó, és tükör is van a mosdó fölött, csak éppen le kell guggolnom, hogy lássam benne magam. Ez is elmegy, legalább vasárnap reggeli torna legyen, ha már fekvőtámaszt nem csinálok. Hanem a víz olyan hideg, mintha direkt hűtenék. Mire megmosom az arcomat, elgémberednek az ujjaim. Egyszerűen utálok hideg vízben borotválkozni. Szauna után élvezettel ülök a 15 fokos vízben, vagy állok a még hidegebb zuhany alá, sétálnék egyet mínusz 40 fokban is. De hideg vízben borotválkozni? Na, kérem! (Mondaná nagy Levin.)
 
Reggelinél megjelenik, Vlagyimír Alekszejevics, ő hívott meg ide, szeretettel köszönt, megöleljük egymást. Episzkopnak szólítják, ami tulajdonképpen püspököt jelent, de itt inkább a rangidős lelkésznek a megszólítása, nyilvánvaló, mert nincs is „egyháza”, van egy szép kis gyülekezete, meg a szolgálatuk, amiről már szóltam, s ezzel megelégszik. Illetve gyülekezete tagja a Keresztyén Egyházak Szövetségének, erről is volt már szó, az ő központjukban találkoztam vele annakidején. Mondja, az istentisztelet 11 órakor kezdődik, csak nyugodtan reggelizzek, 9 - kor ifjúsági istentisztelet lesz, arra nekem nem kell bemennem. Természetesen bemegyek. Egy kicsit zajos nekem, ezért ifjúsági istentisztelet…:-( , majdnem másfél órát tart, szinte végig állnak, énekelni így kell, tapsolnak, csápolnak. Mindenki nagyon boldog, önfeledt állapot.
Ezek a fiatalok aztán, ott vannak a 11 órási istentiszteleten is, ahol idősebbek is vannak, nem fárasztják őket dobbal és basszusgitárra, szép gyülekezeti énekeket énekelnek, énekkar is van, sőt szép egyenpalástban vannak, és tele a templom. A fő liturgikus lelkészen, ha lehet itt így nevezni, fekete papi ing van, fehér gallérral, mint nekem, palástja is van, ami nekem most nincs. Elődömtől „örökölt” fekete mellényt vettem föl, csak úgy megjegyzem, 1940-ben készült, bele van írva, s hibátlan állapotban van. Nagyon jól mutat rajta a fekete Bocskai, amit még itt föl lehet venni, megcsodálják, s nem azt gondolják rögtön, hogy szélsőjobbos nacionalista vagyok. Máskor is elhozom, ha erre járok.
Engem az első sorba ültetnek, Vlagyimír Alekszejevics mellé. Ő rajta sima öltöny van. Mellette ül felesége, negyvenes kedves hölgy, felfigyel rá az ember. Piros hosszúszárú csizmája van, fekete szoknyában van, piros garbóban, tenyérnyi bross emálionnal, s rövid ujjú gepárdpöttyös kabátka van rajta. Arca szépet ki van készítve, rövid melírozott szőke haja van, körmei sötét bordóra vannak festve, egyiken szép csokor virág. Minden nagyon jól áll neki. Nagyon ott van az istentiszteleten, amikor férje imádkozik, vagy beszél, minden szavát elismétli. Jó látni.
Most Andrej prédikál először. Kicsit túlzásba viszi, 45 percig beszél, s úgy tűnik, nem mindig tudja kifejezni magát, a prédikációt meg be. Az ifjúsági istentiszteleten is arról prédikált, mint most, s azóta egy csomó dolog eszébe jutott. Arról beszél, hogy Jézus mondja a tanítványoknak, hogy ti ismeritek az utat, „én vagyok az út”. Az énekkar meg aztán azt énekli, hogy „mutasd az utat, az utat, az utat haza.” Ez jó, mert erről beszélek majd én is… Várom, ezután én következem, de nem. Vlagyimír Alekszejevics megy a szószékre. Ő csak 30 percig beszél, mondanánk, hogy visszafogott, ha előtte még nem történt volna semmi. Mikor itt voltam akkor is három prédikáció volt, s az amerikai vendég volt az „utolsó”, valószínű ez a megtisztelő sorrend. Arról beszél, hogy mi szemtől szembe nem láthatjuk az Istent, nem láthatjuk Jézust, mint a tanítványok, de itt van velünk. Ennek is nagyon örülök, mert erről beszélek én is…  Már lassan ő is befejezi, amikor megjön Pavel a feleségével, kislányukkal. Kicsit elcsúsztak, mert fél egy van már, s leülnek mögém, gondolom nekik tartották a helyet. Mondom nekik, pont jókor jöttek, még csak most következek. Ehhez érzék kell, gondolom, megjönni a 11-es istentiszteletre fél egykor, s még mindig csak két prédikáció volt. Ilyenkor még fölmenni a pulpitusra, s prédikálni, mondanám, szinte vétek. Ám itt másak a paraméterek. Aztán eszembe jut, hogy ha sok „felszólaló” van, az emberek leginkább az utolsóra emlékszenek. Én meg olyan történeteket fogok itt mondani, hogy éppenséggel nem is lehet elfelejteni. Így volt ez a múltkor is, már itt Szentpétervárott, amikor Borisszal találkoztam második este, csak emlékezzünk vissza, rögtön mondta, hogy miről beszéltem két éve… Nem árt viszont, ha előre felkészül az ember, s leírja, amit mondani akar.
Gondolom mindenki nagy megelégedésére, 15 percig beszélek, s mikor lejövök a szószékről, megtapsolnak. Hm. Ilyet még nem láttam. Talán az orosz nyelv iránt érzett elkötelezettségemet értékelik.
Már egy óra is elmúlik, amikor vége az istentiszteletnek. Vlagyimír Alekszejevicset megkértem, vigyen el minket az evangélikus templomba, oda is el szeretnénk menni. Itt Ádvent első vasárnapja van (amott nem volt, a fiatalok azt sem tudták mi az az ádvent, kérdeztem tőlük), a szószéken kis ádventi koszorú, négy gyertyával, az egyiket meggyújtották. Két szolgálattevő van, mind a kettőn fehér reverenda, szerzetesi zsinórral a derekukon, egyikükön stóla. Hófehér az oltárterítő is, mint nálunk Húsvétkor. 25-en vagyunk a templomban, ami tekintettel a délutánra, szép számnak mondható. Elfelejtettem megkérdezni délelőtt hányan voltak. Szép ádventi énekeket énekelünk, a lelkész felkészülten és visszafogottan prédikál, talán túlságosan is. Nem tetszik, hogy olyan távolságtartó minden, a hívek is majdnem úgy ülnek, hogy mindenki a lehető legtávolabbi helyre üljön a másiktól, olyan mint egy sakktábla félidőben, nem érezni az összetartozást. Hála Istennek van Úrvacsora, itt minden evangélikus istentisztelet után van, s a hívek szorosan egymás mellé térdelnek az oltár elé. Eltűnik a szétszórtság. Aztán mindenki visszaül a helyére.
Az istentisztelet után a szokásos tea, sütemény, beszélgetés. Minket főtt szafaládéval, rizzsel, kenyérrel, paradicsommal, uborkával kínálnak. Csak négy darab szafaládé van az asztalon, ezért Alekszejnek mindenki ad egy darabot az övéből. Ő jár a legjobban. Ez a vasárnapi ebédünk, elégedettek vagyunk. Megkérdeztem Alekszejtől, hogy tetszett neki a kollégák prédikációja. Válaszát most nem írom le. Ha valaki megkérdezi, megmondom neki.
A vendéglátás után elsétálunk a kastély felé, Pavel meg szeretné mutatni feleségének és Krisztinának, ők még nem jártak itt. Tegnap végigjártunk mindent Alekszejjel, ő nem is jön velünk csak egy darabig. Érzékeny búcsút veszünk, ki tudja találkozunk-e még, vagy mikor? Megszerettük egymást, barátok lettünk.
Leginkább mennék én is vissza, mert még szeretnék készülni a holnapi előadásra, s el kell döntenem néhány dolgot, de most Pavellel nem tehetem meg, hogy nem maradok velük. Jó két órát sétálunk, beszélgetünk. Folyton ölelgeti kislányát, néha megölelgetem én is. Nekem is van egy ekkora, mutatom neki a képet, ül a lovon, Rubensnek hívják, mármint a lovat, s elég régen nem öleltem meg, mármint a kislányt… Már jó lenne.
Régen sötét van már, amikor elindulunk az állomásra. Ott érzékeny búcsút veszünk, s haza taxizok.
 
Már hét óra elmúlt, mikor megérkezem, még vacsorát is kapok, s egy nagy bögre teával fölvonulok a szobámba.
Nagyon sokáig dolgozom az előadáson, újabb szövegeket találok, történeteket, vonatkozó igéket és igehelyeket, amit beillesztek, s szép lassan összeáll minden. Elolvasom még egyszer az egészet, halkan, mert a szomszéd szobában tízen alszanak, s kiszámítom, hogy ez pont négy órai anyag, tolmács nélkül. Pont ennyi időm van.
 
Kettő van, mikor lefekszem, s még mindig ezerrel pörgök. Mint egyfolytában, amióta itt vagyok. Kénytelen vagyok bevenni egy fél altatót, mert érzem öt óra lesz, mire elalszom, fél hatkor meg fel kell kelni, 7-kor reggeli áhítat, mint minden reggel.
 

Ez volt itt a harmincharmadik emlékezetes napom. 

 

Szólj hozzá!

SZENTPÉTERVÁRI BLOG – November 28.

2009.11.30. 15:03 Roszík Gábor

 

Elhatározom, ma reggel jó fiú leszek, reggelire eszek kását. Ugyanis az utóbbi napokban elhanyagoltam, remélem nem vették észre…

A reggelinél az egyik szakácsnő kedvesen köszönt, már ő is tudja, hogy ez az utolsó reggeli… Még az ablakhoz sem érek, már ott van, leemeli a nagy lábosról a fedőt, s mondja, mintha a piacon lennénk, „tessék venni kását, ma nagyon finom” (lehet, hogy mégis kifigyelt?). Ma ez a kása simán tejbegríz, narancslekvárral, meg lehet enni..

 

Reggeli után elkezdek pakolni, már alig várom. Nem a pakolást, nem azt, hogy innen elmenjek, hanem már mennék haza. Következik az utolsó etap, Puskin. Amíg oda nem megyek el, a hazautazás is távolinak tűnik. Körbemegyek mindenhova, akit látok, attól elköszönök, mindenki annyira kedves. Megjött már a „sofőröm” Alexander, a gyülekezetből jött, teológiát tanul Szentpétervárott. Mondja, hogy Alekszej (az ő Alekszejük) nem tudott jönni, tegnapelőtt fia született, s már a felesége otthon van, otthon kell lennie. Mercedes kisbusszal jön, biztos, ami biztos, hogy csomagjaim beférjenek, de lehet, hogy egyszerűen nem akart rozoga Zsigulijával szállítani. Alekszej (a mienk) is jön velünk, meg akarja nézni Puskint, ezt talán már mondtam. Útközben felhív Pavel, aki Csitában lakik (Szibéria), teológus és börtönben is ült pár évet, sokat beszélgettünk, s összebarátkoztunk, (egyik az este neki és feleségének privát bemutattam az egész börtönmissziót) hogy kicsit később érkezett be a szemináriumba, s nem tudtunk elköszönni. Ezért holnap eljönnek Puskinba, feleségével és Krisztinával, úgyis meg akarták hallgatni, hogy prédikálok (oroszul). Erről szívesen lebeszélném őket, de most hogy mondjam, hogy ne jöjjenek? Zavarba ejtő a kedvességük, szeretetük, figyelmességük.

Közben megérkezünk a gyülekezet központjába, ahol már voltam három hete, mikor Jannal ide jöttem egyik vasárnap. Hatalmas nagy épület, ebben van a rehabilitációs központ, az emeleten van egy nagy helyiség, az a templom, konferencia központ, szeminárium. Zöld műanyagszékek vannak benne, pillanatok alatt egymásra lehet rakni őket, ha nagyobb tér szükségeltetik.

Ezen az emeleten vannak a szobák is. Először bemegyünk egy nagyobb hálóba, megijedek, mert öt emeletes ágy van benne… Ott laknak a diákok, s még egy másik szobában, ami szintén onnan nyílik. A nagy hálóról nem adok leírást, mert el lehet képzelni milyen. Olyan, mint az enyém, csak nincs benne szekrény.  Ebből nyílik egy kis szobácska, abban van egy rozoga, ősrégi ágy. Csak hozzáérek, s majdnem szétesik, szerencsére a két fal megtartja, olyan kicsi a szoba. Mikor ráülök, istentelenül nyikorog, azt hiszem mindjárt szétesik. Sietek leszögezni, mert az ágyra nem kívánok még egyszer visszatérni, nagyon kényelmesnek bizonyuét, kifejezetten jót aludtam rajta.

Van egy húsz éves „szétült” kis fotel is a szobámba, egy vasvázas bőr szék, meg egy szekrény, aminek három ajtaja van, de mind le van zárva. Szerencsére a negyedik ajtó le van szakadva, oda tudok pakolni néhány dolgot, meg a szekrény tetejére, mert alig ér a derekamig. Van egy kis fogas is, amire viszont nem lehet akasztani semmit, mert a szekrény fölött van a falon. A fogas mellé két tükör van a falnak támasztva, elég lenne egy is, az se kéne. Az egyik tükör előtt méretes kaktusz meredezik a plafon felé, mellette egy kisebb. Így, ha a tükröt is figyelembe vesszük, négy kaktusz van a szobában. A falakon gyűrött tapéta, rajuk pálmaágak lengedeznek, szubtrópusi hangulat…

Nem kell elhatároznom, hogy a bőröndömből nem pakolok ki, nincs is hova. Ilyeténképpen mostantól fogva állandóan útra készen vagyok. Remélem szerdán mindent sikerül visszadugdosnom oda, ahonnan kihúzogattam őket. És becsukni a bőröndömet.

Alekszej felfedezi, hogy az egyik ágynak nincs lakója, s megkérdezi nem alhatna-e meg ott, így ő is itt lehetne az istentiszteleten. Mondják, hogy megalhat. Itt ez ilyen egyszerűen megy.

Megkérdezzük, hol van a fürdőszoba, mert azt még nem láttuk. A második emeleten, mondják, de meleg víz az nincs. Fölmegyünk megnézni, hideg víz sincs. A kád fölött a csap szét van esve, ott sincs. Jó. A toiletben van mosdó, csap is, víz is. Jó. Jó hideg.

A ház teljesen be van lakva, van konyhája, étkezője, irodája, előszobák, lépcsőház, de a ház olyan 70 %-os készenlétben van.

Látszik, hogy nem volt pénz befejezni, viszont égetően szükség volt a helyre, el kellett kezdeni a munkát, hát berendezkedtek.

Viszont állandóan tele van emberekkel, 35-en laknak az épületben, akik a rehabilitációs program résztvevői, valamikor alkoholisták, kábítószeresek, hajléktalanok, bűnözők voltak, de megtértek, s most szociálismunkásnak, diakónusoknak, gyülekezeti munkatársnak tanulnak.

Vasárnap két istentisztelet van, tele van a helyiség, vannak vagy százan.  Énekkaruk van, három(!) lelkészük, programvezető, előadók, adminisztrátor, stb, és működik a dolog. Szerények a körülmények, de telve van a ház hittel, szeretettel, emberséggel.

Majd lesz meleg víz is egyszer, szekrény, ágy, meg kép a falon.

Viszont mikor bekapcsolom a számítógépemet három wifi internet is fölkínálja magát. Érdekes, mert kint vagyunk a város szélén, és itt a szomszédok is messze laknak. Jelszót viszont itt nem tud senki…

 

Szóval, elfoglalván szállásunkat Alexander bevisz a városközpontba (4 km), elindulunk Alekszejjel megnézni. Nem nehéz rájönni az embernek, ha még nem tudta volna, ez itt Szentpétervár Gödöllője. 25 km-re a várostól, van egyeteme, rengeteg parkja, s gyönyörű kastélya, a cárok dácsája, nyári rezidenciája. A város nagyon szép, szebb, mint Gödöllő, de azért a mi Kastélyunk impozánsabb… A parkja viszont olyan bámulatosan szép, hogy azt nehéz lesz a soron következő nagy parképítéssel behozni, tartok tőle.

Körbejárjuk a kastélyt, nem akarunk bemenni, pedig esik az eső, inkább sétálunk. Ámuldozunk, milyen lehet tavasszal és nyáron, ha szakadó esőben ilyen szép!

Kicsit hideg is van, azt hiszem most fogok megfázni, elindulunk hazafelé, pontosabban az állomáshoz, ott lehet taxit fogni.

 

Útközben megtaláljuk az evangélikus templomot, 150 évvel ezelőtt épült, olyan, mint az eszéki evangélikus templom, vörös téglából épült. Sikerül bemenni is, itt van egy idősebb hölgy, amolyan templom szolga, s elmondja, hogy egyébként pravoszláv vallású(!), de itt dolgozik. Vasárnap délután van orosz nyelvű istentisztelet, ha el tudunk „szabadulni” a másik helyről, eljövünk. 10 órakor finn-orosz nyelvű istentiszetelet van.

 

Útközben elhaladunk egy impozáns, életnagyságnál nagyobb Lenin szobor mellett, egy park sarkában áll. Ilyet mostanában ritkábban látni, bár Szentpétervárott is van egy pár, le szeretném fényképezni, de éppen lemerül a telefonom, sokat fényképeztem vakuval. Talán még egy sima fényképre bel lehet izzítani a telefont, de nem tudom bekapcsolni, mert nem emlékszem a pin- kódra, semmiképpen nem jut eszembe. Ez az orosz telefonom. A másik meg nincs nálam. Gondban leszek, mert ennek a telefonnak a pin-kódját, rendkívül ravasz módon, ebbe a telefonba írtam be és mentettem el „orosz pin-kód” néven. Úgyhogy meg kéne nyitni a telefonomat is, hogy meg tudjam nézni a pink-ódot. Viszont a pin-kód nélkül nem megy. Szerencsére otthon megvan, beírtam a noteszomba is.

Az állomáson eszünk egy húsos és káposztás kapusznyikot. A húsos még valahogy elmegy, de a káposztás olyan messze van attól, amit Mariska néni tudott sütni gyermekkoromban, mint Gödöllő Szentpétervártól, Mariska nénit pedig Isten nyugosztalja.

Újabb baj ígérkezik, a taxis nem találja a Polevaja ulicát, sőt senki nem tudja megmondani, hol van. Lehet, hogy Alekszej is rosszul emlékszik az utca nevére, csak véletlenül jegyezte meg, súgja nekem. Telefonomban van három itteni telefonszám is, node, a telefonom nem tudom használni, kéne a pin-kód. Kezd már nagyon kínos lenni a helyzet, a taxis is kezd ideges lenni, tudja többet nem fizetünk, mint amiben megállapodtunk. Tiszta szerencse, hogy előzetesen rögzítettük a fizetési fetételeket… Mondom Alexejnek, hogy hívja föl Pávelt, ő fölírta Alexander telefonszámát, s akkor őt fel tudjuk hívni, segítsen eligazodni az orosz tajgán, mert már egy kisebb erdőn is keresztül mentünk. Nincs meg neki Pavel telefonszáma, hiszen csak pár napja van telefonja. Akkor fel kéne hívni valakit, aki tudja Pável számát, aztán felhívni Pávelt, ő megmondja Alexander telefonszámát, s akkor átírjuk az orosz népmesét, a nagyapó nem a répát húzza ki a földből, hanem a kábelt a telefonból, mert olyan nagyra nőtt…

 

Ekkor, kisebb csoda történik, véletlenül megtaláljuk az utcát. Mindenki fellélegzik, én meg kifizetek 120 rubelt.

 

Alekszej nagyon elfáradt, lefekszik kis ágyacskájára (emeletes gyerek ágy), csöppet sem zavarja, hogy egy csomó ismeretlen mászkál körülötte, s alszik két órát.

Én meg dolgozom, most kezdem el készíteni a hétfői előadás vázlatát. Ez viszonylag egyszerű, de megpróbálok minél több szöveget oroszul összeszedni. Tele vagyok orosz anyagokkal, még én készítettem őket (az elmúlt három évben). A power pointos előadásból kitörlök minden képet (elmentem másképpen), s elkezdem szisztematikusan bővíteni azt az anyagot, amit Ninaval csiszolgattunk két estén át. A Zákeus programtól kezdve az Angyalfán keresztül az APAK programig mindenről van jó fordítású, szép anyagom oroszul. Végén annyira belelendülök, hogy érzem, jó előadás fog összeállni a végére. Ezzel elbíbelődök három órát, amikor megjelenik Alekszej. Kezdjük elölről olvasni a szöveget, mindent átnézünk, javítjuk itt-ott, bejelölöm a hangsúlyokat, kiegészítem egy-egy mondattal, s éjjel egy óra van, mire elkészülünk. Alekszej bíztat, hogy oroszul tartsam meg az előadást. Kezdek barátkozni a gondolattal, de még nem tudom, hogy lesz. Lesz tolmácsom, minden esetre, angolból, aminek az a hátránya, hogy sokkal kevesebbet lehet elmondani, mindenhez dupla idő kell. Ez viszont az előnye is… Ha úgy vesszük. Ezt a problémát átteszem holnap estére, még készülnöm kell az istentiszteletre. Viszont biztos, hogy oroszul fogok prédikálni.

 

Meg van minden napnak a maga baja… Neki hadd legyen meg, nekem úgysincs semmi. Bajom.

Fél három.

Szólj hozzá!

SZENTPÉTERVÁRI BLOG – November 27.

2009.11.28. 07:10 Roszík Gábor

Reggel arra ébredek, hogy ma nem lesz tükörtojás reggelire.Azért felkelek, pedig fél háromkor feküdtem le. Az ebédlőben nyüzsgés van, most látom, hogy itt szálltak meg nálunk a tegnapi zenekar tagjai.
Közben megérkezik Jelena, leül a szomszéd asztalhoz, nagyon morgolódik, s csak mondja és mondja, s közben forgatja a szemeit. Mikor bejön Mihail a férje, rázúdítja elégedetlenségét, majd nekem magyarázza, megöli, mert nem várta a busznál, a telefonját nem vette fel, s egyedül kellett átjönnie az erdőn, ahol pedig ő fél. Igaz, hogy már félkilenc van, de tök sötét. Teljesen igaza van, s megint mondja, hogy megöli férjét, én pedig gálánsan felajánlom segítségemet. Nagyon köszönöm, mondja, együtt fogunk ülni. Mindenki nevet, s látható, hogy nem lesz törvénysértés.
Egész délelőtt tartja a Vokál című órát, megígérem neki, hogy én is bemegyek. Egyszer-kétszer tényleg tiszteletemet teszem, de énekelnem szerencsére most sem kell. Most is elámulok csodálatos hangjától, oktatói stílusától, s hosszú perceket rögzítek telefonomra a jelenségből.
 
Délben tőle is, meg Mihailtól is búcsút veszek, mennek haza, én pedig holnap megyek tovább, már nem találkozunk. Jelena szól, hogy legközelebb, ha jövök, szeretnének otthonukban vendégül látni. Ez nagyon jólesik. Én is meghívom őket, látogassanak el Gödöllőre, s ezt komolyan is gondolom.
 
A nap hátralévő részében rektorunk előadásait hallgatom, a szünetben értékeljük a két hetet, amit itt töltöttem, kapok tőle egy vaskos könyvet ajándékba „A lutheránusokról Oroszországban”. Ilyen súlyos ajándékokra nem vagyok felkészülve, idefele is túlsúlyos volt a bőröndöm. Mindenesetre Puskinig elviszem, az a következő állomás.
Az előadások után estig készülök a vasárnapi szolgálatra, Puskinban fogok prédikálni. Deo Volente. Ha Isten is úgy akarja.
 
Aztán leginkább már csak azon jár az eszem, hogy holnap tovább megyek. Lassan kezdhetek csomagolni. Úgy számolom, ha a mai napot nem számítjuk (már elmúlt éjfél), már csak három nap van hátra, hazáig. Ez azért nem olyan sok.
Puskin tartalmasnak ígérkezik.

 

Szólj hozzá!

SZENTPÉTERVÁRI BLOG – November 26.

2009.11.27. 09:20 Roszík Gábor

 

Reggel arra ébredek, már fél nyolckor, hogy tükörtojás lesz reggelire. Ez kiveri az álmot a szemeimből, a múltkor is nagyon jó volt. A másik, ami felkelésre serkent, az Ermitázs. Négy hétig tartóztattam magam, pedig párszor elmentem mellette, minden nap eszembe jutott. Jó hogy a végére hagytam. Egy hét múlva még nagyon frissek lesznek az érzések.
Mikor megérkezem a Nevszkíjre, nagyon kicsi kerülőt teszek a Krisztus Feltámadása Templom felé. Moszkvában a Vörös téren található ehhez hasonlítható, de ez sokkal szebb. Olyan szép, hogy meg sem kísérlem leírni, meg lehet nézni az interneten. Két éve már alaposan megnéztem, kívül-belül, most csak körbe akarom járni. Talán nagy ritkán tartanak benne istentiszteletet, ma leginkább múzeum.
Nagyon megcsodálom, körbefényképezem, s most már tényleg irány az Ermitázs. Félig oldalazva kell mennem, vagy háttal, esik az eső, s úgy fúj a szél, hogy mindig kifordítja az esernyőmet. Ilyenkor ráfordulok a szélre, visszafordítja.
 
Az Ermitázsban bérelek egy idegenvezető szerkezetet, majdnem úgy néz ki, mint egy nagyobb telefon, csak be kell ütni a kép számát, ami előtt éppen állsz, s már hallod is a legfontosabbakat a képről. Szerencsém van, az orosz nyelvű sokkal olcsóbb, mint az angol, vagy más idegen nyelvű.
Először úgy tervezem, hogy elindulok valamerre találomra, s majd egyszer csak, odaérkezem a Rembrandt kép elé, kicsit váratlanul, mert még a térkép alapján sem tudnám megtalálni. Az Ermitázsban 350 terem van, mindössze.
Ezt az elképzelést még sem tudom megvalósítani, úgy érzem, azonnal oda kell mennem. Pár perc múlva már felismerem a terem hatalmas ajtaját, oldalról közelítem meg, s úgy megyek be a terembe, az ajtóval pont szemben van a festmény, hogy becsukom a szememet. Lépek négyet-ötöt, s ott állok csukott szemmel, s nem tudom, inkább nem akarom kinyitni a szememet. Ott állok, elképzelem a képet, végiggondolok rajta mindenkit, elmondhatatlan érzés, már az is, hogy ott állok előtte, így állok talán két percig, s mikor már nem bírom tovább, kinyitom a szememet. Egyszer próbáljátok ki. A legizgalmasabb akkor lesz, ha már másodszor vagytok itt.
Igen, itt van a Tékozló fiú hazatérére. Majdnem pontosan két éve álltam itt, négy órám volt összesen, sietnem kellett a repülőtérre. Azt a négy órát viszont itt töltöttem el. Egyetlen más képet nem láttam, akkor csak ezt. Sokáig vártam rá, elképzeltem a pillanatot, mikor meglátom először, s nem gondoltam, hogy valaha is eljutok ide. Hát még kétszer! Leírtam öt oldalban, ami történt, s amit akkor éreztem, gondoltam.
Most egy órát töltök el a kép előtt, aztán megnézem még azt az egy festményt, ami abban a teremben van. Egyáltalán nem emlékeztem rá, hogy az is ott van, az is Rembrandt, de akkor nem akartam megosztani magamat másik történettel: Ábrahám feláldozni készül Izsákot. Megrendítő kép, sokáig nézem. Aztán elindulok, a következő termekben további csodálatos Rembrandt képek, aztán holland, flamand, német festők, szobrok, szőnyegek, porcelánok, egyiptomi és görög tárgyak.
Néha leülök, az idegenvezető-szerkezet a fejemen lóg, mindig hallgatok valamit. Aztán elindulok visszafelé, a másik oldalon. Mikor oda érek, átmegyek hozzá, ott vagyok egy fél órát megint. Már eltelt három óra, de még van ugyanennyi.
Egy kicsit pihenek, s megyek tovább. Azt gondoltam, öttől zárásig még egyszer visszamegyek Rembrandthoz, s már öt óra van, én meg nem is tudom, hol vagyok, ez kész labirintus. Közben elsietek néhány Van Gogh meg Gauguin mellett, de nem állok meg, még egyszer szeretném látni azt. Megtalálom, megint ott vagyok egy keveset, elbúcsúzom, végiggondolom, megköszönöm, megtöltöm lelkemet, s aztán visszamegyek Van Goghékhoz. Ott van még Matisse, Cézanne, a mellette lévő termekben pedig Pissario, Renoir, Monet, Degas. Legalább ötven kép.
Nem sokkal arrább még vannak németalföldi képek, Brueghel, az ifjabb és öregebb, aztán de Cock, s végül egy nagy terem tele Rubens-sel. Van egy pár képe, melyeken lovak is vannak, ezeket előszeretettel fényképezem, főleg Csengének, lovát Rubens-nek hívják… Van Dyck-ot pedig, csak megemlítem.
 
Hatkor határozottan, de kedvesen kitessékelnek a Múzeumból, már éppen elég is volt. Már nem fúj a szél, nem esik az eső, éppen hogy csepereg.
Tíz perc múlva már a Kazanszkíj Székesegyházban vagyok, a rock koncert csak hatkor kezdődik az evangélikus templomban.
Most is, már a templom előterében hallom a gyönyörű éneket, de amikor belépek, tényleg énekelnek. Elkezdődött az esti liturgia, nem a főoltárnál, hanem mellette, de most is sokan vannak. Olyan érzésem van, mintha most hallanám először, de ezt már máskor is érzetem. Elképesztően szép, annyira örülök, „repes a szívem”, pedig búcsúzni jöttem. Ez itt az utolsó alkalom a Székesegyházban, a még hátralévő 5 napban be vagyok táblázva, és vidéken leszek. Most nem szeretnék arról tovább írni, hogy mit hallok, hogyan énekelnek a papok, hogyan szól a kórus, mert csak a legszenvedélyesebb hangon és elragadtatással tudnék írni erről, s ezt már megtettem korábban. Most is olyan.
A fiatal pap, aki most a fő liturgikus, nagyon szimpatikus, szép, erős hangja van. Aztán következik a liturgiának az a része, ami annyira szép. A hívek sorban odajárulnak a paphoz, közben megcsókolnak egy ikont, Krisztus van rajta, mellette áll egy nővér, mindig letörli, a pap mindenkit nagyon kedvesen és hangosan külön köszönt, s nem a kezét tartja, hogy csókolják meg, hanem a karját, rajta a palástot. Most én is beállok a sorba, a Krisztus ikon előtt keresztet vetek, meghajolok, s homlokommal megérintem. A pap a szembe néz, úgy köszönt, s ecsettel kezében szentelt olajjal keresztet rajzol a homlokomra. Homlokommal megérintem palástja ujját. Érzem a bársonyos finom olaj illatát. Megrendítő érzés. Bele lehetne venni új liturgiánkba otthon.
Azt hiszem lassan vége az istentiszteletnek, mert kinyílik egy kisebb oldalajtó a szentély mellett, egy fekete reverendás fiatal pap jön ki rajta, kezében remote kontroll, s egyenként ráirányítva, méltósággal, kikapcsolja a nagy csillárokat. Olyan ünnepélyesen csinálja, mintha ez is a liturgia része lenne. De hát az is. Az énekkar még énekel, félhomály van. A fő liturgikus pap pedig prédikál, hangja betölti az egész templomot.
Lassan elindulok kifelé. Az egyik talpas gyertyatartó, már a kijárat felé, látom teljesen üres. Veszek tíz darab gyertyát, s egyenként meggyújtom őket, és sorban imádkozva gondolok az otthoniakra: Ágnes, Dani, Linda, Miki, István, Zsófi, Fruzsi, Kinga, Anna, Csenge. Én meg itt. Szépen ég a tíz gyertya együtt.
Elbúcsúzok a Kazanszkíjtól, hiányozni fog.
 
Késve érkezem az evangélikus templomhoz, de még csak most pakol be a zenekar. Van még idő, elmegyek a sarki könyvesboltba, még a múltkor kinéztem egy könyvet, megveszem, Szolzsenyicin: „Rákos test”. A láger utáni időkről szól, ötvenes, hatvanas évek. Beleolvastam, nagyon érdekes lesz, s nem olyan nehéz olvasni, mint Dosztojevszkíjt. Az egyetlen dolog, amit öt hét alatt magamnak vettem.
 
Visszamegyek a templomban, még elég sokáig rendezkedik a zenekar. Finnoszágból jöttek, nagyon jól ismerik őket és szeretik itt, „Exit” a nevük. Ifjúsági énekeskönyvükben egy csomó ének van, amit az énekkar vezetője írt. Nagy kamionnal jöttek, az úton volt valami gond, ezért a késés. A templom teljesen tele, nagyon jó a hangulat.
Tetszett a koncert, nem heavy metal, nem is repp vagy nem tudom mi, de voltak reflektorok, füst, meg ilyesmi, kifejezetten szép zenét játszottak, kicsit néha olyan „santanás” volt, azt meg szeretem.
 
Közben volt elég idő, s beszéltem Stepannal, az ifi vezetőjével, elmondtam neki M. Balázs dolgát a Soproni Liciből, ő is nagyon örül neki. Rögtön el is küldtem Balázsnak az email címét, lefényképeztem, őt is és Eduardod is, mert itt volt az egész teológia Kolbinoból, a képeket is elküldtem Balázsnak, legyen teljes a „szolgáltatás.” Épüljön az orosz-magyar barátság és evangélikus testvériség!
 
Hálás vagyok e szép napért. Nagyon.

1 komment

süti beállítások módosítása