Reggel elég fáradtan ébredek, de mikor eszembe jut, hogy ma lazításképpen meghallgatok néhány előadást, rögtön felébredek. Már megy az óra, amikor bemegyek, Matthew tartja. Római levél. Óvatosan, disztingváltan kipakolom a cuccaimat, lap-topot, szótárt, minél kevesebb zajt csapjak, a konnektorba se dugom be a kábelt, ráérek majd szünetben, bekapcsolom a számítógépet. Úgy csinálok, mintha ott se lennék, mikor beizzik a gép, s jó hangosan benyomja a jellegzetes szignált. Erre hangosan szabadkozok, Matthew mosolyog, nem történt semmi, majd hozzáteszi, hogy egy professzortársa Amerikában erre mondta: az antikrisztus hangja. Ebben lehet is valami, s jól tesszük, ha komolyan vesszük a Római levél figyelmeztetését: „Mindnyájan elhajlottak, egyetemben haszontalanokká lettek, nincs, aki jót cselekedjék, nincsen csak egy is.” (Károli)
Az előadások után lakosztályomban csodálatos sült káposzta illata fogad. Tudom mi lesz az ebéd. Fából, vagy gipszkartonból készült fal van köztem és a konyha között, látszólag sehol egy rés, egy lyuk, lehet, hogy a tévékábel vagy villanyvezeték mellett jönnek az illatok.
Ebéd után pontos leírást kapok, hogyan jutok el vasárnap reggel Zelenogorszk felé, oda hívott Mihail, Jelena férje, állítólag remek kis evangélikus gyülekezet van arra felé, mintha már említettem volna, Szentpéterváron is túl, a tenger felé, s ha szerencsém van Jelena énekelni is fog. Ha nem felejtem el, viszek neki ajándékot, amit otthonról hoztam.
A szokásos időben elindulok a délutáni sétára Alekszejjel, s valahogy egyszer csak a tejről kezdek el beszélni. Erről eszembe jut, hogy az iskolában, midőn Vlagyimir Iljics életrajzát tanultuk oroszul, mindenki megtanulta, hogy „v tyurme Lenin píszal malakom…” Ezt elmesélem Alekszejnek, aki akkorát nevet, hogy csuda. Csodálkozom, és kérdezem: ezt te nem is tudtad??? Hogyne tudtam volna, hiszen nekünk is kötelező volt Lenin életrajzát tanulni, de te azt mondtad, hogy „píszal”, de nem „píszal”, hanem „piszál”. Hát erre jót nevetek én is. Nem csoda. (Gyerekek kedvéért: „Lenin tejjel írt a börtönben.” És nem tejjel p… (a többi kiderül a november 6-i blogból!) Én meg még mindig itt tartok…, oroszból.
Közben besétálunk a központba, ott van a mozi is, s kiderül, ismét játsszák (holnap is) Eizenstein A CÁR című filmjét, melyet Rettegett Ivánról készített. Már három hete nézem a plakátokat, mindenütt ezt hirdetik, a plakáton Iván és egy szerzetes, nagyon impressziv kép, már első alkalommal elhatározom, hogy megnézem. Szóval holnap Alekszejjel moziba megyek. Közben, hogy jobban képbe legyek, letöltök az internetről 12 oldalnyi anyagot Ivánról és a filmről. Az biztos benne lesz, amikor megölte a saját fiát, de vajon azt is mutatják majd, amikor a saját keze által kiontott emberek vérébe bokáig tocsog???? Már is megbántam a döntésemet, de lesz, ami lesz, s bízzunk Eizensteinbe, s Tarkovszkíjba, aki hibátlan precizitással elkészített filmnek mondja a CÁR-t. Holnap megtudom mi lesz, megtudjátok ti is. Ha még nem láttátok. Ha ez a film, az a film, egyáltalán.
S, ha már az előadásoknál tartunk, tegnap elfelejtettem megemlíteni, hogy december 12-én Szentpétervárott lép fel Whitney Houston. István fiam igazán megérdemelné, hogy itt maradjak még pár napot, s elmenjek a koncertre. Ez persze viccnek is rossz. Legfeljebb 12-én visszajövök. (Többszöri belépésre jogosító vízumom van, január 13-ig érvényes.)
Viszont készítek neki egy csodálatos fényképet: Whitney (plakátja) egy stílusus hirdetőoszlopon, mögötte teljes terjedelmében az Izakievszkíj Székesegyház.
Alekszejjel még benézünk a nagy magazinba, egy-két apróságot venni. Csodálatos tengeri ételek vannak, mindenféle kaviár, garnélarák, lazac meg ilyesmi, de most savanyított fokhagyma köti le a figyelmem. Kis hordóban egész savanyított fokhagyma fejek vannak. Veszek kettőt. Erősen lezárt nylonzacskóban hozom haza, de így is mindent körülleng az illata. Most visszaadom a konyhának az ételszagot, lerakom a fal mellé, szagolják ők is…
Estére beszélgetésre invitál Pavel, harmadéves teológus, már többször jelezte, hogy szeretne velem beszélgetni. Fél nyolckor érkezik meg, feleségével. Nagy fényképalbumot hoz, meséli életét. Négy év három hónapot ült börtönben, a kilencvenes években, ott tért meg. Azóta munkája mellett (sofőr, mindenféle járműre) gyülekezetet épít, börtönbe jár missziósként, s mutatja a fényképeket. Csita (Чита) városában laknak, a Bajkál tó közelében. Most, ebben a tanévben felesége is utána költözött, 12 éves kislányukkal együtt, húsz percre laknak ide, gyalog. Ott bérelnek egy lakást. Pavel nem dolgozik, tanul, felesége sem talált még munkát, nagyon nehezen vannak, jó lenne nekik segíteni. Otthon már elég hideg van ilyenkor, mondja, mínusz 10-15 fok, de ez semmi, mert mínusz 50-ig is lemegy a hideg, de néha mínusz 60 fok is van. Ezt tán el se hinném, de Aljona, az asszony olyan őszintén meséli, hogy kételkednem benne csúnya dolog lenne. Fél 11-ig beszélgetünk, s mondják, nyáron feltétlenül látogassam meg őket. A meghívást köszönettel elfogadom. Bár valahogy én inkább télen mennék, megnézném azt a hatvan fokot. Mínuszban.
Megöleljük egymást, s ezzel vége is a mai napnak.
