Már ébren vagyok reggel, mikor megszólal az ébresztő a telefonomon. A többiek is ébredeznek a szobában, öt idegen arc, de olyan kedvesen köszöntjük egymást, mintha régi ismerősök lennénk, vagy legalább is ők is a konferenciánkra jöttek volna, vagy már imádkoztunk volna együtt egyszer-kétszer. Itt úgy tűnik, gyakran ezzel kezdődnek a barátságok. A folyosón átöltözöm, ott van minden cuccom, nem akarok pizsamában levonulni a fürdőszobába, át az ebédlőn, ahol már reggelizik néhány kedves testvér.
Kicsit komplikált a procedúra, mindenki el tudja képzelni, de simán belefér.
A szobám előtt befejezem a toalettemet (hi-hi-hi-ha-ha-ha), összeszedem a töltőket, összesen négy darabot, s már összepakolva megyek le a reggelihez. Már az előbb észrevettem, hogy nincs gyümölcsjoghurt az asztalokon, így elhatározom, hogy ma nem eszek kását, sőt meg vagyok sértődve. Mikor leérek, a vendéglős néni rögtön megkérdezi, hogy kérek-e, persze tartom magam az elhatározásomhoz.
Pontosan kell indulnunk, mert hárman a vasútállomásra mennek, velük mennék én is, utaznak haza, a vendéglős testvér vinne, s aztán együtt mennénk a templomba. Azért mondom feltételes módban, mert a kocsija nem akar elindulni. A másik autó után kötik – mert kettő van -, hátha berántaná, elmennek, vontatva, megkerülik a fél tajgát, s visszajönnek ugyan úgy, egymáshoz kötve. Kíváncsi vagyok, mit tesz ilyenkor egy szibériai orosz ember, mindenestre első megoldásként elindulnak a másik autóval azok, akik utaznak. Vendéglősünk pedig odacipel egy hatalma propánbután gázpalackot, hozzákapcsol egy kis kályhát, aminek villany ventillátora is van, begyújtja, bekapcsolja, letakarja valami nagy pokróccal. Magyarázza: befagytak a gyertyák. Gondolom, azok jó mélyen vannak, kell egy kis idő, amíg átmelegszik. Én bemegyek, leveszem a kabátom, kényelembe helyezem magamat, bekacsolom a net-bookomat, de már szólnak is, lelkesen, hogy beindult az autó, indulás. Hatan ülünk az autóban, s annyira sietünk, hogy elfelejtenek imádkozni, ilyen eddig még itt nem fordult elő! Magamban fohászkodok, hogy megérkezzünk minden baj és veszedelem nélkül, ahogy Luthertől tanultuk: "Szent Angyalod legyen velünk, hogy a gonosz ellenség erőt ne vehessen rajtunk…” Ezt aztán többször elmondom, mert Andrej, így hívják a vendéglőstestvért, be akarja hozni a késést, s elhatározza, hogy 10-re a templomban leszünk, nem késünk el egy percet sem. Nem részletezem az utat, márt korábban megtettem, detto minden ugyan úgy!
Meg is érkezünk egy perccel 10 előtt, de akkor már megy a dicsőítés a templomban, sokan az előtérben ácsorognak, beszélgetnek, Armen a gyülekezeti teremben éppen a második rúd szalámit szeleteli az agapéra az istentisztelet utánra, nekem készít egy teát, leülünk, Andrej is, s megiszogatjuk a teácskát. Ezért volt ez a nagy rohanás? Érdekes, itt az emberek kényelmes tempóban élnek, de kint az utcán, érthető módon, mindenki siet. Az emberek nem ácsorognak, nem beszélgetnek az utcán, sietnek el egymás mellett, hát persze, mínusz 20 fokban ez természetes. Talán az autóban is ez van bennük, lazán mennek kilencven-százzal, s a lámpa előtt az utolsó pillanatban állnak meg.
No, lassan beszivárgunk az istentiszteletre, éppen az Amazing grace-t énekli a gyülekez oroszul. Ez szép itt is. Aztán megint átmennek rock-ba, s ez megy boldogan egy órán keresztül. Házigazdánk, aki talán mégsem beteg, mint ahogy arról tegnap értesültem, köszönti a gyülekezetet, majd felém fordul, s megkér, hogy én is mondjak pár szót. Mikor bejelenti, hogy Magyarországról van itt egy evangélikus lelkész, nagy tapsot kap, s elmondja, hogy milyen jóban van a tyumenyi német(!) evangélikus lelkésszel, majd fölsorolja az összes reformátor nevét, Lutherrel kezdve! Innen tudom meg, hogy itt is van evangélikus gyülekezet! Én pedig röviden köszöntöm a gyülekezetet, átadván a magyar evangélikusok, és püspököm üdvözletét, aki áldását küldi a jelenlévőkre. Erre felhatalmazásom is van, ami visszavonásig érvényes.Később aztán telefonon beszéltem a német-orosz kollégával, kedden délután három órakor találkozom vele.
11 –kor a vendég igehirdető lép a színre, s ezt nem rosszindulatból mondom, mert színpad van, ott van a zenekar, s a mikrofonok, Szentpétervárról jött, de még nem találkoztam vele. Szimpatikus középkorú lelkész, a férfiak szerepéről beszél a gyülekezetben Pát Timóteushoz írt első levele alapján (2,8). Csak 30 percig beszél, nyilván tudja, hogy utána a felesége lesz az igehirdető, s, ha már a férfiakról beszélt, átengedi neki a mikrofont. A kedves feleség, aki szintén nagyon rokonszenves, sőt attraktív, 50 percig prédikál. Nekem egy kicsit soknak tűnik, de itt hozzá vannak szokva.
Befejezésképpen megint fél óra éneklés van, aztán hirtelen vége lesz az egészen.
Beülünk a gyülekezeti terembe, megint teázunk, Armen nagyon finom húsos bureket hoz, még meleg, aztán visszamegyünk, mert kezdődik a következő istentisztelet. Szerencsére itt csak Szergej kap szót, Moszkvából, de fegyelmezett a 10 percével, mert tudja, utána rögtön indulunk a vasútállomásra, megint hárman mennek haza, ő meg a repülőtérre.
El is indulunk, Armennel, de kiderül, annyira azért nem sietünk, mert belefér még egy városnézés, mivel Szergej is például, most van először Tyumenyben. Szép város, nagyon tetszenek a régi, fából épült házak, zölt-kék-piros színűre festve, de csak az ablakok, vagy körülötte. Néha megállunk, hogy fényképezni tudjunk. Bemegyünk egy 300 éves orthodox templomban is, már csak kevesen vannak benne, néhány gyertya ég csak, vagy pislákol, átható gyertyafüst és tömjén illat, csodálatos érzés nekem, a zajos istentisztelet után, s hallom belülről a papok és a kórus énekét: Goszpodi pomiluj!
Rádöbbenek, hogy nagyon hiányzik, hogy részt vegyek egy pravoszláv liturgián.
Gyönyörű a templom szentélye, 300 éves freskók körben a falon. Közben eszembe jut, háromszáz évvel ezelőtt építették Albertiben is az első templomot, sok ezer kilométerre innen, érdekes erre gondolni.
Mielőtt az állomásra mennénk, fel kell ugrani egy lakótelepi lakásba, ami egyébként egy rehabilitációs központja Armen gyülekezetének, s a fiúk, akik elutazóban vannak, itt voltak elszállásolva, itt maradt még pár cuccuk. A földre letett matracokon aludtak. Csak a hangulat kedvéért írom, tök jó!
Ami föltűnt még, hogy az emeletre menvén, már lakáson belül, negyven centis lépcsőfokokon kellett fölmenni, a legfölső lépcsőfok pedig kb. 15 centis volt, mindkét fordulóban. Talán nem tűnt volna fel, ha már több értekezést nem írtam volna Oroszországban a különös lépcsőkre irányuló megfigyeléseimről. Ki érti? Ezt direkt csinálják? A tajgában is a szállodába három negyvencentis falépcsőn kellett felmenni. Ezek véletlenek?
Aztán kimegyünk a repülőtérre, elköszönünk Szergejtől, vissza megyünk a vasútállomásra, ott is búcsúzkodunk, s végül megint a templomban kötünk ki.
Most a délelőtti lelkésznő fiataloknak tart előadást, ott van Armen kislánya is, 11 éves, a többiek is hasonló korúak, de van fiatalabb is.
Férfi és nő kapcsolatáról beszél, statisztikát mutat az aids-esek számáról különböző országokban, amikor Armen szól, hogy induljunk, már felesége is kabátban van, a kislány is kijött. Még kintről látom, hogy a vásznon megjelenik egy diakép: SAFE SEX? NO!
(Így, angolul.)
Itt komolyan veszik a felvilágosítást, kérem, Szibériában vagyunk.
Armenék lakótelepi lakásban laknak, átengedték nekem a szobájukat pár napra, s beköltöztek Anna lányuk szobájába, most ők alszanak a földön, matracon.
Míg Natasa főz, Armennel beszélgetünk a konyhában, konferenciáról, munkáról, családról. A pulton nagyméretű bekeretezett kép, rajta mosolygós, nagy bajuszú férfi. Armen édesapja, mondja, két hónappal ezelőtt halt meg autóbalesetben. Nagyon szeretett sakkozni, s éppen egy sakkpartira igyekezett négy barátjával, amikor egy útkeresztezésben beléjük rohant egy őrült. Mind az öten azonnal meghaltak. Innen délre laktak, jó messzire, de azért gyakran találkoztak, éppen otthon voltak nem sokkal korábban. Édesanyja most a nővérénél lakik 2000 km-re északra innen. Mikor utoljára voltak náluk, mínusz 53 fok volt, meséli Armen.
Nagyon szerették az édesapjukat.
Armen különben egy évben született a nővérével, ő decemberben, nővére januárban, s 10 évig együtt jártak iskolába.
Egy sms zökkent ki a beszélgetésből: Armenéket kéri egy ismerősük, hogy imádkozzanak a kislányukért, aki beteg. Rögtön meg is teszik, s aztán másról kezdünk el beszélgetni.
Natasa finom vacsorát készített: lazacot mindenféle salátával. Desszertként különféle gyümölcsöket tálal, s fenyőfa (toboz) magot rágcsálunk, amit úgy kell kibontani a héjából, mint a napraforgót. Nagyon egészséges, a mókusok is ezért eszik.
Elalvás előtt még élvezem az internet, illetve szkájp áldásait, éppen most beszéltem Csengével. Sajnos nem láttam, a kamerát - nála, „nem lehet csatlakoztatni”.
Talán holnap.
Reméljük lesz.
