Nagyon érdekes dolgok nem történtek ma, legalábbis délután négyig. Reggel kicsit bosszankodtam, hogy tegnap dél óta nincs internet, s sőt most se, a főépületben nem tudják helyreállítani az áramszolgáltatást. Érdekes, minden környező házban van villany, nálam is, csak ott nincs. A rektor titkárnője szimpatizál velem, kedvesen felajánlja gépét, hogy használjam. A fontosabb leveleket el is olvasom, meg is válaszolom, de a tegnap írt blogomat nem tudja bevenni a rendszer, jó párszor próbálkoztam. Talán holnap sikerülni fog.
Egészen négyig a szobámban dolgozom, még mindig a prezentáción, ki sem mozdulok, csak éppen ebédelni.
Jó, hogy végre négy óra van, megyünk sétálni Alekszej-jel. Újabb útvonalat talál, azon baktatunk a hóban, s közben mesélem a 88-89-es eseményeket, nagy érdeklődést tanúsít. Amikor az 56-os forradalmat említem, megkérdezi, hogy az milyen forradalom volt. Hogyhogy milyen, kérdezem. Hát szocialista, vagy demokratikus, vagy milyen? Mert náluk szocialista volt, anno. Mondom neki, hogy ugye 56-ban Magyarországon forradalom volt, ezt tudod. Nem? S erre azt mondja, a világ legtermészetesebb hangján, hogy nem hallott róla! Ember, hát tőrt döftünk a kommunizmusba, az egész Szovjetunióba, sokkoló ütést mértünk a rendszerre, ezért lett vége annak 20 éve! Bejöttek a szovjet csapatok, lemészároltak egy csomó embert, fölakasztottak több százat (Kádárékkal közösen), köztük a miniszterelnököt, százezrek menekültek az országból! Erről nem hallottál? Nem tudott erről! Nem beszéltek róla, csak azt tudja, hogy Csehszlovákiában volt valami 68-ban, a Varsói Szerződés országai megvédtek egy csomó embert… Magyarországról egyébként is keveset tudnak arrafelé, lent a mongol határ mellett.
Hogy mik vannak?
És olyan különben sincs, hogy szocialista forradalom, mondom neki. Az csak egyféle van, ami nálunk volt.
Közben elmesélem neki a 89-es eseményeket, hogyan lettem képviselő, erről kezdtünk el beszélni eredetileg is. Azt mondta, hogy ez náluk lehetetlen lett volna, én meg mondtam neki, hogy nálunk is. Egészen addig. Akkor nektek miért sikerült? - kérdezi. Mert akkor kezdtünk neki, amikor azért még börtönjárt volna, de mire nekifogtak, már nem volt nekik mivel. Ezt hívják forradalomnak. Forradalmat csináltunk Gödöllőn, s egyszer csak azt vettük észre, hogy nem börtönben vagyunk, hanem a Parlamentben. Egy évvel korábban, fél évvel korábban, három hónappal korábban, de lehet, hogy két héttel korábban is börtönben ébredtük volna. Gödöllőn a forradalom Karácsony és újév között „tört ki”, tulajdonképpen, s ez nekünk nagyon jó volt. Az elvtársak is ünnepeltek, a két ünnep között lazított az ország. Mire pedig kijózanodtak, már késő volt. Nekik.
És miért pont te, kérdezi barátom, de a válasz erre nem egyszerű. Arra már rájöttem, hogy azért kellet nekem képviselőnek lennem, hogy létrehozzam az ország első anyaotthonát, a börtönmissziót, idősek otthonát, és hogy most itt legyek. Ez biztos és fontos. Másra már nem is emlékszem azokból az időkből. (Dehogynem!)
Fél hatra megjövünk, még nem ocsúdtam föl a megdöbbenéstől.
Vacsorát főzök, nyakon öntök egy zacskó levesport forró vízzel, csodálatos. Ez egy komplett vacsora.
Hétig tanulok, akkor fölcsavarok a dombra, kezdődik az istentiszteket. Minden kedden van, főleg diákoknak, akik itt tanulnak. Az istentisztelet másfélórát tart, eléggé össze-vissza énekelik a liturgiát az énekeskönyvből, nekem úgy tűnik, mert a mellettem lévő diák sem találja meg, hogy hol is tartanak, pedig perfekt orosz. Mind a ketten keressük, végül én előbb találom meg, mutatom neki, hol kell énekelni.
Lassú, vontatott az egész, a lelkész unalmasan prédikál, semmi tűz vagy lelkesedés. Valami nem stimmel. Itt nem érzi azt az ember, hogy egyszerűen nem tud kimenni, mert odaragadt a talpa…, és mert… Mert.
Egyébként mindenki mély áhítattal éli át az együttlétet. Az egyik teológus, aki mindig mellényt hord és zsebórát, hosszú ezüstlánccal, kifele menet úgy hajol meg az oltár felé – ilyet még templomban nem láttam -, hogy bal lábát jó 30 centire előrehelyezi, nem hajlítja meg, csak a másikat, úgy, mint d’Artagnan. A szobámban próbáltam, hogyan kell így meghajolni, percekbe telt, míg rá tudtam jönni.
Hazafelé látom, megjött a villany az új korpuszba, ez a fő épület. A netet meg sem nézem, mert az a könyvtáros nélkül úgysem megy.
Sietek a számítógépemért, vár Nina, hogy átnézzük a fordítást, amit ma készítettem.
Nina óriási tévedésben van, mert azt hiszi, hogy a Tudományos Akadémián fogok előadást tartani, vagy szépirodalmi pályázatot készülök benyújtani, mert olyan szavakat keres elő, melyeket normális orosz ember életében nem használ, mert ő igényes. Nagy nehezen sikerül megértetnem vele, hogy ha valami jó, akkor nyugodjon bele, s ne akarja tökéletesre formálni. Egyszer megkérdezem tőle, hogy úgy egyébként az a mondat, ami a harmincadik verzió előtt volt (ti. az eredeti, s.k.), az tulajdonképpen úgy eltekintve a hoch-russisch alűröktől, úgy nagyon egyszerűen tényleg miért nem jó, akkor azt mondta, hogy jó volt az is, de nem elég szép.
Na tehát, ha még itt lennék egy hónapig, s minden nap két órát tanulnék Ninával, félretennék mindent, hogy életem hátralévő idejét Rozsgyesztvenszkíj fordítással töltsem, Dosztojevszkíjt pedig fejen állva visszafelé is könnyedén olvasnám, miközben az Anyegint fordítom horvátra.
Esküszöm, olyan jót még nem aludtam amióta itt vagyok, mint most fogok.
Pá, mindenkinek.
