Az istentiszteletre, viszem magammal orosz nyelvű Bibliámat, meg a kis újszövetségemet, ami akkora, hogy a kabátom zsebében elfér. Édesanyámtól kaptam, s már az általános iskolába magammal hordtam, egy kis kabátom titkos zsebében… A vendég finn csoport okán kétnyelvű lesz az istentisztelet, itt van a lelkészük is. Szépen gyülekeznek az emberek. Először észreveszem, hogy nem hoztam tollat, meg a kis noteszomat, amit mindig magammal viszek, hogy jegyzetelni tudjak. Sokáig nem bosszankodok emiatt, mert az egyik zsebemben találok egy tollat, sőt egy darab papírt is. Mikor leülök, látom, hogy nem hoztam el a telefonomat, amivel fényképezni tudok. Ez már annyira bosszant – még van öt perc -, hogy hazaszaladok érte. Éppen visszaérek a kezdésre, a kabátomat a kinti fogason hagyom. No lám, most meg a kis Újszövetségemet hagytam a kabátom zsebében. Már ott is marad. (Ez már kezd aggasztó lenni. Minap hátizsákkal indultam az előadásra, vittem magammal a lap-topot is. Meg mindenfélét, ami kell. Mikor kipakoltam vettem észre, hogy a jegyzetfüzetemet nem hoztam. Az első szünetben hazaszaladok érte, nem találom az asztalomon. Nyilván mégis a hátizsákban van, annak is van annyi része. Visszamegyek. Nincs ott se. Akkor mégis csak otthon hagyhattam. Második szünetben hazaszaladok megint. Meg is találom egy félrerakott papírhalom között, kirakom az asztalra. Megiszok egy pohár vizet, rohanok vissza az előadásra. Mikor leülök, veszem észre, a füzetet otthon hagytam az asztalon… Na, ez már majdnem olyan, mint amikor egyszer, még otthon, lázasan kerestem a telefonomat, percekig. Benéztem a függöny mögé, asztal alá, kipakoltam a táskámat, kerestem a dolgozószobában az asztalon, kabátomba, konyhába, össze-vissza járkáltam a lakásba. Meg lett a végén. És hol volt? Mindvégig a „fülemen”, beszéltem rajta. Tanúm van rá.)
Közben „megy” az istentisztelet, finnül és oroszul. Finn énekeskönyvből énekelünk, s érdekes, a legegyszerűbb parasztasszony is, legalább is énekelni, tud finnül. Ez itt majdnem mindenhol így van, mert a kommunizmus alatt nem volt csak finn énekeskönyvük. Finnül én is szépen énekelek. Szerencsére prédikáció csak egy van, oroszul. Minden más két nyelven. A lelkész megint olyan gyorsan mondja be az igehelyet, hogy csak annyit kapok el belőle, hogy 22. fejezet. Most értem meg a reformátusokat, ők egymás után kétszer is elmondják, honnan fogják felolvasni a textust, jó nekik… Eltelik öt perc is, mire megtalálom az igehelyet, kizárásos alapon, az orosz Bibliámban.
Elénekelünk vagy 6-8 éneket, egy sem ismerős, s ez furcsa. Még tart az úrvacsoraosztás, amikor kikeresem az utolsó éneket, hátha ismerős lesz. S csoda történik, mert elsőre kiblattolom, pedig a szolmizálás nem az erősségem: „Vigyázzatok, azt kiáltják…”, s mire a végét dúdolom (magamban), elfogy az utolsó hangjegy is. S tényleg, pár perc múlva ezt orgonálja a kántor. Nagyon meglepődök, s annyira megörülök, hogy azt gondolom, miért nem lettem ének tanár? (Elhatároztam, jövő szerdán én is beéneklek a szemináriumban.)
Az istentisztelet után többekkel beszélgetek, majd leülök egy asztalhoz, ahol az egyik teológus ül, s bemutat a többieknek. Szomszédom rögtön megszólal: „en matyar vatyok”, így. Végem van, gondoltam, most magyarul fogok beszélgetni. „S honnan tetszett jönni?”, kérdezem, de ezt már nem érti. Kiderül, Kárpátaljáról ide jött férjhez, 45 évvel ezelőtt, s elfelejtett magyarul. Én is 45 éve kezdtem el oroszul tanulni. Ugyan nem felejtettem el 45 év alatt semmit, nem volt mit, mert amit akkor megtanultam, igyekeztem már másnap elfelejteni… S ez mindig sikerült. Sajnos.
Délután kettőkor ifjúsági istentisztelet van, arra is elmegyek, szlovák barátunk és egy teológus szolgál. Most nem felejtek otthon semmit, igaz véletlenül a perselybe ötszáz rubelt dobtam, százat helyett… Ezen már változtatni nem lehet, belenyugszom.
Négykor szokásos sétánkra indulunk Alekszej Nikolajevics mongol barátommal, s megcélozzuk a pravoszláv templomot, itt van, alig 15 percre, már tényleg Koltusiban. A templom lehet vagy 200 éves, kívül-belül fából, bemenni nem tudunk, már zárva. Liturgia kedden este és szerdán reggel. Már hiányzik ez is, feltétlenül eljövök.
Ez a központ, van itt mindenféle bolt, kocsma, biliárd terem, étterem, megnézegetem őket.
Kicsit arrébb Pavlov hatalmas szobra, természetesen kutyával, a lábainál hever. Nyilván folyik a nyála, de ez most nem látszik, belepte a hó. Mögötte a híres „Pavlov Genetikai Kutatóintézet”.
Kezd hideg lenni, mínusz 8-10 fok. De ez csak a kezdet. Van ennél rosszabb is, Szibériában, mínusz 30-40 fok, mesélte az egyik novoszibirszki teológus a szaunában múlt héten. S olyankor hogy zajlik az élet, kérdeztem. Úgy, mint máskor, mondja, „normalno”. De a gyerekek nem mennek iskolába, ugye, kérdezem. Mennek, mondja, de csak 40 fokig. Ha 42, akkor már nem kell iskolába menniük. Ez azért érthető is, hiszen hetekig nem állhat le az élet egy kis hideg miatt!!!!
Este még van egy program, kis ünnepség, ma szentelték pappá az egyik professzort. Már 20 éve tudós és diakónus, Kazanban lakik, Tatársztán fővárosában, ami mondták, itt van a közelben, nem több mint 1600 km-re. Ma jött el annak is az ideje, hogy pap legyen, szép nap.
Nekem pont félidő itt, azért ez se rossz.
Jöhet a következő.
