Tegnap este csodás híreket kaptam Marcitól, megvolt az első teológus-börtönlátogatás Vácott, az APAC körleten, s olyan lelkesen számol be róla, később Balázs is Domonyból, hogy teljesen meg vagyok indulva. Nagyon jó kezdet, s bízom benne, hogy jó lesz a folytatás is. Teológusok a börtönben: áldás!
Ma folytatni készülünk a tárgyalást Jannal, ez a televíziós dolog egyre jobban tetszik. Dél körül találkozunk.
Előtte elmegyek, megnézem a református teológiát, lássam: hova nem fogok menni a jövő héten.
Furstadtckaja ulica, piszok jó helyen van, a német konzulátus is ebben az épületben található. Nagy nehezen jutok csak be, mert a belső udvarban nem tudok rájönni melyik ajtón próbálkozzam, Körben van nyolc ajtó. Van három telefonszámom is, az egyik a titkárnőé, húsz perce hívogatom, mire végre az egyiket felveszik. Már csaj két diák van itt, ők is készülnek haza pár nap múlva. Szergej Ukrajnából való, kicsit beszélgetünk, összehaverkodunk, ő is megerősíti, pár nap múlna tök üres lesz a ház… Megmutatja a „szobámat”, nappalit, konyhát, mindent. Nagyon király. Öt csillagos. Két metrómegállóra a Nevszkij Prospektől. Kiderül Natasa, a titkárnő csak pár óra múlva jön be, addig nem várok. Felhívom, mennyibe kerülne, ha itt laknék. Ötven Euró. Egy hétre!
Már eldöntöm, ide akkor se jövök, inkább megyek Koltusin-ba, nem akarok egyedül lenni.
Mire beérek Janhoz, bár még sok megbeszélni valónk van, Jan elkészíttette a megbízólevelemet, teljes felhatalmazás kapok az orosz nyelvű TV adások magyarországi képviseletére. Ez természetesen nem állás, nincs pénz, nincs fizetés, jószolgálati tevékenység... És valóban, mennyi jó származhat belőle! Estére, mire megjövök, honlapjukon már fönt is a hír. Ha gyorsak vagytok, még láthatjátok: www.tbnrussia.hu
Az interjú is fönt van a neten: www.accr.hu pa ruszki…
Háromra megyek Ellához, nyugdíjas orosz nyelvtanár. Gondoltam, ha már itt vagyok, fölszedek valamit oroszból is… Ella olyan, mintha egy orosz mesekönyvből lépett volna ki, mint Holle anyó, tündéri. Két órát beszélgetünk. Ha nagy hülyeséget mondok, szívből kacag, kezét a szája elé teszi (gondolom ki ne röpüljön a protézise), de ez egyáltalán nem bántó. Aztán kifejti, miért nevetett. Például, azt mondtam, hogy píszal, s nem azt hogy piszál… Nem mindegy. Az előző szerint „pisiltem”, az utóbbi szerint „írtam”, persze levelet… Ezen már együtt kacagunk, s van még egy pár ilyen jelenet.
Holnap folytatjuk.
Buszom pont a Kazanszkíj Székesegyház előtt áll meg. Természetesen bemegyek. Most is van valami érdekes: a központi oltár előtt nyolc asztal egymás mellé illesztve, kettesével egymás mellett, szép fehér terítővel leterítve, körülötte apácák sürgölődnek, az egész elkerítve zsineggel, körbe rengeteg ember. Az asztal lassan roskadásig megrakva mindenféle élelemmel, az emberek sorba nyújtják oda az apácáknak adományaikat. Kenyér, sütemény, keksz, tea, csokoládé, cukor, méz, olaj, befőtt, kávé, meg mindenféle. Nekem is lenne mit odatenni. Mindenki ad az adománya mellé egy-egy hosszú vékony gyertyát, amit az apácák meg is gyújtanak. Hálaadás ünnepe van, s mindenki hoz valamit, abból, amije van. Aztán majd szétosztják a szegények között. Közben a papok is sürgölődnek, ki-be jönnek, megy az ének, kórus, gyönyörű.
Egyszer csak kinyílik a fő oltár szárnyas ajtaja, ami öt méter magas, mintha tiszta ezüstből lenne, fölötte hatalmas diadalív, méltóságteljes és monumentális, 16 pap jön ki rajta, később még kettő, ezüstös, aranyos palástban, piros stólával némelyik, kezükben gyertya. A hívek földig hajolnak. Énekelnek a papok, énekel a kórus, megszentelik az adományokat, mennek körbe füstölővel. Mindent betölt a tömjén édes füstje. Szeretem. Mint a méz.
