Már régen elhatároztam, hogy mosni is fogok, van automata mosógépem, mikor megjöttem fölajánlottak mosóport is. A tegnapi vasalás további házimunkára ösztönöz, kérek mosóport, kapok is. A mosás tárgya két darab, azaz egy pár papucs. Valamikor hó fehér volt, a Windsori Kastélyban kaptam pár éve, ott vendégeskedtem. Rendkívül finom anyagból készült, pehely könnyű, a királyi család is pont ilyet használ (Fülöp hercegen is ez volt, amikor összefutottunk a folyosón, de ez egy másik történet…). Mindkét papucsba arany fonállal bele hímezve a királyi címer, baloldalon ágaskodó oroszlán, jobb oldalon ágaskodó paripa, köztük az angol királyi korona, alatta gyönyörű ornamentika, mintha faragott dísz tartaná. Féltenyérnyi nagyságú, kézzel hímezve. Jellegzetessége még a papucsnak, hogy számozott példány (0807), azóta is bosszant, hogy elfelejtettem aláíratni Erzsébettel. Mindegy, majd legközelebb pótolom.
És most ez a papucs, amit otthon vitrinbe kellene tartanom, vagy legalább is a sváziföldi király ajándéka mellett, amit személyesen nekem küldött 1999-ben (afrikai faragott színes férfi és női maszk, de ez csak egy része az ajándéknak), most itt van, olyan koszosan, hogy sírnom kéne tőle. Mélyszürke színe lett, kívül belül, el sem tudom képzelni hogyan, hiszen utcára nem mentem vele, fordítva sem raktam le a földre, sőt egy darabig éjszakára a párnám alá tettem…
Óvatosan elhelyezem a mosógép dobjában, kiválasztok egy kímélő, takarékos 40 fokos programot, s mivel nem tudom eldönteni, hogy a három tartály közül melyikbe öntsem a mosóport, bölcs és nagyvonalú döntést hozok: az egészet rászórom a papucsra. Mosógép lezár, indít, s már nyomja is bele a vizet. Azt most nem írom le, hogy a mosógép mit csinál (ugyanazt, mint otthon), de azért mikor leáll, remegve nyitom ki, s veszem ki a papucsot. Gyönyörű hófehér, mint új korában. Nagyon boldog vagyok, azt hiszem, ma megint vele alszom.
Közben készülök a délutáni előadásra, külön kis meghívókat készítünk a titkárnővel, mindenkinek ebédnél személyesen átadok egyet, biztos, ami biztos. Hátha nem vették észre a faliújságon a hirdetést.
Már háromkor az előadóba vagyok, negyed ötkor kezdődik az előadás, összedugok minden kábelt, kifejezetten rossz előérzeteim vannak. Beindítom a cuccot, megjelenik a „windows”, aztán el is tűnik, úgy, mint rendesen. Kiráz a hideg, azt hiszem tévedésről van szó. Mindent kikapcsolok, aztán mindent be, ugyanaz történik. Most meg leizzadok. Próbálom a múltkor kipróbált lépéseket, most sem segítenek. Lenyugszom, Istenem most kérlek, segíts, s elhatározom, hogy megtalálom a megoldást. A múltkor külön is kértem „Misitől”, hogy mutassa meg mit csinált, soha nem lehet tudni. Halványan emlékszem valamire, kattintgatok ide-oda, csak úgy intuitíve, megnyitok valamit, s erre megjelenik az az ablak, ami a múltkor is. Innen már simán megy minden, emlékszem mindenre, innen már csak egy helyre lehet kattintani, megteszem ezt a bártor lépést. S láss csodát, megjelenik a kép a vásznon, mert az van, a plafonról kell lehúzni, bizony, minden rendben.
Most annyira fel vagyok dobva, hogy azt gondolom, kissé elbizakodva, hogy magam is „Misi” lettem. Különben már tényleg az, mert vannak, akik egyenesen Gabor Mihailovicsnak hívnak.
Nagyon meglepődőm, mert kimegyek egy percre, s mire visszajövök már vagy húszan vannak a teremben. Ez azért is szép szám, mert jelenleg a hallgatók összlétszáma 19. És nincs itt mindenki. Eljöttek viszont irodai dolgozók is, titkárnő, adminisztrátor, s még egy takarító néni is beül.
Nagyon jól megy minden, őszinte az érdeklődés, boldog vagyok.
Vacsora után még dolgozom másfél órát Alekszejjel, aztán következik a szerda esti szauna, ez a harmadik, amióta itt vagyok, s most különösen jól esik.
Fölmegyek az olvasóba, hogy megnézzem az emailjeimet. Nagyon meglepődök először, mert kapok egy meghívót egy „Orosz Estre”, december 18-ra, ekkor és ekkor, az nem derül ki belőle, hogy melyik városban. Szöveg meg nincs hozzá. Gondolom nem lehet véletlen, hogy pont most, pont itt ilyen meghívót küld valaki. Megköszönöm.
Aztán látom, hogy M. Balázs is írt egy emailt, Sopronból, a Liceumból, ahol tanít meg lelkészkedik, s azt írja, hogy elhatározták a suliban, hogy megint elkezdenek oroszul tanítani (!), felkelteni a diákok érdeklődését az orosz nyelv iránt, az orosz irodalom és kultúra iránt, i tak daljee… Hát ennek nagyon örülök. Balázs kéri, hogy segítsek evangélikus kapcsolatok keresni, iskolával, gyülekezettel, fiatalokkal. Így kezdődnek nagy és fontos dolgok.
Kimegyek a konyhába, ott teáznak, beszélgetnek a teológusok, valamennyien ott voltak az előadáson. Kérdezem, hogy emlékeznek-e arra a fiatal lelkészre, akit az egyik képen láttunk, éppen tolmácsol alelnökünknek, aki Washingtonból jött, az egyik konferencián, s mondtam, hogy mikor teológus volt őt éven keresztül együtt jártunk börtönbe a börtönmisszióval? Mondják, hogy emlékeznek. Nos, most kaptam éppen levelet Balázstól, s elmondom miért. Rögtön kapok két nevet, email címet, örömmel segítenek, várják a kapcsolatfelvételt, majd a többit kitalálják. Már megyek is írni Balázsnak: elkezdődött a kapcsolatfelvétel, küldöm a neveket, elérhetőséget. Nagyon örülök, hogy itt ilyen gyorsan mennek a dolgok, öt perce kaptam meg Balázs levelét… J
Bár a projektort sikerült bravúrosan üzembe helyeznem, mégis úgy érzem, ez a nap poénja! Már megérte, hogy eljöttem ide, akár már haza is mehetek… De előbb még lesz az Ermitázsba, holnap, egész nap. Vár a Tékozló Fiú Hazatérése (Rembrandt), meg az Atya.
Ámen
