Nagyon kellemes öt órai út után simán landolt a gép a krasznojarszki leszállópályán, olyannyira szépen, hogy megtapsolták az utasok. Többnyire az időt a Российская Газета olvasásával töltöttem, elolvastam és kiszótáraztam egy cikket – a főoldalon volt olvasható -, grúz terroristák támadásáról, az egyik orosz légidesszantos egység vezetői ellen, akik szándékosan frontálisan ütköztek a tábornok autójával, aki súlyosan megsérült, de nem halt meg senki. Nagy esemény volt, hiszen a harmadik oldalon Putyin áll a tábornok kórházi ágya mellett jóságos és bíztató tekintettel, s két kézzel fogja a parancsnok bekötözött jobb kezét, aki az oxigén maszk alatt nem tudni hogyan érzi magát, mellette a főorvos áll, kedvesen mosolyog. Én is örülök, mert nem sokon múlott Владимир Шаман és társai élete.
Közben bőséges vacsorát kapunk, ami elegendő, főleg így éjfél fele, a vodkáért fizetni kell, de nem ezért nem kérek.
Tehát megérkezünk, s nem kis izgalommal lépek életembe először Szibéria földjére. Annyira azért nem, hogy megcsókoljam, mert nem meghatódva vagyok, sokkal inkább furcsa érzés ott járni, ahol eleink (enyéim is) annyit szenvedtek, s milliók haltak meg a Gulágon. Ez is meg a Don is azért nagyon messze van innen. Én meg testvérekhez jöttem.
Sálat, kesztyűt, sapkát készenlétbe helyeztem, hogy kiszállás után, nehogy percek alatt megfagyjak, de meglepetésemre kellemes plusz 5 fok van. Még a kabátom zipzárját sem húzom fel, otthon hidegebb volt. Farkasüvöltésről nem is beszélve! Már Szibéria sem a régi.
A repülőtéren Szergej kollégám vár nagy szeretettel, mondja, gyorsan elvisz a szálláshelyemre, hogy tudjak még aludni egyet, ami nem is lenne rossz, mert otthon ilyenkor szoktam lefeküdni, s aztán siet vissza, mert másfél óra múlva jön Misa, szintén Moszkvából, s a város 40 km-re van. Gyorsan megegyezünk, hogy azért nem érdemes visszamenni, várjuk meg Misa gépét, s legalább őt már egy egész nemzetközi delegáció fogja várni. Misát ez meg is illeti, hiszen ő volt a Szibériai Börtönmisszió alapítója, itt lelkészkedett sokáig, s most Moszkva mellett egy evangéliumi gyülekezetet pásztorol. Addig is, míg megérkezik, finom orosz gyümölcsteát iszogatunk a reptéri restibe, Szergej mesél a gyülekezetéről, börtönmisszióról, konferenciáról. Mikor Misa megérkezik örömmel öleljük meg egymást, csak most derült ki – ő persze már tudta -, hogy háromszor is találkoztunk már. Öt éve a moszkvai, és tallini, három éve pedig a szentpétervári konferencián. Hiába, kicsi ez az Oroszország, pláne miután jogelődje szétesett, hova-tovább már nem tudok úgy elmenni Oroszországba, hogy ne találkozzak ismerőssel! Mehetnék a Kurill szigetekre is, ott is ismerem az orthodox papot, és még Vlagyivosztokban is.
Misa 92-ben tért meg, akkor éppen egy börtönben töltötte büntetését, ma megbecsült lelkipásztor, börtönmissziós! Ezen erre felé nem nagyon csodálkozom, mert nagyjából minden ötödik börtönmissziós volt börtönben már. Nagy az Isten szeretete, Gyerekek! És működik a börtönmisszió is!
Megérkezünk Krasznojarszk külvárosába, a centrumba vezető út mellett lakótelepek állnak, ez egyikben fogok lakni. Leginkább Havanna lakótelepre emlékeztet Budapesten, ott láttam ilyen régi, lepukkant lakótelepeket, sőt méginkább magában Havannában, lassan már húsz éve.
A lépcsőház, ahogy elképzeltem, ötven éve festették utoljára, vagyis amikor elkészült, repedezett, kék olajfesték, pont úgy, ahogy a szovjetek ránk hagyták a üres laktanyákat és lakótelepeket, láttam egy párat, s sőt még ma is látható egy-két helyen mutatóba. A postaládák lógnak, alig van, amelyiknek még megvan az ajtaja. A lépcsőház egyik sarkában van a szennyvíz eresz, érezni mindenütt, hogy azzal is problémák vannak, bár látható jele nincs még sehol. Viszont van lift, hárman éppen hogy beleférünk, s ahogy emelkedik a lift, emelkedik bennem is az adrenalin. Máshol ezért fizetni kell, itt jár a lifthez.
A lakásban mosolygós nagylány fogad, ő is örül, hogy megismerkedünk, gondolom a háziak nagylánya. Aztán jön egy srác, kicsit idősebbnek látszik, biztos ő a bátyuska. De nem, a „nagylány” a „házi néni”, Jaja a neve, na nem, ez oroszul sokkal szebb: ЯЯ, a srác a férje Вадим (Vagyim). Nagyon aranyosak, egy éve házasok, 22-23 évesek, ЯЯ tizenhétnek látszik. Szép otthonuk van. Három szobás lakás, klasszul berendezve, kis dolgozószoba két számítógéppel, külön hálószoba, és a nappali, ahol nekem van elkészítve a helyem. Az egész lakásban wifi internet, nem tudok elszakadni otthonról. Megegyezünk, hogy úgy fogom érezni magam, mintha otthon lennék, konyhában, hűtőszekrényben satöbbi. ЯЯ busness-manager szakon végzett az egyetemen, jelenleg Szergej gyülekezetének a titkárságán dolgozik, Вадим egy számítógépes üzletben dolgozik, s megfejti a telefonom rejtélyét, kikapcsolták, mert három hónapig nem használtam! Itt így megy. De mi lesz a régi telefonszámommal, sőt a 200 rubelemmel? Az első utamba eső Megafonnál tiltakozni fogok, s visszakövetelem a számomat és a pénzemet! Вадим addig is kisegít, ad egy sim kártyát, volt neki egy, amit nem használt, Szergej meg nyomott rá pénzt, s azóta már volt két hívásom, és sms-t is kaptam. Ez az új számom (nehogy valaki a régi számon hívjon), erre várom az sms-eket, vagy ha valaki hallani akarja a hangmat: +791 31 728 117.
Ezzel lefeszem, hogy aludjak egyet.
Koradélután első sétámra indulok, s amit látok bárhol lehetne Oroszországban. Lakótelepi házak mellett sétálok, minden ház földszintjén üzletek, majdnem mindegyikben van egy fodrász, a lakótelepek tövében vagy éppen mögötte kis bódé, van belőlük rengeteg, úgy néz ki mint nálunk a sufni az udvar végében. Ezek élelmiszer üzletek vagy zöldséges boltok. Egy-kettőbe bemegyek, mindegyik tiszta, s lehet kapni minden szükséges és fontosabb élelmiszert.
Mire haza érek, egyetlen farkassal vagy medvével sem találkoztam.
Itthon, immár a sétától teljesen felfrissülve, gondolataimat a holnap kezdődő konferencia felé irányítom. Eszembe jut már a vasárnap is, az evangélikus templomban fogok prédikálni. Előveszem az előadásomat, két órát kaptam a konferencia második napján, azt olvasgatom.
Közben befejezem a repülőtéren írt naplómat, de, bár az internet remekül működik, képtelen vagyok behozni azt az oldalt, amelyikben beléphetek saját blogomba, hogy azt mindenki örömére föltegyem.
Elküldöm Marcinak, ez így ment néha tavaly is, Szentpétervárról, s ő percek alatt megoldja a kérdést.
Szerintem az indapass, vagy mi, érzékeli, hogy Ázsiában vagyok, s csak engem akar védeni, hogy nem enged hozzáférni ahhoz sem, ami az enyém. Egyébként félelmetes. Stockholmban kétszer mentem föl a facebookra, s mikor hazajöttem, s első ízben akartam belépni, felhívta a figyelmemet arra, hogy a közelmúltban kétszer valami távoli helyről léptem be („valami távoli helyről”, írták, de szerintem azt is tudták, hogy Stockholmból, sőt melyik szálloda, tán még az emeletet is, s azt, hogy egyágyas szobám volt… Ezek ilyenek! Van itt az embernek magánélete, kérem?!), be kell azonosítanom két személyt az ismerőseim közül, s mikor ez harmadszorra sikerül (nincs több lehetséges), mert néhány telefonnal megtudtam ki van a képen, rámehettem a oldalamra.
Most ЯЯ jön, s kérdezi, hogy nem akarok-e elmenni Вадим-mal férfi imaórára, itt nem messze, minden kedden oda megy. Dehogynem, szívesen, mondom, s nagy élményben lesz részem. Nyolc fiatal jön össze, megismerkedünk, beszélgetünk, aztán a vezetőjük körbe állítja őket, s kérdezi tőlem, hogy miért imádkozzanak. Mondom, vigyük az Úr elé a Konferenciát, meg még azt az időt, amit itt el fogok tölteni, s kérjük az Istent, hogy vigyázzon az otthoniakra. Még mások is elmondanak egy-két kérést, s aztán olyan buzgó imádságba fognak ezek a 20-22 éves fiúk, hogy szó sem lehet arról, hogy az Úr ne hallgassa meg őket. Az egyik különösen belelendül, kántálva imádkozik, nyelveken szól „hassara-bassara-hassara”, s lassan elcsendesülünk.
Még beszélgetünk egy fél órát, s felkerekedünk. Házigazdánk elővesz a szekrényből egy perselyt, s abba gyűjtenek valamire. Nem tudok beletenni, nem hoztam pénzt magammal. Mikor befejezik a gyűjtést, kinyitja a srác, megszámolja, 498 rubel, s nekem adja, azzal, hogy azt nekem gyűjtötték, hogy segítsék itt tartózkodásomat, ha már ilyen messzire eljöttem. Úgy meglepődök ettől, és meghatódom, hogy alig tudok tiltakozni. Nagy nehezen elfogadom, lehetetlen lenne visszautasítani, olyan kedvesen adták, s azt gondolom, hogy majd odaadom valakinek, akinek nagyobb szüksége van a segítségre.
Вадим-mal haza botorkálunk a sötét lakótelepi házak között, elfáradtam. Vágyom egy jó alvásra, egy éjszakát kihagytam, valamit be kellene pótolni belőle.
ЯЯ terített asztallal, vacsorával vár minket, ezt sem lehet visszautasítani, mint a gyűjtött adományt, s érzem, boldog az ember, ha ennyi szeretettel veszik körül. Aztán vége a napnak. Végre.
