Vasárnap reggel kilenckor már itt van Szergej, s a kihalt utcákon negyed óra alatt a templomnál vagyunk, ott még nincs senki. Vasárnap reggeli lakótelepi síri csönd… Sikerül rábeszélnem Szergejt, hogy nyugodtan hagyjon ott, majd jön a lelkész, addig sétálok egyet, megnézem a környéket. Körbejárom a tízemeletest, mögötte régi kis földszintes házakat találok, néhol látni még errefelé ilyeneket. Fából észültek, fa színűek, kékre, vagy zöldre vannak festve, az ablakok kiemelve más színnel. Gondolom, szerencsés, aki ilyen házban lakik a város közepén, vagy legalább is közel a centrumhoz, egy lakótelep közelében. Hangulatos, szép házak, a régi időkre, még a szocreál előttiekre emlékeztetnek.
Az evangélikus templom, mint már említettem volt, egy tízemeletes panel ház földszintjén van, bár egy szétmállott betonlépcsőn kell fölfele menni. Nagy vasajtó a bejárat, nálunk ilyet nem is látni, fölötte egy Luther-rózsa, alá írva, hogy evangélikus templom, s, hogy az istentisztelet 11 órakor kezdődik. Körbejárom, és sehogy sem tudom elképzelni a templomot. Az ablakok régen voltak pucolva, ha egyáltalán ott van a „templom”, ahogy gondolom, rajtuk fehér függöny.
Mosolygós fiatal, harmincas lelkész jön, körbe kis vágott, borotvált szakálla, bajusza van. Egyenesen felém tart. Oroszul köszönt, de rögtön áttér angolra, így nekem is könnyebb, pláne az ismerkedés első perceiben. Remekül beszél angolul, hiszen egy évet tanult Cambridge-ben, s érdekes dolgokat mesél. Itt született Krasznojarszkban, s találkozott vagy tíz éve egy finn lelkésszel, akkor határozta el, hogy teológiát fog tanulni, Koltusiban. Már a tanulmányait folytatta, amikor megtért, s elhatározta, hogy lelkész lesz. A teológia után visszajött szülővárosába, ahol kis gyülekezetet alapított, 3-4 éve. Szépen nőtt a gyülekezet, most van 60-70 tagja, beleértve a gyerekeket. Ez itt azt jelenti, hogy vasárnaponként ennyien vannak kábé az istentiszteleten, ami nálunk akkor van, ha ezer lelkes a gyülekezet…
A „templom” belülről hangulatos, inkább gyülekezeti terem, kis oltárral, térdeplővel, szószékkel. Kényelmes szétült „mozi székek” mindenhol, egy kiszuperált moziból szerezhették. A teremből két ajtó nyílik, egy a könyvtárba, egy, egy kis teremben, ahol székek és asztalok vannak, itt lesz az „agapé” az istentisztelet után, s onnan nyílik még egy ajtó a „lelkészi hivatalban”. A gyülekezet korábban az Ingriai Evangélikus-Lutheránus Egyház Oroszország Területén – hez tartozott (ez a hivatalos neve az egyik Oroszországban lévő evangélikus egyháznak, mert ugye, ebből a kis egyházból miért is ne lenne kettő), de pár éve átpártoltak a másikhoz, aminek ELKRAS a neve (Evangelical Lutheran Church in Russia and Other States – Evangélikus Lutheranus Egyház Oroszországban és más államokban). Ehhez az egyházhoz tartozik például a kirgizsztáni vagy kazahsztáni evangélikus egyház is, s most tudtam meg, hogy Pityer közelében teológiájuk is van. Mindkét egyház tagja a Lutheránus Világszövetségnek, s jó hír, hogy egymással jóban vannak(!), sőt folyamatban van az egyesülésük. Erről többet jelenleg nem tudok, de feltételezem, hogy a legnagyobb gond az, hogy mi legyen az Egyház neve… Különben egy lutheri teológiát vallanak, az Ágostai Hitvallás szerint, bár az „ingriai” inkább konzervatív, ami külsőségekben jelenik meg: színes papi ruhájuk és stólájuk van, kicsit más a liturgiája az istentiszteletnek, színesebb a templom, s helyenként még tömjénes füstölőt(!) is használnak, evangélikus templomba! Magam is láttam!
A másik egyházban vannak a „németek”, sok finn hátterű gyülekezet van (bár ez a másikban is), s albát, legalább is Danial, – így hívják a lelkészt -, hordanak, ami egyszerű fehér reverendát jelent, s liberálisabb teológiai felfogást vallanak, például női lelkészük is van, nem úgy a másikban! S van még egy pár hasonló „apróság”, lassan én is kezdem megérteni. Hogy lesz itt ebből megegyezés?
Elég rendetlenség van mindenütt, de éppen költözködnek, egy másik helyen bérelnek termet, már elkezdtek oda áthurcolkodni, bár anyagi gondjaik alapvetően nincsenek, az olcsóbb lesz.
Még megtudom, hogy Danial az elmúlt években nagyon sokat dolgozott, kicsit belefáradt, s mindenki egyetértésére kiveszi a „szombat évét”, s februárban Amerikába utazik egy évre. Illinois államban van egy barátja, ott fog lakni. Ki tudja, talán vissza se jön, felesége lett, ő inkább szeretne ott élni. Tehát nyitott a a kérdés? Itt helyettesíteni fogják, van két laikus is a gyülekezetben, akik szépen prédikálnak, havonta pedig fog jönni egy lelkész, aki rendes istentiszteletet tart és úrvacsorát is fog osztani. Rögtön mondja, hogy eljöhetnék egy pár hónapra, biztosítanak lakást, ellátást, szerény jövedelmet. Mindenesetre gondolkozom rajta… Szép kihívás lenne Krasznojarkszkban paposkodni pár hónapig.
Közben szépen gyülekeznek az istentiszteletre, összeállítanak egy komplett keverő-pultot, beélesítenek pár mikrofont, s egy asszony már énekelget is a pulpituson állva. A számítógépről megy a kíséret, kántoruk nem régen szült, más meg nincsen, aki orgonálna. Bár orgonát, harmóniumot vagy szintetizátort nem látok sehol. Talán már átvitték az új helyre.
Mire 11 óra lesz, vagyunk hatvanan, énekelünk 6-8 éneket, a lelkész kedvesen köszönt, most papi civiben van, mert az albát csak akkor veszi fel, ha úrvacsora is van, nincs lekció, hiszekegy, oltár előtti szolgálat, rögtön jövök én, prédikálok 20 percet, nagyon figyelnek, s remélem nem azért, hogy megértsék amit mondok…
A prédikáció után kéri Danial hogy beszéljek a börtönmisszióról, pár éve ő is nagyon benne volt, de aztán nagyon lefoglalta a gyülekezetépítés munkája.
A hívek kérdéseket tesznek fel, anyaotthonról, Zákeus programról, a szabadulás utáni beilleszkedés lehetőségeiről. Daniel nyílt prémiumon felkér, hogy legyek a lelkészük, amit a gyülekezet nagy tapssal üdvözöl.
Istentisztelet után kis teázgatás következik, teakeksszel, beszélgetésekkel.
Végül 2 óra van, mire „Szulejmán” török étteremében landolunk, s igazi szibériai török ételeket fogyasztunk.
További részleteket tudok meg a „két egyházról”, külföldi utazásáról, februárban indul, ha még nem mondtam volna, püspökökről és lelkészekről. Például megtudom még, hogy Krasznojarszkban van még egy finn és német evangélikus gyülekezet is! Ki gondolta volna! Szerintem elsősorban nekik kellene egyesülniük, s közösen építhetnének templomot vagy imaházat. Tudom, részemről ez a helyzet közelebbi megismerése híján elhamarkodott ötlet, biztos megtették volna már, ha ez olyan egyszerű lenne.
Míg azt utcán várunk oтец Алексaпндр-re, egy névjegykártyát veszek föl a földről, s nézzük kié lehet? Valószínűleg a zsebemből esett ki, mert Pável Malinov barátomé. Danial meglepetten kiált föl, hogy Pavelt ismeri ő is. Ő már a negyedik(!) közös ismerős, ami nem is nagy csuda, hiszen ő is Koltusiban tanult, de Pávelt Csítában ismerte meg, innen 2-3 ezer kilométerre a Bajkálon túl!
Háromra jön értem отец Alexander, farmerben, civilben, fekete ingben és pulóverben, eddig csak reverendában láttam. Áthajtunk a városon, a hegyoldalban vezet az út, amit tegnap a túloldalról láttunk, отец Alexander épülő templomától, alattunk a Jennyiszej, az egész túloldal napfényben úszik, s ott magaslik szemben, most innen, mint egy körte, az épülő templom. Szép képeket készítünk, s megyünk tovább. A városból kiérve nyírfaerdőn keresztül vezet az út, még sokáig vakító napsütés van. Az erdőben, hegyoldalban, hegytetőn, végig fából épült dácsák, mindenki él és virul a gyönyörű időben, rengeteg a kiránduló. Egy kilátónál megállunk, gyönyörű a látvány, méltóságteljesen folyik a Jennyiszej lábaink alatt. Olyan magasan vagyunk, hogy a part mellett lévő vasútvonalat észre sem venném, ha отец Alexander nem hívja fel rá a figyelmem. A vasút, mint két hurkapálcika, a mozdony mg akkorának látszik, mint egy matchbox. Itt is készítünk egy csomó fényképet, fényképezkedünk, s megyünk tovább. Még megyünk harminc kilométert, amikor véget ér az út, ott van egy ideig vége a folyónak. Hatalmas duzzasztó gát állja el útját, túloldaról jönne a Jennyiszej, itt van a híres GESZ (ГЕС) vízierőmű. Jön is a folyó, csak a duzzasztógát alatt, hatalmas turbinákat hajt meg, a gát tövében örvénylik a víz, s gondolom a fél Szibériát ellátja árammal. A gát mögötti részt egyenesen tengernek hívják, 300 kilométeren „áll” a víz, hogy szép lassan, minden cseppje alábukjon, meghajtsa a turbinát, s menjen tovább az útjára. Azt nem tudni, hogy a halak mit szólnak hozzá. A víz különben olyan tiszta, hogy ahol nem annyira mély, lelátni az aljára. Lemegyünk a folyó partjára, s lassan beesteledik, indulunk visszafelé.
Nagy kihívás отец Alexandert megérteni, percenként legkevesebb háromszáz szót ejt ki, s a legjobban akkor értem, ha telefonál…
Mesél Oroszországról, Szibériáról, vízierőműről, börtönről, egyházról, és még rengeteg dologról.
Krasznojarszk új városrészében hajtunk, s megállunk egy akkora bevásárló központ előtt, hogy a West-end háromszor beleférne. Elképesztő üzletek, nyeremén autók, hatalmas pálmafákból is van vagy 30 darab, ilyet Amerikában is keveset látni. Sok errefelé a gazdag ember, mondja отец Alexander.
Hangulatos kis bárban kötünk ki, már terített asztal vár. Majonézes saláta hatalmas vörös kaviárral, apró rákdarabokkal, egy külön tányéron palacsintába göngyölt füstölt lazac, s aztán jön még egy nagy tál cézár saláta: apró sült hús darabok zöld levélre ágyazva, rajta kockára vágott sajt darabok, félbevágott hatalmas piros szőlőszemek, s mindez bőségesen megszórva apóra vágott pirított dióval.
Még meg sem eszem mindezt, de már jól laktam. Oтец Alexander közben előveszi notebookját, hogy fényképeket mutasson, s végignézzük Szibéria összes börtönét. A legnagyobb meglepetést az okozza, hogy megtudom, minden börtönben, igen, megerősíti, minden börtönben vannak ún. családi szobák, ahol a házas- vagy élettársak eltölthetnek alkalmasint egy-két napot, gyerekkel vagy anélkül! Ismét konstatálom, el vagyunk maradva! Kell ennél jobb program házasság, kapcsolat, család megmaradására?
Míg a képeket nézegetjük, megérkezik egy nagy tányér vajban pirított csodálatos lazac, valami öntettel. Leszédülök a székről, mondom, ezt már nem kellett volna. Oтец Alexander gyanúsan mosolyog, dehogynem, megesszük. Még el sem kezdjük a negyedik fogást, amikor két akkora tányér saslikot és sült kolbászt hoz a pincérnő, amit akkor sem tudnék megenni, ha most kezdenék vacsorázni. Romokba a diétám, s minden óvatosságom ellenére elkezdünk enni. Régi emlékek jutnak eszembe, amikor még dörzsöltem a tenyeremet ennyi és ilyen kaják láttán, boldog zalaistvándi segédlelkész koromban, amikor egy nap kétszer is elmentem disznótoros vacsorára, vagy Ernő bátyámmal megettem (és megittam) mindent, amit Irma néni kirakott az asztaltóra, eszembe jutnak lucullusi lakomák, régi szép római szokások, próbálok ráhangolódni. Végül mindent megkóstolok, a lazacot teljes egészében megeszem, annyira finom, hogy leírhatatlan. Szerencsére köret nincsen hozzá, az már a véget jelentené. A tányéromon marad (отец Alexanderén is) három és fél saslik, két nagydarab sült kolbász. Még kérünk egy csésze zöld teát, az emésztés végett. Ismét jön a pincérnő, s hoz két tányér piskótás fagylalt tortát, akkorát, hogy születésnapi tortának is nagyjából egy óvodában egyenként megfelelne, jó sok karamellel nyakon öntve. Itt már a sarkamra állok, s az egyiket visszaküldöm. Oтец Alexander megadja magát, s elfelezi az övét, s végül megeszem a felének a felét.
Közben megjön отец Alexander nővére, övé ez a bár, s öccsét kedvesen bátyuskának szólítja. Érthető, hogy fizetés nélkül távozunk.
Lassan elég is a napból, begurulok az autóba. Oтец Alexander is tolja maga előtt nagy pocakját, s hazavisz. Egyébként, hogy félreértés ne essék, nem kövér, csak pocakja ötször akkor, mint az enyém, különben kifejezetten jó képű, sármos férfi.
Otthon üzenetet kapok, hogy gyermekeim s egyéb rokonaim, összes tízen, szerencsésen megérkeztek Krakowból, megnézték az auschwitzi lágert, s feltehetően élete szóló benyomásokat szereztek. Édesanyjuk vacsorával várta őket.
Aztán a szokásos dolgok, megnézem az emailjeimet, skype-on váltok néhány üzenetet, kihasználom annak áldásait, s fél háromkor ágyba bújok, s otthoni idő szerint 11 körül sikeresen el is alszom. Nem mintha panaszkodnék.
S egész nap eszembe sem jut, hogy ma a nagy októberi szocialista forradalom fejthetetlen napja van, pedig Lenin szobrot is láttam.
Sic transit gloria mundi.
