Reggel arra ébredek, hogy ma nem lesz tükörtojás reggelire.Azért felkelek, pedig fél háromkor feküdtem le. Az ebédlőben nyüzsgés van, most látom, hogy itt szálltak meg nálunk a tegnapi zenekar tagjai.
Közben megérkezik Jelena, leül a szomszéd asztalhoz, nagyon morgolódik, s csak mondja és mondja, s közben forgatja a szemeit. Mikor bejön Mihail a férje, rázúdítja elégedetlenségét, majd nekem magyarázza, megöli, mert nem várta a busznál, a telefonját nem vette fel, s egyedül kellett átjönnie az erdőn, ahol pedig ő fél. Igaz, hogy már félkilenc van, de tök sötét. Teljesen igaza van, s megint mondja, hogy megöli férjét, én pedig gálánsan felajánlom segítségemet. Nagyon köszönöm, mondja, együtt fogunk ülni. Mindenki nevet, s látható, hogy nem lesz törvénysértés.
Egész délelőtt tartja a Vokál című órát, megígérem neki, hogy én is bemegyek. Egyszer-kétszer tényleg tiszteletemet teszem, de énekelnem szerencsére most sem kell. Most is elámulok csodálatos hangjától, oktatói stílusától, s hosszú perceket rögzítek telefonomra a jelenségből.
Délben tőle is, meg Mihailtól is búcsút veszek, mennek haza, én pedig holnap megyek tovább, már nem találkozunk. Jelena szól, hogy legközelebb, ha jövök, szeretnének otthonukban vendégül látni. Ez nagyon jólesik. Én is meghívom őket, látogassanak el Gödöllőre, s ezt komolyan is gondolom.
A nap hátralévő részében rektorunk előadásait hallgatom, a szünetben értékeljük a két hetet, amit itt töltöttem, kapok tőle egy vaskos könyvet ajándékba „A lutheránusokról Oroszországban”. Ilyen súlyos ajándékokra nem vagyok felkészülve, idefele is túlsúlyos volt a bőröndöm. Mindenesetre Puskinig elviszem, az a következő állomás.
Az előadások után estig készülök a vasárnapi szolgálatra, Puskinban fogok prédikálni. Deo Volente. Ha Isten is úgy akarja.
Aztán leginkább már csak azon jár az eszem, hogy holnap tovább megyek. Lassan kezdhetek csomagolni. Úgy számolom, ha a mai napot nem számítjuk (már elmúlt éjfél), már csak három nap van hátra, hazáig. Ez azért nem olyan sok.
Puskin tartalmasnak ígérkezik.
