Nagy várakozással tekintek a mai nap elé, s nem is csalatkozom, mert az egyik legszebb nap lesz belőle.
Reggel Borisszal futok össze az ebédlőben, s nagyon örülök neki, mert tavaly nagyon beteg lett, s mire leültünk volna egy jót beszélgetni, kórházba került, sokáig betegeskedett. Még az utolsó napon, telefonon beszéltem vele, nagyon bánatos volt a hangja. Megint megbeszéljük, hogy valamikor találkozunk, s rögtön meghív az idősek otthonába, ott fog istentiszteletet tartani szerda este. Jó is lesz, mert már nagyon hiányzanak az öregjeim (is).
Reggeli után sietek a szobámban dolgozni, s nagyon jó kedvre derülök, Misa jön, kezében a fényképezőgépem, megtalálta az autóban a hátsó ülés előtt, a földön. Valahogy kieshetett a táskámból. Mostanában azt a rossz szokást veszem föl, hogy az elveszett, s aztán meglett tárgyaimat (határtalan örömömben) hirtelen magamhoz ölelem és megcsókolom (lásd bőrönd), ezt teszem a fényképezőgépemmel is, s Misával összeölelkezünk. Remélem ezt a rossz szokást otthon levetkezem, mert elég gyakran keresem például a papucsomat, kulcscsomómat, forgalmit meg egyebeket. Itt az ember ilyen kedves találkozásoknak nagyon örül, s különben is ennyi idő után ki van éhezve arra, hogy megöleljen valakit, még, ha az egy fényképezőgép képében jelenik is meg. Sokkal könnyebben megy a munka is ezek után.
Ebéd után sietek a buszhoz, Jan barátommal találkozom Pityerben, egy éve mi sem találkoztunk. Erről majd kicsit később.
A buszmegállóban az egyik teológiai tanár várakozik, egyháztörténész, s ő az aki olyan ügyesen formálja a szavakat beszéd közben, hogy közben nem nyitja ki a száját. Tavaly már írtam e kedves emberről, nem ismétlem meg a leírást. A szemével is gyengén lát, s mikor mondom, ki vagyok, rögtön mondja, hogy Gödöllő. Lassan harminc éve már, hogy Pesten járt, Kelenföldön, tanulmányi úton, egyetemi hallgatóként. Voltak Sopronban, Esztergomban, Szentendrén, és persze Gödöllőn, meséli az élményeit. Jót beszélgetünk, mire beérünk Pityerbe. Aztán a metrón is együtt megyünk, sőt egy helyen szállunk át, de aztán elválnak útjaink. (Fülével is lehet valami, mert kis dobozból vattát vesz elő, s gondosan belehelyezi füleibe. Ronda dolog, hogy még ezt is leírom…)
Jan 35 körüli fiatalember, sokat írtam róla a múltkor, egy nagy keresztény szervezet börtönmissziós ágának a vezetője. Három éve ismerkedtünk meg, amikor börtönmissziós konferenciára hívott meg, tavaly is ő szervezte a meghívó levelet, idén is segített, hogy időben megkapjam. A börtönmisszió mellett a TBN orosz nyelvű műholdas televíziós társaság egyik vezetője. Tavaly nagyon szerettük volna, ha ezt az adást Magyarországon is elérhetővé tudtuk volna tenni, sokat fáradoztam is az ügy érdekében, de nem sok érdeklődést tanúsítottak iránta hazai televíziós társaságok. A műsort egyébként több mint 160 országban lehet nézni, s most reménységünk van rá, hogy Magyarországon is meg fog indulni. Ebben a kérdésben tárgyalunk, találkozom a nagyfőnökkel is, ő a tulajdonosa a televíziónak, s megkér, hogy a jövőben is lássam el magyarországi képviseletüket, amit örömmel vállalok, lévén önkéntes, jószolgálati küldetésről van szó.
Nyikita közben elmondja - ő a nagyfőnök -, hogy szeretne eljönni Magyarországra, befolyásos emberekkel, politikusokkal találkozni, hatalmas fesztivált szerveznek jövő májusban Jeruzsálembe, oda szeretné őket meghívni. Izraelben is van egy televíziója, de az, úgy tűnik, csak egy a sokból. S közben mutatja a notebook-ján, hogy merre járt és kivel találkozott, de a miniszterelnökök közül egyszerűbb lenne azokat felsorolni, akivel nem, mert ilyen nem sok van, legalább is Európában.
Egyébként Nyikita mélyen hivő keresztény ember, fő profilja a keresztény televízió, mint a TBN is. Nagyon rokonszenves fiatalember. Szívesen dolgoznék vele ilyen ügyekben.
Közben, ha már ott vagyok, hosszú interjút készíttet velem Jan, még azt is megmondja a riporternek, hogy mit kérdezzen tőlem. Börtönmisszióról beszélgetünk, Krasznojarszkról, börtönről, börtönlelkészségről, szabadulásról, beilleszkedésről, meg ilyenekről.
Jannal megbeszéljük a börtönös delegációt is, Budapestre, amit Misával találtunk ki Krasznojarszkban, aztán itt отец Олег – gel „fejlesztettünk tovább”, s szeretném, ha Jan is eljönne, és őt érdekli is a dolog.
Ötkor felpattanok, mert fél óra múlva a Szent Mária evangélikus templomnál kell lennem, Misával találkozunk. Együtt megyünk a Szmolnij Szaborba (Смольний Собор), ami csodálatos épület, székesegyház (volt), gyönyörű barokk épületekkel körülvéve, olyan palotákkal, mint amit Puskinban láttam tavaly. Az épületet anno, államosították, kiállító helyiség volt, mozi, színház, hangversenyterem, s a szokásos funkciók, mint az elrabolt templomokban…
Ez az épület megmaradt állami tulajdonban, gondolom az egyház nem kérte vissza, s Pétervár kulturális központja lett. Méreteiben csak a Kazanszkíjhoz hasonlítható, elöl, ahol a szentély volt, hatalmas színpad, mozivászon, előtte kényelmes székek, ülve elfér benne kétezer ember.
Ma este van az öt napig tartó 4. Nemzetközi Keresztény Filmfesztivál megnyitó ünnepsége, a Невский Благовест – a Nevszkíj-i Harangszó. (Milyen szép ez a szó: blagoveszt! Örömhírt, jó hírt jelent – благовестие -, erre figyelmeztetnek a harangok!) Nagyon készülhet rá a város, és az egyházak, mert Koltushi-ból busz viszi a fiatalokat a városba, s vasárnap Zelenogorszkban is hirdették, onnan is busz szállítja az érdeklődőket.
Már egy órával a kezdés előtt megérkezünk, de éppen hogy csak el tudok csípni egy helyet, középen, a tizedik sorban.
Mikor belépek a Szaborba (Собор) –nevezzük így, mert itt is mindenki így hívja -, jobbra, rögtön a TBN riportere, aki délután interjút készített velem, most evangélikus „püspökömmel” Arri Kugappi püspök úrral készül interjút készíteni. Barátságosan köszöntjük egymást (mindkettővel), s mondom püspök úrnak, én már túl vagyok rajta.
A fesztivál elnöke megnyitja a Fesztivált, elmondja, hogy milyen sokáig nem szólattak a harangok, templomokat romboltak le, vagy használtak egészen különböző célokra. Példaképpen két evangélikus templomot említ, mindkettő a Nevszkíj Proszpekt közelében: a Szent Péter templom, ahol uszoda volt és a Szent Mária templom, ahol természetrajzi múzeum. Ezt még nekem is volt szerencsém látni, 1991-ben, amikor Leningrádban jártam, s az előtérből nagy akváriumok között lehetett a karzatra fölmenni, ahol egy elfalazott részben tartottak vasárnap délelőtt istentiszteletet.
A színpadra egyenként szólítják fel a különböző egyházak képviselőit: az orthodox egyház részéről a Nevszkíj Alexandr Lavri Székesegyház és Kolostor püspökét, aztán az Örmény Apostoli Egyház püspökét, egy római katolikus püspököt, egyházunkat Arri Kugappi püspök képviseli, és ott van a másik evangélikus egyház (ELKRAS) képviseletében a teológia rektora. Példamutató ökumenené – Oroszországban, itt a színpadon, de reméljük, ez nem csak színjáték! Mindenki kap pár percet, hogy köszöntsék a jelenlévőket és a fesztivált, s valamennyien kiemelik annak jelentőségét, hogy így együtt vannak.
A megnyitó műsora nagyon szép. Először egy énekkar vonul be, Bach, Händel darabokat adnak elő, aztán egy örmény táncegyüttes, gyönyörű szép, karcsú, örmény lányokkal és fiatal táncosokkal, örmény néptáncot adna elő, lenyűgöző! Az egyik táncoslány olyan könnyedén jön a színpadra, hogy a lába sem éri a földet…
Ezután bekonferálják a zelenogorszki evangélikus templom orgonistáját (az én tegnapi kántoromat), aki olyan ünnepélyesre készítette ki magát (hölgyről van szó terészetesen), hogy először meg sem ismerem. A színpadon három-manuálos, 64 regiszteres elektromos orgona, s Bach d-moll toccáta és fuga művét adja elő. Hatalmas a sikere. Eztán jön a színpadra Elena Szavikina (a mi Lenánk), csodálatos fekete opera estélyi ruhában, s épp csak elindul a színpadon a mikrofon felé, felzúg a taps. Neki nem kell a mikrofon, mint tudjuk, s ezúttal is gyönyörűen énekel. Büszke vagyok, hogy augusztusban a váci börtönben énekelt a fiúknak, s az idősek otthonában is Gödöllőn. Aztán az evangélikus Szent Mária templom kamarazenekara jön a színpadra, ők is Bachot adnak elő, kántorunk kíséri, ők is nagyon szépek. Végül a Szent Mihály templom énekkara énekel, őket is saját kántoruk kíséri. Először az Ó jöjj, ó jöjj Immanuel (Adeste fideles, laeti triumphantes…) kezdetű ádventi éneket éneklik el, latinul, utána még két szép korált.
Befejezésül levetítik a fesztivál egyik filmjét: Amíg szólnak a harangok… (Пока звонит звонарь…).
Nagyon szép film, ugyanakkor, megdöbbentő. Először látjuk, régi dokumentum filmekből, hogy hatalmas harangokat löknek ki templomok magas tornyaiból, s a sok mázsás harangok darabokra törnek, aztán látjuk, amint hatalmas darukról lelógatott vas súlyokkal rombolják a templomokat, döntenek ki hatalmas falakat, tornyokat, majd látjuk, hogy harangot öntenek, szentelnek fel, ezrek járulnak hozzá hogy tenyerükkel megérintsék, mielőtt felhúzzák a helyükre. Aztán szólnak a harangok…
A ruhatárnál összefutok Kugappi püspök úrral, s mondom neki, hogy szép volt az este, s jó volt itt evangélikusnak lenni, nagyon kitettünk magunkért. Örömmel bólogat, majd felajánlja, hogy menjek vele Koltusiba, elvisz, megy haza ő is. Örülök ennek a lehetőségnek, úgyis szerettem volna találkozni vele, hogy beszélgessünk. Átadom neki püspökeim köszöntését, amit ő is viszonoz. Megtudom, hogy mintegy 80 gyülekezet van az egyházában, a szórvány gyülekezetekkel együtt 100, s nagyjából ugyanennyi lelkész. Mondja, jó lenne testvérgyülekezeteket találni egymásak, s szívesen eljönne Magyarországra egyszer, ha meghívnák. Majd tolmácsolom otthon kérését.
Itthon még felugrik hozzám Misa, kicsit átbeszéljük a holnapi rádiós beszélgetést.
