A reggeli áhítatra ébredek, megy az éneklés, gitár, tapsolnak, néha talpukkal dübörögnek, mindent jól hallani, csak két ajtó választ el bennünket. Lélekben együtt vagyunk. Ma képtelen vagyok felkelni fél hétkor, de ez a vendégelőadó privilégiuma. Aztán jó 20 perces csönd következik, én közben kicsit bóbiskolok, majd felhangzik, és együtt mondjuk: Отче наш, Сущий на небесах! Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben!
Ma elhatározom, hogy dafke meg fogok borotválkozik. A fürdőszobában döbbent felismerés következik, a neszesszeremből eltűnt a borotvahab és a penge. Megnézem, mégis, nem hagytam-e a szobámban, de nincsott se. Nem akarok hinni a szemeimnek, percekig keresem, s kénytelen vagyok arra hajlani, hogy valaki kiemelte a neszesszerből. Ezen alaposan elgondolkozom, lehet, hogy valaki itt mégsem adta át magát teljesen? Viszont a borotválkozás kérdése meg van oldva a hátralévő időre, ami igazából a mai napot jelenti, mert, ha nagyon akarok, holnap este már otthon meg tudok borotválkozni…
Hívnak reggelizni, egy fiatal srác szól, hogy menjek. Este kiderül, hogy Márknak hívják, Fehéroroszországban lakik, de lengyel. Én is bemutatom lengyel őseimet, nevet cserélünk (Bogozevszki – Glazewski), megöleljük egymást, mint amikor két lengyel találkozik Szibériában. Márk mindig nagy kedvességgel viseltetik irántam. Tegnap estem meglepett egy bögre zöld teával, jó sok cukorral, citrommal. Az étkezőben elém tesz egy nagy tányér kását, ami ízetlen, száraz, alig megy le a torkomon, kicsit elmajszolok belőle. Van még előttem egy tányéron négy szelet kenyér. Ekkor leül majdnem velem szembe egy másik fiú, nagy konzerv olajos hallal. Mikor elkezdene enni, kásámat félretolom, s magam elé húzom a kenyereket, de nem nézek a srácra. Számításom bejön, megkérdezi, nem akarok-e halat tenni rá. Mondtam, hogy köszönettel elfogadom, s megeszek két kenyeret olajos hallal. Teámat fölviszem a szobámba. Pjotr még elmondja, hogy már nem bírja a kását megenni, teljesen elege van belőle. Egy lány pedig rögtön hozzáteszi, hogy egy másik iskolában is, ahol kollégista volt, mindig kása volt reggelire. Én is elmondom, ez volt Koltusiban is, bár ott volt szendvics is hozzá. Megkérdezem, hogy otthon is kását esznek-e reggelire minden nap. Hazagondol az otthonra, és mosolyog. Á, dehogy, kolbászt, szalonnát, hagymával. Az nagyon jó, mondom, és eszembe jut Pavlov kutyája.
A borotva cucc esete nem hagy nyugodni, egyszerűen nem illik a képbe. Megint lemegyek a fürdőszobába, ott benézek a vécé mögötti függönnyel eltakart részbe, de csak csöveket látok. Fölfedezem, hogy van egy kis szekrényke is a falon, ami olyan szerényen húzódik meg a sarokban, hogy eddig nem is vettem észre. Gomb sincs az ajtaján, de azért ki lehet nyitni. Ujjongok örömömben, benne van a borotva hab is, meg a penge is. Nyilván tegnap a mosdón felejtettem a készülődés izgalmában, s valaki betette a szekrénybe. Hála Istennek!, mondom. Szégyenkezek, azt hittem egy pillanatig, valaki kiemelte a neszesszeremből.
Úgy döntöttem, bemegyek Szentpétervárra, múlatni az időt.
Tíz előtt indultunk volna, Alekszej ígérte, hogy kivisz az állomásra, de tíz is elmúlt már, s még nincs sehol. Egyik sráccal fölhívjuk, hogy mi van, s kiderül, hogy beteg lett a kisbaba, s nem tud jönni. Remélem nem komoly a baj. Minden esetre, szólhatott volna. Kisietek a HÉV állomásra, itt van tíz percre, éppen jön egy vonat. Negyven perc alatt a Nevszkij Prospekten vagyok, s úgy határozok, hogy először a Szent Mihály templomhoz megyek, hátha ott van Szergej is a lelkészük, ígértem neki, hogy majd meg fogom keresni. Első vasárnap ott voltam istentiszteleten, utána együtt mentünk a papszentelésre. Azt hittem, hogy ez a templom lesz a „bázisom”, ide fogok legtöbbször eljönni, s lám eltelt az öt hét, s nem voltam egyszer sem. Nem kell magyaráznom miért. Viszont érzelmileg kötődök a templomhoz, nagyon kedves templom, itt szolgáltam két éve egy alkalommal.
A lelkész nincs ott, viszont ott van egy idősebb hölgy, aki az ügyeletes „templomszolga”, mint szombaton Puskinban is volt, de ő evangélikus. Elmondom, mi járatban vagyok, kit keresek és miért, aminek nagyon megörül, és el kezd beszélni. Elmondja milyen jó lelkészük van, mennyi időt fordít a családokra, látogatja a betegeket, milyen alkalmak vannak, hányan járnak templomban, hogyan volt régen és hogyan van ma, igazi lelkipásztor a lelkészük, lelki ember, s most éppen a Mária Rádióban készítenek vele felvételt… Aztán beszél a társadalom betegségeiről, családokról, kapcsolatokról, drogosokról, alkoholistákról, munkanélküliségről, egy anyaotthonról, ahol hajléktalan édesanyák vannak, elmondja hogyan nőnek fel ma a gyerekek, alig találkoznak szüleikkel, miért kerülnek a fiatalok börtönbe, elmondja a véleményét, arról, hogy milyen, ha egy férfi férfival él együtt, s megemlíti egy nő ismerősét, aki leszbikus. S mondja, mondja, mondja.
Alig tudok szóhoz jutni, hogy elmondjam, hogy nálunk sem könnyű az élet, van nekünk is egy anyaotthonunk, és börtönbe is járok.
Meghív ebédelni, biztos megéheztem, van nála saláta, megkínálna. Szívesen elfogadom, de nem azért mert olyan éhes vagyok, hanem mert olyan szépen és lendületesen beszél, hogy öröm hallgatni. Bezárja a templomot, s bemegyünk a gyülekezeti terembe, ahol már máskor is ültem terített asztalok mellett. Hatalmas piros műanyag tálban nagyon finom salátát hoz (cékla, főtt krumpli, sárgarépa, tojás, mazsola, majonéz van benne), öt embernek is elég lenne. Jól megrakja a tányéromat, hoz finom barna kenyeret is hozzá, paradicsomot felvágva. Magának nem terít. Kérem, hogy ő is egyen, mire nagy nehezen hoz egy kistányért magának is, tesz rá két evőkanállal, de a felét sem eszi meg, állandóan beszél. Desszert is van, pirított napraforgómag, mézes puszedli, meg még valami orosz édesség és tea.
Egyszer szóhoz jutok végre, s megkérdezem, hogy van-e itt fürdőszoba is. Elmondja tíz percben, hogy nincs. Embert (asszonyt) ilyen boldognak, hogy beszélhet, még nem láttam, én meg, boldog vagyok, hogy hallgathatom… Ha előbb megismerem, többször is meglátogattam volna.
Aztán egyszer nagy levegőt vesz, hirtelen nem tudja, hol is folytassa, annyi mondanivalója lenne még, én meg gyorsan elköszönök tőle. Már több mint két órája itt vagyok, s ma még más dolgaim is vannak. A templomból még felhívom Borisz diakónus-teológust, akivel többször is találkoztam, de akkor nem tudtunk beszélgetni, egy időpontot meg én mondtam le, mert közbejött valami. Megbeszéltük, hogy majd a teológián úgyis beszélgetünk, ott van minden nap, én meg egyenesen ott fogok lakni. Ám Borisz nem jött egyszer sem, valami súlyos betegséget kapott, hallottam, kórházba került. Hangja nagyon távolról jön, de nagyon köszöni, hogy felhívtam. Mondom, hogy sokat gondolok rá, sokan imádkoznak érte, én is.
Aztán elköszönök a templomtól is, elmegyek.
Először elindulok internetet keresni, zsebemben az utolsó két blog, hamar sikerrel járok, fölteszem a többihez.
Közben már reggel óta azon jár a fejem, hogy elmegyek egy fürdőbe, még inkább szaunába, sőt legméginkább egy finn szaunába, amit itt banjá-nak neveznek. A különbséget az teszi, ezt Kolbinoban is elmagyarázták „banjázás” közben, hogy a szauna teljesen száraz (általában villannyal működik), a banját pedig, mint Finnországban, lehetőleg fával fűtik, s közben a forró köveket locsolgatják. Hátizsákkal indultam el otthonról, elraktam egy törölközőt, és a fürdőnadrágomat. Olyan elszánt vagyok, hogy veszek egy kis flakon sampont, mert azt otthon felejtettem… Nem is azért, mert nem bírnám ki még egy pár napig, amíg eljutok a Széchenyibe szaunázni, de annyira szeretnék meleg vízben lezuhanyozni, hogy meghalok érte.
Visszamegyek a Nevszkíjre, emlékszem, a 22-es buszról, mikor Ellához jártam órára, mindig láttam egy fürdőt. Az első ajtón szállok fel, ott van a kalauz is, így a sofőr is hallja, amit mondok, jó hangosan, hogy a fürdőnél szeretnék leszállni, szóljon, ha ott vagyunk. A kalauznő nem tud róla, hogy errefelé lenne fürdő, de a sofőr (most is bejött a számításom), mondja, hogy a Színháznál kell leszállni. Mikor odaérünk, elmondja, merre menjek. Ez nem az a fürdő, amelyikre gondoltam, de jó lesz ez is, nagyon régi épületben van, kívülről inkább színháznak nézné az ember. Amikor belépsz árkádos zsibongóban találod magad, s az egyik nagy boltív alatt egy asztal mögött idősebb hölgy terpeszkedik el. Ő a pénztáros, s mondja, hogy két órát várni kell, mert most gyerekeké a fürdő, de a környéken nem tudja, hogy hol van másik uszoda. Szauna, banja, van-e, kérdezem. Van, mondja, de a banjára is két órát kell várni, mert csak akkor fűtik be, ha van rá igény. Különben meg annyit fizethetek érte, mintha nyolcan lennénk… A szauna 20 perc alatt bemelegszik, meg olcsóbb is. Mondom, hogy érdekel a dolog. Menjünk, megmutatja, s, ha tetszik, már maradhatok is. Kabátot vesz, valakit beültet a helyére, hogy őrizze a pénztárt, és kimegyünk az utcára. Csúnyán esik az eső, fúj a szél, sötét van. A szauna mellett hatalmas rácsos gyári vaskapu imbolyog, vastag lánccal van összezárva két ajtaja. Az egyik kapun kicsi vasajtó van, az is rácsos, nagy lakattal. Kinyitja, majdnem úgy kell bebújni rajta, olyan kicsi. Minden tiszta sár. Vastag fapadlókon elindulunk a sötét udvaron, téglákon és köveken lépegetünk, mellettünk egy ronda fekete macska nyávog a romos szomszéd ház tövében. Megyünk vagy ötven métert, s egyre kíváncsibb vagyok, mi lesz ebből. Az uszoda épülete falán három vasajtó, mindegyiken nagy lakat. Mintha nem tudná melyiket is válassza. Tarkovszkíj-filmbe illő jelenet: egy idős hölgy, akinek a szája vastagon pirosra rúzsozva, öreg kapucnis dzsekiben, egy teljesen valószerűtlen helyen, egy uszoda hatalmas épülete mellett haladva, sárba lépegetve, sötétben, esőben és süvöltő szélben, Oroszországban, Szentpéterváron, tíz percre a Nevszkíj Prospekttől, rendelkezésemre bocsát egy szaunát, mert én holnap hazamegyek ötheti ittlét után, s most leginkább szeretnék lezuhanyozni és hajat mosni. Rajtam hátizsák, nekem is kapucni a fejemen. Közben megkérdezi, hogy nem vagyok-e szívbeteg. Ő most a saját felelősségére kapcsolja be nekem a szaunát. Feltéve, ha tetszik. Mondom neki, hogy nincs semmi bajom, hozzá vagyok szokva. Tudok-e úszni? Azt is tudok. Odamegyünk az egyik nagy vasajtóhoz, nehezen kinyitja a lakatot, s az ajtó nyikorogva kinyílik. Innentől más a kép. Nyikorgó falépcsőn megyünk fölfele, mintha egy padlásra mennénk, mindent megbarnult sötét fenyőfa borít. Kis öltözőbe lépünk, onnan egy teakonyha nyílik, a padlót szétkopott koszos padlószőnyeg borítja. Benne asztal, az asztalon virágos, műanyagterítő, körben székek, a falba épített polcon szamovár, mellette bögrék, egy televízió, rajta rádió. Mellette egy piros telefon, mondja, ha baj van, vagy végeztem, csak emeljem föl, nála jelentkezik, tárcsázni sem kell. Megmutatja a szaunát, pici helyiség, ötnél többen nem férnek el benne. Mondom jó lesz, s bekapcsolja a szaunát. A szauna mögött vécé, mosdó. Mögötte másik helyiség, egyetlen zuhanyzóval, s egy elég nagy merülő medence tele vízzel. Mindenhol, a medencében is, orvosi rendelőfehér csempe, két 40 wattos izzó a falon. Innen nyílik a banja is, mutatja. Lehet, ahogy elnézem, az egész ötven éves. Intim és barátságtalan. Elképzelem, az elvtársak itt, annak idején jól elvoltak. Két embernek ideális. Egy üveg vodkával.
Megkötjük az üzletet, nem kerül sokba, három szendvics ára. Lekísérem a hölgyet, s kéri, hogy belülről toljam rá a hatalmas riglit.
Mire felérek, már 60 fok van a szaunában, s elkezdődik egy hangulatában egyedülállónak mondható szaunázás. Először is nagyon lezuhanyozok, forró víz folyik a zuhanyból, majd beülök a szaunába. Izgalmas, így egyedül. Eszembe jut, ez a hölgy ért a pszichológiához, természetes érzéke van hozzá, nem véletlenül kérdezte meg, hogy nem vagyok-e szívbeteg. Nem vagyok. De arra gondolok, hogy most itt nem szeretnék rosszul lenni, nem szeretnék elcsúszni, véletlenül beleesni a medencébe, nem szeretném, ha megrázna az áram, meg ilyenek. Teljesen egyedül vagyok egy vastagon bezárt szaunába. Nagyon romantikus és emlékezetes lenne, így elmenni ez árnyékvilágból, de felteszem, az most nem fog bekövetkezni. Olyan izgalmas, hogy beleborzongok, de élvezem a helyzetet. Először 15 perc, aztán négyszer 10 perc a szaunában, a szünetekben (óvatosan) beleugrok a hideg vízbe, s állok a jéghideg zuhany alatt. Teát is főznék, de teafű nincs, a televízión semmi nem jön be, a rádió úgy recseg, hogy kikapcsolom, jobb is a csend.
Az egyik „szünetben” megpróbálom fölfedezni a banját, de olyan sötét van benne, hogy semmit nem látok, tapogatózva körbejárom. Megtalálom a kályhát, rajta a köveket. A kályha mellett van egy kis ajtó, szinte magától kinyílik. Úgy tűnik, mögötte egy hatalmas lyuk van. Aztán kicsit hozzászokik a szemem a fényhez, s látom, innen egy hatalmas padlásra lehet kijutni. Ez lehetett az elvtársaknak a menekülő útvonal. Ha véletlenül kitörne a forradalom. (Vagy, ha jön az asszony.)
Mikor úgy gondolom, hogy elég volt a szaunázás élvezetéből, fölemelem a telefont, s megnyugtatom az idős hölgyet, hogy minden rendben van, élek, sőt nagyon jó volt. Még maradok negyed órát, mondom neki, még egyszer lezuhanyzok, megszáradok, s szólok, ha jöhet. Érzem a megkönnyebbülést a hangján, örül, hogy a vendégnek kedvében járhatott, s bíztat, hogy nyugodtan maradjak, ameddig akarok.
Aztán értem jön, mindent megnéz, hogy rendben hagytam-e, visszabotorkálunk a fürdőhöz, s várok még egy pár percet, hogy teljesen megszáradjon a hajam.
Útközben veszek egy nagy üveg ásványvizet, s megajándékozom magam egy Baltika 7. dobozos sörrel. Eszembe jut, három hete egy csepp alkohol se ment le a torkomon. Szinte sajnálom megszakítani ezt a több évtizedes rekordot.
Gyalog megyek vissza a Nevszkíjre, német diákok igazítanak útba oroszul. Fél hétkor a Kazanszkíj Székesegyházhoz érek. Itt már elköszöntem egyszer, de ha már itt vagyok, bemegyek. Csak fél órát maradok. Még nincs kedvem visszamenni Puskinba. Sétálok egy kicsit, esik az eső. Bemegyek egy nagy könyvesboltba, ott is nézelődök egy keveset, elnézek a Szent Mária templom felé, majd megeszek egy kiadós szendvicset, egy gyorsétteremben, ami mindig tele van diákokkal.
Amíg a metróhoz érek, megiszom a sörömet is, nagyon jól esik. Jobban, mint az eső.
Egy jó óra alatt érek haza, ilyenkor már ritkábban jár a HÉV. Puskin – Alekszandrovszkaja megállóig tíz perc alatt hat különböző árus megy végig a vonaton. Egyik újságot árul, a másik üdítőt és sört, a harmadik fagylaltot és csipszet, a következő valami házi készítésű ételt, és így tovább. Mozgóárust vonaton negyven éve nem láttam.
Mikor megérkezem, küldök haza egy sms-t, hogy megjöttem, s megkezdem az utolsó előkészületeket a felszálláshoz.
Lehet, hogy a holnappal még kezdek itt valamit, de leginkább már nem szeretnék izgalmakat.
És lőn reggel, és lőn este, s elmúlik a harmincnegyedik nap. S látám, amit Isten teremtett, íme igen jó!
