Reggel fél 9-kor a ház előtt várom Szergejt, megyünk Misáért, s az orthodox istentiszteletre. Előtte még ki kell menni az állomásra, innen indulnak hárman, több ezer kilométeres útjukra. Az egyik Armen, s még két missziós. Mindenki megölel mindenkit, véletlenül mi is összeölelkezünk Szergejjel, aztán megyünk, hogy felszedjük Misát, aki édesanyjánál töltötte az éjszakát.
Nem soká egy nagy lakótelep parkolójában állunk meg, a telep körbe van kerítve, sorompón keresztül lehet bemenni. Alig veszem észre, a lakótelep egyik szárnyban egy ajtó fölött „orthodox” kereszt, az a templom bejárata. Már elkezdődött az istentisztelet, oтец Alexander a szentélyben van, háttal a rácsos ajtónak, felismerjük bariton hangját. A templomban nincsenek sokan, megszámoltam, húszan, s csak asszonyok, így színt viszünk a közösségbe. Jobbra elől négytagú kis kórus, egymásnak felelve énekelnek a pappal. Mindenki áll, csak néhány nagyon idős asszony ül az egyetlen padon a templom hátsó falánál. Különben minden olyan, ahogy szokott, az „apácarácsos” szentély, rajta középen szárnyas ajtó, két oldalt egyszerű, telibe rakott ajtó, sok-sok ikon, s átható tömjén illat és füst, amit, mint tudjuk, én szeretek, de most kicsit sok van belőle.
Oтец Alexander egyszer csak kijön prédikálni, két kezébe fogja a nyakába lógó nagy arany (színű), vastag láncon csüngő keresztet, mintha kapaszkodna benne így beszél.
Előtte a kapernaumi százados történetét énekelte fel, s most erről beszél. Aztán visszamegy a szentélybe, egy fehér ruhába öltözött férfi (tehát ő képviseli itt a férfiakat), nem pap, hatalmas gyertyával követi, ki-be. Aztán megint kijön, most feszület van a kezében, s megint beszél. S ez így megy két órán keresztül. Különben hálaadás napja van ma, az ajtó mellett kis asztalka, már tele van süteménnyel, gyümölccsel, befőttel, de van rajta tojás, bor, túró és különféle palacsinták! Tavaly a Kazanszkíjban voltam ezen a napon, csodálatos élmény volt, olvasható a Szentpétervári Blogban. Az egyik énekkaros karján kétéves forma fiúcska, jól bírja a liturgiát. Azért egyszer csak megunja, s elkezd szaladgálni. A sarokban van egy kis asztalka, pici székkel, odaül, ott rajzolgat, aztán szalad a papírral, mutatja az anyjának. Az istentisztelet után oтец Alexander karjába veszi a kisfiút, az a nyakába csimpaszkodik, oтец Alexander legkisebb fia! Közben mellettük állok, s a kisfiú, nagyon aranyos, kezébe fogja az apja nyakába lógó keresztet. Egyszer csak megcsókolja, s tartja apjának is, ő is megcsókolja. Aztán felém nyújtja, én is megcsókolom. Aztán ő megint, apja ismét, jövök én. Így csókolgatjuk a keresztet vagy háromszor. Mintha még az istentiszteleten volnánk, nem bántó, nem vicces, nagyon is szép! Sokszor láttuk ezt a mozdulatot a papától!
E fiúból pap lesz, akárki meglássa!
Az istentisztelet után a hangulatos kis sekrestyében (rengeteg ikon van a falon) asszonyokkal együtt körbeülünk egy asztalt, káposztasalátát túróval, mákos palacsintát, valami fokhagymás zöldséges salátával töltött palacsintát eszünk, teát iszunk, beszélgetünk. Ma ez az ebédünk. Mindenki jól érzi magát az atya társaságában.
Közben kiderül, hogy az épület, amelyben a templom is van, tulajdonképpen egy egy kórház, jönnek ide a betegek is istentiszteletre, s ez oтец Alexander temploma. Ennél sokkal többen szoktak lenni, vasárnap be sem férnek, annyi a nép. Itt van oтец Alexander gyülekezete, s ez éppen elég neki, mert rengeteg a börtönpasztorációs munkája.
Szép nagy templom épül egyébként, nem messze innen, s oтец Alexandernek kedve kerekedik, hogy megmutassa. Már hat éve épül, de csak félig van kész, nincs pénzük. Majd egyszer elkészül, mondja nevetve. A templom egy domb tetején áll, nem messze lakótelepek, belátni szinte az egész várost, s alattunk folyik kanyarogva a Jenyiszej.
A félig kész templomot bejárjuk, felmegyünk a karzatra, ahol a kórusnak lesz a helye, de ott már szoktak istentiszteletet tartani, van is valami szétnyitható díszes asztalka, s fölmászunk a toronyba. Legfelülre már nincs lépcső, csak egy széles palló van feltámasztva, keresztbe szögezett lécekkel, oтец Alexander akrobata mutatványokkal megy tovább, bő reverendában(!) én meg utána, s végül nem lehet már tovább menni, megáll az üres ablakban, alatta tátongó mélység. Elkéri a fényképezőgépemet, készít nekem egy pár képet, a templom felülről nézve, a folyó, a város, meg mi, s aztán lekapom én is, ahogyan félelmetes biztonsággal áll az ablakban, arcán széles mosoly. Már most büszke a templomára, örülünk vele együtt.
Elsétálunk a domb legtávolabbi részébe, alattunk a Jenyiszej, mögötte hegyek, már fehérlenek itt-ott, amarra a tajga, s kegyetlenül fúj a szél. Épphogy csak mínusz van, de meggémberednek az ujjaim, Szergej fejére húzza a dzsekit, mi Misával a kapucnyit, oтец Alexander nem fázik. A templom bejáratához kötött kutya veszettül ugat, félkezű gazdája sem tudja elhallgattatni, ők képezik itt az őrzést. Végre Szibériában vagyok!
Menekülőre fogjuk, s megyünk vissza az autóhoz, s aztán a templomhoz. Útközben oтец Alexander megígéri, hogy vasárnap vagy hétfőn olyan igazi orosz bannyába visz el, hogy nem felejtem el soha. Majd ott visszagondolok erre a szélre.
Hamar visszaérünk, s mi megyünk tovább Szergejjel, Misával. Misa elmondja, hogy pár éve már találkozott oтец Alexanderrel, de akkor igencsak elzárkózott minden együttműködéstől. Azóta kint volt tanulmányúton Angliában, sok mindent láthatott, megváltozott, s most eljött a konferenciára, meghívott az istentiszteletre, együtt ebédeltünk a sekrestyébe, stb. stb. s tán mindez azért is, mert én is itt vagyok. Én meg ugyanis az az ember vagyok, akit már meghívott egyszer a pátriarcha is Moszkvába, s eddig mindösszesen 140 orthodox papnak tartottam előadásokat, s az, hogy itt vagyok egy kicsit olyan, mintha áldását adta volna erre a konferenciára is a pravoszláv szentatya. Remélem sikerült elég szerényen fogalmaznom.
Hazavisszük Misát, még az édesanyjával szeretne lenni, készülnie is kell, holnap ő fog prédikálni Szergejnél. Nekik nincs templomuk, minden vasárnap és csütörtökön bérelnek egy helyiséget valahol, viszont az istentiszteleten vannak 5-600-an. Ők is építenek templomot, majd meglátjuk melyik lesz kész előbb.
Tovább hajtunk az evangélikus templomhoz, hátha van ott valaki. Holnap ott fogok prédikálni. Nincs senki, a templom bezárva, ez is egy lakótelepi ház földszintjén van, talán olyan lehet, mint ahol délelőtt voltunk. Csak egy nagy Luther-rózsa jelzi, hogy itt valami evangélikus van. A lelkésszel mindenesetre telefonon beszél Szergej, vár holnap délelőtt.
Hazafelé beváltok száz dollárt, szombaton délután, egy 24 órás bankban (ez azért túlzás!, mármint az éjjel-nappal nyitva tartó bank), megállapítjuk, hogy igen fáradtak vagyunk, s megkérem Szergejt, vigyen haza. Ő sem látta a családját hétfő óta, ebben kvittek vagyunk. Örömmel fogadja el kérésemet.
Otthon tényleg alszom egyet, elolvasom és megválaszolom az emailjeimet. Nagy nehezen végre levelet kapok Misától, Lenától és Aljától (Аля), pétervári barátaimtól, akik augusztusban három hetet töltöttek Magyarországon. Egyet Gödöllőn, kettőt a Balatonnál. Bőven írtam róluk a tavalyi blogban, Misa a teológus (azóta felszentelt diákónus), Lena a felesége, aki a Vokált tanítja a teológián, Alja pedig egy fiatal lány, aki náluk lakik. Lévén Misa és Lena operaénekesek (is) szép koncertet adnak az Idősek Otthonában és a váci börtönben. Már egy hónapja írtam nekik, hogy mikor érkezem, s várhatna valaki a repülőtéren, de nem válaszoltak. Mivel, tudom, nincsenek nagy barátságban az internettel, mielőtt elutazom, postán is föladtam a levelet. A fogalmazásból felismerem, hogy Lenocska írt, így becézgetem, nagyon örül, s kér, hogy ne féljek attól, hogy nem fognak várni a repülőtéren, kiéhezve menjek, mert közelről fogom megismerni az orosz konyhát, s ne tartsak attól sem, hogy nem fogok tudni mit csinálni Szentpéterváron, vagy hogy keveset fogunk találkozni, és nem fogok látni semmit, s nem lesz akivel társaloghatom az orosz nyelvet gyakorlandó, még akkor sem, illetve is, ha én kifejezetten nem akarom J, és kétségem se legyen afelől, hogy nagyon kevés időm lesz. És mit akarok csinálni, s hova akarok elmenni. Sokszor csókol(nak) és ölelget(nek), s alig várja, hogy kitegyen magáért.
Mindez nagyon megnyugtató, különösen az, hogy várni fognak Pulkovon.
Már sötétedik, amikor sétára indulok. Jól esik a friss levegőben a séta, és egy Putyinka útközben, bocsánat, ezúttal: Tajga, kifejezetten egészségügyi okokból. A kocsma azért érdekes, mert bent nem lehet dohányozni. Viszont a bejárati ajtó előtt legalább öten állnak, kezükben egy üveg sör, szájukban a cigaretta lóg. Ez így már kezd nagyon európai lenni, sőt amerikai, mi több lassan kanadai. Boldogult dohányos koromban, sok-sok évvel ezelőtt, egyszer Kanadában jártam. Nikolai barátommal bementünk egy jó kis Pub-ba, rettentően hangulatos volt, tele fiatalokkal, kellemes zenével, csodálatos pecsenye illatokkal, és bent nem lehetett rágyújtani. Egy idő után, megfogtuk a sörünket, s elindultunk kifelé. Legnagyobb bánatunkra, az ajtóra ki volt írva: ezen a ponton túl szeszes italt nem lehet fogyasztani. Jót nevettünk rajta, s visszamentünk a kocsmába. Lassan ezt nálunk is be fogják vezetni, de nem mindenki fog örülni neki. Itt Oroszországban, Ázsiában, Szibériában már félig működik.
Mire hazaérkezem, Mesterházy Balázs lelkész kollégámtól és vallástanártól kapok egy emailt Sopronból, „zsebembe tesz” két meghívást két evangélikus diáknak, akikkel tavaly hoztam össze soproni licista oroszos diákokat. Ennek nagyon örülök, alig várom, hogy átadjam Stepannak és Eduardnak!
Szépen alakulnak a dolgok, tényleg nem fogok unatkozni Pityerben, ahogy az ottaniak hívják (Питер).
Az éjjel még készülök egy keveset a holnapra, illetve a ma délelőttre, nagyon izgalmas csak úgy, beállítani egy evangélikus gyülekezetbe, ismeretlenül, hatezer kilométerre otthonról, prédikálni, s beszélni az otthoni dogokról, pontosabban anyaotthonról, börtönmisszióról.
Majd meglátjuk!
(Én már megláttam, mert ugye, 24 órás késésben vagyok a naplómmal, de ne menjünk a dolgok elébe!)
