Elsőnek ébredek kilenc körül, kisomfordálok halkan a szobámból, Misa lent alszik, néha megremeg az ajtó, úgy horkol. Fönt, teljes csönd. Az udvaron szomorú őszi reggel, de az évszakhoz képest meleg, 2-3 fok. Visszabújok az ágyba, most ott azért melegebb van. A nappaliban kakukkos óra kakukkol, minden félkor egyet, minden egészkor hármat. Fél 12-ig időnként megébredek, de mindig sikerül visszaaludnom, ami azért érdekes, mert ilyen nagyon régen nem történt velem. Aztán csak fölkelek, mert kivet az ágy, de mindenki alszik. Az udvaron egy oldalára fordított nagy vasláda áll, az egyik sarkába esővíz gyűlt össze, épp elég, hogy megmosakodjak benne. Aztán elmegyek fölfedezni a környéket. Semmit nem ismerek föl abból, amit tegnap nem láttam, még jó. Szép kis faházak mindenhol körben, de van egy nagyobb is, akkora, hogy az egész utca összes dácsája beleférne, s a telekhez, amin épült, gazdája megvette a tavat is, illetve majdnem az egészet, egy kisebb félszigettel együtt.
Misáék szomszéd dácsája a nagynénjéé, de nem messze van a nagybácsi nyaralója is.
Mire visszamegyek, Misa már az udvaron van, edényekkel fölszerelve, megyünk vízért. Mire megjövünk Lena vizet melegít, átvonulunk a nyári lakba, mindenki kap egy műanyagpohár vizet, lehet fogat mosni. Borotválkozásra nem gondolok. Reggeli után nagy sétára indulunk, bolyongunk az erdőben, lemegyünk a tó partjára, ami nem is olyan kicsi, hét kilométer hosszú, s majdnem egy kilométer széles, s megtekintjük azt a csónakot a parton, amivel Misáék ifjú korukban áteveztek a túlsó partra, ha diszkóba akartak menni. Az erdőben észreveszünk egy harkályt, hosszasan nézzük ahogy bontja a fát, s egy kukac élete végéhez közeledik, a harkály alaposan megdolgozik érte.
Közben Lena azt mondja, hogy olyan ez a madár, mint egy „pizson” (пижон), s mivel pont madarakról beszélgetünk, s nagyjából így kell kiejteni angolul is, azt gondolom, hogy „galambról” beszél, s nagyokat nevet, mert különben állandóan viccelődik. Nekem nem jut eszembe, hogy a galamb oroszul golub (голубь), pedig ismerem a szót, így hát szépen belevisz a csapdába. Nálatok van-e pizson, kérdezi. Van persze, mondom, sőt van házi és vad. S mit csináltok vele? Hát megesszük. A pizsont, megeszitek? Meg, jó levest lehet belőle készíteni. Megölöd és megeszed? Nem én ölöm meg, hanem valaki megöli, mi meg megesszük. Így folyik a társalgás, de akkor már fetrengenek a röhögéstől, különösen, mikor mutatom, hogy hogyan búg a „pizson”. Végül megszánnak, s elmagyarázzák, hogy a pizson oroszul piperkőcöt jelent, s Alja bemutatja, hogy meg egy piperkőc az utcán.
Tovább sétálunk a parton. Fölmegyünk imbolygó stégekre a tavon, s majdnem beleesünk a vízbe. Közben újgazdagék birtokához érkezünk. Misáéknak szabad bejárása van, végigjárjuk a hatalmas, rendben tartott tópartot, s közben favágó munkásokkal találkozunk csak. Visszafelé Misa nagybátyjával, aki nagyon hasonlít, Sean Connery-ra, a Briliáns csapdában. Misa meghívja vacsorára feleségével együtt.
Az egész környék valamikor Finnországhoz tartozott, mígnem, gondolom, az oroszoknak sikerült földjüket nagy nehezen visszaszerezni az agresszor finnektől…
Otthon, míg a lányok elkészítik az ebédet, persze csak melegíteni kell, mindent készen hoztak magukkal. Misával fát vágunk és hordunk össze, begyújtjuk a bánnyát.
Ebédre hatalmas tányér sűrű borscs leves van, majonézt és szípősz Erősz Pisztát (sic!) teszünk hozzá, utána könnyű salátát fogyasztunk, s mivel még kell két óra a bánnya elkészültéig, s alaposan elfáradtunk, megkezdjük délutáni sziesztánkat.
Éppen felébredek, amikor szól Misa, hogy a bánnya előállt. Magunkhoz veszünk két üveg sört, ez már a harmadik bánnyázás, amióta itt vagyok, nagyon szeretem. A kis helyiségben 80 fokos a levegő, pillanatok alatt csurog rólunk a víz. Közben érdekes témákat találunk, úgymint idősek napközi otthona és jelzőrendszer, erről beszélgetünk. A „szünetben”, mivel itt nem, hogy merülni, de zuhanyozni sem tudunk, lavórból öntjük magunkra a jéghideg vizet. „Vényig” is van, és most Misa „ápol le”, mint отец Александр Krasznojarszkban. Szerencsére Misa nem ismeri a mézes masszázst, és méz sincs, és ebből a fajtából az életben elég egyszer. Ez olyan, mint a katonaságnál a beavatás. Végére érve ennek a mókának is, alaposan lemosakszunk, hajat mosunk, nagy kanállal merjük magunkra a vizet. Erdő közepén, orosz bánnyában, 2010-ben.
Most a lányok mennek a szaunázni, én pihengetek a fárasztó szauna után, Misa beizzítja a grill sütőt. Lena egy nagy befőttesüvegből már kikaparta a bepácolt húst, hagymát, amit nyársra tűzünk. Később az eresz alatt sütjük a húst, télikabátban, csöpögő esőben. Közben megjön Ványa bácsi (alias Sean) a feleségével, zsebéből igazi orosz vodkát húz elő, hozott magának, mi éppen csak megkóstoljuk.
A szobában már meg van terítve, új saláták kerülnek elő, úgymint koreai fűszeres, csípős saláta, olajbogyó, francia saláta, orosz cékla saláta, s egy nagy doboz sült krumpli.
Csodálatos a saslik, a saláták, az este.
Ványa bácsi elemében van, mesél a régi dolgokról, arról, hogy hogyan nem lépett be a pártba, hol dolgozott kiküldetésben külföldön, miért nem lehetett Jugoszláviába utazni anno, s arról, hogy mi is a különbség a szauna és a bánnya között. Végül javasolja, hogy az összes egyház egyesüljön, elég lenne egy is belőluk, s bár pravoszláv a Ványa bácsi, nem arra gondol, hogy mindenki legyen pravoszláv, de valahogy mégis csak jó lenne összetartani. Ebben a reménységében nagy nehezen megingatom, mondván, elégedjünk meg azzal, ha jóban vagyunk, szeretjük egymást, s vannak ügyek, melykért közösen is tudunk tenni valamit. Végül előkerül egy gitár, s Ványa bácsi orosz népdalokat énekel.
Hajnali kettőig többször megvacsorázunk, s alig akaródzik abbahagyni, olyan jól érezzük magukat e baráti és testvéri közösségben.
Hosszú búcsúzkodás és ölelkezések után, csak elválunk Ványa bácsitól és feleségétől, reggel fél nyolckor kelünk!
