HTML

Roszík Gábor blogja

Figyelemmel kísérve a hazai közéleti, politikai eseményeket, azokról szeretném elmondani véleményemet, keresve a lehetőséget: mit lehet itt tenni?

Friss topikok

Linkblog

Szibériai blog, Novoszibirszk – 2011. december 2.

2011.12.03. 00:09 Roszík Gábor

Bár három óra volt, mire nagy nehezen elaludtam, hétkor, mikor a telefonom jelzett, már ébren voltam. Nagyon várom már, hogy elinduljak haza, megérkezni mindig nagyon izgalmas. Egyéb izgalmaim is vannak, biztos vagyok benne, hogy a bőröndöm túlsúlyos lesz, s megint vagy fizethetek egy csomó pénzt, vagy valamit ki fogok találni. Utóbbinál maradok.

Gyorsan fölkelek, most teljesen zavartalanul elfoglalom a lépcsőházat, a fodrászüzlet csak 8-kor nyit addig még, sok idő van. Már csak a nesszeszeremet kell a bőröndömbe tenni, pár doboz kaviárt és néhány gyönyörű darab lazacot. Legfölülre bocskaimat teszem, nagy zsebeit megpakolom könyvekkel, nehéz, tömör halvákkal, lehet vagy öt kiló az egész. Végszükség esetén magamra veszem, de még úgy is nehéz lesz a bőröndöm. Megemelem, és harminc kilóra becsülöm a súlyát. Félek ebből baj lesz.

Jevgenyíj diakónus már nagyon várja, hogy elmenjek. Míg a bőröndömet pakolom, be-bejön, s mindig hoz valami ruhát a szekrénybe, átlép a bőröndömön, miközben pakolok. Szerintem ez demonstráció, s még a következő percekben több alkalommal borsot tör az orrom alá. A teámba, miközben pakolok, belerak több kanál cukrot, holott tudja, hogy cukor nélkül iszom. Felajánlom neki, hogy igya meg, de köszöni, ő már teázott. Másikat készítek. Bezárja az irodaajtót, pedig szóltam neki, hogy még megnézem az emailjeimet. Mikor elmegy, bezárja a gyülekezeti terem ajtaját is, pedig a kisebb táskám ott van az egyik széken. Közben ötször szól, hogy a kulcsokat ne felejtsem el odaadni Szlávának. Végre elmegy, egyedül maradok. Aztán észreveszem, hogy a toalettet is, ami a lépcsőházban van, kulcsra zárta, s ahhoz nincs kulcsom. Az irodában nagy nehezen megtalálom, s csak azért is nem zárom vissza. Gondoltam, a kulcsot eldugom valahova, de ezt a tréfát végül is nem ejtem meg. Még egyszer benézek a volt szekrényembe, nem hagytam-e ott valamit. Legelöl egy fogason Jevgenyíj fekete papi inge lóg, zsebéből kikandikál a fehér gallérja. Ez itt nagy érték, Finnországból szokták beszerezni. Jevgenyíjnek, megállapítom, nincsenek jó finn kapcsolatai, a fehér gallér fehér kartonból van kivágva, már egy kissé koszos, gyűrött, repedezett. Nekem a kézitáskám egyik zsebében van három darab szép, hófehér, műanyagból készített, eredeti papi gallérom. Kiveszek egyet, s berakom a másik mellé Jevgenyíj inge zsebébe. Biztos örülni fog neki, s elgondolkozik rajta. A szeretet és figyelmesség ezen apró, és rám annyira jellemző megnyilvánulásától kicsit megnyugszom…

Nyugalmam nem tart soká, mert Szlávának már 15 perce meg kellett volna jönnie. Fölhívom, hogy merre jár, mondja, nem soká itt van, 10-15 perc, mert óriási dugó van, az éjszaka leesett hó miatt. Ebből rögtön tudom, hogy legalább még fél óra, s izgalmas lesz a repülőtérre való kimenetel. Érdekes, tavaly, amikor Krasznojarszkból jöttem el, reggelre leesett a hó, s két héttel később, amikor Szentpétervárról indultam haza, akkora hó esett az éjjel, hogy szinte leállt a közlekedés, s perceken múlott, hogy nem késtem le a repülőgépet.

Háromnegyed nyolckor érkezik meg Szláva, a bőrönddel, táskával már kint várom, fél óra múlva kellene a repülőtéren lennem. Szláva is érzi, hogy helyzet van, alig beszélgetünk az úton, nem akarom ezzel zavarni. Őrült rohanásba kezd, egész kocsisorokat előz ki a szembejövő sávban, mellékutcákba hajt, egyszer visszafordul, mert ott még rosszabb, sorompót kapunk, ahol beelőz egy hosszú kocsisort, s elsőként megy át egy teherautó előtt (még jól is jött ez a sorompó!), aztán végre kiérünk a gyorsforgalmira, ahol 110-zel teperünk tovább. Szerencsére Szlávának hatalmas Toyota dzsippje van, biztonságban érzem magam benne.

Végül 10 perces késéssel megérkezünk a repülőtérre, utolsónak csekkolunk be, s bőröndöm is átmegy, pedig 29 kiló volt, amikor feltettük a mérlegre. Igaz sikerült a bal lábammal kissé megemelni, így csak 22,5 kilót mutatott a mérleg.

Innentől kezdve jól alakulnak a dolgok, mert a vészkijáratnál kaptam helyet, előttem majd kétméteres üres hely van, kényelmesen ki tudom nyújtani a lábam.

 

Moszkvában Szergej vár a repülőtéren, s egy óra múlva találkozunk Natáliával, ő is volt a gödöllői konferenciánkon májusban, az orthodox börtönmisszióban dolgozik.

A Puskinszkajánál találkozunk, beülünk kedvenc pizzázójába, ahol végül egyikünk sem eszik pizzát, viszont három órán keresztül beszélgetünk, mintegy „folytatva” a gödöllői, krasznojarszki, tyumenyi konferencia témáját, s nagy terveket szövögetünk az orosz börtönmisszióra nézve, amivel nem szeretném untatni a nyájas olvasót, pedig olyannyira fontos, hogy egy éve ezen dolgozom.

 

Még van egy óránk, a repülőtérre való indulásig, így elsétálunk a Vörös térre, úgyis régen jártam ott. Tavaly januárban, vagyis majdnem két éve, egy angol nyugdíjas börtönlelkész barátommal, és nagyon mókásra és emlékezetesre sikeredett a moszkvai városnézés, mivel mínusz harminc fok hideg volt.

Most Novoszibirszkhez képest meleg van, 1-2 fok mínuszban, így könnyen van az ember. A Vörös tér csodálatos, templomaival, tornyaival, a GUM áruházzal együtt. A téren egy hatalmas műjégpályát állítottak fel, de nagyon kevesen korcsolyáznak rajta, négy-öt fiatal. Mellette egy hatalmas fenyőfa, mindenféle színes égővel telerakva. Régen nem voltak ilyenek. Elképzelem a német pasast, aki itt szállt le kisrepülőgépével vagy 25 éve, úgy, hogy a határtól senki nem vette észre. Hogy meglepődött volna, ha megérkezvén, hatalmas műjégpályát talál a tér közepén, mellette méretes fenyőfát, s kénytelen lett volna más helyet keresni a landoláshoz…

Végül jó másfél órát sétálunk, s arra gondolok, hogy este jó lesz arra gondolni otthon, hogy délután még a Vörös téren sétáltam. Lehet, eszembe sem fog jutni.

Negyed tízkor indul a gépem, de annyira tartunk a péntek délutáni csúcstól, hogy a 25 km-es útra rászánunk három órát! Nem is hiába, mert két és fél óra alatt érünk ki. Szergej nagyon igyekszik, s úgy oldja meg a dugókat, hogy mindig arrafelé megy, amerre a forgalom engedi. Már egészen ellenkező irányba megyünk, de Szergej nyugtatgat, oda fogunk kilyukadni. Szerintem, ha nyugodtan kivárjuk, hogy arra menjünk, amerre igazából kell, egy óra alatt ott lettünk volna, viszont Szergej sem olyan ember, aki egy helyben szeret toporogni.

Olyan korán megérkezünk, hogy még becsekkolni sem lehet, harmadik vagyok a sorban, s lélekben felkészülök a következő megpróbáltatásra, ami el is jő. Bőröndöm 29 és fél kiló, lábammal nem tudok alányúlni, itt nem olyan, mint Novoszibirszkben. A hölgy mondja, hogy fizetnem kell, de meg sem kérdezem, hogy mennyit, mondom, kiveszek a bőröndömből. Jön a Barba-trükk, egy pillanat alatt kinyitom a bőröndöt, magamra kapom délcegen a bocskaimat, s rakom vissza a mérlegre. Még így is 27 kiló, s további könnyítésre ítéltetek. Eztán még a zsebembe vándorol kilencven deka füstölt lazac, háromnegyed kiló halva, s így már nem akadékoskodnak tovább, mehetek, de így is három kilóval túlsúlyos vagyok!

A kapunál leveszem magamról a málhát, szétpakolom a kézitáskámba és a hátizsákomba, van még másfél óra az indulásig. Pár méterre találok egy konnektort, fölteszem töltőre a netbookomat, s leülök a földre, nekitámaszkodva a falnak, s folytatom az utolsó blogomat, amit még Moszkvába jövet a repülőgépen kezdtem el írni. Fél órája írok, amikor megáll előttem egy magas, karcsú, nagyon kedves arcú, fiatal lány, szőke haja kétoldalt befonva a feje köré tekeredik. Figyelemreméltó jelenség. Kissé zavartan, de mosolyogva tartja kezében a telefonját, néz rám, s a konnektorra, s pontosan tudja, hogy pár perc múlva oda fogja feltenni a telefonját töltőre. Kérdezi is tőlem, hogy nem tudom-e hol van még konnektor. Mondom neki, hogy biztos van még máshol is, de nem tudom hol. Tesz egy kört és 10 másodperc múlva visszajön, megnézi, hogy én töltök-e még, s szép lassan elindul, de utána szólok, hogy jöjjön vissza. Nemes, lovagi mozdulattal kirántom a dugómat a konnektorba, s mondom neki jó oroszosan: BOT! Nekem elég lesz, már úgyis majdnem tele vagyok, ami igaz is.

 

Nagy örömmel kezdi el tölteni a telefonját, lekuporodik mellém a földre, s már ír is egy sms-t. Mikor elküldi, ő kezdi el a beszélgetést. Megkérdezi, milyen volt Oroszországban, merre jártam, mivel foglalkozom, s beszélgetünk egy órát.

Natalia Hollandiába repül, ott lakik a kedvese, aki egy német srác és Moszkvában tanult. A egyetemen ismerkedtek meg, mind a ketten gépészmérnökök. Natália még tanul, PhD-zik, s aztán szeretne a fiú után menni, vagy legalább is közelebb lenni hozzá. Jelenleg havonta megy Hollandiába három napra.

Közben szólítanak a beszállásra, neki is pár perc múlva boarding time-ja van, kölcsönösen örülünk a beszélgetésnek, jó utat kívánunk egymásnak, kezet fogunk, azt mondom neki, hogy c Богом, amin alighanem meglepődik, és azt mondja rá: спасибо.

 

És most vége.

 

СЛАВА БОГУ!

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://roszikgabor.blog.hu/api/trackback/id/tr943432995

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.