HTML

Roszík Gábor blogja

Figyelemmel kísérve a hazai közéleti, politikai eseményeket, azokról szeretném elmondani véleményemet, keresve a lehetőséget: mit lehet itt tenni?

Friss topikok

Linkblog

Szibériai blog, Novoszibirszk – 2011. november 27.

2011.11.27. 20:09 Roszík Gábor



Ilyen jól nem aludtam, amióta itt vagyok, de nehezen kelek föl, talán éppen ezért. Este szinte azonnal elaludtam lefekvés után, igaz már egy óra is elmúlt. Éjjel fölébredtem többször is, de mindig gyorsan visszaaludtam.

Nyolckor már borotválkozom a lépcsőházban, hátha korán beindul itt a gyülekezeti élet, s azért az esetlegesen korán érkező hívek mégis csak ne lássanak pizsamában.

A fiúk is tartanak valamitől, mert bezárkóztak a gyülekezeti teremben, így nem tudok teát készíteni magamnak. A nélkül pedig elég nehéz a reggel.

Kilencig átnézem még egyszer a prédikációmat, hangosan elolvasom egyszer, próbálom memorizálni a még meg nem tanult részeket.

Jönnek a hívek is, a főpásztor, Gennadíj is már régen itt van, tízkor imaóra kezdődik. Kicsit később megjön Szláva, a templomban tart katechizmust felnőtteknek. 8-10 felnőtt van, köztük huszonévesek, s idősebbek is, túl a hatvanon. Ma az első két parancsolatra van idő a tízből, messziről figyelem Szlávát, jól vezeti az órát.

 

Szépen gyűlnek a hívek a templomban, s mire kezdődik az istentisztelet, több mint ötvenen vagyunk, elég sok fiatal, és középkorú. A templom közvetlenül a szobám mellett van, velem szemben a lelkészi hivatal.

Onnan jön ki a lelkész és két diakónus, vonulnak be  a templomba. Előtte Szláva rázza a csengőt, mindenki feláll. Tiszta fehér reverendában vannak, lila színű stóla van rajtuk, fehér zsinór a derekuk körül, mint a szerzeteseknek, így jönnek be.

Az oltárterítő is lila, s az oltár mellett egy magas lábú asztalon a négy ádventi gyertya, középen egy vastagabb. A templom tetszik, a zalaszentgróti evangélikus templom jut eszembe róla, az oltárkép Krisztus menybemenetelét ábrázolja.

Szemben két oldalt félkörben fehér székek vannak, rajtuk párnák, mindegyiken elkészítve az istentiszteleti rend, s egy énekeskönyv. Nagyjából énekes liturgia van, az első éneket ismerem egyedül: „Ádunk téged Istenünk…”, közben három lekció is van, az egyiket az a srác olvassa fel, aki meghívott, hogy lakjak náluk, Timur a másikat Jevgenyíj diakónus, a harmadikat az első számú lelkész, Gennadíj, de ez már az igehirdetésem textusa is: Lukács 10, 23-24

Még egy éneket énekelünk, s aztán Szláva int, hogy mehetek a pulpitushoz, ami az oltártéren belül áll, tőle balra az oltár virágokkal, s égő gyertyákkal. Reggel óta izgulok, s végre eljött a pillanat, hogy elkezdhetem:

„Благодать Вам и мир от Бого Отца нашего и Господа Иисуса Христа! Амын.   Kegyelem néktek és békesség, az Istentől, ami Atyánktól, és a Jézus Krisztustól. Ámen.„

Szeretek prédikálni otthon is, de annak különös hangulata van, s csodálatos érzés, ha az ember valahol távol, Oroszországban, Szibériában hirdetheti az igét, s ráadásul az is megadatik neki, hogy oroszul. Ezen ittlétem alatt most negyedszer prédikálok. Azt hiszem megint jól sikerült, mert most is többen mondják az istentisztelet után, hogy megérintette őket. Az istentisztelet végén Úrvacsora van, szépen sorban mindenki az oltárhoz térdel. A végén Szláva és Gennadíj egymásnak adnak Úrvacsorát.

Az istentisztelet után nagy szeretettel köszönt a lelkész, elmond rólam mindent, amit tud, s megkér, hogy én is szóljak pár szót, beszéljek szolgálatomról, mondjam el, hogy kerültem ide, stb. Elmondom a szokásos dolgokat, mint anyaotthon, idősek otthona, börtönmisszió. Van még pár kérdés is, s aztán mindenki a gyülekezeti terembe megy, ott folytatódik a beszélgetés, teázás és keksz közben.

Egy idő után Gennadíjjal félrevonulunk, s elég sokáig beszélgetünk a németországi evangélikus egyházak kapcsolatáról .

Fél háromkor megyünk el ebédelni Szlávával s szokásos önkiszolgáló étteremben. Scsi levest eszünk, s ruszlit főtt krumplival. Nagyon finom, de hiányzik hozzá egy vodka.

Ebéd közben felvetem Szlávának, hogy Timur meghívott, hogy költözzem hozzájuk. Szlávának is szólt. Mondom, hogy engem kissé zavar, hogy a kolléga, mégha diakónus is, nyolc széken alszik…, úgyhogy, ha neki is jobb lenne, akár odébb is állhatok, bár a körülményekhez képest (gépház, föld, székek) jó helyem van. Erre Szláva megkérdi telefonon Jevgenyíjtől, hogy miért nem fújja fel a gumimatracot, mert az is van. Azért, mert a széken jobb a gerincének, mondja…

Nincs akadálya annak, hogy elmenjek, mondja Szláva, de Timur kb. 50 km-re lakik innen, igaz még Novoszibirszkben, s neki minden nap el kell ide jönni, vagyis jobb lenne, ha itt maradnék.  Így ez e kérdés el is dőlt.

Az étteremből az Orosz-német Házba megyünk, ádventi kulturális műsor és kirakodó vásár van. Ott lesz az amerikai-német lelkész is, Bradn Buerkle, így hát vele is találkozom. A Ház nagy épület, színpaddal, nézőtérrel, még erkélye is van, s mindenféle különböző helyiségek. „Kis Németországba” érkezem, rögtön érzi az ember, amikor belép. A színpadon gyönyörű kislányok (messziről látni, hogy oroszok, legalább is többségéban) német táncot járnak, a bejárat előtt, bent a teremben tipikus német süteményeket árulnak – a mandulás édes kenyértől a gyümölcskosár süteményig mindent -, piros sapkás fiatalok. Aztán egy másik csoport jön a színpadra, először egy kozák arcú fiatal srác, német nemzeti viseletben, rövid zöld bőrnadrágban, fehér ingben, fülig ér a szája, s olyan temperamentumos szólót vág le, hogy abból meg lehetne élni. Aztán jönnek a lányok is, hozzáillő viseletben, s olyan boldogok, hogy könnybe lábad a szemem.

Az emeleten Szláva bemutat két német evangélikus asszonynak, akik természetesen beszélnek németül, de már nagyon nehezen fejezik ki magukat, s elárulják, hogy jószerivel már csak ketten vannak a gyülekezetben, akik németül beszélnek. Ehhez képest bámulatra méltó, hogy van orosz-német ház, német kulturális esemény, őrzik, ápolják a tradíciókat, az ősi kultúrát, a távoli Szibériában. Ki gondolta volna? Érdekes, közben meg németül elfelejtettek…

Szláva bemutat még a novoszibirszki r. katolikus karitász vezetőjének, s rögtön egy anyaotthonról kezdenek beszélni. Itt van a városban, szerdán meg is fogjuk nézni.

Bradnel először angolul beszélgetek, de mikor visszajön Szláva, s elindulunk egy rehabilitációs központba, oroszra váltunk. Autóval megyünk, s először megállunk valahol, az utcán vényiget árulnak, veszünk kettőt, be van fűtve a bánnya! Hoppá!

Az autóban megtudom, hogy Bradn Montanából származik, 11 éve él Oroszországban, ebből 10 évig volt lelkész Novgorodban, orosz gyülekezetben (bár valamikor azok is németek voltak), s onnan járt Szentpétervárra (három órás út vonattal) az evangélikus teológiára tanítani. Egyháztörténetet és etikát. Azért nem ismerjük egymást, mert az „ő egyháza” a másik evangélikus, de van saját teológiájuk, csak éppen Szentpétervár ellenkező oldalán, mint Koltushi. Már az egyetemen Amerikában, oroszul tanult, aztán kezdett érdeklődni az orthodoxia iránt, s így került ide. Persze perfektül beszél oroszul, de az amerikai kiejtést nem tudta levetni magáról.

Orosz a felesége, s két fiúk van. Bradn 35-36 éves lehet. A két fiú kettős állampolgár, anyuka orosz, apuka amerikai. Érdekes felállás.

 

Együtt megyünk a rehab centerben, ahol 25-en laknak, nagyjából olyan körülmények között, mint a tyumenyiben, de van közöttük két asszony is, mind ketten a férjükkel. Az egyiknek két gyermeke van, a másiknak is kettő, de a második még nem született meg, mindennapos az anyuka.

Szláva minden vasárnap jön ide bibliaórát tartani, s jön vele az amerikai-német kolléga is, ami jeles dolog, mert eddig teológián tanított, most meg egy rehab centerben! A vasárnap este rendszerint a bánnyában kezdődik, mint most is. A bánnya itt bent van az épületben, a konyhából nyílik, de olyan kicsi, hogy kevesen férünk el benne. Mi jöttünk most hárman, de addigra már itt volt Szergej és Maxim, akik a gépházban laknak nálunk. Rettenetesen felfűtötték a bánnyát, nem lehet 5-6 percnél tovább bírni. A vényig csak fokozza a szenvedést, azzal csapkodjuk magunkat. Percek alatt szakad rólunk a víz. Sajnos itt nincs medence csak zuhany. Viszont van egy kis ablak, egy méter magasan, azon ugrunk ki a hóba, persze úgy, ahogy világra jöttünk. Kint mínusz 15 fok van, ennyi lehet a hó is, alaposan bedörgöljük magunkat, majd visszamászunk a zuhanyzóhelyiségbe. Ott még a zuhany alá állunk, s megállapítjuk Bredennel, hogy ez hidegebbnek tűnik, mint kint a hóban. Ezt a játékot űzzük egy jó félórán keresztül, s közben valaki mindig dob egy fát a tűzre. Mikor mi végzünk, mennek a többiek, nekünk pedig jön a konyhában a szokásos tea.

Nyolc körül kezdődik a bibliaóra, s ezzel jobbak vagyunk a tyumenieknél  két órával. Egy nagy nappali helyiségben ülünk körben, mindenki a lakók közül itt van, kezükben a Szentírás.

Először felállva imádkozunk, pontosabban Szláva, aztán engem mutat be, s kér, hogy beszéljek magamról, munkámról, stb. Ezt megteszem, s utána még soká beszélgetünk, rengeteg kérdés van, anyotthonról, börtönről, utógondozásról, visszaesésről, börtönkörülményekről, stb.

Aztán jön Bradn, aki beszélgetésre provokálja a jelenlévőket Márk evangéliumának első versei alapján: „Ime, elküldöm az én követemet előtted, aki elkészíti a te utadat előtted. Kiáltó szava hangzik a pusztában: Készítsétek az Úrnak útját…!... Térjetek meg!...” Ádventi Igék.

Hosszú beszélgetés kezdődik, s közben – s ennek nagyon örülök -, Maxim kapcsolódva a témához elkezdi mesélni, hogy miről prédikáltam ma délelőtt. Szláva tovább meséli, és Szergej is, s kérnek, hogy mondjam el az egyik történetet, amiről beszéltem.

Így beszélgettünk egy jó órát, közben senki nem ment el, nem aludt el, s még a gyomruk sem korgott a fiúknak. Pedig nem lett volna csoda, akkor kezdtek el vacsorázni, amikor mi eljöttünk tíz óra körül. Még láttam, kása volt a vacsora.

Haza már öten megyünk, mert jön velünk Szergej és Maxim is.

 

Otthon a harmadik lakónk, akinek fölül egy magányos arany foga van, s katona volt Magyarországon, azzal fogad, hogy most hallotta a hírekben, hogy Magyarországon, a mai napon 15 %-kal csökkent a forint értéke. Ettől függetlenül szeretne tavasszal Magyarországra jönni, 50 kecskét és tehenet venni. Ezzel összefüggésben elkérte a telefonszámom.

 

Utolsó felvonásként Jevgenyíj diakónus, aki a széken alszik, mióta megjöttem, pontosabban, csak éjszakánként, megkérdezi, hogy vacsoráztunk-e. S mivel nem, kirakják a maradék hájat, hagymát, fokhagymát, s találnak egy nagydarab száraz kenyeret is. Én meg bevetem az utolsó rúd téliszalámit, ami tíz perc alatt el is fogyott.

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://roszikgabor.blog.hu/api/trackback/id/tr23416354

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.