HTML

Roszík Gábor blogja

Figyelemmel kísérve a hazai közéleti, politikai eseményeket, azokról szeretném elmondani véleményemet, keresve a lehetőséget: mit lehet itt tenni?

Friss topikok

Linkblog

Szentpétervár, 2010. november 21.

2010.11.22. 08:20 Roszík Gábor

Már tegnap is nagyon bosszantott, hogy pénteken este kiderült, hogy nem megyünk Misával Kronstadtba. Nagyon izgatott már tavaly is ez a város, de már írtam erről. Tegnap tanulás közben nézegettük Alekszejjel az interneten, hogyan lehet odamenni autóbusszal, de csak azt láttuk, hogy Lomonoszovból megy valamilyen jármű. Még menetrendet is találtuk a neten. Közben felhívta két ismerősét is, akiknek autójuk van, hogy vigyenek el, de egyik sem ért rá.

Végül is abban maradtunk, hogy reggel fél kilenckor felhívom, s bemegyünk Szentpétervárra, Alekszej az evangélikus templomba, én meg a Kazanszíj Szaborba, esetleg mindkettőbe, vagy dél körül találkozunk a Nevszkíj Prospekten. Alekszej fél kilenckor még aludt, így egyedül indultam neki. Szerencsére éppen akkor indult a parkolónkból egy finnekkel megrakott autóbusz, ők is a városba mentek, felkéredzkedtem, s háromnegyed tízkor már a városközpontba mentem. A finnek is a Szent Mariá-ba mentek - itt csak így mondják- , fél tizenegykor finn istentisztelet van.

Először oda mentem én is, mert még mindig nem sikerült találkoznom Sztjepánnal, akit a soproni evangélikus líceum hívott meg valamelyik társával együtt, hogy az ott oroszul tanuló diákokkal kapcsolatot alakítsanak ki. Sztjepán a Szent Mária evangélikus templomban az ifjúsággal foglalkozik, tavaly ismerkedtünk meg, s föltétlenül szerettem volna átadni neki személyesen a „meghívólevelet”, amit már egyébként megkapott, mint azt már írtam volt. Sikerrel is jártam, a templom gondnoka, vagy portása, egy idősebb hölgy meg tudta mondani a telefonszámát, amit rögtön elmentettem a telefonba. Aztán megkérdeztem, hogy hogyan lehet elmenni Kronstadtba, biztos tudja. Készségesen el is magyarázta, hogy menjek el a Baltiszkaja állomásig metróval, onnan talán megy is marsrút, vagyis kis busz, ami szerte a városban „maszek alapon” szállítja az utasokat, Kronstadtba, vagy ha nem, akkor elektricskával menjünk el Lomonoszovba, onnan állandóan mennek a buszok. S egy papírra fölírja még a város régi nevét is, valamikor Oranienbaumnak hívták. Ez a Lomonoszov megnyugtatott, mi is ezt találtuk a neten. A Baltinszkajáról busz, kiderült, nem megy Kronstadtba, de megy egy marsrút Lomonoszovba, de erről majd később.

Látom a templomban valamilyen istentisztelet folyik, belépek, hogy megnézzem. Az oltár előtt Michael kollégám áll, aki tavaly kivitt Koltushiba, előtte pedig teljes papi szerelésben Gyima. Az a teológus – azóta már diakónus lett -, aki mindig öltönyben járt az előadásokra, láncos zsebórája volt, fényesre pucolt fekete cipője, s úgy hajolt meg az úrvacsora vételnél a szentségek előtt, hogy a szobámban, amikor egyedül voltam, alig bírtam rájönni, hogy ezt hogyan teszi, de a szaunában rajta sem volt semmi. (Rövid összefoglalása annak, amit tavaly írtam a blogban.) Nos, ott van Gyima, és beszél, én meg annyira megörülök neki, hogy később látom csak, hogy előtte egy koporsó van.  Temetési istentisztelet. Illedelmesen a távolból lefényképezem, s aztán elsietek. Innen csak pár perc a Kazínszkíj, már nagyon vágyom oda, amióta most itt vagyok, alig voltam orthodox istentiszteleten. Ez a vasárnap egyébként is fontos nekem, mert ezen a vasárnapon - ami a Szentháromság ünnepe utáni utolsó vasárnap nálunk, örök élet vasárnapjának is hívjuk -, tartottam istentiszteletet először, 1983-ban, Gödöllőn. Ekkor hívtak meg a gödöllőiek lelkészüknek.

Mire megérkezem, már folyik az istentisztelet, a Szent Liturgia. A hívek a középső szentély előtt sokasodnak, papok bariton és basszushangjára a kórusról az énekkar válaszol. Szívbemarkoló.

Jobbra egy kisebb szentély előtt egy pap áll, azt a papot ismerem fel benne, aki minap Koltushiban tartott istentiszteletet. Előtte kisebb tömeg, vagy ötven ember áll, s egyenként járulnak hozzá gyónni. Nagyon szép jeleneteknek leszek szemtanúja, megint valami újat látok ebben a templomban. Aki odalép a paphoz, ránéz, s elkezd beszélni, a pap is néha mond valamit, talán kérdez, néha két percig is eltart a jelent. Beszélgetnek. Aztán lehajtja a fejét, a pap ráteríti széles aranyból kivarrt stóláját, mond valamit, gondolom feloldozást vagy áldást, mindkét kezét a fején nyugtatja, majd keresztet rajzol rá, s gyöngéden felemeli. Mielőtt elmegy, megcsókolja az előtte lévő Szent Bibliát és keresztet, a pap még egyszer megáldja, ő keresztet vet, s jön a következő. Édes kislány jön, 7-8 éves, aztán az édesanyja, akinek kezében gyűrött papírdarab, abból olvassa fel amit mondani akar, már előre eltervezte. Aztán oda megy egy háromkerekű járókával egy mozgássérült fiatalember, inkább odacsoszog, nagyon jólfésült, jóképű srác, fülében fülbevaló, s nagy széles mosollyal áll meg a pap előtt. Szegény, ő is mondani akarja, amit eltervezett, de sehogyan sem tudja artikulálni a szavakat. Mikor már kezd kínos lenni a helyzet, a pap odainti az édesanyját, aki rögtön megérti a fiát, s mondja a papnak, amit fia szeretne. Aztán ő is lehajtja a fejét, ráterül a stóla, kéz, áldás, kereszt, megbocsátás, szeretet. Nagyon boldogan távozik. Utána tolókocsis asszonyt tolnak elé, ő is boldogan távozik. A pap meglát egy várandós asszonyt, s int, most ő jöjjön, aztán apuka karon ülő kisgyerekkel, s mennek mind sorban.

Közben én is imádkozom értük, az otthoniakért, Ellenért Jamaicában, s Szláváért Novoszibirszkben, és az ővéiért.

A papok és a kórus szünet nélkül énekelnek, a hívek is. Visszamegyek a fő Szentély elé, közben meghajtom fejemet Szerafim „szentem” előtt.

A Szentély előtt három pap is áldoztat, nagy aranyszínű kehelyből hosszú nyelű kiskanállal adnak az oda járulóknak Krisztus testéből és véréből. Mielőtt eljönnek, megcsókolják a kelyhet.

Mikor elfogy a nép, bemennek a Szentélyben, de nem soká megint kijönnek, még többen, mint az előbb, s végig imádkozzák a sok száz vagy ezer nevet, amit a hívek adtak át nekik, hogy imádkozzanak értük.

Közben veszek 11 gyertyát, meggyújtom és elhelyezem őket egy nagy gyertyatartóban, szépen egyenként gondolva, imádkozva „kis” családomért, s egymás mellé rakom Linda, Péter és Soma „gyertyáját”.

Lassan véget ér a liturgia, nekem is mennem kell, délben vár Sztjepán a Szent Mariá-ban. Útközben bemegyek a Szent Péter evangélikus templomba, még éppen van pár percem. Először egy kisebb terembe lépek, azt hiszem, ott kell bemenni a templomban. De nem, egy koreai gyülekezet tartja a istentiszteletét, lehetnek ott is ötven-hatvanan, mindenki koreai, s az istentisztelet oroszul folyik. Kedvesen hellyel kínálnak, de most nem tudok maradni. Többet nem tudok meg róluk, de eszembe jutnak koreai emlékeim, ottani szolgálataim, 18 évvel ezelőtt, mintha már ezt is említettem volna.

Lépcsőn kell fölmennem, hogy a nagytemplomba jussak. A templom akkora, mint a Deák téri templomunk, talán még nagyobb. Sokan vannak benne, s éppen német istentisztelet folyik, úrvacsorára készülnek. A lelkészen Luther-kabát, mózestábla, mint nálunk, rajta egyszerű stóla.

1993-ig versenyuszoda volt a templomban, a szószék helyéről trambulinról ugráltak a vízbe. Ebben az évben ünnepli a gyülekezet fennállásának 300. évfordulóját. A templom éppen 100 éves volt, amikor 1938-ban „államosították”. Hosszú ez az 55 év a templom történetében, egész generáció nőtt fel temploma nélkül. Áldott az Isten, hogy megint az evangélium hirdettetik benne!

 

Maradok egy keveset, de mennem kell tovább.

A Szent Máriában – éppen jönnek ki az emberek a finn istentiszteletről -, az egyik gyülekezeti teremben megtalálom Sztjepánt, aki apró gyerekekkel van körülvéve. Melléülök, s pár perc alatt megbeszéltünk mindent, ami azt jelenti, hogy „átadom” a soproniak meghívást, elmondom, hogy találjon még valakit, mert a meghívás két személynek szól, s meghívom őket magamhoz is, Gödöllőre, ha összejön a vizit. Nagyon boldog, s mondja, hogy hamarosan írni fog a Líceum orosz tanárnőjének. A szomszéd helyiségben egy ifis ”csaj” lányoknak tart bibliaórát, őt is ismerem tavalyról, talán ő fog Sztjepánnal Magyarországra jönni.

Közben megérkezik Alekszej, a templomban találom meg, ahol Michail tart felnőtteknek bibliaórát. Az orosz nyelvű istentisztelet fél háromkor kezdődik.

Mindez vasárnap reggel, Szentpétervár központjában, háromszáz méteres körön s két és fél órán belül!

 

Alekszejjel metróra szállunk – most térek rá a kronstadti történetre -, s a Baltinszkajától a marsrúttal megyünk tovább. Másfél órán keresztül megyünk, átmegyünk egy Petrodvorec nevezető kis városon, ahol elmegyünk egy olyan gyönyörű orthodox templom mellett, amilyet még nem láttam(!), majd megérkezünk Lomonoszovba.

Ott kiderül, hogy busszal nem lehet tovább menni, komp megy Kronstadtba. Át kell vágnunk a városon, parkokon megyünk keresztül, domboldalon csúszunk le, közben ötször megkérdezzük, hogy merre kell menni, mire a vasútállomás mellett találjuk magunkat. Ott éppen egy buszsofőrt kérdezünk meg, hogy merre van a kikötő, de innen már könnyű a dolog, éppen oda megy, pár perc múlva indul. A komp olyan régi, hogy Vlagyimir Iljics is bőven utazhatott rajta, elfér benne harminc autó, s két oldalon van az utastér. Benne az ülések eredetiek, ebben biztos lehet mindenki, mint a csomagtartó is az ülések fölött, ősrégi, vékony kötélből van fonva! Egy darabig a hajó orrában állunk, de rettentő hideg van, bőven mínuszok, fúj a szél, így beülünk a zárt utastérbe. Alekszej nagyon boldog, még nem ült hajón, lévén még csak 45 éves, azaz egyszer a Bajkál tó-n, de az inkább csónak volt. Azt mondja, ő, a burját, hogy úgy érzi magát, mintha most visszament volna az időben! Hát még én!

 

Mindenkit megkímélek a kereséstől, a Wikipédián ez olvasható Kronstadtról, de ki-ki ismereteit bővítheti további keresgéléssel az 502 ezer találat közül:

 

„Kronstadt (oroszul Кронштадт), a német Kron, azaz „korona” és stadt, azaz „város” szavakból) oroszországi kikötőváros a Kotlin-szigeten, Szentpétervártól 30 kilométerre nyugatra, a Finn-öböl bejáratának közelében. Közigazgatásilag Szentpétervárhoz tartozik. 1921 márciusában itt zajlott a kronstadti felkelés. Kronstadt hagyományosan az orosz admiralitás székhelye és a Szentpétervár bejáratát őrző Balti Flotta bázisa.

A történelmi városközpont és az erődítmények az UNESCO Világörökség részét képezik.

Kronstadtot I. Péter cár alapította, miután 1703-ban elfoglalta a Kotlin-szigetet Svédországtól. Az első erődítményeket 1704. május 18-án kezdték építeni.

A Kronstadti-erődöt rendkívül gyorsan építették fel. A Finn-öböl nem mély és télen teljesen befagy. Az építkezéshez tölgyfatörzsek ezreit használták fel és köveket. Mindezt az öböl jegén szállították keresztül és a jégbe vágott lékeken keresztül építették be. Az öblön így számos kis szigetet képeztek, melyeken erődöket emeltek, lezárva Szentpétervár bejáratát a nyílt tenger felől. Csak két keskeny hajózható csatorna maradt szabadon, ezeket a legerősebb erődítmények őrizték.”

Az egyik találat a jövőben, ha valaki rákeres a neten, valószínűleg blogom lesz, de ott nem kell továbbmenni, mert ami van az itt is elolvasható. A Wikipédiában nincs benne, hogy az egyik főutcát Szovjetszkaja ulicának hívják, a másikat, ami még nagyobb, egészen a városközpontban, Lenin ulicának hívják. Még jó, hogy az egyik sarkon hivatalosan(!), tehát nem graffiti, alá van írva: „korábban Nyikolajevics ulíca”. De erre már a legöregebbek sem emlékeznek, történészek tárták fel.

De lassan jár az idő Kronstadt más területein is, mire beértünk a városba, bőven láttunk sarlót és kalapácsot, vörös csillagot, pedig egy is sok lett volna belőlük.

Az épületeken is érződik a múlt, de ez vonzó, nagyon sok két-három emeletes csodálatosan szép épület, rendbe hozva. Én Közép-Európában éreztem magam, Alekszej meg azt mondja, hogy olyan, mint Ulan-Ude belvárosa! Burjátföldön! Na, tessék!

A főtéren hatalmas székesegyház áll, messziről olyan, mint egy hőlégballon, teljesen, a legtetejéig be van állványozva, s az állvány fehér és kék ponyvával be van takarva, a templomból nem látszik semmi. A templom előtti téren egy marsall hatalmas bronz szobra, mintha a kicsit távolabb feldíszített karácsonyfára mutatna, mely már most „hirdeti” a karácsonyt.

Végigsétálunk a Lenin-sugárúton, nevezhetjük annak is, mert olyan széles, mint Pesten a Rákóczi út, ami pedig egy kisvárosban sugárútnak számít, aztán a hideg elől egy japán shushi bárba menekülünk, s megiszunk egy kanna zöld teát.

Visszafelé már autóbusszal megyünk, tényleg a tengeren, de már olyan sötét van, hogy alig látni, de így is lenyűgöző a kétszer három(!) sávos autópálya.

Éppen nyolc óra van, mire hazaérünk. Gyorsan elfogyasztjuk az ebédünket, amit délben felhoztak nekünk a konyháról. Este tízig a nyelvi tesztek megoldásán törjük a fejünket, legalább is, ami engem illet. Erről majd a későbbiek során hosszú értekezéseket fogok írni, hogy háborodjon fel az egész emberszerető ország. A tesztíró tanárokat pedig arra kényszeríteném, valamennyit, hogy kínaiul tanuljon, s hatezer írásjelből készített tesztet kelljen megoldaniuk, két óra alatt, úgy, hogy minden kérdésre ötven válaszból kell választani, s köztük legalább húsz a helyes, de csak egy a legjobb! Közben, a szemüveges tanároktól elvenném a szemüvegüket, akik pedig jól látnak, azoknak adnék egyet, minimum ötdioptriásat. S természetesen minden második kérdést Brell írással kell elolvasni.

Ma éjjel álmomban, én fogok tanárokat kergeti…

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://roszikgabor.blog.hu/api/trackback/id/tr892464662

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.