HTML

Roszík Gábor blogja

Figyelemmel kísérve a hazai közéleti, politikai eseményeket, azokról szeretném elmondani véleményemet, keresve a lehetőséget: mit lehet itt tenni?

Friss topikok

Linkblog

Szentpétervár, 2010. november 18.

2010.11.19. 08:36 Roszík Gábor

Reggel kitápászkodván az ágyból, s kinézvén az ablakon, arra eszmélék, hogy megjött a tél, minden hófehér körülöttünk. Rajtam kívül ennek senki sem örül. Én viszont kezdem látni értelmét annak, hogy hoztam bundás bakancsot, melegítő alsót, meleg nadrágot, igaz Szibériára készültem fel. Kilépvén az udvarra, még inkább így gondolom, mert úgy fúj a szél szembe, hogy az ebédlőig háttal megyek.

Az időjárás nem nyugtalanít, annál inkább az internet, mert már este nem tudtam rákattanni, s reggel is próbálkoztam vele százszor, nem ment.

Kénytelen vagyok az gondolni, hogy elfogyott róla a pénz, ami egyáltalán nem lehetetlen, mivel 200 megabyte-nyi lehetőségem volt, s mivel tegnap hazaküldtem a blogomra 24 képet, egyenként 1,5-2 megabyte-i terjedelemmel, könnyen lehet, hogy kimerítettem a lehetőségeimet.

Nincs más, be kell menni Koltushi központjába, ahol, még emlékszünk a „Szentpétervári blogból”, nincsenek csak üzletek, s ott van a „Megafonnak” is kirendeltsége. Hátamra veszem a hátizsákom, s a hóviharban átvágok a kiserdőn, ahol kiérek az országútra.

Váratlanul érte az oroszokat a havazás, az országúton kocsisorok jobbról is és balról is. A túloldalon kell tovább mennem, amikor váratlan dolog történik. „Ezer mázsás” betonszállító autó jön, nagyon vagányan, a frissen leesett, letiport csúszós havon. Előtte autósor áll, és a товарищ водитель, „sofőr komám”, azt gondolja, neki elég a tíz méter, hogy megálljon. De nem így van. Fékezi az őrült nagy teherautót, de az most nem játszik „komásat”, s menthetetlenül csúszik bele az előtte álló autóba. Nem megy csak öttel, de tartósan, s hat autót egymásra paszíroz. Én meg pont ott megyek mellettük. Ijedtemben az árokba ugrok, de szerencsére egyik autó sem követ. Hál’Istennek sérülés nincs, de annál nagyobb a riadalom. Én gyorsan tovább állok.

A bevásárló központ előterébe van a Megafon, de csak tízkor nyit. Addig bemegyek körülnézni, aminek az lesz a következménye, hogy veszek kétegységnyi Putyinkát, ezt a gyógynövény részlegben árulják, egészségügyi okokból, s veszek tíz deka apró szárított sós halat, egy zacskó vörös kaviáros chipset, s három doboz Baltika No. 7-et. Meg négy darab almát, ennyivel kihúzom jövő keddig. Szerencse, hogy nálam van a hátizsákom.

 

A Megafonban gyévuska megállapítja, hogy átmentem mínuszba, s ezért kétszáz rublej-t rátöltök a modemre, ezzel is kihúzom egy hétig. Örülök, hogy ez volt a gond, mert nagyon bosszantott volna, ha a számítógép megint megoldhatatlan feladatok elé állít.

Hazafelé gyönyörű szép fából készült orthodox templom mellett megyek el, tavaly mindig zárva volt, amikor erre jártam, most istentisztelet folyik benne. Bemegyek kicsit elmélkedni, s rajtam kívül éppen négyen vannak, valamennyien asszonyok. Az egyik talpig feketében, elöl az oltárnál, kántálja valamelyik igehelyet óorosz nyelven a Bibliából, s mikor a Miatyánkot énekli, a szentélyben, belűről elhúzzák az aranyszínű függönyt, s megjelenik a pap, gyönyörű öltözékében, s elkezd énekelni. Az asszonyok buzgón vetik a kereszteket, s a földig hajolnak. A pap, eltűnik a szentélyben, s következik a Liturgia legszebb része, amikor énekel, a kórus meg válaszol. Itt háromtagú a kórus, három asszony énekel, de mintha tízen lennének. Közben kijön a pap a füstölővel, megfüstöli az összes ikont, gyertyatartókat, s minket, s ahogy megy körbe, mi is forgunk, mert mindig arra felé kell nézni, amerre a pap, illetve a füstölő van. Ilyenkor illetlenség lenne, ha nem vetnék kereszteket. Nekem ez nagyon jó, s mindig meghajlok Krisztus előtt.

Mivel ez így fog menni két órán keresztül, úgy gondolom, hogy eltávozom, mert várnak rám. Háttal megyek ki az ajtón, ahogy illik, amikor az ajtó mellett álló sekrestyés elkapja a kabátomat, s fülembe sziszegi: „mielőtt kimegy, keresztet kell vetni!” „Нада перекреститься!” Kanyesna, mondom, s vetek még egy keresztet, erre elereszt. Majd odakünn is vetek egyet, háta leselkedik!

A templomban bosszankodom, hogy nem hoztam magammal a fényképezőgépemet, s telefonommal készítettem néhány fotót. Ennek később nagy jelentősége lesz, az emberiség fejlődése szempontjából!

Ugyanis azon gondolkozom, hogy a fényképezőgépemről hogyan kerüljenek át a képek a laptop-ra. Erről a Nokia 71-ről nem tudom áttölteni, mert a 4 gigabájtos(!) körömnyi memória kártyát nem tudom leolvasni, kábelem sincs, így kitalálom, hogy bluetooth-szal átküldöm a régi (orosz) telefonomra, onnan talán könnyebben fog menni. Az átküldés működik is, noha lassan. Készítettem vagy 20 képet, s ezek egyenként szépen lassan, átkerülnek ama telefonra. Mielőtt viszont kifürkészném, hogy onnan hogyan tovább, megpróbálok bluetooth-os kapcsolatot létesíteni a számítógépemmel, mégis csak ez lenne az egyszerűbb. Az viszont nem reagál semmilyen bluetooth-os megkeresésre. Biztos vagyok benne, hogy van megoldás, lehetetlen hogy a számítógépen ne legyen bluetooth. A vezérlőpult „keresőjébe” beütöm a bluetooth-t, még sohasem csináltam ilyet, s egyszercsak megjelenik a kérdés, hogy akarom-e telepíteni. Ilyen gyorsan nem mondtam még igent! S rájövök, hogy bár több, mint fél éve megvan az új laptop-om, a bluetooth nem volt telepítve rajta. S mikor az első kísérletet teszem, pillanatok alatt átmegy a kép a kijelölt mappába. Így szépen egyenként átküldöm az összes képet, amit ma késztettem. Viszont van még a telefonomon vagy kétszáz fénykép! Nem akarom elhinni, hogy a mai világban, ezeket egyenként kéne átküldenem, s elkezdek kutatni a megoldások között. Csak úgy spontán kijelölöm az összeset, aztán találok egy „küld” gombot, „bluetooth”-t, s a számítógépem megkérdezi, hogy fogadom-e? Nem akarok hinni a szememnek, megnyomom az igen gombot, s percek alatt átvándorol az összes kép a kijelölt mappába. Szerencsére óvodások nem olvassák a blogomat, mert mosolyognának rajtam, én azonban az ész diadalának tartom, s most már értem, hogy miért mi magyarok találtuk fel a gyufát, C vitamint, a televíziót, számítógépet, atombombát és a sör alátéten elférő adóbevallást! Lisztről, Erkelről, Kodályról, Bartókról és Rejtő Jenőről, nem is beszélve! S ide sorolnám, a kommunista világ első szabadon választott országgyűlési képviselőjét. No jó, csak viccelek.

 

Közben, amikor éppen nem feltalálok, Alekszejjel nyelvvizsga teszteket oldunk meg. Elég jól tud oroszul, mondjuk anyanyelvi szinten, de a Rigó utcai nyelvvizsga teszt, internetről letöltve, őt is zavarba hozza, pontosabban a teszt láthatatlan készítőt többször kineveti. Egyszer még röhögött is. Én meg neki hiszek.

Közben a mai napra még egy diadal esik, a laptopomon a tauchpad fölött fölfedezek egy gombot, eddig nem vettem észre, s megnyomom. Alig akarok hinni a szememnek, ezzel a gombbal ki lehet kapcsolni az egész tauchpad-et, nem kell letakarni valami papírral, amint erről értekeztem valamelyik nap, hogy nehogy véletlenül hozzáérjek írás közben, legnagyobb bosszúságomra! Éljen!

Ötkor elindulok, vasalásra adom a fejem, ugyanis tegnap kimostam hat inget és egy nadrágot. Még este kiteregettem, reggelre meg is száradt minden. Nem vagyok kétségbe esve, tavaly ilyenkor már vasaltam egyszer. Éppen neki kezdek a földszinten, a Novüj Korpuszban, amikor fent hallom, énekelnek. Hiszen csütörtök van, el is felejtettem, istentisztelet van a nagy előadóban! Örömmel hagyom a vasalást, s megyek föl az istentiszteletre. Én is veszek úrvacsorát, ami nagyon eltölt, de azért közben észreveszem, hogy a szereztetési igék közben („Azon az éjszakán, amikor Krisztus elárultatott…”) az ostyát és a kelyhet jó magasra emelik (mint a katolikusok: „most változik át a kenyér Krisztus testévé, a bor Krisztus vérévé, - s megrázzák a csengőt”)  - nálunk kifejezetten ezt nem tesszük, sőt az Agendában – magyarul misekönyvben -, a szereztetési igék mellé zárójelben oda van írva: „elevácio nélkül” -, s aztán jön az úrvacsoraosztás. Mindenki egyenként járul a szentségekért, letérdel, fejét mélyen lehajtja, két kezét egymásra téve felemeli, magasan a feje fölé, abba helyezi el a pap Krisztus testét. Aztán föláll, lép egyet, a másik paphoz, ott is letérdel, s alázattal fogadja Krisztus vérét.

Most kíváncsi vagyok mi lesz a paténában maradt ostyával, és a kehelyben maradt borral. Mert tegnap az idősek otthonában, mikor vége lett az istentiszteletnek, Borisz és Valéry még egyszer úrvacsorát vettek, magukhoz vették a megmaradt ostyát és bort.

Most már szívesen elbeszélgetnék Luther Mártonnal, hogy tisztázzunk egy-két alapvető kérdést. Esetleg Pál Apostollal.

Mindenesetre, itt a papok még egyszer nem vesznek úrvacsorát.

 

Az istentisztelet után aztán neki fogok vasalni, s nem kell ötven perc sem, s kivasalom mind a hat inget!

 

A vasalás után még késő estig, hol nevetünk, hol röhögünk a teszteken, aztán nyugovóra térünk.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://roszikgabor.blog.hu/api/trackback/id/tr872458699

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.