HTML

Roszík Gábor blogja

Figyelemmel kísérve a hazai közéleti, politikai eseményeket, azokról szeretném elmondani véleményemet, keresve a lehetőséget: mit lehet itt tenni?

Friss topikok

Linkblog

Szentpétervár, 2010. november 16.

2010.11.18. 08:56 Roszík Gábor

A délelőttöt azzal kezdem, hogy befejezem éjjel írt blogomat, már nem sok volt belőle hátra, s haza küldöm, hogy tegyék fel a netre.

Ebédig a hátralévő időt, és még utána is egy-két órát azzal töltök, hogy készülök a délutáni rádiós beszélgetésre. Egy órás evangélikus műsor van a Theos (Теос) keresztény rádióban, ami nem is lenne baj, de élőben! Hízelgő Misa részéről – ő az egyik beszélgetőtárs -, hogy azt gondolja, ezt meg tudom tenni, mármint lazán cseverészni börtönmissziós és bűnmegelőzési kérdésekről, egyenes adásban, ahova ráadásul be lehet telefonálni, és kérdéseket lehet feltenni a kedves külföldi vendégnek.  Pont ettől félek legjobban.

 

Hányszor kértem Misát, hogy írja le a kérdéseket előre, adja ide, hogy a válasz előttem lehessen! Jó, jó, mondta mindig, de végül is nem tette meg.

Akkor elmondtam neki én, hogy mit kérdezzen, beszéljünk erről, meg arról, és kérdezze meg, hogy miért vagyok itt, s hol voltam a múlt héten.

Minden esetre előveszem börtönmissziós előadásomat, kis nyelveket ragasztok a lapok szélére (a rektoriban szereztem kis öntapadós papírokat), hogy azonnal a szükséges helyen tudjam kinyitni. A címkékre ezeket írom:  „bemutatkozás”, „misszió és diakónia”, „Prison Fellowship, „IPCA”, „APAC”, s van amit rögtön oroszul: „Ёлка Ангела” (Angyalfa), „Проект Смоковница”, ami nálunk a Zákeus program, és azt, hogy bűnmegelőzés és áldozatok! Rajtam nem lehet kifogni, kérem, bármit lehet kérdezni, rögtön ott van a válasz, szépen kidolgozva.

A Szent Mária templomban találkozunk, s kiderül, hogy Misa főnöke отец Александр is jön velünk, hárman fogunk beszélgetni. Indulunk, sietni kell, mert nem érünk oda időben, hatkor kezdődik az adás. Gondolom, útközben elmondom neki is, hogy mit kérdezzen majd. Ám, oтец Александр újabb tulajdonságával ismerkedek meg, mert nem csak a hangja nagy, hanem akkorákat lépdel, hogy csak futva tudjuk Misával követi. Akkora, mint egy szálfa, legalább 48-as lába van, tényleg másfél métert lép egyszerre, de ő csak megy, épphogy siet. Úgy megyünk el az emberáradat mellett a Nevszkíj Prospekten, mint amikor a repülőtéren a mozgó járdán megyünk előre, a mellettünk gyalogló emberek mellett, ami így körülbelül 20 km per óra. Simán elmehetne távgyaloglónak, s nincs az a jamaicai, akit kenterbe ne verne. Örülök, amikor pirosat kapunk, beérjük Misával. Ott beáll az első sorba, s mire a tömeg elindul, ő már a zebra közepén jár, pedig esküszöm, hogy megvárta a zöldet. A metró mozgólépcsőjén is úgy megy le, hogy három lépcsőt lép egyszerre, s mikor leér, akkora, mint egy ólomkatona, mi még mindig föntről nézzük. A szentpétervári metróban kétszáz méternél kezdődnek a rövidebb lépcsők, de tegnap valahol többet is számoltam. Elképesztő az egész metró rendszer, a város alatt egész város van, de nem csodálkozunk, mert tudjuk, az oroszok még autópályát is tudnak építeni a tengeren! Még tavaly elkezdett foglalkoztatni egy fontos kérdés egyébként, s épp itt az ideje, hogy beszámoljak róla. Elszédítettek a mozgólépcsők méretei, s nagyon kíváncsi lettem, vajon hány lépcsőből állhat egy mozgólépcső. Menet közben lehetetlen megszámolni, hiszen mozog alattunk, az álló mozgólépcsőt nem lehet használni, pedig komolyan végig mentem volna rajta, egy ilyen egyszerű és közönséges megoldást választva. Nos, tegnap rájöttem, egy évi gondolkodás után (bár otthon nem mindig ezen törtem a fejem), alaposan átgondolva a fizika és matematika törvényeit, hogyan lehet megszámolni! Nos, nagyon bonyolult, leírni sem könnyű. A mozgólépcsők mellett öntöttvas lámpák világítanak, végig fölfelé, illetve lefelé, ki hogy szeretné elképzelni, egymástól egyenlő távolságra. Nagyon szép lámpák. Na most, mondjuk, ha fölfele megyünk – ez így könnyebb -, éppen, amikor az egyik lámpához érünk, szemünket arra a lépcsőfokra szegezzük, ami az alattunk lévő lámpánál éppen van. Innen már egyszerűbb a megoldás, egyesével megszámoljuk a lépcsőfokokat egészen addig, amelyiken állunk! A lámpák pedig, nyilvánvalóan az én kedvemért, meg vannak számozva, s ha tudjuk, hogy két lámpa közt húsz lépcsőfok van, s lámpából van negyven, akkor ezeket összeszorozzuk, s megkapjuk az összes lépcsőfokok számát. Egy-egy lépcsőfok negyven centiméter, így további adatokat is megtudhatunk a méretekről. Megpróbálom mindezt oroszul, addig is gyakoroljam a nyelvet. Viszont most már azon gondolkodom (oroszul), hogy ezt egyenleg formájában hogyan lehetne felírni, s később érettségi tétel is lehetne belőle. Azt már tudom, hogy így kezdődik: iksz egy kettő egyenlő, plusz mínusz… S szeretném, ha köbgyök is lenne benne, és valami a negyediken, s végül a megoldás, miután a végső számsort behelyettesítjük betűkkel, a szentpétervári mozgólépcső lenne! Ma különben rájöttem egy még egyszerűbb megoldásra, de ezzel most nem fárasztom a kedves olvasót, viszont kérésre szívesen megküldöm bárkinek.

Közben отец Александр-t fölkészítem a lehetséges kérdésekről. Nem kell izgulni, mondja, ahol három papnak kell kitölteni egy órát, ott baj nem lehet. Ebben igaza van. Még attól a metrótól is rohanunk 5 percet, s mire megérkezünk, csurog rólam a víz. Beülünk a kis stúdióba, fejünkre fölvesszük a fülhallgatót, még van egy perc. Ebből fél percet imádkozunk, én pedig kérek mindenkit még egyszer, hogy  nagyon l a s s a n és  egyszerűen beszéljenek, nem vagyok én orosz tanár!

Erre azt mondja отец Александр (gyorsan és összetetten), hogy Gábor, az első kérdésem az lesz, hogy mi a struktúrája a magyarországi börtönmissziós szervezetnek, hogy kell elkezdeni egy ilyen szolgálatot. Ekkor kis híján megüt a guta, de már nincsen csak öt másodperc, s máris a fülemben zúg отец Александр hangja. És megkérdezi. Hirtelen bosszút forralok, rámosolygok, s azt mondom, hogy mielőtt erre válaszolnék, el szeretném mondani, hogy 15 évig voltam gyülekezeti lelkész, s azt is, hogy én hogyan kezdtem. S jön Chuck Colson magyarországi látogatása, az ő története röviden, hogy vele léptem át életemben először egy börtön kapuját, s milyen jó a börtönben prédikálni, és az alakuló gyűlésünk a Parlamentben volt. Aztán beszélek arról, hogy mit jelent a börtönmisszió, s nem csak a börtönökben folyik, hanem azon kívül is, és milyen programjaink vannak, és család és gyerekek. Közben hangosan gondolkodik отец Александр és Misa is, mikor végre bekapcsolnak egy telefonálót. Szerencsére nem tőlem kérdez, azaz nem is kérdez, hanem elmondja véleményét, s beszél az Isten szeretetéről, megbocsátásról és az imádság erejéről. Mindnyájan reagálunk Valentina kedves szavaira. Közben szépen megy az idő, könnyebben, mint gondoltam, de jegyzetemet egyáltalán nem tudom használni, sőt nevetséges lenne, ha miközben beszélgetünk, szép míves mondatokat olvasnék fel gondosan elkészített szövegből. Ehelyett van benne nyögdécselés, egymás szavába vágás, kis nevetés, még ezt szeretném mondani, nekem az a véleményem, hogy van Magyarországon, s akkor itt hány lesz belőle, szóval egészen életszerű.

Már azt hittem ennyivel megúszom, amikor az utolsó percekben még bekapcsolnak egy hölgyet, aki egyenesen azt mondja, hogy „én a Roszík Gábortól” szeretnék kérdezni… Kérdése arra irányul, hogy miért van szükség börtönlelkészekre, amikor annyi önkéntes van. Oтец Александр-val szépen megmondjuk neki. De akkor a szerkesztő már könyörög, hogy hagyjuk abba, lejárt az idő! Én meg átestem a tűzkeresztségen, ami a rádiózást illeti.

 

Hazafelé, mintha отец Александр elfelejtett volna járni! Olyan lassan megy, hogy szinte visszafelé, csoda, hogy így is elérjük a metrót. Egy megállót megyünk együtt, kiértékeljük a beszélgetést, aztán elválunk egymástól. Misával a Ladozsszkajáig megyünk, onnan az autójával. Misa majdnem az egész úton Lenával beszél telefonon, amit most nem bánok, nagyjából mára elegem is lett az orosz nyelvből, leszívott ez a rádió.

Otthon azért még átmegyek Alekszejhez, péntek óta nem találkoztam vele. Boldogan heverészik az ágyán, újságot olvas, várja, hogy megjöjjek, s notebookján kedvenc zenéit hallgatja.

Beszélgetünk egy órát, s már elmúlik tíz, mire hazaérek.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://roszikgabor.blog.hu/api/trackback/id/tr62456503

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.