HTML

Roszík Gábor blogja

Figyelemmel kísérve a hazai közéleti, politikai eseményeket, azokról szeretném elmondani véleményemet, keresve a lehetőséget: mit lehet itt tenni?

Friss topikok

Linkblog

Szibéria, Krasznojarszk, 2010. november 3.

2010.11.05. 08:39 Roszík Gábor

Már éjfél is elmúlt, mikor – úgy is írhatnám, hogy - nyugovóra tértem, de ez így nem felelne meg a valóságnak, mert kóvályogva zuhantam az ágyba. Miután évek óta nem aludtam ekkorát, szükséges, hogy a kedves olvasóval ezt megosszam. Nyolckor Вадим ébresztett, hogy elkérje az útlevelemet, mert be kell jelentkeznem a rendőrségen. Nekem is eszembe volt, de ahogy megérkeztem, erről a szocialista kötelességemről rögtön megfeledkeztem, s járhattam volna úgy, mint tavaly, izgalmakat hagyva az utolsó napra is. Pillanatok alatt visszazuhantam az alvásba, s bár fölébredtem néhányszor, de abban a pillanatban el is aludtam. Tízkor kifejezetten kényszerítettem magam, hogy kelljek föl, lezuhanyoztam, megborotválkoztam, müzlit reggeliztem (a kása – каша) már elfogyott, s ittam egy nagy bögre teát. Ez a kása kész röhej, tegnap elfelejtettem mondani, hogy amikor megérkeztünk a repülőtérről, még le sem vettem a kabátom, amikor Вадим kásával kínált… Kérdezte, hogy nem akarok-e reggelizni, amikor őrült szerencsémre – már éppen mondani akartam, hogy valamit elfogadok -, amikor hozzátette a kását! Annyira megijedtem, hogy azonnal nem voltam éhes, ugyanakkor meghajtottam fejemet, gondolatban e nagy nép ilyen mértékű összefogásán és együtt gondolkodásán. Ez a kása népeket és nemzeteket köt össze, ezer kilométereket ölel át, egységbe forrasztja az oroszokat Moszkvától Vlagyivosztokig! Hol van már a nagy októberi szocialista forradalom egységbe forraló, összetartó ereje! Elmúlt. De tartja magát a kása, a sok színű, ezer féle, de mégis KÁSA! Nem akarok megbántani senkit, különösen a sógoromat nem, de a scampi ehhez képest piskóta!

Sétára indultam, s olyan jó kedvvel, hogy a Mount Everestre is elindultam volna, s éreztem, immár végképp leküzdöttem a hat óra időeltolódásból adódó kellemetlenségeket. Séta közben bekukkantottam üzletekbe, egy áruházba, amibe teljesen sötét volt, s nevetséges módon a kompjutereket gyertyafény mellett árulták s mi több, még vevő is volt. Ez a helyzet direkt csalogatja a vevőket. Az utcán megcsodáltam az utcai árusokat, zöldséget, befőtteket, szép húsokat meg mindenfélét, de legfőképpen az árusító asszonyokat, akik úgy tűnik boldogan múlatják az időt, trécselnek, megszólítanak mindenkit, kínálják a portékáikat. Nyilván örülnek, hogy nincs még mínusz 20 fok. Mindenesetre némelyik bundában van, vagy vastag télikabátban, fejükön pamut sapka, azon meg a kendő, ahogy kell.

Dél körül már itthon vagyok, hangosan felolvasom a holnapi előadásomat, jó hogy nem hallja senki. Gondosan kipreparált szövegem van, ami a hangsúlyt illeti. Ahol a hangsúly van, ott a szótagot aláhúztam, ahol az o vastaggal van szedve, ott a –nak kell ejteni, ahol dőltbetűsen és vastagon, ott o-nak, azaz rendesen o-nak, mint otthon. Ez ilyen egyszerű. Legalább is úgy tűnik. Na, most már csukott szemmel is tudom, mit hogyan, s közben fölfedeztem a fonetika legújabb irányát. Nyugodtan bárki használhatja, de szeretném, ha ez a módszer az én nevem alatt futna. (A iskolában a tanár néni orosz órán: namost, gyerekek, az egész szöveget szépen átírjátok a roszík-féle fonetikai irással! J Gyerekek halkan egymásnak: pfúj!)

S, ha már az írást emlegetem, megírom az előző napi blogot, leginkább a magam megnyugtatására.

Hatkor Misa jön értem, kezdődik a konferencia. Este zenés dicsőítés, sok imádság, Misa hirdeti az igét. Vannak vagy 150-en, rengeteg fiatal, egy-két idősebb, így sincs több az átlagéletkor 35-nél. Nagyon lelkes és vidám közösség, emelkedett hangulat, kitörő öröm, sok-sok ölelgetés, általában évente jönnek így össze, s az tudja, hogy ez milyen, aki átélt már hasonló találkozást. Nekem is van még kettő ilyen. Armennel kétszer is találkoztam, egyszer Észtországban, s három éve Pétervárott egy konferecián, Jurij is Pétervárott volt. Boldogan ölelgetjük egymást. Ez tényleg boldogság, ahogy Lin Yu Tang írja, micsoda boldogság, ha rég nem látott barát jön meg! („Éjjel zörgetnek az ajtón. Kimegyek, s egy rég nem látott barátom áll az ajtó előtt. Mielőtt bármit is szólna, bemegyek az asszony ágyas szobájába, s megkérdezem: Asszony, van-e egy hordó borod, rég nem látott barátom érkezett? Mire ő: Nincs, de hajamból itt ez a tű, add el, vehetsz rajta kettőt is!” Erre mondja: „micsoda boldogság ez!” Igaz, nem is tudni, pontosan mire gondolt: arra-e, hogy megjött a barátja, vagy hogy ilyen asszonya van? Talán itt nem is egy, hanem két boldogságról van szó!

Csakúgy tájékoztatásképpen, jöttek innen: Usszuriszk (5000 km), Bratsz, Barnaul, Novoszibirszk, Angarszk, Irkutszk, Omszk, Novokuznyeck, Tomszk, Mezsdurecsenszk, Acsinszk, Tjumeny, Szterlitamak, Cserenoves, Nyizsnyij Novgorod, Tajset és Krasznojarszk városokból, csak így magyarosan. Jó, mi?

Közben zenekar játszik, ha nem is heavy metált, de ott van a szeren. Nekem annyira nem jön be ez a stílus, de annyira boldog mindenki, hogy kicsit én is táncolgatok, csápolgatok, így papi civilben, disztingváltan, áll mindenki, lassan olyan, mint egy afrikai, még inkább, mint egy  harlem-i istentisztelet New Yorkban. Csak ne lenne ilyen hangos!

Pár éve a Harlemben voltam istentiszteleten vasárnap délelőtt. Még az istentisztelet előtt bemutattak a lelkésznek, aki rögtön megkért, hogy a záró imádságot én mondjam. Fergeteges istentiszteletet tartottak, egyszer voltam a Forma 1-en a dísztribünön, az se volt sokkal hangosabb, ezer wattal szólt minden hangszer, s a lelkész is kiabálva prédikált, nyilván már mindenki süket volt, beleértve magát a tiszteletest is. Szédülve mentem ki az oltárhoz az imához, s akkor olyan történt, ami évek óta arra felé nem. Azt kértem, hogy most legyünk csendben fél percig. Bele telt egy percbe, míg mindenki elhallgatott, síri csend lett. A végsőkig fokoztam a hatást, vártam talán egy jó percet, s elmondtam egy szép imát. Elképesztő volt a kontraszt és a hatás! Az istentisztelet után hozzám lépett egy idős néger férfi, megfogta a karomat, mélyen a szemembe nézett, s azt mondta: „Amikor az a csend volt, akkor éreztem, hogy rám száll az Isten Lelke!” Elhittem neki, mert én is éreztem. Pont akkor. (Azt gondolom, ezzel mások is így lehettek, emberek új elhatározást tettek, testvérek és házastársak békültek ki, fiatalok elhatározták, hogy munkát keresnek, s nem fognak lopni többet, s a legtöbben kétszer annyit tettek a perselybe, mint szoktak…)

Nos, itt azért, Krasznojarszkban, nem volt ilyen súlyos a helyzet, s a dicsőítés után Misa prédikált, szépen, halkan, kedvesen, arról beszélt, hogy mennyire más, ha az ember a szívével lát, nemcsak a szemével.

Aztán meséli nekem, hányféle egyházból vannak itt: baptisták, evangéliumi közösségből, ádventisták, karizmatikusok, pünkösdisták, de van evangélikus is, s holnap lesz már katolikus is, mert őt mára nem hívták, mert tudják, hogy esetleg a hangos zene(!) zavarná őt. Péntekre várják az orthodox papot is, akit történetesen ismerek, mert januárban ott volt Moszkvában, amikor az egyházának konferenciáján tartottam előadást, s ahova éppen Kirill, minden oroszok pátriárkhája hívott meg.

 

Végre elindulunk hazafelé, engem mindig hoz és visz valaki, s most éppen Szergejjel, de vagyunk többen is. Mondják megyünk vacsorázni, pedig már 10 óra van s éppen örültem, hogy megúszom vacsora nélkül. De erről most szó sem lehet. Megérkezünk egy nagy szálloda alagsori vendéglőjébe, nagy szép, mondhatni kedves önkiszolgáló étterem. Az egyik sarokba nagy szakállú orthodox pap ül, Szergejékkel köszöntik egymást, s ennek örülök. A vendéglő neve: „Hét Kenyér - Семь Хлебов”  A vendéglős keresztyén testvér, gyakran jönnek ide konferenciáról, meg csak úgy lelkészek, papok, itt jobb (l)enni. A bejárattal szemben freskó a falon, egy orthodox templom színes hagymakupoláival. A falról nagy papirusztekercsek lógnak le, 2-3 méteresek, s rajtuk kalligrafikus cirill betűkkel szép szövegek. A egyiken János 3,16: „Úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egy szülött Fiát adta érte, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” A másikon a Miatyánk szövege, a harmadikon János 6-ből az ”Én vagyok az élet kenyere…higgyetek énbennem” Jézus prédikációjából, a negyediken pedig Máté 15-ből a hét kenyér csodája…

 

S ebben a keresztyén étteremben Misával elhatározzuk, hogy összehozzuk az orosz és magyar büntetés-végrehajtás országos parancsnokát, Budapesten, körülvéve egyházi emberek csoportjával, mert szeretnének tanulni tőlünk, s Oroszországban éppen most tervezik megalapítani a börtönlelkészséget. Áll az alku, szervezzük a találkozást, de annyira, hogy másnap is egy órát beszélgetünk róla!

 

Éjfél is van már, mire hazaérünk, de még egyszer átfutom a holnapi előadást, s van már fél három mire (annyira fel vagyok spannolva), elalszom.

 

Most is ennyi van, csak 24 órával később, s majd erről holnap. El vagyok maradva.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://roszikgabor.blog.hu/api/trackback/id/tr42425113

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.