HTML

Roszík Gábor blogja

Figyelemmel kísérve a hazai közéleti, politikai eseményeket, azokról szeretném elmondani véleményemet, keresve a lehetőséget: mit lehet itt tenni?

Friss topikok

Linkblog

SZENTPÉTERVÁRI BLOG – November 30.

2009.12.01. 11:21 Roszík Gábor

 

Ma is felébredek, mielőtt megszólal az ébresztő, fél hét előtt. Borotválkozás ugyanúgy, mint tegnap, úgy tűnik, még nem szoktam meg, most se jó.
Reggeli áhítat 7-kor kezdődik, úgy, hogy 45 percig csak éneklés van, és közös imádság. Utána le lehet ülni. Vlagyimír Alekszejevics 15 percig beszél, még egy imádság, még egy ének, s már vége is van.
Jöhet a reggeli. Töröm a fejem, nem jut eszembe mit is kaptunk. Mit is?
Hát persze, kását, tejbekását! (Most nem viccelek, tényleg nem jutott eszembe.) Érdekes amúgy, mert ilyet még itt nem ettem, pedig megismerkedtem vagy 15 félével. Íze olyan, mint a tejbegríznek, csak sokkal durvább őrlésű darából készült. Gondolom, ezt hívják itt teljes kiőrlésű darának. Teát is kapunk hozzá.
 
Nyolcra be van rendezve a templom tanteremnek, asztalok, székek a helyükön, tábla is került a falra, vagy ott is volt, nem tudom, előtte a pulpitus, ahova a lap-topot el tudom helyezni. Már reggelinél találkoztam Szásával, ő a tolmács, egyébként testvér és angol tanár. Mondtam neki, hogy itt nem lesz sok dolga, de mindenesetre megnyugtató, hogy itt van.
Kezdésként felolvasom Luther reggeli imádságát, amit hangosan elolvastam eddig is minden reggel, oroszul. Nagyon szép imádság.
Hozzákezdek az előadáshoz: bemutatkozás, Börtöntársaság, Colson, misszió, igei alapok, börtönben és a börtön falain kívül, diakónia (50 perc), programok: Zákeus Program, Angyalfa Program, nyári tábor (50 perc), APAC, börtönmissziós imahét, (50 perc), bibliaverseny, működik-e a házasság, egy gyülekezet - egy fogvatartott, Effata (50 perc). 10 perces szünetekkel, szinte észre sem veszem, elmúlik az idő.
Mondanám, hogy a tolmács unatkozik, ha nem lenne olyan érdekfeszítő az előadás, és szerénytelen lennék…, ami hála Istennek egyáltalán nem jellemző rám.
Hogy ezt bebizonyítsam, elmondom, hogy végül is könnyű dolgom volt, hiszen az előadásom 75 %-a szó szerint le volt írva, nagy betűkkel ott volt előttem a számítógépen, onnan olvastam fel, lassan és tagoltan. Ami meg nem volt leírva, azt el tudtam mondani.
Írom ezt, nehogy azt gondolja valaki, hogy 5 hét alatt meg lehet tanulni oroszul. Én ide dolgozni jöttem, kérem, ha valaki nem tudná.
Nos, maradt még egy órám, ahogy terveztem, hogy megmutassam a képeket is, már különösebb magyarázatok nélkül, csak éppen utalva arra, amit a képen látunk. Majdnem minden programunkhoz vannak képek, és arra is jut idő, hogy bemutassam Anyaotthonunkat és az Idősek Otthonát is. Ezeket kicsit több magyarázattal, mert nem beszéltem az előadásban róluk. Mire letelik az óra, végére is érünk a képeknek. Készítek pár fényképet magunkról is, s lőn két óra. Délután.
 
Ilyen könnyűnek régen nem éreztem magam, s kimondhatatlanul hálás vagyok az Istennek, ezért a délelőttért, az elmúlt öt hétért, a börtönmisszióért és az orosz nyelvért. És az otthoniakért.
 
Ebéd után pihenésképpen megírom az elmaradt szombati blogomat, s az egyik itteni lakóval, Kirillnek hívják, bebuszozunk a városba egy internet klubba, hogy közkinccsé tegyem… Az internet itt olyan gyors, mint a villám.
De nem azért tűnik iszonyú gyorsnak a net az internetklubban, mert e házban, ahol most lakok, egyáltalán nincs is internet, eltekintve a környékről bepottyanó vezeték nélküli nettől, ami olyan mintha nem is lenne, de van, mert percenként csilingelve bejelentkezik, „kattanj rááám!”, sokáig nem tudom kiiktatni. Baromi idegesítő. Aztán úgy teszek, mintha csatlakozni szeretnék, s ettől megnyugszik. Jelenleg is három hálózat várja, hogy beírjam a jelszót. Majd hülye leszek!
 
Kirill már hét éve itt lakik, ez lett az otthona, itt mentették meg, drogos volt és alkoholista, most dolgozik, autószerelő és gyülekezeti munkatárs. Útközben kérdezem a meleg víz dolgáról, mintha nem tudnám. Az nincs, mondja, de miért kérdezem? Á, nem fontos, mondom. Kirill érzi, hogy hiányérzetem van, mire bevallom neki, hogy gondoltam lezuhanyoznék, s hozzáteszem, megmosnám a hajamat is, mert a zuhanyzás így önmagában nem indok, pláne, hogy kint nincs mínusz húsz fok se, a víz meg, ha nincs öt fokos, akkor egy se. Szerencse, hogy az oroszok azt még nem találták fel, hogy jég folyjon a csapból.
Aha, mondja, melegít nekem vizet, fölhozza a fürdőszobába, s akkor meregethetek belőle magamra, s mutatja hogyan. Jó lesz-e holnap, kérdezi. Jó lesz, mondom, s hozzáteszem magamban, mit is kezdenék vele ma? 
Most jöttem le a fürdőszobából, jelentem - s innen ez már helyszíni tudósítás -, ahova azért mentem, hogy kiderítsem mi a rosszabb hidegvízben: borotválkozni, vagy zuhanyozni. Ennek megállapítására nehezen adtam a fejem, még azt is megvizsgáltam, hogy a központi fűtés rendszeréből nem lehet-e vizet nyerni valahogy, nincs-e valami túlfolyó, vagy ilyesmi, mert az egész ház fűtési központja ott van. Nem lehetett megoldani svéd vagy franciakulcs híján. Így alávetettem magam a kísérletnek, s megállapítottam: zuhanyozni rosszabb. Mert, ha azt mondanám, hogy borotválkozni, úgyse hinné el senki. Kicsit sajnálom, hogy nem voltam annak idején katona, így oda a nosztalgia.
Lefele jövet megint majdnem elesek a lépcsőn, két okból. Az egyik, hogy sötét van, mert nem lehet felkapcsolni a villanyt a lépcsőházban. Azért nem lehet, mert nincs villanykapcsoló. S azért nincs villanykapcsoló, mert nincs lámpa sem. Valahogy kimaradt.
A másik ok az, hogy fönt a lépcső úgy kezdődik, hogy az első lépcsőfok magasabb, mint a padló, tehát, amikor elindulsz lefelé, fölfele kell lépni. Ezen elgondolkozom, hogyan lehetséges, s rájövök, hogy sehogy, ezt bizonyára nem jól láttam a sötétben, hiszen lehetetlen, hogy egy lépcső, ami lefele vezet, fölfele induljon el. Ilyet csak nagyon trükkös rajzokon lehet látni. (fölfele folyik a víz, fölfele gurul a golyó, stb). Kimegyek, hogy megnézzem – azért beszűrődő fények vannak -, még egyszer, s bármennyire is hihetetlen, úgy van, ahogy leírtam. Nem tudom, hogy ezzel összefüggésben van-e az, hogy viszont a lépcső alján, az utolsó lépcsőfok csak tíz centi magas, ott is el lehet esni, pláne ha lefele megy az ember. Ugye, amikor lépsz lefele, úgy indítod a tested, hogy lépsz egy nagyot, szépen beállítva az egyensúlyt, de közben csak egy picit kell lépned, a tested meg megy tovább.
A lépcsőfordulóban megint fölfele kell lépned, amikor elindulsz lefele. Én is többször kibillentem az egyensúlyból, s egyszersmind megállapítottam, hogy ezt a lépcsőt nem Michelangelo tervezte.
Hétre jövünk meg, Kirillel, vacsoraidőre. Immár nincs is más, mint hogy erről említést tegyek. Messziről kásának tűnik, amit a tányérban kihoznak, és elém raknak. Tulajdonképpen az is, de máshogy. Rizs megfőzve, úgy érzem sós tejes vízben, belevagdalva nagyon apróra vágott kemény tojás fehérje, a sárgájával nem tudom mit tettek, biztos nincs benne, mert hófehér a massza. Mintha kevéske sajt is lenne belereszelve vagy túró, s igen apróra vágott vöröshagymát kevertek hozzá tálalás előtt. Nagyon finom, Kása (Каша) No 1.
 
Talán marad belőle reggelre is.


 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://roszikgabor.blog.hu/api/trackback/id/tr731565916

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.