HTML

Roszík Gábor blogja

Figyelemmel kísérve a hazai közéleti, politikai eseményeket, azokról szeretném elmondani véleményemet, keresve a lehetőséget: mit lehet itt tenni?

Friss topikok

Linkblog

SZENTPÉTERVÁRI BLOG – November 29.

2009.12.01. 11:18 Roszík Gábor


 

Ma nem sietem el a felkelést, fél 8-ra állítom be az ébresztőt. Előtte három perccel ébredek, gyorsan kikapcsolom, ne nyávogjon bele a fülembe. Lassan összeszedem magam, a nap legmegpróbáltatóbb része következik: a lenti toiletben kell megborotválkoznom. A toilet még csak nem zavarna, sőt fogjuk rá, hogy ez fürdőszoba, csak olyan, hogy nincs benne zuhanyzó, és tükör is van a mosdó fölött, csak éppen le kell guggolnom, hogy lássam benne magam. Ez is elmegy, legalább vasárnap reggeli torna legyen, ha már fekvőtámaszt nem csinálok. Hanem a víz olyan hideg, mintha direkt hűtenék. Mire megmosom az arcomat, elgémberednek az ujjaim. Egyszerűen utálok hideg vízben borotválkozni. Szauna után élvezettel ülök a 15 fokos vízben, vagy állok a még hidegebb zuhany alá, sétálnék egyet mínusz 40 fokban is. De hideg vízben borotválkozni? Na, kérem! (Mondaná nagy Levin.)
 
Reggelinél megjelenik, Vlagyimír Alekszejevics, ő hívott meg ide, szeretettel köszönt, megöleljük egymást. Episzkopnak szólítják, ami tulajdonképpen püspököt jelent, de itt inkább a rangidős lelkésznek a megszólítása, nyilvánvaló, mert nincs is „egyháza”, van egy szép kis gyülekezete, meg a szolgálatuk, amiről már szóltam, s ezzel megelégszik. Illetve gyülekezete tagja a Keresztyén Egyházak Szövetségének, erről is volt már szó, az ő központjukban találkoztam vele annakidején. Mondja, az istentisztelet 11 órakor kezdődik, csak nyugodtan reggelizzek, 9 - kor ifjúsági istentisztelet lesz, arra nekem nem kell bemennem. Természetesen bemegyek. Egy kicsit zajos nekem, ezért ifjúsági istentisztelet…:-( , majdnem másfél órát tart, szinte végig állnak, énekelni így kell, tapsolnak, csápolnak. Mindenki nagyon boldog, önfeledt állapot.
Ezek a fiatalok aztán, ott vannak a 11 órási istentiszteleten is, ahol idősebbek is vannak, nem fárasztják őket dobbal és basszusgitárra, szép gyülekezeti énekeket énekelnek, énekkar is van, sőt szép egyenpalástban vannak, és tele a templom. A fő liturgikus lelkészen, ha lehet itt így nevezni, fekete papi ing van, fehér gallérral, mint nekem, palástja is van, ami nekem most nincs. Elődömtől „örökölt” fekete mellényt vettem föl, csak úgy megjegyzem, 1940-ben készült, bele van írva, s hibátlan állapotban van. Nagyon jól mutat rajta a fekete Bocskai, amit még itt föl lehet venni, megcsodálják, s nem azt gondolják rögtön, hogy szélsőjobbos nacionalista vagyok. Máskor is elhozom, ha erre járok.
Engem az első sorba ültetnek, Vlagyimír Alekszejevics mellé. Ő rajta sima öltöny van. Mellette ül felesége, negyvenes kedves hölgy, felfigyel rá az ember. Piros hosszúszárú csizmája van, fekete szoknyában van, piros garbóban, tenyérnyi bross emálionnal, s rövid ujjú gepárdpöttyös kabátka van rajta. Arca szépet ki van készítve, rövid melírozott szőke haja van, körmei sötét bordóra vannak festve, egyiken szép csokor virág. Minden nagyon jól áll neki. Nagyon ott van az istentiszteleten, amikor férje imádkozik, vagy beszél, minden szavát elismétli. Jó látni.
Most Andrej prédikál először. Kicsit túlzásba viszi, 45 percig beszél, s úgy tűnik, nem mindig tudja kifejezni magát, a prédikációt meg be. Az ifjúsági istentiszteleten is arról prédikált, mint most, s azóta egy csomó dolog eszébe jutott. Arról beszél, hogy Jézus mondja a tanítványoknak, hogy ti ismeritek az utat, „én vagyok az út”. Az énekkar meg aztán azt énekli, hogy „mutasd az utat, az utat, az utat haza.” Ez jó, mert erről beszélek majd én is… Várom, ezután én következem, de nem. Vlagyimír Alekszejevics megy a szószékre. Ő csak 30 percig beszél, mondanánk, hogy visszafogott, ha előtte még nem történt volna semmi. Mikor itt voltam akkor is három prédikáció volt, s az amerikai vendég volt az „utolsó”, valószínű ez a megtisztelő sorrend. Arról beszél, hogy mi szemtől szembe nem láthatjuk az Istent, nem láthatjuk Jézust, mint a tanítványok, de itt van velünk. Ennek is nagyon örülök, mert erről beszélek én is…  Már lassan ő is befejezi, amikor megjön Pavel a feleségével, kislányukkal. Kicsit elcsúsztak, mert fél egy van már, s leülnek mögém, gondolom nekik tartották a helyet. Mondom nekik, pont jókor jöttek, még csak most következek. Ehhez érzék kell, gondolom, megjönni a 11-es istentiszteletre fél egykor, s még mindig csak két prédikáció volt. Ilyenkor még fölmenni a pulpitusra, s prédikálni, mondanám, szinte vétek. Ám itt másak a paraméterek. Aztán eszembe jut, hogy ha sok „felszólaló” van, az emberek leginkább az utolsóra emlékszenek. Én meg olyan történeteket fogok itt mondani, hogy éppenséggel nem is lehet elfelejteni. Így volt ez a múltkor is, már itt Szentpétervárott, amikor Borisszal találkoztam második este, csak emlékezzünk vissza, rögtön mondta, hogy miről beszéltem két éve… Nem árt viszont, ha előre felkészül az ember, s leírja, amit mondani akar.
Gondolom mindenki nagy megelégedésére, 15 percig beszélek, s mikor lejövök a szószékről, megtapsolnak. Hm. Ilyet még nem láttam. Talán az orosz nyelv iránt érzett elkötelezettségemet értékelik.
Már egy óra is elmúlik, amikor vége az istentiszteletnek. Vlagyimír Alekszejevicset megkértem, vigyen el minket az evangélikus templomba, oda is el szeretnénk menni. Itt Ádvent első vasárnapja van (amott nem volt, a fiatalok azt sem tudták mi az az ádvent, kérdeztem tőlük), a szószéken kis ádventi koszorú, négy gyertyával, az egyiket meggyújtották. Két szolgálattevő van, mind a kettőn fehér reverenda, szerzetesi zsinórral a derekukon, egyikükön stóla. Hófehér az oltárterítő is, mint nálunk Húsvétkor. 25-en vagyunk a templomban, ami tekintettel a délutánra, szép számnak mondható. Elfelejtettem megkérdezni délelőtt hányan voltak. Szép ádventi énekeket énekelünk, a lelkész felkészülten és visszafogottan prédikál, talán túlságosan is. Nem tetszik, hogy olyan távolságtartó minden, a hívek is majdnem úgy ülnek, hogy mindenki a lehető legtávolabbi helyre üljön a másiktól, olyan mint egy sakktábla félidőben, nem érezni az összetartozást. Hála Istennek van Úrvacsora, itt minden evangélikus istentisztelet után van, s a hívek szorosan egymás mellé térdelnek az oltár elé. Eltűnik a szétszórtság. Aztán mindenki visszaül a helyére.
Az istentisztelet után a szokásos tea, sütemény, beszélgetés. Minket főtt szafaládéval, rizzsel, kenyérrel, paradicsommal, uborkával kínálnak. Csak négy darab szafaládé van az asztalon, ezért Alekszejnek mindenki ad egy darabot az övéből. Ő jár a legjobban. Ez a vasárnapi ebédünk, elégedettek vagyunk. Megkérdeztem Alekszejtől, hogy tetszett neki a kollégák prédikációja. Válaszát most nem írom le. Ha valaki megkérdezi, megmondom neki.
A vendéglátás után elsétálunk a kastély felé, Pavel meg szeretné mutatni feleségének és Krisztinának, ők még nem jártak itt. Tegnap végigjártunk mindent Alekszejjel, ő nem is jön velünk csak egy darabig. Érzékeny búcsút veszünk, ki tudja találkozunk-e még, vagy mikor? Megszerettük egymást, barátok lettünk.
Leginkább mennék én is vissza, mert még szeretnék készülni a holnapi előadásra, s el kell döntenem néhány dolgot, de most Pavellel nem tehetem meg, hogy nem maradok velük. Jó két órát sétálunk, beszélgetünk. Folyton ölelgeti kislányát, néha megölelgetem én is. Nekem is van egy ekkora, mutatom neki a képet, ül a lovon, Rubensnek hívják, mármint a lovat, s elég régen nem öleltem meg, mármint a kislányt… Már jó lenne.
Régen sötét van már, amikor elindulunk az állomásra. Ott érzékeny búcsút veszünk, s haza taxizok.
 
Már hét óra elmúlt, mikor megérkezem, még vacsorát is kapok, s egy nagy bögre teával fölvonulok a szobámba.
Nagyon sokáig dolgozom az előadáson, újabb szövegeket találok, történeteket, vonatkozó igéket és igehelyeket, amit beillesztek, s szép lassan összeáll minden. Elolvasom még egyszer az egészet, halkan, mert a szomszéd szobában tízen alszanak, s kiszámítom, hogy ez pont négy órai anyag, tolmács nélkül. Pont ennyi időm van.
 
Kettő van, mikor lefekszem, s még mindig ezerrel pörgök. Mint egyfolytában, amióta itt vagyok. Kénytelen vagyok bevenni egy fél altatót, mert érzem öt óra lesz, mire elalszom, fél hatkor meg fel kell kelni, 7-kor reggeli áhítat, mint minden reggel.
 

Ez volt itt a harmincharmadik emlékezetes napom. 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://roszikgabor.blog.hu/api/trackback/id/tr491565914

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.