HTML

Roszík Gábor blogja

Figyelemmel kísérve a hazai közéleti, politikai eseményeket, azokról szeretném elmondani véleményemet, keresve a lehetőséget: mit lehet itt tenni?

Friss topikok

Linkblog

SZENTPÉTERVÁRI BLOG – November 28.

2009.11.30. 15:03 Roszík Gábor

 

Elhatározom, ma reggel jó fiú leszek, reggelire eszek kását. Ugyanis az utóbbi napokban elhanyagoltam, remélem nem vették észre…

A reggelinél az egyik szakácsnő kedvesen köszönt, már ő is tudja, hogy ez az utolsó reggeli… Még az ablakhoz sem érek, már ott van, leemeli a nagy lábosról a fedőt, s mondja, mintha a piacon lennénk, „tessék venni kását, ma nagyon finom” (lehet, hogy mégis kifigyelt?). Ma ez a kása simán tejbegríz, narancslekvárral, meg lehet enni..

 

Reggeli után elkezdek pakolni, már alig várom. Nem a pakolást, nem azt, hogy innen elmenjek, hanem már mennék haza. Következik az utolsó etap, Puskin. Amíg oda nem megyek el, a hazautazás is távolinak tűnik. Körbemegyek mindenhova, akit látok, attól elköszönök, mindenki annyira kedves. Megjött már a „sofőröm” Alexander, a gyülekezetből jött, teológiát tanul Szentpétervárott. Mondja, hogy Alekszej (az ő Alekszejük) nem tudott jönni, tegnapelőtt fia született, s már a felesége otthon van, otthon kell lennie. Mercedes kisbusszal jön, biztos, ami biztos, hogy csomagjaim beférjenek, de lehet, hogy egyszerűen nem akart rozoga Zsigulijával szállítani. Alekszej (a mienk) is jön velünk, meg akarja nézni Puskint, ezt talán már mondtam. Útközben felhív Pavel, aki Csitában lakik (Szibéria), teológus és börtönben is ült pár évet, sokat beszélgettünk, s összebarátkoztunk, (egyik az este neki és feleségének privát bemutattam az egész börtönmissziót) hogy kicsit később érkezett be a szemináriumba, s nem tudtunk elköszönni. Ezért holnap eljönnek Puskinba, feleségével és Krisztinával, úgyis meg akarták hallgatni, hogy prédikálok (oroszul). Erről szívesen lebeszélném őket, de most hogy mondjam, hogy ne jöjjenek? Zavarba ejtő a kedvességük, szeretetük, figyelmességük.

Közben megérkezünk a gyülekezet központjába, ahol már voltam három hete, mikor Jannal ide jöttem egyik vasárnap. Hatalmas nagy épület, ebben van a rehabilitációs központ, az emeleten van egy nagy helyiség, az a templom, konferencia központ, szeminárium. Zöld műanyagszékek vannak benne, pillanatok alatt egymásra lehet rakni őket, ha nagyobb tér szükségeltetik.

Ezen az emeleten vannak a szobák is. Először bemegyünk egy nagyobb hálóba, megijedek, mert öt emeletes ágy van benne… Ott laknak a diákok, s még egy másik szobában, ami szintén onnan nyílik. A nagy hálóról nem adok leírást, mert el lehet képzelni milyen. Olyan, mint az enyém, csak nincs benne szekrény.  Ebből nyílik egy kis szobácska, abban van egy rozoga, ősrégi ágy. Csak hozzáérek, s majdnem szétesik, szerencsére a két fal megtartja, olyan kicsi a szoba. Mikor ráülök, istentelenül nyikorog, azt hiszem mindjárt szétesik. Sietek leszögezni, mert az ágyra nem kívánok még egyszer visszatérni, nagyon kényelmesnek bizonyuét, kifejezetten jót aludtam rajta.

Van egy húsz éves „szétült” kis fotel is a szobámba, egy vasvázas bőr szék, meg egy szekrény, aminek három ajtaja van, de mind le van zárva. Szerencsére a negyedik ajtó le van szakadva, oda tudok pakolni néhány dolgot, meg a szekrény tetejére, mert alig ér a derekamig. Van egy kis fogas is, amire viszont nem lehet akasztani semmit, mert a szekrény fölött van a falon. A fogas mellé két tükör van a falnak támasztva, elég lenne egy is, az se kéne. Az egyik tükör előtt méretes kaktusz meredezik a plafon felé, mellette egy kisebb. Így, ha a tükröt is figyelembe vesszük, négy kaktusz van a szobában. A falakon gyűrött tapéta, rajuk pálmaágak lengedeznek, szubtrópusi hangulat…

Nem kell elhatároznom, hogy a bőröndömből nem pakolok ki, nincs is hova. Ilyeténképpen mostantól fogva állandóan útra készen vagyok. Remélem szerdán mindent sikerül visszadugdosnom oda, ahonnan kihúzogattam őket. És becsukni a bőröndömet.

Alekszej felfedezi, hogy az egyik ágynak nincs lakója, s megkérdezi nem alhatna-e meg ott, így ő is itt lehetne az istentiszteleten. Mondják, hogy megalhat. Itt ez ilyen egyszerűen megy.

Megkérdezzük, hol van a fürdőszoba, mert azt még nem láttuk. A második emeleten, mondják, de meleg víz az nincs. Fölmegyünk megnézni, hideg víz sincs. A kád fölött a csap szét van esve, ott sincs. Jó. A toiletben van mosdó, csap is, víz is. Jó. Jó hideg.

A ház teljesen be van lakva, van konyhája, étkezője, irodája, előszobák, lépcsőház, de a ház olyan 70 %-os készenlétben van.

Látszik, hogy nem volt pénz befejezni, viszont égetően szükség volt a helyre, el kellett kezdeni a munkát, hát berendezkedtek.

Viszont állandóan tele van emberekkel, 35-en laknak az épületben, akik a rehabilitációs program résztvevői, valamikor alkoholisták, kábítószeresek, hajléktalanok, bűnözők voltak, de megtértek, s most szociálismunkásnak, diakónusoknak, gyülekezeti munkatársnak tanulnak.

Vasárnap két istentisztelet van, tele van a helyiség, vannak vagy százan.  Énekkaruk van, három(!) lelkészük, programvezető, előadók, adminisztrátor, stb, és működik a dolog. Szerények a körülmények, de telve van a ház hittel, szeretettel, emberséggel.

Majd lesz meleg víz is egyszer, szekrény, ágy, meg kép a falon.

Viszont mikor bekapcsolom a számítógépemet három wifi internet is fölkínálja magát. Érdekes, mert kint vagyunk a város szélén, és itt a szomszédok is messze laknak. Jelszót viszont itt nem tud senki…

 

Szóval, elfoglalván szállásunkat Alexander bevisz a városközpontba (4 km), elindulunk Alekszejjel megnézni. Nem nehéz rájönni az embernek, ha még nem tudta volna, ez itt Szentpétervár Gödöllője. 25 km-re a várostól, van egyeteme, rengeteg parkja, s gyönyörű kastélya, a cárok dácsája, nyári rezidenciája. A város nagyon szép, szebb, mint Gödöllő, de azért a mi Kastélyunk impozánsabb… A parkja viszont olyan bámulatosan szép, hogy azt nehéz lesz a soron következő nagy parképítéssel behozni, tartok tőle.

Körbejárjuk a kastélyt, nem akarunk bemenni, pedig esik az eső, inkább sétálunk. Ámuldozunk, milyen lehet tavasszal és nyáron, ha szakadó esőben ilyen szép!

Kicsit hideg is van, azt hiszem most fogok megfázni, elindulunk hazafelé, pontosabban az állomáshoz, ott lehet taxit fogni.

 

Útközben megtaláljuk az evangélikus templomot, 150 évvel ezelőtt épült, olyan, mint az eszéki evangélikus templom, vörös téglából épült. Sikerül bemenni is, itt van egy idősebb hölgy, amolyan templom szolga, s elmondja, hogy egyébként pravoszláv vallású(!), de itt dolgozik. Vasárnap délután van orosz nyelvű istentisztelet, ha el tudunk „szabadulni” a másik helyről, eljövünk. 10 órakor finn-orosz nyelvű istentiszetelet van.

 

Útközben elhaladunk egy impozáns, életnagyságnál nagyobb Lenin szobor mellett, egy park sarkában áll. Ilyet mostanában ritkábban látni, bár Szentpétervárott is van egy pár, le szeretném fényképezni, de éppen lemerül a telefonom, sokat fényképeztem vakuval. Talán még egy sima fényképre bel lehet izzítani a telefont, de nem tudom bekapcsolni, mert nem emlékszem a pin- kódra, semmiképpen nem jut eszembe. Ez az orosz telefonom. A másik meg nincs nálam. Gondban leszek, mert ennek a telefonnak a pin-kódját, rendkívül ravasz módon, ebbe a telefonba írtam be és mentettem el „orosz pin-kód” néven. Úgyhogy meg kéne nyitni a telefonomat is, hogy meg tudjam nézni a pink-ódot. Viszont a pin-kód nélkül nem megy. Szerencsére otthon megvan, beírtam a noteszomba is.

Az állomáson eszünk egy húsos és káposztás kapusznyikot. A húsos még valahogy elmegy, de a káposztás olyan messze van attól, amit Mariska néni tudott sütni gyermekkoromban, mint Gödöllő Szentpétervártól, Mariska nénit pedig Isten nyugosztalja.

Újabb baj ígérkezik, a taxis nem találja a Polevaja ulicát, sőt senki nem tudja megmondani, hol van. Lehet, hogy Alekszej is rosszul emlékszik az utca nevére, csak véletlenül jegyezte meg, súgja nekem. Telefonomban van három itteni telefonszám is, node, a telefonom nem tudom használni, kéne a pin-kód. Kezd már nagyon kínos lenni a helyzet, a taxis is kezd ideges lenni, tudja többet nem fizetünk, mint amiben megállapodtunk. Tiszta szerencse, hogy előzetesen rögzítettük a fizetési fetételeket… Mondom Alexejnek, hogy hívja föl Pávelt, ő fölírta Alexander telefonszámát, s akkor őt fel tudjuk hívni, segítsen eligazodni az orosz tajgán, mert már egy kisebb erdőn is keresztül mentünk. Nincs meg neki Pavel telefonszáma, hiszen csak pár napja van telefonja. Akkor fel kéne hívni valakit, aki tudja Pável számát, aztán felhívni Pávelt, ő megmondja Alexander telefonszámát, s akkor átírjuk az orosz népmesét, a nagyapó nem a répát húzza ki a földből, hanem a kábelt a telefonból, mert olyan nagyra nőtt…

 

Ekkor, kisebb csoda történik, véletlenül megtaláljuk az utcát. Mindenki fellélegzik, én meg kifizetek 120 rubelt.

 

Alekszej nagyon elfáradt, lefekszik kis ágyacskájára (emeletes gyerek ágy), csöppet sem zavarja, hogy egy csomó ismeretlen mászkál körülötte, s alszik két órát.

Én meg dolgozom, most kezdem el készíteni a hétfői előadás vázlatát. Ez viszonylag egyszerű, de megpróbálok minél több szöveget oroszul összeszedni. Tele vagyok orosz anyagokkal, még én készítettem őket (az elmúlt három évben). A power pointos előadásból kitörlök minden képet (elmentem másképpen), s elkezdem szisztematikusan bővíteni azt az anyagot, amit Ninaval csiszolgattunk két estén át. A Zákeus programtól kezdve az Angyalfán keresztül az APAK programig mindenről van jó fordítású, szép anyagom oroszul. Végén annyira belelendülök, hogy érzem, jó előadás fog összeállni a végére. Ezzel elbíbelődök három órát, amikor megjelenik Alekszej. Kezdjük elölről olvasni a szöveget, mindent átnézünk, javítjuk itt-ott, bejelölöm a hangsúlyokat, kiegészítem egy-egy mondattal, s éjjel egy óra van, mire elkészülünk. Alekszej bíztat, hogy oroszul tartsam meg az előadást. Kezdek barátkozni a gondolattal, de még nem tudom, hogy lesz. Lesz tolmácsom, minden esetre, angolból, aminek az a hátránya, hogy sokkal kevesebbet lehet elmondani, mindenhez dupla idő kell. Ez viszont az előnye is… Ha úgy vesszük. Ezt a problémát átteszem holnap estére, még készülnöm kell az istentiszteletre. Viszont biztos, hogy oroszul fogok prédikálni.

 

Meg van minden napnak a maga baja… Neki hadd legyen meg, nekem úgysincs semmi. Bajom.

Fél három.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://roszikgabor.blog.hu/api/trackback/id/tr331563621

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.