HTML

Roszík Gábor blogja

Figyelemmel kísérve a hazai közéleti, politikai eseményeket, azokról szeretném elmondani véleményemet, keresve a lehetőséget: mit lehet itt tenni?

Friss topikok

Linkblog

Szibériai blog, Novoszibirszk – 2011. december 2.

2011.12.03. 00:09 Roszík Gábor

Bár három óra volt, mire nagy nehezen elaludtam, hétkor, mikor a telefonom jelzett, már ébren voltam. Nagyon várom már, hogy elinduljak haza, megérkezni mindig nagyon izgalmas. Egyéb izgalmaim is vannak, biztos vagyok benne, hogy a bőröndöm túlsúlyos lesz, s megint vagy fizethetek egy csomó pénzt, vagy valamit ki fogok találni. Utóbbinál maradok.

Gyorsan fölkelek, most teljesen zavartalanul elfoglalom a lépcsőházat, a fodrászüzlet csak 8-kor nyit addig még, sok idő van. Már csak a nesszeszeremet kell a bőröndömbe tenni, pár doboz kaviárt és néhány gyönyörű darab lazacot. Legfölülre bocskaimat teszem, nagy zsebeit megpakolom könyvekkel, nehéz, tömör halvákkal, lehet vagy öt kiló az egész. Végszükség esetén magamra veszem, de még úgy is nehéz lesz a bőröndöm. Megemelem, és harminc kilóra becsülöm a súlyát. Félek ebből baj lesz.

Jevgenyíj diakónus már nagyon várja, hogy elmenjek. Míg a bőröndömet pakolom, be-bejön, s mindig hoz valami ruhát a szekrénybe, átlép a bőröndömön, miközben pakolok. Szerintem ez demonstráció, s még a következő percekben több alkalommal borsot tör az orrom alá. A teámba, miközben pakolok, belerak több kanál cukrot, holott tudja, hogy cukor nélkül iszom. Felajánlom neki, hogy igya meg, de köszöni, ő már teázott. Másikat készítek. Bezárja az irodaajtót, pedig szóltam neki, hogy még megnézem az emailjeimet. Mikor elmegy, bezárja a gyülekezeti terem ajtaját is, pedig a kisebb táskám ott van az egyik széken. Közben ötször szól, hogy a kulcsokat ne felejtsem el odaadni Szlávának. Végre elmegy, egyedül maradok. Aztán észreveszem, hogy a toalettet is, ami a lépcsőházban van, kulcsra zárta, s ahhoz nincs kulcsom. Az irodában nagy nehezen megtalálom, s csak azért is nem zárom vissza. Gondoltam, a kulcsot eldugom valahova, de ezt a tréfát végül is nem ejtem meg. Még egyszer benézek a volt szekrényembe, nem hagytam-e ott valamit. Legelöl egy fogason Jevgenyíj fekete papi inge lóg, zsebéből kikandikál a fehér gallérja. Ez itt nagy érték, Finnországból szokták beszerezni. Jevgenyíjnek, megállapítom, nincsenek jó finn kapcsolatai, a fehér gallér fehér kartonból van kivágva, már egy kissé koszos, gyűrött, repedezett. Nekem a kézitáskám egyik zsebében van három darab szép, hófehér, műanyagból készített, eredeti papi gallérom. Kiveszek egyet, s berakom a másik mellé Jevgenyíj inge zsebébe. Biztos örülni fog neki, s elgondolkozik rajta. A szeretet és figyelmesség ezen apró, és rám annyira jellemző megnyilvánulásától kicsit megnyugszom…

Nyugalmam nem tart soká, mert Szlávának már 15 perce meg kellett volna jönnie. Fölhívom, hogy merre jár, mondja, nem soká itt van, 10-15 perc, mert óriási dugó van, az éjszaka leesett hó miatt. Ebből rögtön tudom, hogy legalább még fél óra, s izgalmas lesz a repülőtérre való kimenetel. Érdekes, tavaly, amikor Krasznojarszkból jöttem el, reggelre leesett a hó, s két héttel később, amikor Szentpétervárról indultam haza, akkora hó esett az éjjel, hogy szinte leállt a közlekedés, s perceken múlott, hogy nem késtem le a repülőgépet.

Háromnegyed nyolckor érkezik meg Szláva, a bőrönddel, táskával már kint várom, fél óra múlva kellene a repülőtéren lennem. Szláva is érzi, hogy helyzet van, alig beszélgetünk az úton, nem akarom ezzel zavarni. Őrült rohanásba kezd, egész kocsisorokat előz ki a szembejövő sávban, mellékutcákba hajt, egyszer visszafordul, mert ott még rosszabb, sorompót kapunk, ahol beelőz egy hosszú kocsisort, s elsőként megy át egy teherautó előtt (még jól is jött ez a sorompó!), aztán végre kiérünk a gyorsforgalmira, ahol 110-zel teperünk tovább. Szerencsére Szlávának hatalmas Toyota dzsippje van, biztonságban érzem magam benne.

Végül 10 perces késéssel megérkezünk a repülőtérre, utolsónak csekkolunk be, s bőröndöm is átmegy, pedig 29 kiló volt, amikor feltettük a mérlegre. Igaz sikerült a bal lábammal kissé megemelni, így csak 22,5 kilót mutatott a mérleg.

Innentől kezdve jól alakulnak a dolgok, mert a vészkijáratnál kaptam helyet, előttem majd kétméteres üres hely van, kényelmesen ki tudom nyújtani a lábam.

 

Moszkvában Szergej vár a repülőtéren, s egy óra múlva találkozunk Natáliával, ő is volt a gödöllői konferenciánkon májusban, az orthodox börtönmisszióban dolgozik.

A Puskinszkajánál találkozunk, beülünk kedvenc pizzázójába, ahol végül egyikünk sem eszik pizzát, viszont három órán keresztül beszélgetünk, mintegy „folytatva” a gödöllői, krasznojarszki, tyumenyi konferencia témáját, s nagy terveket szövögetünk az orosz börtönmisszióra nézve, amivel nem szeretném untatni a nyájas olvasót, pedig olyannyira fontos, hogy egy éve ezen dolgozom.

 

Még van egy óránk, a repülőtérre való indulásig, így elsétálunk a Vörös térre, úgyis régen jártam ott. Tavaly januárban, vagyis majdnem két éve, egy angol nyugdíjas börtönlelkész barátommal, és nagyon mókásra és emlékezetesre sikeredett a moszkvai városnézés, mivel mínusz harminc fok hideg volt.

Most Novoszibirszkhez képest meleg van, 1-2 fok mínuszban, így könnyen van az ember. A Vörös tér csodálatos, templomaival, tornyaival, a GUM áruházzal együtt. A téren egy hatalmas műjégpályát állítottak fel, de nagyon kevesen korcsolyáznak rajta, négy-öt fiatal. Mellette egy hatalmas fenyőfa, mindenféle színes égővel telerakva. Régen nem voltak ilyenek. Elképzelem a német pasast, aki itt szállt le kisrepülőgépével vagy 25 éve, úgy, hogy a határtól senki nem vette észre. Hogy meglepődött volna, ha megérkezvén, hatalmas műjégpályát talál a tér közepén, mellette méretes fenyőfát, s kénytelen lett volna más helyet keresni a landoláshoz…

Végül jó másfél órát sétálunk, s arra gondolok, hogy este jó lesz arra gondolni otthon, hogy délután még a Vörös téren sétáltam. Lehet, eszembe sem fog jutni.

Negyed tízkor indul a gépem, de annyira tartunk a péntek délutáni csúcstól, hogy a 25 km-es útra rászánunk három órát! Nem is hiába, mert két és fél óra alatt érünk ki. Szergej nagyon igyekszik, s úgy oldja meg a dugókat, hogy mindig arrafelé megy, amerre a forgalom engedi. Már egészen ellenkező irányba megyünk, de Szergej nyugtatgat, oda fogunk kilyukadni. Szerintem, ha nyugodtan kivárjuk, hogy arra menjünk, amerre igazából kell, egy óra alatt ott lettünk volna, viszont Szergej sem olyan ember, aki egy helyben szeret toporogni.

Olyan korán megérkezünk, hogy még becsekkolni sem lehet, harmadik vagyok a sorban, s lélekben felkészülök a következő megpróbáltatásra, ami el is jő. Bőröndöm 29 és fél kiló, lábammal nem tudok alányúlni, itt nem olyan, mint Novoszibirszkben. A hölgy mondja, hogy fizetnem kell, de meg sem kérdezem, hogy mennyit, mondom, kiveszek a bőröndömből. Jön a Barba-trükk, egy pillanat alatt kinyitom a bőröndöt, magamra kapom délcegen a bocskaimat, s rakom vissza a mérlegre. Még így is 27 kiló, s további könnyítésre ítéltetek. Eztán még a zsebembe vándorol kilencven deka füstölt lazac, háromnegyed kiló halva, s így már nem akadékoskodnak tovább, mehetek, de így is három kilóval túlsúlyos vagyok!

A kapunál leveszem magamról a málhát, szétpakolom a kézitáskámba és a hátizsákomba, van még másfél óra az indulásig. Pár méterre találok egy konnektort, fölteszem töltőre a netbookomat, s leülök a földre, nekitámaszkodva a falnak, s folytatom az utolsó blogomat, amit még Moszkvába jövet a repülőgépen kezdtem el írni. Fél órája írok, amikor megáll előttem egy magas, karcsú, nagyon kedves arcú, fiatal lány, szőke haja kétoldalt befonva a feje köré tekeredik. Figyelemreméltó jelenség. Kissé zavartan, de mosolyogva tartja kezében a telefonját, néz rám, s a konnektorra, s pontosan tudja, hogy pár perc múlva oda fogja feltenni a telefonját töltőre. Kérdezi is tőlem, hogy nem tudom-e hol van még konnektor. Mondom neki, hogy biztos van még máshol is, de nem tudom hol. Tesz egy kört és 10 másodperc múlva visszajön, megnézi, hogy én töltök-e még, s szép lassan elindul, de utána szólok, hogy jöjjön vissza. Nemes, lovagi mozdulattal kirántom a dugómat a konnektorba, s mondom neki jó oroszosan: BOT! Nekem elég lesz, már úgyis majdnem tele vagyok, ami igaz is.

 

Nagy örömmel kezdi el tölteni a telefonját, lekuporodik mellém a földre, s már ír is egy sms-t. Mikor elküldi, ő kezdi el a beszélgetést. Megkérdezi, milyen volt Oroszországban, merre jártam, mivel foglalkozom, s beszélgetünk egy órát.

Natalia Hollandiába repül, ott lakik a kedvese, aki egy német srác és Moszkvában tanult. A egyetemen ismerkedtek meg, mind a ketten gépészmérnökök. Natália még tanul, PhD-zik, s aztán szeretne a fiú után menni, vagy legalább is közelebb lenni hozzá. Jelenleg havonta megy Hollandiába három napra.

Közben szólítanak a beszállásra, neki is pár perc múlva boarding time-ja van, kölcsönösen örülünk a beszélgetésnek, jó utat kívánunk egymásnak, kezet fogunk, azt mondom neki, hogy c Богом, amin alighanem meglepődik, és azt mondja rá: спасибо.

 

És most vége.

 

СЛАВА БОГУ!

Szólj hozzá!

Szibériai blog, Novoszibirszk – 2011. december 1.

2011.12.01. 19:23 Roszík Gábor

Korán kelek, mert 11–kor reggeli istentisztelet van itt nálunk, s előtte szívem szerint elmennék egy orthodox templomba liturgiára.

Gyorsan elvégzem a reggeli teendőimet, lépcsőház, tea, stb. Reggelire egy szelet sajtot eszek koreai salátával, majd gyorsan megválaszolok néhány emailt. Alakul a programom Moszkvában, teljes 10 óra időm lesz ott holnap…

Sietve elindulok, hogy időben visszaérjek. Tegnap mikor sétáltam, nem messze tőlünk láttam egy aranykupolás templomtornyot az út túlsó oldalán, kissé távolabb, elhatároztam, hogy ma odamegyek, 9 órakor mindenhol van istentisztelet. Otthonról jó 20 percig tartott az út, s az aranykupolás templom egyre kisebb lett, mint aminek láttam, s mire odaértem, kiderült, hogy nem is más, csak egy kápolna, majdnem csak egy templomtorony.  Zárva volt, így rögtön elindultam vissza, már nagyon hideg volt. „Jobb híján” bementem a hozzánk közeli orthodox templomba, két pap mondta a liturgiát, de rajtam kívül összesen hatan voltak, mind asszony, s egyetlen idősebb nőből állt a kórus is. Pár percet eltöltöttem ott, aztán hazamentem melegedni.

11-re megjött Szláva, addigra már beöltözött Gennadíj atya is, s csengetéssel jelezte, hogy kezdődik a reggeli istentisztelet. Az istentiszteleten összesen Szlávával együtt ketten voltunk - Jevgenyíj diakónus és a csőlakó testvérek már elmentek dolgozni -, ami arányaiban tekintve kimagaslóan jobb, mint az orthodox templomban a hat öregasszony. Minden relatív.

Gennadíj atya becsületesen végigcsinálja az istentiszteletet, ez természetes. Azért utána megkérdeztem Szlávától, hogy miért van ez az istentisztelet, talán valami régi hagyomány, amit nem akarnak megtörni? Történetesen, ha én nem vagyok itt, akkor a két pap szépen elvan az istentiszteleten, s ez nekünk nem olyan, mint a katolikusoknál a mise. Szláva azt mondta, hogy néha jönnek mások is, s szeretnék, ha többen lennének, de ha nem jönnek, akkor is ez nekik fontos, és szeretnék megtartani. Megértettem.

Az istentisztelet után megpakoljuk játékokkal az autót, öt gyermeknek születésnapi ajándékot rakunk össze, mert délután ismét egy tébécés gyermekek szanatóriumába megyünk látogatni, mint hétfőn. Az egyik különbség az, hogy ebben a szanatóriumban másfél – hat éves gyerekek vannak, a másik, hogy két hölgy is jön velünk. Az egyik egy hegedűs, a városi filharmonikus zenekarban játszik, Tatjánának hívják, Szláva a neten akadt rá, ahol Tatjána „ajánlkozott”, hogy szívesen megy el jótékonykodni gyermekek közé. Azóta Szláva rendszeresen „foglalkoztatja”, sőt a gyülekezetbe is el szokta hívni, idén karácsonykor is fog a templomban muzsikálni.

A másik hölgy egy helyi újságnak az itteni Kurírnak dolgozik, eljött, hogy az eseményről írjon egy szép cikket.

Mielőtt elindulunk, még elmegyünk az Auchan-ba, ahol vásárolunk egy csomó gyümölcsöt, gyümölcslét a gyerekeknek.

Én is vásárolok, s ezzel megteszek egy határozott lépést a mátrai „orosz” bánnya megvalósítás érdekében. Veszek négy darab nemez sapkát (Rumcejszfélét), egy nemez kesztyűt, bánnya-törülközőt, olyat, amilyet tavaly kaptam Alekszander atyától, csak ott felejtettem (tépőzárral lehet a derékra erősíteni és zsebe is van), egy mesterséges vényiget és egy fából készült nagy merőedényt, amivel a vizet lehet a forró kőre locsolni. Kis dézsát hozzá nem vettem, nem férne be a bőröndömbe. Vettem két nemez ülőkét is, a forró padra kell tenni, arra találták ki.

 

Két bájos hölgyet veszünk föl az autóba, alig férnek be a hátsó ülésre, az is tele van pakolva cuccokkal.

Majdnem oda megyünk, mint a múltkor, csak másik épületben. A szanatórium vezetője és dolgozói már várnak bennünket. Először egészen kicsikhez megyünk, másfél-három évesek. Az ebédlőjükben van megterítve, jönnek ötvenen, nagyon édesek, mindegyik megy a saját helyére. Mindenkinek egy pirog van a tányérján, mi mellé teszünk egy piros almát. A lányok hajában szalag, különböző színű, élénk sárga, piros, zöld és rózsaszín. Az egyik kislánynak, három éves lehet, akkora sárga masni van a fején, hogy nagyobb, mint a feje. Nagyon aranyos, és nagyon oroszos.

A fiúk itt is hozzák a formájukat, elkezdenek bohóckodni a fényképezőgép előtt, sorban jönnek, hogy fényképezzem le őket, integetnek, lefekszenek a földre, nagyon vidámak, míg rájuk nem üvölt egy gondozó nő, s ettől a helyükre somfordálnak. Harag nincs, de tényleg túlzásba vitték a gyerekek.

Aztán Szláva sorjában név szerint hívja a születésnaposokat, mindenkit megtapsolnak a többiek, s felváltva adjuk át az ajándékokat Szlávával.

Közben Tatjána, aki két hatalmas táskával és különböző hangszerekkel jött, az emeleten egy nagy játszószobában készül az előadásra. Mire felmegyünk Szlávával, nem akarok hinni a szememnek, olyan díszletet rendezett be, hogy csuda.

Egy ajtó és egy sarokban lévő szekrény között kifeszített egy zsinórt. Egyik végében fölakasztott rá egy kék színű karácsonyi függönyt, rajta csillagokkal meg virágokkal, a zsinórra villogó karácsonyi égőt tekert, ezüst és arany girlandokat akasztott, a függöny mellet egy pad, ami csipketerítővel van leterítve. Rajta pici villogó karácsonyfa, kis világító házikó, a földön egy nagyobb mézeskalács házikó, abban is ég egy villany. A pad mellett pedig egy szintetizátor. A kellékeket Tatjána hozta, kivéve a padot.

A színfalak mögött Tatjána is átöltözik, macska lesz belőle. Nagy füleket rak a fejére, bajszot fest magára, macskanadrágján nagy farka lóg hátul, fehér-fekete lakkcipőt vesz a lábára. Végre megjelenik a színpadon. Először az orgona mellett énekel egy éneket, aztán furulyázik, behoz egy dobozt, abból kis tangóharmonikát vesz elő, azon játszik, aztán szilveszteri trombitába fúj, hegedül – csodaszépen -, afrikai dobbal dobol, fabékán brekeg, pici kíntornán muzsikál, s felhúzható télapón játssza Jingo bell-t, s minden hangszerhez mond valamit. Közben megy végig, sorban minden gyerekhez, akik körben ülnek a „színpadon”. A gyerekek hahotáznak, kacagnak, bekiabálnak, nagyon jól érzik magukat. Végül behoz két táskát, minden gyerekhez odamegy, és kis ajándékokat osztogat. Lufi is van nála. Tatjána mindenre fel van készülve, lufi-pumpája is van, fújja egyiket a másik után. Tatjána csodálatos, és csodálatos műsort ad, boldoggá teszi, elvarázsolja a gyerekeket. Boldog vagyok én is, boldog mindenki. Itt van az összes dolgozó, nagyon élvezik az előadást.

Az előadás után mondtam is Tatjánának, hogy ez gyönyörű karácsonyi ajándék volt nekem is. Persze nem elsősorban az ő műsora, hanem az örvendező gyerekek. Tatjánának köszönhetően.

Hazafele sokat beszélgetünk a hölgyekkel, s elmesélem nekik Angyalfa programunkat.

Mikor kiszállnak, tudom meg Szlávától, hogy Tatjána két éve megözvegyült, 36 évesen maradt egyedül négy éves kisfiával…

 

A városban találkozunk Breden-nel, amerikai-német kollégámmal, Szláva még ma estére megszervezett egy ottani alkalmat. Ez a következőképpen történt: tegnap, mikor a börtönből jöttünk haza, Szláva megkérdezte, hogy nem szeretnék-e még egyszer elmenni bánnyába, mielőtt hazamegyek. Mondtam, hogy nem vagyok ellene. Erre Szláva már hívja is a rehab centert, ahol vasárnap este voltunk, a vezetővel beszél, s mondja, hogy másnap elmegyünk, tartunk egy bibliaórát, Gábor prédikál, s esetleg a bánnyát is befűthetnék…

Mire megérkezünk, teljesen készen áll a bánnya, de akkor jut eszünkbe, hogy nem hoztunk vényiget. A bánnya vényig nélkül nem bánnya, hanem finn szauna, a különbség pedig óriási! Szerencsére Makszim és Szergej még útban vannak idefele (a csőlakó testvérek), Szláva hívja őket, hogy hozzanak vényiget. Hamarosan meg is jönnek, s most a vényig nem nyárfából van, hanem tölgyből, ami otthon is kivitelezhető. Sőt, jobb is, mert háromszor annyi ideig lehet használni, mint a nyírfából valót.

A bánnya tökéletes, ott vagyunk egy órát. Minden izzadás után kiugrunk az ablakon, térdig süllyedünk a hóba, alaposan megfürdünk a hóban, én a hátamra is hányok egy csomót, s aztán mászunk vissza az ablakon a hideg zuhany alá. A mai nap hátránya, hogy alig van mínusz 12 fok odakünn. (Nem tudom Peskó Gyuri barátom járt-e bánnyában, szerintem nem, mert, ha járt volna, a viccét így mesélte volna: Mi a két legjobb dolog a világon? A válasz: A másik a bánnya…)

Közben megtudom, hogyan kell a vényiget készíteni: zsenge ágakat kell vágni, még nyár előtt, 12-14 ágat jó erősen összekötni, és sötét, szellős helyiségben(padláson) fölakasztani. Használat előtt alaposan be kell áztatni, néha rá kell tenni a forró kövekre, s aztán indulhat is az egész.

 

Bánnyázás után még leülünk teázni, aztán gyülekezünk, mint a múltkor. Közös imádság után Szláva átadja a szót nekem. Házi istentisztelet, ezúttal simán ingben vagyok, nem a papi szerelésemben, zokniban állok a hallgatók előtt, akik nagy körben, fotelokban ülve hallgatnak.

Utánam Breden is beszél, kapcsolódik a témához, elmondjuk a Miatyánkot és énekelünk.

A bibliaóra után hozzám jön egy szomorúképű hölgy, hogy gyónni szeretne. Itt inkább átengedem Bredennek, félrevonulnak.

A vasárnapi várandós anyuka tegnap megszült, kisfia született, meséli boldogan a férje. Isten áldását kérem rájuk, s küldök az anyukának egy kis magyaros dobozkát.

Hazafelé Bredentől megtudom, hogy ő körülbelül úgy német, mint én szlovák. Már a nagyanyja is(!) amerikában született, az ősei Odesszából vándoroltak ki, az ottani német kolóniából. Azért azt tudja, hogy honnan származik, s ez fontos is neki. Az itteni németek még mindig sok segítséget kanak a német államtól, ők hozták létre az orosz-német kulturális központot, s támogatják a fenntartását is.

Útközben Breden kiszáll, metróval folytatja útját haza. Reméljük, még máskor is fogunk találkozni.

A gyülekezetnél még Valentina vár, hogy odaadjam neki azokat a képeket, melyeket a múltkor itt készítettünk. Kimenti férjét, Szlávát, aki elutazott negyvened magával valahova, hogy három napig imádkozzanak….

Még az ajtóban arra kér, hogy imádkozzak azért, hogy legyen gyerekük, mert már évek óta nem jön össze. Mondtam neki, hogy imádkozni fogok, sőt már meg is tettem, mert Szlávával is beszéltünk már erről.

 

Reggel vettem egy nagy doboz Baltika No.7. sört, ezzel fejezem be a napot, közben összepakolok a holnapi induláshoz.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!

Szibériai blog, Novoszibirszk – 2011. november 30.

2011.11.30. 18:24 Roszík Gábor


Először is, Szláva reggel telefonált, hogy a fényképezőgépemet megtalálta az autóban. Szóval jól kezdődik a nap. A tanulságot levonva, a fényképeket letöltöm a számítógépemre, azt talán nehezebben veszítem el.

 

Eztán nem történik sok érdekes dolog, elmegyek sétálni, amennyire mínusz 15 fokban lehet. Bátorít, hogy a szomszéd házat most fejezik be, a munkások kint dolgoznak a szabadban.

11-kor jött volna értem Szláva, de felhív, hogy üljek metróra, s menjek be a városba, mert most így egyszerűbb lenne. Azonnal elindulok a metróhoz, s csak egy megállót megyek, de az elég hosszú, a Речный Вокзал – ig, saját hídján megy át a Metró az Ob folyó túloldalára. Mire odaérek, már ott van Szláva is. Mai első program ugyanaz, mint szombaton volt, száz kilométert hasítunk Szibériában a börtönhöz, ahol megint egy rakás fogva tartottnak viszünk „szállítmányt”. Karácsony előtt megszaporodnak a küldemények, rengeteg kaját viszünk, teát, kávét és cigarettát. Először a teát kell kivennünk a dobozából, abból is van vagy ötven doboz. Sajnos, most más hölgy veszi át az „árut”, s hajlíthatatlan, az összes cigarettát ki kell szedni a dobozából, nejlon szatyrokban összegyűjteni, mert „nem látja, mi van a dobozokban.” Nem tudunk mit tenni, elkezdjük kibontani a dobozokat. Mivel 50 karton cigarettát hoztunk, az összesen 1000 (azaz ezer) doboz! Végén már csukott szemmel nyitogatom a dobozokat, tépem le a zárószalagot, le a tetejét, s dobom a cigarettát a zacskóba. Néha Szláva megesküszik, hogy utoljára hozott cigarettát, de magam is, aki ellensége vagyok a dohányzásnak, tudom, nem a börtönben kell leszoktatni valakit a cigarettáról. Különben is ezt a rokonok küldik, de legközelebb csak akkor veszi át, ha ki vannak bontva, s össze vannak gyűjtve zacskókba. Ezzel a munkával elszórakozunk másfél órát, így is rekordsebességgel készülünk el.

Nem volt rövid a túra, mert hatra érkezünk meg, éppen időben, mert Ádvent esti istentisztelet van a templomban. Az alkalmat Genaddíj tiszteletes tarja, s olyan átéléssel, komolysággal, néha pátosszal, mintha ünnepi gyülekezet lenne, pedig rajta kívül csak négyen vagyunk. A két csőlakó testvér, Szláva és én. Egyszer mikor állunk, s le kell ülnünk, Gennadíj akkora mozdulattal mutatja, hogy üljünk le, mintha legalább háromszázan lennénk.

Van szép hosszú énekes liturgia (mindenki más hangon énekli), lekció, felolvasás és beszéd.

Általában hárman szoktak lenni ezen az alkalmon, de, ha Szláva nem tud eljönni, csak ketten, vagyis mintha ez direkt az itt lakó testvéreinknek lenne. Minden elismerésem a szolgálatot tévőknek. Eszembe jut a szép ige és bíztatás: „Ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben…”

 

Az esti alkalom után Jevgenyíj diakónus hív, hogy vacsorázzunk együtt. Megdöbbenve tapasztalom, hogy a két napja vett kaja, majdnem teljesen elfogyott, közte fél kiló szalonna, két rúd szalámi, nagy darab sajt, s már csak a fél kiló sonka, s néhány halkonzerv van. Föltálalom a sonkát, amit aranyfogú Juríj barátunk rögtön földarabol, vagyis kábé hat darabba vág, s negyed óra múlva már nincs is belőle.

Közben Juríj elmeséli, hogy igazából nem is kecskét vagy tehenet szeretne venni Magyarországon, mint azt pár napja mesélte, mert feltett szándéka, hogy állatokkal fog foglalkozni, hanem egyenesen a legkiválóbb, garantáltan jó minőségű, száz százalékos garancia jeggyel, s minden szükséges dokumentációval ellátott, legálisan engedélyezett, s a legjobb ősöktől származó kecske és szarvasmarha spermát, amit 170 fokon mélyhűtve, akkora üvegcsében, mint egy cigaretta, speciális táskában hozná haza! Nem kerül kevésbe, de megéri, mert 100-150 fedeztetésre is elég.

Itthon nem venne spermát, mert itt ezzel is átvágják az embert, neki olyan tehén kell, amelyik két-három vödör tejet is ad naponta. Magyarországon remek bikák vannak!

Kecskéből nem mondta, hogy milyen kell neki, de el tudom képzelni.

Szép tervek, mondom neki, mert katona is volt Magyarországon…

Juríj nagyon barátságos ember, valahogy nem tudom társítani azzal, hogy szovjet katona volt Magyarországon, de nem is akarom.

Tudnék-e segíteni neki szarvasmarha és kecske spermát találni Magyarországon, kiváló minőségben, kérdezi. Természetesen, mondom neki, ezt rám bízhatja, ebben profi vagyok.

 

Nagyjából mire ide érünk, megjön Igor is. Még útban hazafelé hívott fel, hogy este találkozzunk, mert eddig éppen, hogy csak láttuk egymást, de beszélgetni nem tudtunk, pláne, hogy tegnap sem érkezett meg időben a szaunába. Azt ígéri, hogy két-három óra múlva ott lesz a gyülekezetben, ahol lakom, s majd kitalálunk valamit. Mire megjön már majdnem kilenc óra van, leülünk a gyülekezeti terembe beszélgetni. Igorral tavaly Krasznojarszkban ismerkedtem meg, májusban ott volt a gödöllői konferencián, s most meg éppen Novoszibirszkben van továbbképzésen. Igor Krasznojarszktól 130 kilométerre lakik, egy ottani gyülekezetben a lelkész munkatársa, s börtönmisszióval foglalkozik. Harminc év körüli rokonszenves pasas, mindig mosolyog, nagyon érdekes az arca, engem leginkább a bagdadi Ali Babára emlékezet a mese diafilmben a negyven rablóból…

Többnyire arról beszélgetünk, hogy az elmúlt egy évben milyen csodálatosan alakult a protestánsok kapcsolata az orthodox egyházzal, s ebben nagy szerepe volt, sőt egyedülálló volt, a májusi konferencia. Nagyon tetszett nekik, és erről az orthodox papok is beszéltek, hogy milyen jó a kapcsolat a pici, nagyon kevés magyarországi orthodox lelkész és a református vagy katolikus lelkészek között, evangélikusról nem is beszélve. Alekszander atya ki is fejtette tavaly, hogy itt az orthodoxok vannak úgy kisebbségben, mint náluk az evangélikusok vagy pünkösdisták, s szép példa ennek a helyzetnek a kezelésére Magyarország.

A beszélgetés végén Igor is hív, hogy jövőre jöjjek el a konferenciára, mely ezúttal Novoszibirszkben lesz, s utána töltsek néhány napot náluk, a gyülekezetében, hogy megismerkedjem munkájukkal, életükkel. Nem zárkózom el ettől, mondom, de erről még korai beszélni.

 

Már csak kettőt kell aludni, s indulok haza, lassan éppen ideje lesz ennek.

Szólj hozzá!

Szibériai blog, Novoszibirszk – 2011. november 29.

2011.11.29. 20:44 Roszík Gábor

 

Nagyon durva: 7.15-kor megszólal a telefonomon az ébresztő. Párszor elhalasztom, de tisztában vagyok vele, végleges jó megoldást nem lehet találni. Így hát fölkelek, s hajnalok hajnalán, amikor a fodrászüzlet is még zárva van, mindenki alszik a házban, megborotválkozom a lépcsőházban. Elnézést kérek a kedves olvasótól, hogy megint ezzel jövök, de csak az élményeimet írom le, higgyék el.

A fekete tea nagyon jól esik, s már 8 órakor az ajtó előtt állok, várom a másik Szlávát, akivel, és feleségével Tyumenyben ismerkedtem meg, mai programomat ő szervezte meg. Egy órát megyünk autóval, keresztül többek között az Ob folyót a "tengertől" elválasztott vízerőművön - a térképen nyomát sem találom tengernek, de Szláva ragaszkodik hozzá, hogy ott tenger van. Később megnézem a google maps-en, tényleg, az Ob vagy 50 km-re kiteljesedik egy nagy tóvá, lehet, hogy olyan messzire mentünk? -, nagyon érdekes minden esetre. Teljesen be van fagyva, a jégen rengeteg ember, léket vágnak a jégen és horgásznak.  Mire megérkezünk egy újabb rehab intézetbe, ahol csak 12-en laknak, és a vezetőjük Szása, a feleségével. Már várnak a fiúk-lányok a nappaliban, ott csücsülnek, Bibliával a kezükben. Még mi fölmenyünk Szásához, meginni egy teát. Közben megtudom, hogy reggeli bibliaóra lesz, s én fogok prédikálni. Teljesen fel vagyok készülve, mert már kívülről tudom a prédikációmat, s különben is minden zsebemben van egy példány belőle. Bár most annyira nem vagyok feldobva, inkább aludnék. Szláva meg külön mondja, hogy nyugodtan beszéljek 50 percet, van egy teljes óránk, s akkor még kérdésekre is marad idő. Hol él ez az ember? Különben is én ahhoz vagyok hozzászokva, hogy ezekben a rehab intézetekben este van a bibliaóra, s vagy előtte, vagy után jön a bánnya. (Itt még bánnya sincs, sehogyse, se előtte, se utána…)

„Bevezetőként”, és bemelegítésként elmesélem hogyan kerültem ide, aztán kezdek csak prédikálni. Már odáig „fejlődetem”, hogy időnként elkalandozok, eszembe jut valami, s elmondom. Hatása alatt vagyok annak, amit Szása fönt elmondott. Nyolc hónapig vannak itt a „szabadulók”, s ez alatt az idő alatt egy percnyi szabadidejük sincs! Reggel hétkor kelnek, felöltöznek, majd kisétálnak a közelben lévő erdőbe, s ott egy órát imádkoznak. Minden nap, ha esik, ha fúj, mínusz 30 fokos hidegben is! Mikor megjönnek, megreggeliznek, majd leülnek közösen Bibliát olvasni, arról beszélgetnek, ez eltart délig. Ebéd után további programok vannak, minden nap megnéznek felvételről egy istentiszteletet, beszélgetnek az ott elhangzottakról, néha vendégelőadójuk van, aztán imaóra, bibliaóra, beszélgetés, este megnéznek közösen egy filmet, s fáradtan zuhannak az ágyba. Ez így megy 8 hónapon keresztül. Ha letelik az idő, nem engedik el a kezüket, hanem átmeneti otthonba helyezik el őket, ha nincs más megoldás.

Fél órát beszélgetünk még, mielőtt eljövünk, s hárman is kérnek, hogy írjak pár szót a Bibliájukba.

 

Következő időpont Szása „börtöne”, ahol a börtönparancsnokkal találkoznánk, utána istentisztelet van, ahol megtudom Szlávától, én fogok prédikálni. Már meg sem lepődök, ez lesz itt, Szibériában a hatodik istentiszteletem.

A dolgok aztán másképpen alakulnak, a parancsnoknak sietve el kell mennie, éppen csak, hogy kezet fogunk. Rábíz bennünket a helyettesére, aki meg sajnálkozva mondja, hogy nem jött meg az engedély, nem mehetünk be. Külföldi állampolgár csak Moszkvából kapott engedéllyel léphet be a börtönbe. Szláva ugyan ígérte, hogy ezt ki lehet kerülni, de ez mégsem sikerült. Még holnap megpróbálkozik vele, sőt akár még csütörtökre is összejöhet a dolog. Egy kicsit el van keseredve, bíztatom, hogy nem érdekes, „normalno”, pedig már én is kezdtem beleélni magam egy börtön-istentiszteletbe.

 

Hazafelé felszedjük Valentinát, Szláva feleségét, s megyünk hozzám, haza, ahol az „én” Szlávámmal fognak találkozni a gyülekezeti teremben, hogy kezdetét vegye egy együttműködés köztük, különös tekintettel az Angyalfa Programra. Nekem kellett úgy látszik idejönni Magyarországról, hogy megismerkedjenek, mert eddig még csak hallottak egymásról, főleg Valentináék Szlávról, Szláva neve errefelé fogalom.

Szláva nyitott az együttműködésre, s rögtön adnak neki 30 kérdőívet, amit az Angyalfa Program keretében fogva tartottak között kell szétosztani, s aki szeretné, hogy a gyermeke Karácsonykor ajándékot kapjon, kitöltve adja vissza. Valentináék pedig, a többi önkéntessel együtt, elkészítik és eljuttatják az ajándékokat a gyerekeknek.

Mikor mindent megbeszéltünk, s még külön „tárgyalásokat” folytattam Valentinával, aki a program koordinátora Novoszibirszkben, elindulunk egy esti bánnyázásra, ahol Igorral is találkozunk. Útközben kitesszük valahol Valentinát, s valahol a város szélén megtaláljuk a bánnyát. Aztán kiderül, hogy ez nem is az, hanem finn szauna, de azért nagyon jó. Vényig nincs, viszont van hideg vizes medence. A hóba nem tudunk kimenni, mert az csak az utcán van, s a recepción fiatal hölgy fogadja a vendégeket…

Először hárman vagyunk, aztán csatlakozik hozzánk még négy börtönmissziós, akik szárított halat hoznak csemegének, s két nagy üveg kvaszt. Két szaunázás között ezt eszegetjük, iszogatjuk.

Igor, aki végső soron hívott a szaunázásra valahol megcsúszott, s csak akkor érkezik meg, amikor mi már eljöttünk. Telefonon felhív, elnézést kér, fölveti, hogy ma vacsorázzunk együtt.

 

 

Elmúlt már 11 óra, mire Szláva hazahoz, siet haza, hosszú volt a mai nap neki is.

 

A fiúk még fönt vannak, s az Остпров (Sziget) című csodálatos filmet nézik. Már kétszer láttam ezt a filmet, most is belenézek, de túl fáradt vagyok hozzá.

Közben a filmet leállítják, s egyenként megölelnek, így köszönik meg a vacsorárvalót.

 

Most este vettem észre, rejtélyes dolog történt: eltűnt a kis fényképezőgépem… Leginkább a rajta lévő képeket sajnálnám, kíváncsi vagyok, hogy előkerül-e, s honnan… Talán valamelyik autóban hagytam, kieshetett a zsebemből, mint tavaly Szentpétervárott.

 

Szólj hozzá!

Szibériai blog, Novoszibirszk – 2011. november 28.

2011.11.29. 20:33 Roszík Gábor


Reggel kicsit későbben kelek, Szláva csak 1 óra körül jön, majd együtt fogunk ebédelni, utána tbc-s gyerekeket megyünk meglátogatni, egy tuberkolózist kezelő gyermekkórházba.

Most nincs kedvem „nagy nyilvánosság” előtt, vagyis a lépcsőházban borotválkozni, ezért – és a változatosság kedvéért is -, lemegyek az alagsorba, ahol a gépházon keresztül jutok a fürdőszobába. A csőlakó testvérek még alszanak, az egyik szó szerint a küszöbön, rácsos gyerekágy matracon, a másik a csövek között, ő is kis matracon kuporog. Keresztül lépek rajtuk, de fölébrednek, s lelkesen mondják, jöjjek csak (приходите, приходите!). Ráadásul föl is pattannak az „ágyból”. Borotválkozással kapcsolatos szép emlékeim közé fog tartozni a mai is, bár meg sem közelítette azt, amikor tavaly Misáék dácsájában, Szentpétervár mellett, reggeli sötétben egy műanyagpohárból borotválkoztam az udvaron, hideg novembervégi reggelen…

Most is november vége van, de melegben vagyok, van folyóvíz, s egy koszos 10x5 cm-es tükröt tartok magam elé. Túlesem rajta.

Reggeli gyanánt megeszek pár pici mákos karikát kocka sajttal, s teát is tudok főzni.

Még tegnap este elhatároztam, hogy bevásárolok a fiúknak reggelire, vacsorára valót, borzalmas, hogy folyton ezt a nyers hájat eszik. Elmegyek az áruházba, ami a múltkor villany hiányában zárva volt, az alagsorban van nagy élelmiszer bolt. Veszek fél kiló sonkát, szép húsos szalonnát, egy rúd szalámit, kolbászt, egy nagy üveg aszpikos sertéshúst, háromféle sajtot, tejet, fokhagymát, hagymát, kenyeret, egy zacskó amerikai mogyorót, négyféle halsalátát, hat doboz halkonzervet, egy kiló almát és egy nagy doboz sört. Próbálok nagyvonalú lenni, pláne, ha arra gondolok, hogy a szállással, ahol egyre jobbakat alszom, 150-180 ezer forintot spóroltam meg, ennyibe került volna egy egyszerűbb szállodai szoba… Meglepődök a kasszánál, 1400 rubelt fizetek, ami valamivel kevesebb, mint 10 ezer forint!

Otthon bepakolok mindent a hűtőszekrénybe, s egy papírt hagyok az asztalon, hogy ami a hűtőben van, az mind az övék.

 

Ebéd utánra megérkezik Breden is, ő is jön a tébécés gyerekekhez. Az autót telepakoljuk játékokkal és ruhákkal, s annyi cuccot viszünk, hogy két autóval kell menni. Kicsit szorongok, hogy tébécés gyerekek közé megyünk, de miután Szláva minden héten megy közéjük, s nem kapta meg a betegséget, megnyugszom, hogy nem veszélyes. Igaz Szláva még a börtönben tébécés is volt, de meggyógyult, s lehet immunitást is szerzett…

Először egy olyan épületbe megyünk – hogy még izgalmasabb legyen -, ahol vagy 80 gyerek van karanténban, megfigyelés alatt, mert kanyarósak lettek. Szláva kérdi is, hogy voltam-e bárányhimős gyerekkoromban? Csuda tudja, volt-e himlőm, kanyaróm vagy rubeolám, mindenesetre szamárköhögésem nem volt, bár volt, hogy úgy köhögtem, mint egy szamár…

Mikor megérkezünk, behordjuk a rengeteg cuccot, s a gyerekeket „beterelik” az ebédlőbe. Jön egy 8 éves forma kislány, nagyon szép arca van, kerekesszéken hajtja magát. Egyenesen Szlávához gurul, s nyújtja két kezét. Szláva lehajol, s megöleli. Az ebédlőben Szláva bemutat minket, Bredent, aki amerikai, s engem, aki magyar. Breden is szól a gyerekekhez, én is. Szláva elmondja, hogy miket hoztunk, s az asztalra föltesz 6 előre elkészített, névvel ellátott táskát. Hat gyereknek volt a héten születésnapja, ők külön kapnak csomagot. Szláva minden gyereknek számon tartja a születésnapját! A másik épületben is van száz gyerekek! S mindenkinek hoz születésnapjára ajándékot! Az ajándékokat felváltva adjuk át Szlávával és Bredennel, puszi nincs, de kezet fogunk a gyerekekkel. Mindenkit megtapsolnak a többiek, majd Breden vezényletével eléneklejük a Happy Birthday  To You-t, először angolul, aztán oroszul.

A gyerekek nagyon édesek, kedvesek, mosolygósak, jó kedvűek, tiszta a tekintetük, pedig hosszú ideig el vannak zárva az otthontól, itt kell lenniük, amíg meg nem gyógyulnak. Az egyik kislánytól kérdezem, mióta van itt, mondja, egy éve és hét hónapja! A másik még „csak” nyolc hónapja. Minden gyerek a szüleitől kapta meg a tébécét, akik a börtönből vitték haza a betegséget. („Megbüntetem az atyák bűnét a fiakon…”) Nagyon sok tébécés van az oroszországi börtönökben. A gyerekek között a legkisebb 5-6 éves, a legnagyobb 13-14. Kivonulnak, de az egyik asztal mellett Breden leguggolva beszélget néhány nagyobbacska fiatallal, köréje gyülekeznek még jó páran. Mi is oda megyünk Szlávával beszélgetni. Az egyik lány Rubik kockával játszik. Kérdem tőle, hogy ezt a játékot hogyan hívják. Rubik Cube, mondja rögtön. Kérdem tőle, hogy tudja-e ki az a Rubik, de azt mondja, hogy nem. Hol lakik, tudod-e, kérdem tőle. Azt mondja, Novoszibirszkben. Aztán elmondom neki, hogy nem egészen jól tudja, mert Rubik magyar, Ernőnek hívják, s abban az országban él, amelyben én is.

Sokáig beszélgetünk a gyerekekkel, közben Szláva új oldaláról mutatkozik be: kirakja a kocka minden oldalát, s közben magyarázza, hogy hogyan kell csinálni…

Átmegyünk a másik épületbe, ahol súlyosabb állapotban lévő gyermekek vannak. Már a ház előtt találkozunk néhányukkal, s elkezdünk beszélgetni. Még ott bemutat minket Szláva, s rólam elmondja többek között, hogy hat nyelvet beszélek, s ennek még később jelentősége lesz.

Ide is hoztunk két születésnapi ajándékot, s bevonulunk az épületbe, az összes gyerek jön velünk. Jön egy nevelő, s felküldi őket az emeletre, de minket nem enged fel. Elmegy, hogy engedélyt szerezzen, s visszajön. Kisvártatva jön egy középkorú hölgy, hogy külföldiek nem mehetnek föl, s fényképezni sem szabad. Kérjük, hogy kerítsék elő a két születésnapost, hogy átadhassuk nekik az ajándékot. Pár perc múlva meg is jönnek, egy 18 éves fiú, és egy 17 éves lány. De jön velük vagy 15 gyerek, inkább nagyobbak, de van köztük egy kisebb, 6-7 éves fiú is. Szláva az egyik nagylánnyal beszélget, Breden is 6-8 fiatallak a portás pult közül, s engem is körülvesznek vagy tízen. Az egyik nagyobb lány, akivel már az udvaron is találkoztunk, megkérdezi, hány nyelvet beszélek. Mondom neki. Kéri, hogy soroljam fel. Felsorolom. Talán ellenőrizni akar, s arra kér, hogy mondjak valamit franciául. Erre mindenki kiváncsi lesz. El kezdem mondani: Je m’appelles Gabor, je suis venues de la Hongrie, je suis tres hereux d’etre ici, s közben nagyokat nevetnek, s mondják, hogy még beszéljek. Öten-hatan is előkapják a telefonjukat, videoállásba kapcsolják, s veszik föl a jelenetet. Erre gyorsan eszembe jut Peul Verlain verse, Őszi chanson, s elkezdem mondani, jó hangosan, átéléssel, mintha versmondó lennék:


Les sanglots longs

Des violons

De l’automne

Blessent mon cœur

D’une langueur

Monotone.

 

Tout suffocant

Et blême, quand

Sonne l'heure,

 

Je me souviens

Des jours anciens

Et je pleure

 

Et je m'en vais

Au vent mauvais

Qui m'emporte

Deçà, delà,

Pareil à la

Feuille morte.


 

 

Mikor befejezem, meghajlok, rettentően élvezik, s nagyokat nevetnek. Az egyik kisfiú úgy nevet, hogy eldobja magát a földön. Én meg teljesen fellelkesülve szavalok. Aztán kérik, hogy most németül mondjak valamit. Rögtön verssel kezdem, Heinrich Heine Lorelei, csak két szakaszt tudok belőle kivűlről:

 

Ich weiß nicht was soll es bedeuten
Daß ich so traurig bin;
Ein Märchen aus alten Zeiten,
Das kommt mir nicht aus dem Sinn.

 

Die Luft ist kühl und es dunkelt,
Und ruhig fließt der Rhein;
Der Gipfel des Berges funkelt
Im Abendsonnenschein.

 

A jókedv az egekig ér, egyre több gyerek jön le, a végén már vannak vagy 25-en. Minket nem engedtek föl, lejöttek ők! Aztán magyarul is kell verset mondanom, elmondom amit franciául, Tóth Árpád fordításában:

 


Ősz húrja zsong,
jajong, búsong
a tájon
s ont monoton
bút konokon
és fájón

S én csüggeteg,
halvány beteg,
míg éjfél
kong, csak sírok,
s elém a sok
tűnt kéj kél.


Óh, múlni már
ősz! hullni már
eresszél!
Mint holt avart,
mit felkavart
a rossz szél...


 

 

Oroszul nem is kérnek verset, de felajánlkozom Rozsgyesztvenkíj Fekete kő című versével, ami középiskolában megmentett a teljes bukástól oroszból, lévén megtanultam, s minden órán feleltetett belőle Virrasztó Joli néni, mivel feltétlenül szerette volna, hogy érettségire bocsássanak, mert sem neki, sem a gimnáziumnak nem hiányzott, hogy évet ismételjek, magamról nem is szólva. Közismert, hogy abban az évben ezzel a verssel jártam locsolkodni húsvéthétfőn. Így hangzik hát a vers oroszul:

 

Черный камень, черный камень,

что ж молчишь ты, черный камень?

Разве ты хотел такого?

Разве ты мечтал когда-то

стать надгробьем для могилы ...

 

 

 

Szerencsére angolul és horvátul nem kértek verset, bajban is lettem volna. Angolból még csak-csak kivágtam volna egy gyerekverssel vagy énekkel, de horváttal bajban lettem volna….. Nagyjából egyébként, el is mondtam az összes verset, amit kívülről tudok, beleértve az összes nyelvet a világon.

Annyira kedvesek és édesek a gyerekek, hogy nehezen tudunk eljönni. Betegségnek bennük egyébként látszólag, nyoma sincsen.

Mélyen meghajlok Szláva előtt, évek óta látogatja ezeket a gyerekeket, minden héten eljön hozzájuk, szereti őket.

Látnivaló, hogy a gyerekek éheznek a szeretetre, bizonyára kevesen jönnek el meglátogatni őket, könnyekig meghatódunk a ragaszkodásukon, s azon a szereteten, ami belőlük árad.

Tényleg csak szuperlatívuszokban tudok beszélni Szláva szolgálatáról, csodálatos, fantasztikus, hihetetlen, elképesztő, páratlan, s mit mondjak még?

Az elmúlt két hét legnagyobb élménye és tapasztalata volt. Most, hogy visszagondolok rá, gombóc keletkezik a torkomban és elszorul a szívem.

 

Breden is most volt itt először, nagyon az élmény hatása alatt vagyunk.

 

Este Szlávánál vacsorázunk, jó messze a központtól, 25-re onnan, ahol lakom. Lakótelepi ház, 9. emelet. Mire kilépünk a liftből, az ajtóban kukucskál Jaroszlav, Szláva 6 éves kisfia. Nagyon aranyos srác, apródfrizurája van, s mikor belépünk, elbújik a függöny mögé. Szláva felesége, Olga, nagyon szép, kifejezetten bájos, szőke hölgy, nagyon kedvesen fogad, csodás vacsorát készített nekünk.

Kétszobás lakásban laknak, teljesen rendben van, frissen tapétázva, szép a fürdőszoba, konyha, minden.

Az asztal a konyhában roskadásig megterítve, középen egy nagy grillcsirke, mindenkinek a tányérja mellett egy tál saláta, vegyes zöldségekkel, tejföllel leöntve, rajta ropogósra sütött vékony sajtos tészta. Olga frissen teszi az asztalra a füstölt lazacot, előkerül egy üveg hűtött vodka és Unicum is. A vodkával kezdjük, hozzá savanyú uborkát harapunk és lazacot eszünk. Az Unicumot is felbontjuk, most jött el az ideje, hogy felbontsuk, Olga is megkóstolja, még májusban hozta Szláva Gödöllőről. Van még egy palacsintatésztaféle, az is lazaccal van töltve, s kisebb darabokra vágva. Ízek kavalkádja, s így a legjobb a vodka is. Szláva hoz egy zöld színű kínai mustárt, mert azzal is jó a vodka, mondják nagyon erős. A lazaccal töltött palacsintára nyomok belőle egy centit, de Szláva és Olga is elkezdenek kiabálni, meg ne egyem, mert az nagyon sok. Én, aki csípős paprikán nőttem fel, el nem tudom képzelni, hogy bármiből egycentit meg nem tudnék enni, így hát bekapom. A hatás frenetikus. Először eláll a lélegzetem, aztán elered a könnyem, elkezdek köhögni, aztán csuklani. Száva gyorsan hoz egy pohár vizet, így hát megmenekülök. Aztán még ettem belőle, de olyan keveset tettem rá, hogy látni is alig lehetett, viszont tényleg jó utána a vodka. Szlávánál volt egy tartalék tubus a kínai mustárból, amit ezek után nekem ajándékozott.

Elkezdünk leengedni, Jaroszláv is lemászik a konyhaszekrény tetejéről, bebújik az asztal alá, teljesen leköti Bredent (hasonló korú fiai vannak), s nekem is kezd az eszembe jutni, mivel lehet felpörgetni. Néha akrobata jeleneteket mutat be, hogy lehet például a hűtő tetejéről, az apja nyakába ugrani.

Az előétellel és a vodkával majdnem jóllakunk, de azért eszünk a csirkéből is, amihez gombás rizses köret van.

Hosszan tart a vacsora, nagyjából éjfélig, aztán bevonulunk a szobába, ahol netbookomról mutatok fényképeket, videó klippeket, családról, anya- és idősek otthonáról, börtönmisszióról, tavaszi konfereciáról.

 

Szláva taxit rendel, azzal megyünk haza Bredennel. Fél órás út, egy kitérővel, 650 rubelt fizetek, nem is olyan sok. Persze az árat előre, már a rendeléskor rögzítette Szláva.

Mikor hazaérkezem elviselhetetlen éhség tör ki rajtam, néha előfordul az ilyen az emberrel, még vacsora után is…

A hűtőben kinézem magamnak az aszpikos sertéssültet, ami befőttesüvegben van. A gyülekezeti terem, ahol néhány kés is található, zárva van, tehát már teljesen visszavonultak a fiúk, viszont a lelkészi hivatalban találok egy nagy ollót, azzal sikerül nagy nehezen kinyitni az üveget. A tartalmát is azzal kotrom ki, új tapasztalat: nagyollóval még nem ettem. És lehet, nagyon jót. Csak eléggé éhes legyen az ember, s kell hozzá egy kis akarat.

 

Fél kettőkor bújok ágyba, már éppen ideje, reggel korán kell kelnem.

Szólj hozzá!

Szibériai blog, Novoszibirszk – 2011. november 27.

2011.11.27. 20:09 Roszík Gábor



Ilyen jól nem aludtam, amióta itt vagyok, de nehezen kelek föl, talán éppen ezért. Este szinte azonnal elaludtam lefekvés után, igaz már egy óra is elmúlt. Éjjel fölébredtem többször is, de mindig gyorsan visszaaludtam.

Nyolckor már borotválkozom a lépcsőházban, hátha korán beindul itt a gyülekezeti élet, s azért az esetlegesen korán érkező hívek mégis csak ne lássanak pizsamában.

A fiúk is tartanak valamitől, mert bezárkóztak a gyülekezeti teremben, így nem tudok teát készíteni magamnak. A nélkül pedig elég nehéz a reggel.

Kilencig átnézem még egyszer a prédikációmat, hangosan elolvasom egyszer, próbálom memorizálni a még meg nem tanult részeket.

Jönnek a hívek is, a főpásztor, Gennadíj is már régen itt van, tízkor imaóra kezdődik. Kicsit később megjön Szláva, a templomban tart katechizmust felnőtteknek. 8-10 felnőtt van, köztük huszonévesek, s idősebbek is, túl a hatvanon. Ma az első két parancsolatra van idő a tízből, messziről figyelem Szlávát, jól vezeti az órát.

 

Szépen gyűlnek a hívek a templomban, s mire kezdődik az istentisztelet, több mint ötvenen vagyunk, elég sok fiatal, és középkorú. A templom közvetlenül a szobám mellett van, velem szemben a lelkészi hivatal.

Onnan jön ki a lelkész és két diakónus, vonulnak be  a templomba. Előtte Szláva rázza a csengőt, mindenki feláll. Tiszta fehér reverendában vannak, lila színű stóla van rajtuk, fehér zsinór a derekuk körül, mint a szerzeteseknek, így jönnek be.

Az oltárterítő is lila, s az oltár mellett egy magas lábú asztalon a négy ádventi gyertya, középen egy vastagabb. A templom tetszik, a zalaszentgróti evangélikus templom jut eszembe róla, az oltárkép Krisztus menybemenetelét ábrázolja.

Szemben két oldalt félkörben fehér székek vannak, rajtuk párnák, mindegyiken elkészítve az istentiszteleti rend, s egy énekeskönyv. Nagyjából énekes liturgia van, az első éneket ismerem egyedül: „Ádunk téged Istenünk…”, közben három lekció is van, az egyiket az a srác olvassa fel, aki meghívott, hogy lakjak náluk, Timur a másikat Jevgenyíj diakónus, a harmadikat az első számú lelkész, Gennadíj, de ez már az igehirdetésem textusa is: Lukács 10, 23-24

Még egy éneket énekelünk, s aztán Szláva int, hogy mehetek a pulpitushoz, ami az oltártéren belül áll, tőle balra az oltár virágokkal, s égő gyertyákkal. Reggel óta izgulok, s végre eljött a pillanat, hogy elkezdhetem:

„Благодать Вам и мир от Бого Отца нашего и Господа Иисуса Христа! Амын.   Kegyelem néktek és békesség, az Istentől, ami Atyánktól, és a Jézus Krisztustól. Ámen.„

Szeretek prédikálni otthon is, de annak különös hangulata van, s csodálatos érzés, ha az ember valahol távol, Oroszországban, Szibériában hirdetheti az igét, s ráadásul az is megadatik neki, hogy oroszul. Ezen ittlétem alatt most negyedszer prédikálok. Azt hiszem megint jól sikerült, mert most is többen mondják az istentisztelet után, hogy megérintette őket. Az istentisztelet végén Úrvacsora van, szépen sorban mindenki az oltárhoz térdel. A végén Szláva és Gennadíj egymásnak adnak Úrvacsorát.

Az istentisztelet után nagy szeretettel köszönt a lelkész, elmond rólam mindent, amit tud, s megkér, hogy én is szóljak pár szót, beszéljek szolgálatomról, mondjam el, hogy kerültem ide, stb. Elmondom a szokásos dolgokat, mint anyaotthon, idősek otthona, börtönmisszió. Van még pár kérdés is, s aztán mindenki a gyülekezeti terembe megy, ott folytatódik a beszélgetés, teázás és keksz közben.

Egy idő után Gennadíjjal félrevonulunk, s elég sokáig beszélgetünk a németországi evangélikus egyházak kapcsolatáról .

Fél háromkor megyünk el ebédelni Szlávával s szokásos önkiszolgáló étteremben. Scsi levest eszünk, s ruszlit főtt krumplival. Nagyon finom, de hiányzik hozzá egy vodka.

Ebéd közben felvetem Szlávának, hogy Timur meghívott, hogy költözzem hozzájuk. Szlávának is szólt. Mondom, hogy engem kissé zavar, hogy a kolléga, mégha diakónus is, nyolc széken alszik…, úgyhogy, ha neki is jobb lenne, akár odébb is állhatok, bár a körülményekhez képest (gépház, föld, székek) jó helyem van. Erre Szláva megkérdi telefonon Jevgenyíjtől, hogy miért nem fújja fel a gumimatracot, mert az is van. Azért, mert a széken jobb a gerincének, mondja…

Nincs akadálya annak, hogy elmenjek, mondja Szláva, de Timur kb. 50 km-re lakik innen, igaz még Novoszibirszkben, s neki minden nap el kell ide jönni, vagyis jobb lenne, ha itt maradnék.  Így ez e kérdés el is dőlt.

Az étteremből az Orosz-német Házba megyünk, ádventi kulturális műsor és kirakodó vásár van. Ott lesz az amerikai-német lelkész is, Bradn Buerkle, így hát vele is találkozom. A Ház nagy épület, színpaddal, nézőtérrel, még erkélye is van, s mindenféle különböző helyiségek. „Kis Németországba” érkezem, rögtön érzi az ember, amikor belép. A színpadon gyönyörű kislányok (messziről látni, hogy oroszok, legalább is többségéban) német táncot járnak, a bejárat előtt, bent a teremben tipikus német süteményeket árulnak – a mandulás édes kenyértől a gyümölcskosár süteményig mindent -, piros sapkás fiatalok. Aztán egy másik csoport jön a színpadra, először egy kozák arcú fiatal srác, német nemzeti viseletben, rövid zöld bőrnadrágban, fehér ingben, fülig ér a szája, s olyan temperamentumos szólót vág le, hogy abból meg lehetne élni. Aztán jönnek a lányok is, hozzáillő viseletben, s olyan boldogok, hogy könnybe lábad a szemem.

Az emeleten Szláva bemutat két német evangélikus asszonynak, akik természetesen beszélnek németül, de már nagyon nehezen fejezik ki magukat, s elárulják, hogy jószerivel már csak ketten vannak a gyülekezetben, akik németül beszélnek. Ehhez képest bámulatra méltó, hogy van orosz-német ház, német kulturális esemény, őrzik, ápolják a tradíciókat, az ősi kultúrát, a távoli Szibériában. Ki gondolta volna? Érdekes, közben meg németül elfelejtettek…

Szláva bemutat még a novoszibirszki r. katolikus karitász vezetőjének, s rögtön egy anyaotthonról kezdenek beszélni. Itt van a városban, szerdán meg is fogjuk nézni.

Bradnel először angolul beszélgetek, de mikor visszajön Szláva, s elindulunk egy rehabilitációs központba, oroszra váltunk. Autóval megyünk, s először megállunk valahol, az utcán vényiget árulnak, veszünk kettőt, be van fűtve a bánnya! Hoppá!

Az autóban megtudom, hogy Bradn Montanából származik, 11 éve él Oroszországban, ebből 10 évig volt lelkész Novgorodban, orosz gyülekezetben (bár valamikor azok is németek voltak), s onnan járt Szentpétervárra (három órás út vonattal) az evangélikus teológiára tanítani. Egyháztörténetet és etikát. Azért nem ismerjük egymást, mert az „ő egyháza” a másik evangélikus, de van saját teológiájuk, csak éppen Szentpétervár ellenkező oldalán, mint Koltushi. Már az egyetemen Amerikában, oroszul tanult, aztán kezdett érdeklődni az orthodoxia iránt, s így került ide. Persze perfektül beszél oroszul, de az amerikai kiejtést nem tudta levetni magáról.

Orosz a felesége, s két fiúk van. Bradn 35-36 éves lehet. A két fiú kettős állampolgár, anyuka orosz, apuka amerikai. Érdekes felállás.

 

Együtt megyünk a rehab centerben, ahol 25-en laknak, nagyjából olyan körülmények között, mint a tyumenyiben, de van közöttük két asszony is, mind ketten a férjükkel. Az egyiknek két gyermeke van, a másiknak is kettő, de a második még nem született meg, mindennapos az anyuka.

Szláva minden vasárnap jön ide bibliaórát tartani, s jön vele az amerikai-német kolléga is, ami jeles dolog, mert eddig teológián tanított, most meg egy rehab centerben! A vasárnap este rendszerint a bánnyában kezdődik, mint most is. A bánnya itt bent van az épületben, a konyhából nyílik, de olyan kicsi, hogy kevesen férünk el benne. Mi jöttünk most hárman, de addigra már itt volt Szergej és Maxim, akik a gépházban laknak nálunk. Rettenetesen felfűtötték a bánnyát, nem lehet 5-6 percnél tovább bírni. A vényig csak fokozza a szenvedést, azzal csapkodjuk magunkat. Percek alatt szakad rólunk a víz. Sajnos itt nincs medence csak zuhany. Viszont van egy kis ablak, egy méter magasan, azon ugrunk ki a hóba, persze úgy, ahogy világra jöttünk. Kint mínusz 15 fok van, ennyi lehet a hó is, alaposan bedörgöljük magunkat, majd visszamászunk a zuhanyzóhelyiségbe. Ott még a zuhany alá állunk, s megállapítjuk Bredennel, hogy ez hidegebbnek tűnik, mint kint a hóban. Ezt a játékot űzzük egy jó félórán keresztül, s közben valaki mindig dob egy fát a tűzre. Mikor mi végzünk, mennek a többiek, nekünk pedig jön a konyhában a szokásos tea.

Nyolc körül kezdődik a bibliaóra, s ezzel jobbak vagyunk a tyumenieknél  két órával. Egy nagy nappali helyiségben ülünk körben, mindenki a lakók közül itt van, kezükben a Szentírás.

Először felállva imádkozunk, pontosabban Szláva, aztán engem mutat be, s kér, hogy beszéljek magamról, munkámról, stb. Ezt megteszem, s utána még soká beszélgetünk, rengeteg kérdés van, anyotthonról, börtönről, utógondozásról, visszaesésről, börtönkörülményekről, stb.

Aztán jön Bradn, aki beszélgetésre provokálja a jelenlévőket Márk evangéliumának első versei alapján: „Ime, elküldöm az én követemet előtted, aki elkészíti a te utadat előtted. Kiáltó szava hangzik a pusztában: Készítsétek az Úrnak útját…!... Térjetek meg!...” Ádventi Igék.

Hosszú beszélgetés kezdődik, s közben – s ennek nagyon örülök -, Maxim kapcsolódva a témához elkezdi mesélni, hogy miről prédikáltam ma délelőtt. Szláva tovább meséli, és Szergej is, s kérnek, hogy mondjam el az egyik történetet, amiről beszéltem.

Így beszélgettünk egy jó órát, közben senki nem ment el, nem aludt el, s még a gyomruk sem korgott a fiúknak. Pedig nem lett volna csoda, akkor kezdtek el vacsorázni, amikor mi eljöttünk tíz óra körül. Még láttam, kása volt a vacsora.

Haza már öten megyünk, mert jön velünk Szergej és Maxim is.

 

Otthon a harmadik lakónk, akinek fölül egy magányos arany foga van, s katona volt Magyarországon, azzal fogad, hogy most hallotta a hírekben, hogy Magyarországon, a mai napon 15 %-kal csökkent a forint értéke. Ettől függetlenül szeretne tavasszal Magyarországra jönni, 50 kecskét és tehenet venni. Ezzel összefüggésben elkérte a telefonszámom.

 

Utolsó felvonásként Jevgenyíj diakónus, aki a széken alszik, mióta megjöttem, pontosabban, csak éjszakánként, megkérdezi, hogy vacsoráztunk-e. S mivel nem, kirakják a maradék hájat, hagymát, fokhagymát, s találnak egy nagydarab száraz kenyeret is. Én meg bevetem az utolsó rúd téliszalámit, ami tíz perc alatt el is fogyott.

 

Szólj hozzá!

Szibériai blog, Novoszibirszk – 2011. november 26.

2011.11.26. 16:56 Roszík Gábor


Frissen kelek ma reggel, megvan a reggeli teám, megborotválkozom, mint tegnap reggel, a lépcsőházban, de most nincs olyan szerencsém, hárman is jönnek a fodrászüzletbe. Én úgy teszek, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne reggel, pizsamában, egy lépcsőházban borotválkozni, még köszönök is. Meg lehet szokni, elvégre az ember volt már kórházban is.

Különben a fodrászüzlethez passzol is a borotválkozás. Olyan ez, mintha mondjuk, nem egy fodrászüzlet lenne itt, hanem fogászat, én meg kint mosnék fogat a lépcsőházban. Jó, ehhez nem kell feltétlenül pizsamában lenni, de volt már nálam híresebb ember is, aki például pizsamában adott televíziós interjút!

 

Ma nincs olyan hideg, első látásra, s különben is 2 perc, mire az orthodox templomba érek. Már elkezdődött a liturgia, 14-en vannak a templomban, van kórus is, két nő, de szépen énekelnek.

Egyszer csak bejön egy apuka, három gyerekkel, az idősebb fiú öt éves lehet, s két kislány, négyévesek, teljesen egyformák, ikrek lehetnek. Sorban odamennek egy kis asztalra állított ikonhoz, mindenki keresztet vet, apuka megcsókolja a képet, s aztán először a fiú pipiskedik, aztán a két lány, hogy ők is meg szeretnék csókolni, Apuka sorban felemeli őket. Aztán továbbmennek egy másik ikonhoz, s megismétlődik a jelenet.

Aztán szép jelenet következik, kijön a pap, s megáll oldalt egy pulpitusnál. Odamegy hozzá a kisfiú, s percekig beszélgetnek meghitten. Aztán a pap letakarja a fejét aranyszínű stólával, s keresztet rajzol a fejére, odanyújt neki egy keresztet, amit a kisfiú megcsókol.

Eztán következik az eucharisztia, apuka odakíséri a gyerekeket a paphoz, ők áldoznak, de az apuka nem. Érdekes, nem értem vajon miért, bizonyára van oka.

 

Egy idő után továbbállok, szeretnék vásárolni néhány dolgot estére. Az áruház 10 percre van, de megint olyan hideg van, hogy füles sapkám fülét le kell hajtanom. Nagyon jó sapkát vettem Gödöllőn a piacon, Szibériába valót, nagyon jó hasznát veszem.

Mikor hazaérkezem, éppen akkorra érkezik meg Szláva is, s már indulunk is a szibériai „végtelenbe”. Most csak 100 kilométerre, egy börtönbe viszünk harminckilónyi élelmiszert. Kávét, teát, halvát, mézes puszedlit, cukorkát, joghurtot, kristálycukrot és pár karton cigarettát. Először azt hiszem, adományt visz, amit úgy gyűjtöttünk össze egyik boltból a másikba járva, de később megtudom, hogy ez heti rendszeres „elfoglaltsága” Szlávának, rokonok küldeményét viszi el a börtönbe. Nagy segítség ez a családnak is, mert csomagot postán küldeni nagyon drága lenne, elvinni 100 kilométerre még többe kerülnek, ezért megkérik Szlávát, 8-10 család összedobja a benzinpénz is, Szláva pedig elviszi a cuccokat. Elmondja, hogy ebbe a börtönbe nem jár, de a fogva tartottak ismerik, biztos tudják is, közülük volt való. Már ismerjük a történetet, Szláva a börtönben tért meg 20 évvel ezelőtt, s már régóta az evangélikus börtönmisszió vezetője Oroszországban. Pável, akit két éve Szentpéterváron ismertem meg, a börtönben találkozott Szlávával, akkor mind a ketten ültek, ő is megtért, s most lelkésznek készül. Tegnap különben Szláva felhívta telefonon, én is beszéltem vele, most éppen a Bajkálon túli Csítában van.

Szláva rendszeresen találkozik a hozzátartozókkal, amikor odaadják neki a pénzt, s ezt az alkalmat használja ki, hogy beszéljen nekik Isten szeretetéről. S ez itt a diakónia, a börtönmisszió keretein belül.

Szép havas tájon utazunk, kisebb erdők mellett. Egyetlen hosszú falun megyünk csak keresztül, majdnem az összes ház fából van, nekem nagyon tetszenek. Tipikus szibériai falu, mondja Szláva. Az út mellett több helyen is húst árulnak, ide jönnek kimérni a környékbeli falvakból. Nagyon érdekes, mert az autó mellet hatalmas tőke áll a földön, belecsapva egy nagy fejsze, az autó tetején, vagy mellette a hús, esetenként egy fél disznó. Szibériai mészárszék. Attól nem kell félni, hogy romlott lenne a hús, mert valószínű tegnap még röfögött, a hőmérséklet mínusz 15 fok, ami nem tesz rosszat a húsnak. Mindenesete a higiéniai körülmények szerintem még nem teszik lehetővé, hogy Oroszország csatlakozzon az Európai Unióhoz.

 

A börtön tulajdonképpen kolónia, így hívják, ahol nem egyszerűen zárkákban laknak a rabok, hanem kis házikókban, mint egy faluban, mindentől távol, kint a nagy orosz tajgán. Lehet, hogy két nagybátyám is itt raboskodott, maradandó emléket viselve magukon, vagy valami hasonló helyen a Gulágon.

A csomagátadóban, ami egy kis helyiség, 15-en, ha elférnénk benne, egy kis ablakon kell átadni mindent. Az ablakon belül rács van, azon van egy nagyobb nyílás, ott kell beadogatni mindent. Előttünk ketten állnak a sorban. Egy fiatal srác, biztos a bátyjának, vagy az apjának hozott ennivalót. Hat konzerv van nála, többek között, ebből három paradicsomos halkonzerv, s csak úgy veszik át, ha kibontja, s tartalmát beleönti egy nejlon zacskóba. Pillanatok alatt előkap egy konzervnyitót, s a konzervek tartalmát belekaparja két zacskóba. A kristálycukrot is ki kell önteni a papírzacskóból, a konfettit egyenként ki kell bontani a papírjából, a cigarettát is ki kell szedni a dobozából.

Eltelik egy kis idő, míg ránk kerül a sor. Szerencsére Szlávát ismerik, mindent átvesznek, úgy ahogy hoztuk, dobozban, csomagolva. Két nagydoboz szotyit azonban nem lehet otthagyni, újabban ez az előírás.

Hazafelé megtudom, Szláva nyolc hónapos volt, amikor édesanyja meghalt, apjuk otthagyta őket, 27 éves volt, amikor először találkozott vele.

 

Novoszibirszkbe visszaérkezve, ezúttal Szláva hív meg ebédre, sült halat eszek párolt káposztával. Előtte borscs levest. Kímélő eledel.

Ebéd után felhívjuk Igort, aki egy krasznojarszki börtönmissziós pásztort, májusban találkoztunk a gödöllői konferencián, s egy tea erejére összefutunk vele egy plázában a legfölső emeleten. Pont ilyen plázákat látni Budapesten, Bécsben, Párizsban vagy Torontoban... Éppen itt tartózkodik valamilyen továbbképzésen. Érdekes találkozás: tavaly Krasznojarszkban ismerkedtünk meg, májusban Gödöllőn találkoztunk, most pedig Novoszibirszkben. Szláva sem találkozott vele az óta, ők is Magyarországon ismerkedtek meg.

Egy keddi programon még találkozni fogunk, aztán elmegyünk egy bánnyába, hozza tudtomra. Végre, fog történni valami!

 

A gyülekezetben, ahol lakom, s mely mostanság egy diakónus és egyik társa hálóhelye, ifjúsági óra folyik. 8-10 fiatal jött össze, beszélgetnek, gitárral énekelnek, s lévén holnap Ádvent első vasárnapja, van, már Karácsonyról esik a szó. Az egyik gyülekezeti segítő, aki 24 évet ült, nagyon jól gitározik, később kiderül, s hallom is, szépen zongorázik, elvégzett egy bibliaiskolát, s aktívan részt vesz a gyülekezet életében. Makszim is gitározik, ő vezeti a beszélgetést. Van még egy fiú, aki szintén gitározik, Koltusiba készül tanulni, felajánlja, hogy költözzem hozzájuk, szép nagy házuk van, s rengeteg helyük van. Nagyon megköszönöm, s mondom, holnapig még gondolkozom rajta.

Itt van még Ljubov (azt jelenti: Szeretet), ez a neve, egy kedves középkorú hölgy, nyugdíjas gyerekorvos egyébként, ma is, mint tegnap, pirogot hozott nekünk vacsorára. Hozott nekem tejet, a reggeli teámba, s gyümölcsteát, mert este már csak azt iszom. Megajándékozom kedvességéért néhány otthonról hozott magyaros aprósággal.

A fiúk a pirog mellé kihozzák a vájling nyers hájat, amikor eszembe jut, hogy van még két szál téliszalámim. Az egyiket nekik adom, a vacsora végére alig marad belőle.

Este szerencsére még itthon vannak a fiúk, lemegyek zuhanyozni, a gépházban fekszenek a földön gyerekméretű matracokon. Normalno, mondják.

A diakónus, reggel láttam, a gyülekezeti teremben négy pár szembefordított széken aludt. Ez ezért nem normálno. És nem ágy. Meg sem kérdezem.

 

Lehet, hogy mégis elfogadom az ifis srác meghívását. Ez így nagyon ciki.

 

Szláva svéd adományból nagy házat szeretne venni, ahol 25-30 szabadulót tudna elhelyezni. Már kinézte a házat is, ami megoldaná a gépházban lakó missziós munkatársak szállásproblémáit is, lévén ők „vezetnék” a szállót. Remélem sikerül neki!

 

Lefekvés előtt még átnézem a holnapi beszédemet, Ádvent első vasárnapján, délelőtt 11-kor én fogok prédikálni.

Szólj hozzá!

Szibériai blog, Novoszibirszk – 2011. november 25.

2011.11.25. 17:00 Roszík Gábor

Ahhoz képest, hogy milyen későn feküdtem le - fél háromkor, mert éppen le akartam feküdni, amikor Nilokai barátom bejelentkezett szkájpon Kazahsztánból, és sokáig cseteltünk -, korán ébredek, fél 10-kor. Kiugrok az ágyból, s lemegyek az alagsorba, hogy megmosakodjak, és megborotválkozzak. Nem tudok bemenni, már a gépház zárva van. Gondolom barátaink elfelejtették nyitva hagyni az ajtót, vagy még aludtak. Útközben találok még egy mosdót, de ott nincs tükör, s ez még hagyján is lenne, de nincs meleg víz sem. A hideg vizes borotválkozással, mint azt már többször kifejtettem (Oroszországi Napló), nem tudok megbarátkozni, Szibériában pláne nem. Fönt az előtérben rögtön a bejáratnál, mondjuk, a lépcsőházban, van egy mosdó, és van meleg víz is. Ezzel az a baj, hogy bárki bejöhet az utcáról, mert onnan kell például egy fodrászüzletbe is menni, s más irodák is vannak a házban, s elképzelem bejönnek, s közben azt látják, egy pasas borotválkozik pizsamában, a lépcsőházban. Még szerencse, hogy tegnap mondta valaki, hogy nyugodtan borotválkozhatok ott is… Normálno. Annyira azért ezt nem akartam, de most, elkerülhetetlen. Alulról felöltözöm, így teszem ki magam közszemlére, de míg megborotválkozom, hál’ Istennek, nem jön senki.

 

A gyülekezeti teremben főzök egy teát, találok néhány kekszet, s ezzel meg is volna a reggeli.

Elindulok sétálni egyet, nagyon hideg van, úgy érzem jóval hidegebb, mint Tyumenyben volt, az utolsó napon, pedig ott 20 fokra ébredtünk. Bemegyek az orthodox templomban, ami itt van a szomszédságban, még érezni a korábbi liturgia édes illatát. A templom üres, az előtérbe bátyuska beszélget a gyertyaárus asszonnyal. A templom belülről nem túl szép, sőt csúnya, mintha felújítás alatt lenne, amit legalább öt éve abba hagytak.

Szláva azt mondta, hogy szép kórusuk van, holnap eljövök az istentiszteletre reggel.

Kétszáz méterre van a környék főutcája, a földszinteken végig üzletek, minden második üzlet cipőbolt. Sőt egy darabon kilenc cipőboltot számolok meg egymás mellett. Olyan hideg van, hogy a kesztyűmet az arcomhoz szorítom, belefújom a levegőt, mert úgy érzem, megfagyok. Az utcán, mint rendesen, árusok ácsorognak, asszonyok beszélgetnek, persze jól fel vannak öltözve. Az egyik férfi árustól megkérdezem nincs-e hideg, azt mondja, normálno. Hány fok van, kérdem, s maga mögémutat, ott van egy kijelző: -19 fok. Ez is itt normálno.

Az utca másik végén van egy áruház, gondoltam veszek pár apróságot estére, otthonra. Az áruház alagsorában van az élelmiszerüzlet, nagy, önkiszolgáló bolt, de sötét van benne, nem lehet bemenni, az üzlet villany hiányában zárva van, amíg meg nem jön. Hogy ezt mikor lesz, senki nem tudja.

Azért járok egyet az emeleten, ott van villany, hogy kicsit felmelegedjek. Szláva egyre mondta, hogy jön, s megyünk az amerikai-német lelkészhez. Közben megjön a főlelkész, Szláva főnöke, s beszélgetünk vagy másfél órát. Mondja, hogy látja, hogy fogok tudni prédikálni oroszul, s megkérdezi, hogy tudom-e, mi a „téma”, vagyis az előírt textus. Mondom neki, hogy da, tudom. Ez azért érdekes, mert indulásom előtt két héttel Szláva megírta, hogy miről prédikáljak, mi legyen a textust. Én válaszoltam neki, hogy ezen már túl vagyok, régen felkészültem, más textusból, de szerintem az is jó lesz Ádvent első vasárnapján. Szláva azt írta, hogy rendben, jó lesz az is. Ám másnap levelet írt, nagy elnézések közepette, hogy főnöke ragaszkodik hozzá, hogy a vasárnapra kijelölt igéről beszéljek. (Az eszem megáll!) Ez olyan, mintha valaki Gödöllőre jönne, Szibériából, s jelezné, hogy szívesen prédikálna vasárnap az istentiszteleten magyarul, mire én megadom neki a textus, amiről beszélnie kell. Először le is akarom mondani a prédikálást, aztán mégis nekiállok, s átdolgozom a szöveget, ahogy szeretné. A főlelkész közben itten meg nagyon rokonszenves, kissé hosszú haja van, idősebb pár évvel, mint én, arany nyaklánc van a nyakában, néhány foga is aranyból van, s itt-ott egy kis tetoválás fedezhető fel testének látható részein. Így nehezen tudom elképzelni rugalmatlan természetét, de biztos nem látok mindent. Örül, hogy itt vagyok, s hogy vasárnap én fogok prédikálni.

 

Nagy késéssel megjön Szláva, lemondta az ebédet és a találkozást is az amerikai-német kollégával, nagyon elhúzódott a börtönben a megbeszélés. Szláva tagja a börtönben annak a bizottságnak, amelyik javaslatot tesz arra nézve a büntetés-végrehajtási bírónak, hogy egy fogva tartottat feltételesen szabadlábra helyezzenek-e. Hoz papucsot és sim kártyát, amit rögtön belehelyezek a telefonomba, de itt csak a sim kártyára gondoljunk. Telefonszámom a következő: +7 9133927 119 (ide lehet sms-eket küldeni…)

Nagy eszemmel ki akarom próbálni a telefont, s felhívom a magyar számomat, itt van kezemben a másik telefonom is, de a legnagyobb csodálkozásomra Ágnes veszi fel. Persze, elfelejtettem, hogy átirányítottam az övére a hívásaimat…

Ma délután városnézés a program, de előtte elmegyünk ebédelni az önkiszolgáló étterembe, ahol vacsoráztunk is.

Városnézés az autóból történik, ami tekintve a időjárási viszonyokat, érthető is. Átmegyünk az Ob (Об) folyó fölött, teljesen be van fagyva, vagyis nem egy-két napja jött meg a hideg… Először a Alekszandr Nevszkíj Székesegyházhoz megyünk, nagyon szép, vörös kőből épült templom, belül is szép, csodálatos ikonok mindenhol, mint minden székesegyházban. Sokan vannak a templomban, hajléktalan koldusok is, akik többnyire a templom előtt kéregetnek, s aztán időnként bejönnek megmelegedni,

Megállunk pár percre az Operaház és balett színház előtt, impozáns épület, előtte szoborcsoport, melynek közepén hatalmas Lenin szobor, nagy lendülettel lép előre. Tőle kicsit távolabb zászlót lengető férfi méretes szobra.

Onnan nem messze van Szibéria mértani közepe, a sugárút közepén, egy járdaszigeten, szép aranykupolájú kis templom hívja fel erre a figyelmet. Szibéria szívében vagyunk.

Még világos van, amikor megállunk a Szentháromság Székesegyház előtt. Ott is koldusok állnak az utcán, ha valaki feléjük indul, keresztet vetnek, s lehajolnak a földig, közben kezüket a fejük felett magasra emelik, abban van a persely.

A templomban istentisztelet van, a kórus egyik női tagja énekli, kántálja az evangéliumot. A Szentéllyel szemben, a gyülekezetnek háttal, áll egy pap. Tudom eztán mi következik, mondom Szlávának, várjunk. Pár perc múlva kinyílik a Szentély ajtaja, kijön még egy pap. A kántálás abba marad, s hangos énekkel megszólal a pap: Gospodu pomólimszja! (Könyörögjünk az Úrhoz!)Erre jön a kórus: Gospodi pomiluj! (Uram irgalmazz!) Vagy tízszer egymás után. Olyan szépen énekelnek, hogy megnyílik az ég, s az Isten az ember szívébe száll. Egy éve várok erre, mert nem egyszerűen szép, vagy csodálatosan harmóniát hall az ember, hanem átjárja a szíveket az isteni kegyelem. Ilyet nem éreztem Tyumenben az istentiszteleten. Nagyon boldog vagyok.

 

Még ma történt pár dolog ez után, de meg sem említem.

 

Még hallom belül az éneket: Gosdpodi pomiluj! Ezt fogom hallgatni, ha alvásra hajtom a fejem.

 

Szólj hozzá!

Szibériai blog, Novoszibirszk – 2011. november 24.

2011.11.24. 19:33 Roszík Gábor


SZERETETTEL KÖSZÖNTÖM AZ IDELÁTOGATÓT, S HÍVOM FEL A FIGYELMET  ARRA, HOGY MA HÁROM BLOG KERÜLT FEL AZ OLDALRA. CSAK A TÉVEDÉSEK ELKERÜLÉSE VÉGETT! (November 22-23-24) RG

 

Kellemes ébredésem van reggel a vonaton, fél 9, de még mindenki alszik, halványan dereng a szibériai ég. Ráhúzok még egy fél órát, s mikor kivilágosodik felkelek. Szomorúan jövök rá, hogy a fehér királyi papucsomat, amit Windsorban kaptam (Erzsébet királynőtől, párévvel ezelőtt, lsd. Szentpétervéri Blog 2009.), s amellyel beutaztam a fél világot, Armenéknál hagytam, így hát minden alkalommal nehéz vaskos cipőmbe kell bújnom, ha ki akarok menni. Másik fogyatékossága hálókocsis utazásomnak, s ezt megjegyzem, hátha valaki szibériai útra szánja rá magát, hogy nem készítettem elő egy melegítőt, ha nem is pizsamát, az éjszakára. Bőröndömben ugyan van, de azt most az éjszaka kellős közepén lehetetlen lenne levenni a helyéről. Abban az ingben aludtam, amiben ide jöttem, szerencsére indulás előtt vettem tisztát magamra. A nadrágomat is levettem, s elhelyeztem a fejem fölött egy kis hálós csomagtartóban.

A másodosztályon külön fürdőszoba nincs, de meg lehet mosakodni, fogat mosni, borotválkozás eszembe sem jut.  A WC-ben van egy 220 voltos konnektor, valaki ott tölti a mobilját, a teljes bizalom jegyében. Ez tetszik.

Az étkezőkocsi rögtön ott van, utánunk, átmegyek egy teát inni. Nekem az is érdekes, hogy az átjáróban tiszta hó minden, süvít be a mínusz 20 fokos szél. Persze ez csak egy másodpercig tart, s már a restiben vagyok. Jó meleg van, kis ablakon lehet leadni a megrendelést, itt is minden olyan, mint 50 évvel ezelőtt. A vagon fele az étkező, a másik felében kupék vannak. Két asztal van, mindegyiknél ülnek, de van még hely. Kérek egy teát, szeretem azzal kezdeni a napot. Még készül a tea, végignézem a választékot: pezsgő, bor, sör, whisky, vodka (Absolut és Parlament), konyak, s mindenféle üdítők. Úgy döntöttem legurítok egy vodkát, ilyen lehetőség úgyis csak ritkán adódik az ember életében. A „Parlament”-et választom, nagyon jól esik. Megnézegetem az étlapot is, van mindenféle fogás, hideg-meleg előételek, a resti specialitásai, főételek, egészen kétszeméyes fatálig, saláták, sőt háromféle kása is. Gondoltam, majd később visszajövök, finom útravalót készített nekem Natasa, rétestésztába sütött sajtot, előbb azt eszem meg.

Míg a teát iszogatom, az egyik asztaltól többen felállnak és körülvesznek, látják, hogy idegen vagyok, s már töltenek is egy pohár vodkát. Ez is jól esik, s közben megbeszéljük ki kicsoda, honnan jött, mit csinál. S buzgón töltögetik a poharamat. Az egyik figura, aki kissé erőszakos az italtöltögetés dolgában, visszaül a helyére, s rögtön az asztalra borulva el is alszik. Egy fiatal sráccal, aki majdnem teljesen józan, elkezdek beszélgetni, érdeklődik a hit dolgai iránt, s mondja, hogy régóta szeretett volna már egy pappal beszélgetni. Elmondta, hogy ő mennyire hisz az Istenben, szeret templomba járni, és ezért nagyon boldog. Annyira meghatódik, hogy könnynek szöknek a szemébe, s megöleljük egymást. A vonat meg robog Szibériában Novoszibirszk felé.

Sikerül józanul visszamennem a helyemre, megreggelizek, s elhatározom, hogy többet nem megyek a restibe, ott már bizonyára mindenki részeg.

Továbbra is csodálatosan érzem magam, szép lassan megírom a tegnapi eseményeket, örülök a havas tájnak, millió nyírfának, s itt-ott rácsodálkozok egy magányosra. Dúdolom az éneket: Áll egy ifjú nyírfa a réten, Virágfürtös nyírfácska a réten, Dúli, dúli a réten, Dúli, dúli a réten… Dúli dúl balalajka, dúli dúl balalajka.

Beszédbe elegyedek egy szimpatikus fiatal sráccal, kupétársam, megkínál keksszel, hoz nekem is egy teát, gyógyszer ügynök, ő is Tyumenben volt, most megy haza Novoszibirszkbe. Mielőtt megérkezünk, ad egy névjegykártyát, keressem meg, ha valamikor ráérek, szívesen látna a feleségével. Alekszejnek hívják.

Elröpült az idő, megérkezünk Novoszibirszkbe. Szláva vár az állomáson, Gödöllőn találkoztunk utoljára a májusi konferencán. Hatalmas, nagy dzsipszerű japán autóval jött, baloldalon van ennek is a kormánya, mint a legtöbb autónak Szibériában, lévén a használt japán autók legnagyobb piaca itt található. Három hónappal ezelőtt kapta a börtönmisszió, svéd evangélikusoktól. Épp csak elindulunk az állomástól, csörög Szláva telefonja: engem keresnek. A másik Szláva, akivel (és feleségével) a tyumenyi konferencián ismerkedtem meg, s megbeszéltük, hogy találkozni fogunk, meghívnak magukhoz, s megpróbálnak bevinni egy börtönbe, ami nem is olyan egyszerű, mert Moszkvából kell engedélyt kérni. Szláva, még Tyumenyben rámkacsintott, s mondta van más megoldás is.  Ez a Szláva fölküldte a papírjaimat Moszkvába, de még nem jött válasz, pedig vele is lenne egy börtönlátogatás. Kíváncsi vagyok, ki lesz a győztes. Mindenestre keddre már le vagyok foglalva, Szláva (az amaz), programot szervezett. Normalno, mondja emez, s ebben maradunk.

Míg megérkezünk, megtudom, hogy négy evangélikus gyülekezet van Novoszibirszkben, mind a négy másik evangélikus egyháznak a tagja. (Így volt ez tavaly Krasznojarszkban is, igaz, ott csak kettő volt.) Szláváé a Lutheránus-Evangélikus Egyház Ingriában, s ők nagyon jóban vannak a német eredetű Evangélikus Gyülekezettel, amiről gondolom ugyanaz mondható el, mint a Tyumeni evangélikus gyülekezetről, az ő egyházuk az ELKRAS (Evangelische Lutherische Kirche in Russland). Szlava rögtön fel is hívja a lelkészüket, akivel igen jóban van, ő egy amerikai német lelkész, s már jó pár éve itt dolgozik, de német nyelvű istentiszteleteket nem tart, lévén nem is beszél németül… Holnap együtt ebédelünk, ez lesz az első „hivatalos” programom.

A gyülekezeti házhoz hajtunk, amit prihódnak hívnak errefelé (приход), itt fogok lakni valahol. Szláva levélben kérdezte meg pár héttel ezelőtt, hogy szállodában akarok megszállni, vagy a gyülekezetben. Írtam neki, hogy természetesen a gyülekezetben, így hát itt is volnánk. Kétemeletes ház, körben kisebb lakótelepi házak vannak. Korábban itt béreltek az evangélikusok helyet, azóta megvették, sőt az alagsort is. Itt van a „templomuk” is, szépen berendezett imaterem, oltárral, székekkel, elektromos orgonával, pianínóval, itt lesz vasárnap az istentisztelet. A templom ajtaja mellett jobbról van a lelkészi hivatal, külön kulcsot kapok hozzá, van internet is.

Szembe vele van egy kis helyiség, van benne egy hűtőszekrény, mellette több tucat göngyöleg limonádé, ajándékba kapták valahonnan, egy keskeny akasztós szekrény, egy polccal, s rengeteg fogas a falon. Szóval gardrób helyiség, két és félszer két méteres. A falon az ajtóval szemben magasan két kisebb ablak, a könyvelő szobájába nyílik, az egyik nyitva van, gondolom, hogy onnan jön a meleg, mert fűtőtest nincs. Ez lesz az én szobám. Rendben van. Éppen hogy csak jobbnak tűnik, mint két éve Puskinban, de azt is túléltem, bár vannak egyéb kellemetlenségek.

Közben megjelenik két alak, majd egy harmadik is, alighanem hajléktalanok voltak, amíg nem fogadták be őket ide. Szláva rájuk bíz, ők mindenben gondoskodni fognak rólam, minden kívánságomat teljesítik, ha kell teát főznek, ha kell elmennek velem sétálni, levezetnek a fürdőszobába, ha tusolni akarok, szóval itt szolgálnak. Az egyik, ő meséli, fél életét börtönben töltötte, 24 évet (hatvannak látszik, minimum), de megtért, s már évek óta becsületes életet él. A másik fiatalabb, állandóan bőr sapka van a fején. A harmadiknak egy foga van fölül, igaz az aranyból. Neki van egy ismerőse, akit Gábornak hívnak, akit akkor ismert meg, amikor katona volt Magyarországon. Negyedikként megjön Jevgenyíj, aki Szláva mellett diakónus a gyülekezetben, de még nem derült ki mi a feladata.

A szomszéd helyiségben van még egy gyülekezeti terem, körben könyvek vannak a falon, van tévé, meg teát is lehet főzni. Ide hordják át a hektoliter limonádét, én kapok egy tábori ágyat, amin a diakónus szokott aludni a gyülekezeti teremben. Szláva hozott nekem külön egy matracot, valahol találtak egy párnát is, ágyneműt is, így áll össze a fekvőhelyem. A diakónustestvér kihordja a szekrényből a ruháit, pironkodva azt is megkapom tőle, s szépen kipakolom a ruháimat, ágyam mellé egy széket rakok éjjeliszekrény gyanánt.

Aztán elmegyünk Szlávával vacsorázni, itt van közelben egy önkiszolgáló étterem, eszek egy tejfölös krumplilevest, Szláva meg darafelfújtat vaníliás öntettel. Szemben van egy áruház, szerencsére, beugrunk, s veszek egy törülközőt, mert azt nem találtunk sehol.

Tőlünk száz méterre van egy szép pravoszláv templom.

Szláva elmegy haza. Holnap egy óra körül találkozunk, így lesz egy kis időm, hogy fölfedezzem a környéket. A gyülekezeti teremben a diakónus és a többi testvér egy nagy vájlingból nyers hájat eszik, kenyérrel, hagymával, fokhagymával. Mikor befejezik, a hűtőszekrényben helyezik el az edényt, amitől olyan szag van a szobámba, mint egy rosszul szellőzött falusi hentesboltban. Disznóvágáskor volt még ilyen szag a konyhában, ahol a felvágott sertésdarabokat tárolták a fateknőkben.

Itthon jelzem a fiúknak, hogy szeretnék lezuhanyozni. Levezetnek az alagsorba, ahol először keresztül megyünk egy géptermen, vastag csöveket lépkedünk át, innen megy a fűtés szerte, itt fognak a fiúk aludni a földön, matracokon. E mögött van a zuhanyzó, mindjárt kettő is. A falon hatalmas tükör, mosdó nincs, alatta egy gyermekbicikli felfordítva, éppen javítás alatt, jobbra pedig 5-6 kerékabroncs, itt tárolják. Arra helyezem el a nesszeszeremet. A zuhanyzóval szemben is van egy fürdőszoba, pontosabban WC és mosdó, ott viszont nincs tükör. Aztán mégis előkerül egy tízszer tíz centis, bőven elég a borotválkozáshoz. Makszim, mert így hívják a fiatalabbikat, készségesen adna egy darab szappant, olyan vékony, hogy átlátni rajta, ezt használjam, mert fertőtlenítő hatású. Megköszönöm, én inkább maradnék az általam hozott nivea tusfürdőnél.

Mikor végzek, kénytelen kelletlen, már pizsamában, mezítláb bújok a cipőmbe, így megyek a szállásomra.

Itt minderre azt mondják, hogy normálno, teljesen rendben van, s ezt én teljesen így is veszem, elélnék így életem végéig is. Persze csak Szibériában.

Úr Isten, mennyit szenvedtek itt eleink!

 

Lefekvés előtt megnézem az emailjeimet, s közben látom, Szláva küldött üzenetet a szkájpon, örül, hogy itt vagyok, s kérdi minden rendben van-e. Minden rendben van, írom neki, örülök, hogy itt vagyok, de holnap ha jön, hozzon egy papucsot. Rögtön válaszol, hogy hoz, sőt egy sim kártyát is, hogy bármikor elérhessük egymást. Gyorsan fölteszem töltőre a régi telefonom, s nyugovóra térek.

Ime, Novoszibirszk: első nap. S van még belőle nyolc.

 

Szólj hozzá!

Szibériai blog, Tyumeny – 2011. november 23.

2011.11.24. 14:45 Roszík Gábor


Armen nagyon boldog és izgatott, mert sikerült időpontot egyeztetnie a tyumeni börtönök parancsnokával. 10 órakor találkozunk, azt mondta 20 perce van. Végül majd egy órát voltunk nála, beszélgettünk börtönmisszióról, börtönlelkészségről, programjainkról, nemzetközi kapcsolatokról, az oroszországi Börtön Társaságról, meg mi mindenről. Jó hangulatú beszélgetés volt, és sikerült mindent elmondanom, amit Armen „rámbízott”. Beszélgetésünk vége fele a parancsnok behívta titkárnőjét, s egy darab papírra fölírt valamit, amit odaadott neki. Pár perccel később megjelent egy tiszt, nagy, szépen bekeretezett festménnyel a kezében. Egy fogvatartott képe volt, vízesést festett meg, s olyan szép kép volt, hogy rögtön elkezdtem sajnálkozni magamban, hogy biztos nem tudom haza vinni. Készítettem néhány fényképet magunkról, a festménnyel is együtt, aztán eljöttünk. Armen nagyon fontosnak tartotta ezt a találkozást, s nagyon lelkes volt, hogy jól sikerült.

 

A parancsnoktól a gyülekezetbe hajtottunk, ahol sikerült (mert este nem), a netbookomra telepíteni a Biblia-programot, ami a teljes Biblia különféle orosz fordításait jelenti, sőt rajta van görögül, héberül, latinul, más egyéb kommenárokkal, hitvallásokkal együtt. Ez a program már különben rajta volt a gépemen két éve, de bizonyos fájlokat nem tudott beolvasni az orosz betűkkel.

Ebéd közben asztalunkhoz invitálta Armen a gyülekezet titkárságának vezetőjét egy kedves szimpatikus hölgyet, akiről Armen már mesélt, különös tekintettel arra, hogy jól beszél franciául, s ezért feltétlenül szeretné, ha megismerkednénk. A hölgy – nem emlékszem a nevére -, rendkívül boldog, mert már régen nem beszélgetett franciául, különben nagyon jól bírja a nyelvet, nem csoda, mert egy évet tanult Franciaországban, s fél évet Algériában dolgozott. Itthon ritkán adódik meg, hogy valakivel franciául tud beszélni, s beszélgettünk fél óráig. Láthatóan nagyon élvezte, és én is. Kellett jó öt perc, mire átálltam a franciára, de kifejezetten jó jelnek tartottam, ha elakadtam, és önkéntelenül is átváltottam oroszra, illetve, ha kérdezett valamit, először automatice oroszul kezdtem válaszolni. Megállapítottam, per pillanat jobban megy az orosz, nem csoda, mert már azzal fekszem és kelek egy hete. Pedig franciából felsőfokú nyelvvizsgám van.

 

Ebéd után megyünk Shonhoz, aki nem Son, mint minap gondoltam, hanem tulajdonképpen Sanyi. Nagy. Nagy Sándor, Alexander Nagy. Sanyi ma már orosz állampolgár, korábban ukrán állampolgár volt, Beregszász közelében Muzsajon született, ott nőtt fel, illetve árvaházban volt öt éves koráig, onnan vették magukhoz nevelőszülők. Anyja ma is ott él, apja meghalt, testvérek, rokonok Magyarországon élnek. Felesége orosz, s boldogan él Tyumemnben, ahol egy protestáns gyülekezet lelkésznek a munkatársa, végzi a Bibliaiskolát, lelkész szeretne lenni. A lelkészét Pavelnek hívják, Magyarországon tanult teológiát, angolul, a Biblia Szól Egyháznál. Tyumenben Gyülekezetet alapított, melynek neve: Nagy Kegyelem. Великая Благодать.

Sanyi igen nagy darab ember, kék-piros csíkos pólóban, nagy halásznadrágban fogad bennünket, majd kiugrik a bőréből, hogy magyarul beszélget, errefele még nem is találkozott magyar emberrel. Református gyülekezetben nőtt fel, Zimányi Jóska bácsinál tért meg Magyarországon, s nagy hatással volt rá Hudák Sándor bácsi, aki börtönmisszós Nyiregyházán. Én is jól ismerem, s csodálkozva állapítjuk meg, hogy még 10 perce sem ismerjük egymást, de már közös ismerőst találunk. Itt a szibériai Tyumenyben.

Sanyinak akkor szíve van, hogy alig fér meg benne. Az evangélium „szerelmese”, szeret prédikálni a gyülekezetben, jár a börtönbe, hajléktalanszállóra, s az Isten azt ígérte neki, hogy népeket ad neki. Egész Szibériában szeretne szolgálni, januárban Nyeftejuganszkba készül, ott szeretne gyülekezetet alapítani, innen 600 km-re, mert az egész városban nincsen csak egy. Aztán visszamenne a hantik közé, 500 km-re innen, ahol már korábban szolgált másfél évig, onnan származunk mi magyarok. Aztán menne tovább a mansikhoz, ahonnan a finnek származnak, mindenhol szeretne gyülekezetet alakítani. Itt az Ural vidéken is van dolga, elmenne Jekatyerinburgba, ahol az Ural kezdődik (vagy ér véget), onnan még menne tovább150 km-t, ahol a Csuszavoj folyó folyik, melyen olyan falvakat lehetne megközelíteni gumicsónakon, melyek a külvilágtól elzártan élnek, szárazföldön alig-alig megközelíthetőek, bizonyos időszakokban egyáltalán nem, és senki nem törődik velük. Olyan magával ragadóan beszél erről, hogy kis híján beígérem neki, hogy vele tartok. Mindig szerettem volna misszionárius lenni.

Sanyi szíve mélyén azt hiszem református, s mondja, mennyire szereti a református és evangélikus énekeket. Igen, ezek a gyönyörű szép korálok hiányoznak az itteni istentiszteletekről. Nem lehet elmélyülni, nincs az a harmónia, ami egy református vagy evangélikus, pláne orthodox istentiszteleten van. Nincs csend, mindig zaj van, rock vagy heavy metal, s ha nem szól a zene, mindenki kiabálva beszél, akár ha prédikál, akár, ha imádkozik, vagy ha kihirdeti, hogy holnap kirándulás lesz. Oh, milyen szépek a Zsoltárok, mondja Sanyi, s mielőtt hozná a református énekeskönyvet, elkezdem énekelni: Mint a szép híves patakra, a szarvas kivánkozik… Mire végigénekeljük az első verset, Sanyinak könnybe lábad a szeme. Aztán kikeresi kedves énekét, s énekeli: „Ím nagy Isten most előtted szívemet kitárom…”, aztán végig énekeljük az „Itt van Isten köztünk, jertek őt imádjuk” kezdetű éneket.

Sanyinak ünnep van, régen nem beszélt magyarul, legalább is itt. A neten szokott szkájpolni, régi magyar filmeket nézni, így tartja karban magyar nyelvtudását.

Aztán megebédelünk (én másodszor), felesége magyaros gombás ragut készített, csigatésztával, hozzá itt is savanyú káposzta és fokhagymás répasaláta van.

Ebéd után Armen lefekszik aludni, aminek örülök, mert ma még vezetni fog!

 

Szeretnék valamit adni Sanyinak, de nem hoztam magammal ajándékot. Eszembe jut, hogy egy példány van nálam a Szentpétervári Blogból és az Oroszországi naplóból, neki adom. Én pedig egy nagyon szép orosz Bibliát kapok tőle ajándékba, zipzáras tokja van.

 

Ötkor indulunk Sanyi gyülekezetébe, hatkor kezdődik az istentisztelet, melyen én fogok prédikálni. Útközben valamilyen raktárból felveszünk kb. 15 nagy doboz orosz nyelvű nyomtatványt, traktátust, amit Moszkvából küldött egy amerikai baptista atyafi, a gyülekezetet támogatandó. Minden vasárnap az utcán, parkokban, köztereken osztogatják őket, mínusz 20 fokos hidegben is. Csak mondom.

Jó 20 perces késéssel érkezünk meg, akkora forgalom, de nem baj, mert addig énekel a gyülekezet. Lehetnek vagy 60-an. Pásztor Pavel köszönt, s átadja nekem a mikrofont, s megjegyzi, hogy ne zavartassam magam, beszélhetek annyit, amennyit akarok… Hogy csalódást ne okozzak 15-20 perces igehirdetésemmel, 15 percig beszélek anyaotthonunkról, az idősek otthonáról, börtönmisszióról, röviden programjainkról, elmondom, hogyan és miért kerültem ide, stb, mindezt szabadon. Aztán prédikálok, már az is megy majdnem kívülről, persze azt mondom, amit tegnap kétszer is. Nagyon köszönik, sokan odajönnek hozzám, hogy megérintette őket Isten igéje. Nagyon jó a hangulat, jól érzem magam. Egy fiatal hölgy jelbeszéddel tolmácsolja, amit mondtam, egy süketnéma férfinak.

Többen oda jönnek hozzám, s magyarul mondják: „köszönöm”, vagy: „Isten szeret téged”. Szibériában, Tyumenyben, szerda este egy kis gyülekezetben. Csodálatos dolgok ezek.

Odajön hozzám egy idősebb férfi, s ad egy kis Gedeon-társaságféle Újszövetséget, beleírta: для Габора.

Pásztor Pavel minden évben pár napot Budapesten tölt, konferencián vesz részt, jövőre ki szeretne jönni Gödöllőre is, megnézni otthonainkat.

Mielőtt elindulunk, még készítünk pár fényképet, pásztor Pavel elővesz táskájából egy nagy magyar nemzeti színű szalagot, amilyet az anyakönyvvezetők hordanak, rajt a magyar címer, így fényképezkedik.

 

Istentisztelet után még hazavisszük Sanyit, s következik az utolsó felvonás, éjfél után pár perccel indul a vonatom.

 

Otthon rögtön töltőre teszem a netbookot, ha tele van 8 órát is bírja, megválaszolok néhány emailt, Armentől kapok egy nagy könyvet Tyumen történetéről, egy nagyon szép keresztet díszes dobozban, Izraelből kapta, s megvacsorázunk. Először borscs (борщ) levest eszünk, aztán sült csirkét.

A festményt, amit a börtönparancsnoktól kaptam, kiszereljük a rámából, föltekerjük a vásznat, s így éppen belefér a bőröndömbe. A keretet is szétszedjük darabokra, egyelőre az is belefér a bőröndbe, s ha nagyon nem fognak megszaporodni a dolgaim Novoszibirszkbe, haza is viszem

Vacsora után még van egy kis idő az indulásig, Natasának mutatok pár képet a dácsáról, amit a Mátrában vettünk, s felajánlom, ha akarnak, ott eltölthetnek egy hetet jövőre.

Éjfél előtt érkezünk meg a vasútállomásra, az épület tetején nagy számok hirdetik: -18 fok. Nem is gondoltam volna.

Pontosan érkezik s vonat Moszkvából, 7-es vagon, 15-ös placc, pontosabban ágy, az az enyém.

A vonat a régi időkre emlékeztet, még gyerekkoromban láttam ilyen hálókocsis vonatokat, mikor Jugoszláviába utaztunk a tengerhez, vagy éppen az NDK-ba, de mi mindig egyszerű 8 személyes kupékban utaztunk, ilyen luxust nem engedhettünk meg magunknak. Egyszer utaztam hálókocsiban, 6 éve, mikor Tallinban Nikolai barátommal lekéstük a repülőgépet, mert onnan igyekeztünk Moszkvába egy másik konferenciára. Nem részletezem túlságosan, mert hosszú a történet, s már alighanem valahol megírtam. A lényeg, hogy az utolsó nap egy konferencián túl későn feküdtünk le, hogy reggel mind a ketten elaludtunk, s elment a repülőgépünk. A követező gép csak két nap múlva ment Moszkvába, viszont volt egy vonat délután hatkor, arra váltottunk hálókocsi jegyet, s reggel kilencre Moszkvában voltunk, igaz 24 órával a kelleténél később… Csodás utazás volt, el nem lehet felejteni.

Ez a vonat pont olyan volt, mint az akkor, Tallinból, négyfekvőhelyes kupék, szűk folyosó, a folyosón kopott szőnyeg, az ablakokon kis függöny, ami csak alul van széthúzva, s lent összekötve, mintha egy barokk kastély ablaka lenne. Ketten érkezünk újak a fülkében, ketten már alszanak, szépen megágyazott ágyban, az egyiken pizsama, a másikon rövid ujjú póló. Persze felébrednek, mert el kell foglalnunk a helyünket. Van még két hely, az egyik fölül, a másik alul. Szerencsére az alsó az enyém, barna kopott bőr borítja. Armen följön velem, hogy segítsen, hozza a bőröndjeimet. Felhajtja a fekvőhelyet, alatta pont belefér egy dobozba. A nagy bőrönddel bajban vagyunk, mert nem fér be az ülés alá. Az ajtó fölött is van egy nagy lyuk, az is csomagtartó, nagy nehezen betuszkoljuk oda.

Még leszállok a vonatról, Armentől érzékeny búcsút veszek, már egy kicsit összenőttünk, éppen ideje továbbállnom.

A fülkében az ágyon föltekert matrac, párna, takaró. Kitekerem a matracot, a párnát eligazítom az ágy végében az ablak alatt, egy üveg vizet helyezek mellém a sarokba, és kiveszem a netbookomat, az asztalra helyezem az ablak alatt. A vonat pontosan indul, s zakatolva kihúzunk Tyumenyből, irány Novoszibirszk. Rettentően élvezem, nagyon jól érzem magam, eltölt az érzés: Szibériában vonatozok.

Míg fények vannak, kibámulok az ablakon, s mikor már nagyon sötét van, s csak a csillagokat látni, befejezem aznap elkezdett blogomat. Közben jön a dezsurnaja (дежурная), neylonba csomagolva átad egy garnitúra tiszta ágyneműt, amivel el is látom ágyamat. Lefekvés előtt még járok egyet a folyosón, aminek a végén egy nagy szamovárféle áll egy szekrényben, olyan, mint egy kisebb kályha, szénnel vagy fával fűtik, onnan lehet forró vizet hozni.

Nagyon kényelmes az ágy, hamar elalszom, nem akarok pátetikus lenni, de álomba ringat a zakatoló vonat. Néha felébredek, s a fejem fölött kinézek az ablakon, mindig ugyanazokat a csillagokat látom, s olyan, mintha nem haladnánk semmit.

Mikor föl-fölébredek megnyugvással konstatálom, hogy Szibériában robog velem a vonat,  s nagy kíváncsisággal tekintek a következő hét elé. Az élet szép.


 

 

 

 

 

 

 

 


 

 

Szólj hozzá!

Szibériai blog, Tyumeny – 2011. november 22.

2011.11.24. 14:44 Roszík Gábor



Ma délelőtt egyedül vagyok, ki sem mozdulok otthonról, készülök az esti alaklomra. Itteni börtönmissziósok találkozás lesz, Armen megkért, hogy kicsit bíztassam, lelkesítsem őket, arra mindig szükség van. Iyen értelemben kicsit átdolgozom a prédikációmat, amivel Novoszibirszkbe készültem, bár minden prédikációmban bíztatom a hallgatókat, hiszen Istennek mindig van jó szava hozzánk, akárhol is vagyunk, akármilyen helyzetben.

A konyhában dolgozom, ott a legkényelmesebb. A hálószobában, ami Armen és Natasa szobája különben, csak egy fehér műanyag camping asztal van, az is tele van könyvekkel.

Néha megjelenik David, a nagyfiú (13 éves), mert idén ő délután jár iskolába! Jövőre váltanak, akkor délelőtt lesz az iskola. Általános iskolába mi is így jártunk anno, csak heti váltásban, mert kevés volt az iskola, illetve az osztályterem. Itt is ez a helyzet, csak éves váltás van.

David illedelmes gyerek, mert egyszer csak bejön a konyhába, s bejelenti, hogy megjött a barátja, s bent lesznek a szobájában. Конечно! – mondom neki

 

Az ebédhez önkiszolgálok, ami nem volt egyszerű, bár minden volt, ami egy ebédhez kell, de a mikrót nem tudtam beindítani, össze-vissza nyomogattam rajta minden gombot (este kiderült, nem volt bedugva a konnektorba…). A villanytűzhely meg érintőgombos kivitelezésű, alig tudtam azt is bekapcsolni, bár a végén véletlenül sikerült, azt meg alig tudtam kikapcsolni. Lehet, hogy távirányító is volt hozzá, de azt sehol sem találtam.

Ebéd után megjön Ana (11 éves) az iskolából, készségesen segít tisztázni néhány nyelvtani kérdést az újonnan írt részekben.

 

Fél háromkor érkezik meg Armen, s pár perccel később már indulunk is Matthias Braunhoz, a német evangélikus lelkészhez. Fiatal, szimpatikus ember, már másfél éve van itt Tyumenybe, német püspöke kérte meg, hogy jöjjön el, s szervezze újra a gyülekezetet. Tyumenyben csakúgy, mint sok helyen Oroszországban is volt német evangélikus gyülekezet. Matthias úgy tervezi, hogy sokáig itt marad, nincs más elképzelése a közelebbi jövőt illetően. A gyülekezet kicsi, 40 felnőtt, gyerekekkel komolyan foglalkoznak, jövő vasárnap lesz a konfirmáció, 10 gyerek fog konfirmálni. Ez igen szép szám, ha összehasonlítjuk „hazai” adatokkal! Van még egy kis gyülekezet 80 kilométerre, amit szintén Matthias gondoz, hetente egy napot tölt ott. Nem soká pedig Tyumeny mellett indítanak egy fíliát, vagyis leánygyülekezetet. Az itteni németek 80%-a, ez több száz embert jelent, a kilencvenes évek elején kivándorolt Németországba. Olyan kevesen maradtak meg itt, hogy majdnem megszűnt a gyülekezetük, lelkészük sem volt, de azért a hitük, vallásuk és nyelvük össze- és megtartotta őket. Ők szerették volna - ma már csak 15-en vannak -, hogy lelkészük legyen, ha lehet német, bár a gyülekezet közben többségében orosz lett, oroszul folynak a szolgálatok is. Így jött tehát ide Matthias. Egy irodaházban bérelnek irodát, itt tartják a Bibliaórákat, a foglalkozásokat a gyerekeknek, s a földszinten a kávéházban tartják vasárnaponként az istentiszteletet, ami egyébként csak hét közben üzemel, s külön nem kell fizetniük sem érte. Matthias nagyon lelkes, sőt boldognak tűnik, bár pár napja ellopták az autójából az összes igazolványát, papírját, bankkártyát és kulcsokat. Ezt itt, lévén idegen állampolgár nem lesz egyszerű pótolni.

Pár éve egyébként már voltam egy hasonló gyülekezetben, Kirgizsztánban, Bishkekben. Konferencián vettem részt Issikulban, s mielőtt elindultam volna oda, rátaláltam a világhálón egy evangélikus lelkészre, akit Alfred Eichholznak hívnak. A konferencia után pár napot töltöttem nála, még prédikáltam is a templomában vasárnap délelőtt. Alfred Kirgizsztánba született, felesége, aki szintén német, Kazahsztánba. Már házasok voltak, amikor 1992-ben kivándoroltak Németországba. Mindkettőjük ősei, több évszázadra visszamenőleg Oroszországban születtek (illetve, utóbb, mint ők is, a Szovjetunióban). A kilencvenes évek elején a kirgizsztáni németek 90%-a Németországba vándorolt. Elárvult, széteső, megszűnő gyülekezetek maradtak utánuk. Alfred Németországban teológiát tanult, lelkész lett, s csakúgy, mint Mathias, és a püspöke és a Kirgizsztánban maradt németek kérésére visszajött, hogy gyülekezet, sőt egyházat építsen. Nem volt könnyű döntés, mesélte Alfred és felesége, de elvállalták, hogy három évet itt töltenek. Aztán nagyot nevet, s mondja, ennek éppen 15 éve!

Nagyon jól érzik magukat, szeretnek itt lenni, szeretik őket az itteniek. Csodálatos munkát végeztek, gyülekezetek támadtak fel, s újak jöttek létre, ő immár nem is lelkész, hanem püspök, állandóan járja a gyülekezeteket, sőt Kazahsztán is az „övé”. Karizmatikus igehirdető, ennek magam is tanúja voltam, nagydarab állandóan nevető, mosolygós ember, magyaros bajsza van, pont annyi idős, mint. Elég rágondolni, s felüdül a lelkem.

 

Különben az első evangélikus közösségek a 16. század, Rettegett Iván uralkodása idején Moszkvában jöttek létre, ahová kereskedők és a Livóniából kényszerrel áttelepített evangélikusok vitték be az új vallást. Később németországi lutheránusok, majd a 17. században angol és holland kereskedők telepedtek le Oroszország Északi részén. I. Péter cár például, szívesen fogadta az elűzött francia hugenottákat. II. Katalin idején virágzó német evangélikus telepek alakultak a Volga mentén. I. Sándor a Fekete-tenger mellé telepített németeket. II. Katalin cárnő kiváló német iparosokat csábított Oroszországba, hogy általuk terjedjen el az igényes orosz ipar, s hozzon fellendülést az országba. Ez egyébként így is lett.

1914-es adatok szerint Oroszországban 200 evangélikus gyülekezet, 230 lelkész és 800 imaház volt.

1917 után az egyre erősödő német közösségeket fölszámolták, egyszerűen szétszórták őket a nagy Szovjetunióban. Így jutott belőlük különösen is sok  Közép-Ázsiába, mint például Kazahsztánba, Kirgizsztánba, valamint szibériai falvakba, városokba.

Az itteni evangélikusokat „a Volga-menti németeknek” nevezte Braun tiszteletes.

 

Este 7-re megint a gyülekezetbe mentünk, most volt a tyumenyi börtönmissziósoknak a heti szokásos találkozója, 16-an voltunk. „Elláttam őket lelki táplálékkal”, aztán értékeltük a múlt heti konferenciát.

 

Utána a szokásos kört tettük meg Armennel (és feleségével), elmentünk Anáért a zeneiskolába, s hazavittük őket, és siettünk Stakul felé – ahol az első napokban voltunk elszállásolva -, mert arrafelé van a rehab intézet, amit egyik este meglátogattunk, s ahol a hatalmas szaunázás folyt a bánnyában, mert este 10 órakor(!) istentisztelet volt, ahol én voltam az igehirdető. Pontban meg is érkeztünk, s az emeleti gyülekezeti termükben már gyülekeztek az intézet lakói, férfiak és nők, volt rabok, szabadult alkoholisták és drogosok, munkatársakkal együtt, szám szerint negyvenek. Csodálatos volt látni, hogy szinte valamennyiük hozta magával a Bibliáját, s mikor bemondtam a textust, azonnal elkezdték keresni, bár abban a pillanatban megjelent a kivetítőn is a szöveg. A számítógépet egy valamikor rosszarcú, volt kábítószeres kezelte, nem néztem ki belőle, folyékonyan beszélt angolul.

Szóval itt is prédikáltam, s nagyon nagy örömmel töltött el, amikor néha bekiabáltak: Ámen! Ami nem arra utalt, hogy fejezzem már be – a félreértések elkerülése végett mondom -, hanem mert tetszett nekik, amit mondtam, s megerősítették: Úgy legyen! Ámen!

Ez errefelé protestánsoknál nagy szokás, az istentiszteleten is a templomban rendesen repkedtek az „ámenek”. Néha, ha elmarad, az igehirdető meg is kérdezi: Ámen? Mire rámondja az egész gyülekezet: Ámen! Esetleg: Hallelujah!

Utánam még Armen is prédikált, jó fél óráig, Illés történetével gondolta megerősíteni az általam elmondottakat. Ezek az egyszerű, kedves gyógyult, vagy gyógyuló emberek este 10 után, egész napi munka után figyelmesen, türelmesen hallgatták az Igét!

 

Az istentisztelet után vacsorával vártak bennünket, ami szerencsére csak egy szál sült virsli volt, krumplipürével, fokhagymás répasalátával, káposztasalátával, savanyú uborkával és egészbe savanyított piros paradicsommal, amit még nem ettem soha. Ezen kívül volt még nápolyi és gyümölcs. Csak ketten ettünk Armennel, de ott volt az asztal körül az intézet vezetője, egy hölgy, s két lakó is. Az egyik a netbookomra igyekezett föltenni egy Biblia-programot, a másik várta, hogy befejezzük a vacsorát, és felajánlotta, hogy menjünk el a bánnyába. Kiderült, Armen meglepetésként befűttette a bánnyát, mert én annyira szeretem. Ezt később ugyan megbánta, mert már nagyon késő volt, s annyira fáradt volt, hogy nem jött velünk. Láttam Armen menne már haza, de az is illetlenség lett volna, ha a kedvemért felfűtött bánnyát nem veszem igénybe. Így hát éjfél előtt fél órában elvonultunk Alekszejjel szaunázni. Csak ketten voltunk az egész nagy bánnyában, ahol 25-en voltunk a múltkor. Nem részletezem, már mindenki el tudja képzelni, a vényiggel eltöltött egy órát. Alekszejről kiderült, hogy burját, Ulen-Udé-ben lakott valamikor, csak úgy, mint a másik Alekszej Szentpéterváron, akiről már korábbi blogjaimban többször írtam. Alekszej 9 évig kábítószerezett, de már két éve, amióta itt van tiszta. Nagyon jól érzi itt magát, itt szeretne sokáig maradni, segítőként dolgozni.

 

Armen már nagyon vár minket, s mikor megjövünk, azonnal indulunk. 50 kilométer hazáig, azon az úton, amit annyira utálok. Kint mínusz 15 fok van, a kocsiban tűrhető az idő. Még ki sem érünk az országútra, azt veszem észre, hogy Armen előrehajol, rá egészen a kormányra, homloka a majdnem érinti a szélvédőt. Biztos jele a szinte legyőzhetetlen álmosságnak. Aztán elkezdi ingatni a fejét, előre-hátra. Szemei le-lecsukódnak, közben 110-zel száguld, látom, kezd súlyossá válni a helyzet. Fölébresztem, s felajánlom neki, hogy majd én vezetek, mert nem vagyok fáradt. Mindjárt hazaérünk, mondja, s én, gondolom magamban, ebből örök otthon lesz, ha nem történik valami. A volánt nem adja ide, hiszen mégis csak nagyon kínos lenne, ha a vendéget hagyná vezetni… Cselhez folyamodok, megkérem, foglalja össze miről prédikált, mert nem értettem mindent. Erre összeszedi magát, kicsit fellelkesül, elkezdi mondani, de közben elalszik. Mi meg száztízzel. Mondom neki, hogy baj lesz, álljunk meg, egy kis gimnasztika a mínuszban jót tenne. Nem áll meg, hanem elkezd tornázni a kormány mellett, de ez sem segít. Hogy el ne aludjon, el kezdi rázni a fejét, mint a kutya, amikor kijön a vízből, közben ajkaival trombitál. Egyszer nyerít is nagyot, s olyan élethűen, hogy arra gondolok, ez jó lenne csengőhangnak a telefonomon. Kezdi komolyan venni a dolgot Armen, mert egyszer csak lekever magának egy hatalmas pofont. Aztán a másik felöl is, aztán megint jobbról, balról, én meg nézem, mert ilyet még nem láttam!  Egyszer a homlokába öklöz, majd megcsavarja a fülét. Aztán magára kiált, rendesen hangosan: Armen kelj fel! Armen ébredj!

Mindenestre a kormányt nem adja át, s úgy tűnik, hatni kezd a kezelés. Én már közben megbántam a bánnyát, mert mégis csak vicces lenne…, de ezt már nem tudom végig gondolni, mert beérkezünk a csodálatosan kivilágított, gyönyörű vörös csillagokkal díszített városba.

Alig megyünk pár kilométer, amikor lemeszelnek a rendőrök. Úgy tűnik, mindenkit megállítanak, Armen kiszáll, elkérik a papírjait, majd továbbküldik egy rendőrautóhoz. Ott ácsorog, illetve ugrándozik párpercig, lassan mínusz 20 fok lesz, mire sorra kerül, s a rendőr autóban a kényelmes melegben papírjairól felveszik az adatokat. Mikor végeznek, Armen soha nem látott frissességgel szalad vissza az autóhoz, mit ad Isten, teljesen felébredt, fáradtságnak nyoma sincs, s hazáig jókedvűen énekel. Mondom neki, hogy megvolt a gimnasztika. Meg, mondja ő is. Egy szökött fegyencet keresnek a rendőrök, stílszerűen, ha már börtönlelkészek vagyunk, ezért állítanak meg mindenkit. Lehet, az Úr így menti meg szolgáit? Most komolyan!

 

Fél kettő van, mire hazaérünk, de én még dolgozgatok fél háromig.

 

Csak a jó érzés miatt említem meg, hogy fenti sorokat éppen 24 órával később írom le a Transz-szibériai Expressz 07-es vagonjában ülve Novoszibirszk felé zakatolva.

Szólj hozzá!

Szibériai blog, Tyumeny – 2011. november 21.

2011.11.21. 20:32 Roszík Gábor


Ma nagy húzásra készülök, mert Armen alaposan kibabrált velem, ezzel a konferenciával. Ugyanis már hónapokkal ezelőtt megírta, hogy a konferencia november 24-27 között lesz, s én meg hosszas vajúdás után megvettem a jegyet november 18-ára. Ugyanis erős elhatározásom volt, hogy Moszkvából a Transz-szibériai Expresszel megyek Tyumenybe, ami 33 óra, és kétharmadnyi távolságra van Moszkva és Novoszibirszk között. Már régóta vágyakozom erre a nagy vonatozásra, elmennék Vlagyivosztokig is, pedig az 7-8 nap. Moszkvában is lettem volna még két napig, s megérkeztem volna a konferencia előtt egy nappal. Ugyanakkor tudtam, hogy Lindáék jönnek haza Amerikából Somával, s úgy szerettem volna, ha minél többet együtt vagyunk. Hazafelé december 5-én lettem volna jövendő, s akkor még éppen találkoztunk volna, mert 6-án mennek vissza.

Szóval nagyon beleéltem magam, hogy nagy vonatozás lesz Szibériában, mert Tyumenyből Novoszibirszkbe is azzal terveztem menni. Már elmentem egy budapesti utazási irodába is (1000 Út), hogy megvegyem a vonatjegyeket, de aznap nem sikerült, mert olyan lassú volt az internet, hogy nem lehetett kivárni. Megbeszéltem, hogy másnap visszamegyek, vagy elintézzük az egészet interneten és telefonon. Este Armen hívott szkájpon, hogy a Konferencia nem akkor lesz, amikor tervezte, hanem egy héttel korábban, vagyis 17-én este kezdődik…

Paff! Gondoltam, mert akkor pont a végére se érek oda! Armen kért, hogy Moszkvából rögtön üljek repülőgépre Szergejjel, akinél Moszkvában voltam, s akkor legalább az utolsó napra megérkezünk. Mondtam, hogy ez lehetetlen, már megvettem a repülőjegyet, s majdnem a vonatjegyet is…

Armen hajlíthatatlan volt, hogy a konferencián részt kell vennem, találjak ki valamit, Szergej is szeretne menni, akinél lettem volna a két napig. Jó, mondtam, kitalálok valamit, s láttam, hogy omlik össze az egész transz-szibériai tervem egy pillanat alatt… Sajnáltam, hogy nem sikerült megvennem a vonatjegyet, mert akkor nem lenne már mit tenni, s most éppen a vonaton ülnék! Így utólag nagyok örülök, hogy nem, amit nem kell megmagyaráznom annak, aki olvasta az előző napi történéseket. Rövidre fogva, másnap elmentem az Aeroflot irodájába Pesten, előre hoztam két nappal az indulást, aztán gyorsan megvettem a vonatjegyet Tyumenyből Novoszibirszkbe.

A többit már ismeri a kedves olvasó Moszkván keresztül ide.

Ugyanakkor nagyon rossz volt, hogy még két nappal kevesebbet voltam otthon, és Soma olyan édes, hogy végül is kitaláltam, hogy hazafelé is cserélek, vagyis hazautazom két nappal korábban. Kicsit komplikáltan tűnt a dolog, mert külön volt jegyem Novoszibirszkből Moszkvába, s egy másik onnan Budapestre, s akkor már a vonatjegyet is korábbra kell hoznom, mert pénteken mentem volna innen tovább, s nem tudtam, hogy ez mibe fog kerülni, stb.

Nagyon jól kijöttem az egészből végül, csak 50 euróba került a csere, igaz teljesen új jegyet vettem Novoszibirszkből Moszkvába és a vonatra is, de ezek árát csekély levonásokkal vissza fogom kapni. De komolyan!

Ezt a bonyolult tranzakciót délután intéztük, délelőtt a gyülekezeti irodában voltunk, ami egyben van a templommal.

Armen gyülekezetét 19 éve svéd pünkösdista misszionáriusok alapították. Béreltek egy vonatot, s elindultak Szentpétervárról, s elmentek Vlagyivosztokig! Több hónapig tartott az út, nagyobb városokban megálltak, félreállították a vonatot, s ott maradtak két hétig! Közben elözönlötték a várost, evangelizációkat tartottak, meg különböző alkalmakat, beszélgetéseket, s úgy mentek tovább, hogy ott hagytak 2-3 embert, hogy segítsenek gyülekezetet alapítani. Gondolom ezt a „módszert” a Bibliából tanulták, Pál is így járta a környező országokat. Rengeteg gyülekezet jött így létre, ma már több százezren vannak, minden nagyvárosban, de kisebb városokban is létrejöttek gyülekezetek, több mint 2000, melyek egy nagy szövetséget, egyházat hoztak létre. Egyházuk vezetője egyébként Moszkvában székel, s olyan befolyásos ember, hogy évente kétszer is találkozik Putyin elnökkel, meséli Armen.

Tyumenyben 850 felnőtt tagja van a gyülekezetnek, s ez alatt azt kell érteni, hogy vasárnaponként a 3(!) istentiszteleten ennyien vesznek részt! Komoly foglalkozásokat tartanak gyermekeknek, fiataloknak, a városban van 35-40 házi csoportjuk, imaközösségük, 20(!) alkalmazottjuk van, közülük 5 lelkész. Külön lelkésze van a börtönmissziós munkacsoportnak (Armen), s több rehabilitációs központjuk van a „szabadulóknak”, mint pl. a minapi, amiről írtam.

Armen felesége, Natasa is ott dolgozik, a gyermekmunkát vezeti és koordinálja a gyülekezetben.

Őszinte elismeréssel hallgattam Armen beszámolóját, csodálatos munkát, szolgálatot végeznek a városban, gyülekezetben.

 

Míg erről beszélgetünk, telefonon keresnek: Son az, akivel már vasárnap telefonon beszéltem, kárpátaljai magyar lelkipásztor, itt él Tyumenyben, már régen, s, hogy hogy nem, tudomást szerzett arról, hogy most itt vagyok én is. Kiderült, hogy Sanyinak hívják, de valahogy az idők folytán Son lett belőle. Szerda délután találkozok vele, Armen jól ismeri, sőt megkért, hogy az esti istentiszteleten prédikáljak. Épp jó lesz, mert már lassan szószékhiányom van. Ármen szerint presbiteriános, amit nálunk reformátusnak mondanak, de többet nem tudott róla. Nem kell, hogy minden azonnal kiderüljön…

Onnan fogok majd egyenesen a vasútállomásra menni, éjfélkor indul a vonat…

 

Armen meglepetést készít, a jegyek cserélgetése után elmegyünk egy termálfürdőbe, ahol van finn szauna is és orosz bánnya is. Most végre első kézből látom, hogy mi a különbség: a finn szaunában elektromos kályhával izzítják a követ, 105 fok van, Celsiusban. Az orosz bánnyában fával fűtik a kályhát és a köveket, más a hangulata, más a levegő, s itt csak most 95 fok van. Alaposan kipróbáljuk mind a kettőt. Előtte meg kint voltunk a szabadban (в улице), itt így mondják, utána is, 36 fokos a víz, és olyan sós, hogy marja az arcomon a bőrt, kint meg csak mínuszt 10 fok van. Fél óráig maradunk, s mikor kijövünk végigsimítom a hajamat, hogy vizes lett-e, s érzem, apró jégcsapok állnak ki a fejemből. Letörök egyet. A vízben nagyon jót beszélgetünk Armennell, mindenféle fontos dolgokról (orthodox és evangélikus tradíciók, keresztség és úrvacsora kérdése, konfirmáció, egyebek). A legfőbb dolgokban egyetértünk, de nem mindenben.

 

Ez az Armen megátalkodott ember, angol órákat „vesz” tőlem, rendkívül élvezi, hogy angolul beszélhet, pedig többször is mondtam neki, hogy most én jöttem ide, nem ő, de hiába. Úgyhogy én kitartóan ragaszkodom az oroszhoz, ő meg az angolhoz. Natasa jó nagyokat nevet rajtunk, és csak azt érti, amit én mondok, mert nem beszél angolul. Szerencsére Armen is néha elakad, s akkor oroszul folytatja.

Novoszibirszkben egyszerűbb lesz a helyzet: Slava egyáltalán nem beszél angolul…

 

Este van már mire megjövünk, Natasa roskadásig megrakott asztallal vár, s már nem sokáig beszélgetünk, elfáradtunk.

Még írok egy emailt Slávanak a változásokról, éppen fönt van a szkájpon, s csak annyit kérdez, hogy mi a vonat és a vagon száma, csütörtökön várni fog…

 

Szólj hozzá!

Szibériai blog, Tyumeny – 2011. november 20.

2011.11.20. 20:12 Roszík Gábor

 

Már ébren vagyok reggel, mikor megszólal az ébresztő a telefonomon. A többiek is ébredeznek a szobában, öt idegen arc, de olyan kedvesen köszöntjük egymást, mintha régi ismerősök lennénk, vagy legalább is ők is a konferenciánkra jöttek volna, vagy már imádkoztunk volna együtt egyszer-kétszer. Itt úgy tűnik, gyakran ezzel kezdődnek a barátságok. A folyosón átöltözöm, ott van minden cuccom, nem akarok pizsamában levonulni a fürdőszobába, át az ebédlőn, ahol már reggelizik néhány kedves testvér.

Kicsit komplikált a procedúra, mindenki el tudja képzelni, de simán belefér.

A szobám előtt befejezem a toalettemet (hi-hi-hi-ha-ha-ha), összeszedem a töltőket, összesen négy darabot, s már összepakolva megyek le a reggelihez. Már az előbb észrevettem, hogy nincs gyümölcsjoghurt az asztalokon, így elhatározom, hogy ma nem eszek kását, sőt meg vagyok sértődve. Mikor leérek, a vendéglős néni rögtön megkérdezi, hogy kérek-e, persze tartom magam az elhatározásomhoz.

Pontosan kell indulnunk, mert hárman a vasútállomásra mennek, velük mennék én is, utaznak haza, a vendéglős testvér vinne, s aztán együtt mennénk a templomba. Azért mondom feltételes módban, mert a kocsija nem akar elindulni. A másik autó után kötik – mert kettő van -, hátha berántaná, elmennek, vontatva, megkerülik a fél tajgát, s visszajönnek ugyan úgy, egymáshoz kötve. Kíváncsi vagyok, mit tesz ilyenkor egy szibériai orosz ember, mindenestre első megoldásként elindulnak a másik autóval azok, akik utaznak. Vendéglősünk pedig odacipel egy hatalma propánbután gázpalackot, hozzákapcsol egy kis kályhát, aminek villany ventillátora is van, begyújtja, bekapcsolja, letakarja valami nagy pokróccal. Magyarázza: befagytak a gyertyák. Gondolom, azok jó mélyen vannak, kell egy kis idő, amíg átmelegszik. Én bemegyek, leveszem a kabátom, kényelembe helyezem magamat, bekacsolom a net-bookomat, de már szólnak is, lelkesen, hogy beindult az autó, indulás. Hatan ülünk az autóban, s annyira sietünk, hogy elfelejtenek imádkozni, ilyen eddig még itt nem fordult elő! Magamban fohászkodok, hogy megérkezzünk minden baj és veszedelem nélkül, ahogy Luthertől tanultuk: "Szent Angyalod legyen velünk, hogy a gonosz ellenség erőt ne vehessen rajtunk…” Ezt aztán többször elmondom, mert Andrej, így hívják a vendéglőstestvért, be akarja hozni a késést, s elhatározza, hogy 10-re a templomban leszünk, nem késünk el egy percet sem. Nem részletezem az utat, márt korábban megtettem, detto minden ugyan úgy!

Meg is érkezünk egy perccel 10 előtt, de akkor már megy a dicsőítés a templomban, sokan az előtérben ácsorognak, beszélgetnek, Armen a gyülekezeti teremben éppen a második rúd szalámit szeleteli az agapéra az istentisztelet utánra, nekem készít egy teát, leülünk, Andrej is, s megiszogatjuk a teácskát. Ezért volt ez a nagy rohanás? Érdekes, itt az emberek kényelmes tempóban élnek, de kint az utcán, érthető módon, mindenki siet. Az emberek nem ácsorognak, nem beszélgetnek az utcán, sietnek el egymás mellett, hát persze, mínusz 20 fokban ez természetes. Talán az autóban is ez van bennük, lazán mennek kilencven-százzal, s a lámpa előtt az utolsó pillanatban állnak meg.

No, lassan beszivárgunk az istentiszteletre, éppen az Amazing grace-t énekli a gyülekez oroszul. Ez szép itt is. Aztán megint átmennek rock-ba, s ez megy boldogan egy órán keresztül. Házigazdánk, aki talán mégsem beteg, mint ahogy arról tegnap értesültem, köszönti a gyülekezetet, majd felém fordul, s megkér, hogy én is mondjak pár szót. Mikor bejelenti, hogy Magyarországról van itt egy evangélikus lelkész, nagy tapsot kap, s elmondja, hogy milyen jóban van a tyumenyi német(!) evangélikus lelkésszel, majd fölsorolja az összes reformátor nevét, Lutherrel kezdve! Innen tudom meg, hogy itt is van evangélikus gyülekezet! Én pedig röviden köszöntöm a gyülekezetet, átadván a magyar evangélikusok, és püspököm üdvözletét, aki áldását küldi a jelenlévőkre. Erre felhatalmazásom is van, ami visszavonásig érvényes.Később aztán telefonon beszéltem a német-orosz kollégával, kedden délután három órakor találkozom vele.

 

11 –kor a vendég igehirdető lép a színre, s ezt nem rosszindulatból mondom, mert színpad van, ott van a zenekar, s a mikrofonok, Szentpétervárról jött, de még nem találkoztam vele. Szimpatikus középkorú lelkész, a férfiak szerepéről beszél a gyülekezetben Pát Timóteushoz írt első levele alapján (2,8). Csak 30 percig beszél, nyilván tudja, hogy utána a felesége lesz az igehirdető, s, ha már a férfiakról beszélt, átengedi neki a mikrofont. A kedves feleség, aki szintén nagyon rokonszenves, sőt attraktív, 50 percig prédikál. Nekem egy kicsit soknak tűnik, de itt hozzá vannak szokva.

Befejezésképpen megint fél óra éneklés van, aztán hirtelen vége lesz az egészen.

Beülünk a gyülekezeti terembe, megint teázunk, Armen nagyon finom húsos bureket hoz, még meleg, aztán visszamegyünk, mert kezdődik a következő istentisztelet. Szerencsére itt csak Szergej kap szót, Moszkvából, de fegyelmezett a 10 percével, mert tudja, utána rögtön indulunk a vasútállomásra, megint hárman mennek haza, ő meg a repülőtérre.

El is indulunk, Armennel, de kiderül, annyira azért nem sietünk, mert belefér még egy városnézés, mivel Szergej is például, most van először Tyumenyben. Szép város, nagyon tetszenek a régi, fából épült házak, zölt-kék-piros színűre festve, de csak az ablakok, vagy körülötte. Néha megállunk, hogy fényképezni tudjunk. Bemegyünk egy 300 éves orthodox templomban is, már csak kevesen vannak benne, néhány gyertya ég csak, vagy pislákol, átható gyertyafüst és tömjén illat, csodálatos érzés nekem, a zajos istentisztelet után, s hallom belülről a papok és a kórus énekét: Goszpodi pomiluj!

Rádöbbenek, hogy nagyon hiányzik, hogy részt vegyek egy pravoszláv liturgián.

Gyönyörű a templom szentélye, 300 éves freskók körben a falon. Közben eszembe jut, háromszáz évvel ezelőtt építették Albertiben is az első templomot, sok ezer kilométerre innen, érdekes erre gondolni.

 

Mielőtt az állomásra mennénk, fel kell ugrani egy lakótelepi lakásba, ami egyébként egy rehabilitációs központja Armen gyülekezetének, s a fiúk, akik elutazóban vannak, itt voltak elszállásolva, itt maradt még pár cuccuk. A földre letett matracokon aludtak. Csak a hangulat kedvéért írom, tök jó!

 

Ami föltűnt még, hogy az emeletre menvén, már lakáson belül, negyven centis lépcsőfokokon kellett fölmenni, a legfölső lépcsőfok pedig kb. 15 centis volt, mindkét fordulóban. Talán nem tűnt volna fel, ha már több értekezést nem írtam volna Oroszországban a különös lépcsőkre irányuló megfigyeléseimről. Ki érti? Ezt direkt csinálják? A tajgában is a szállodába három negyvencentis falépcsőn kellett felmenni. Ezek véletlenek?

 

Aztán kimegyünk a repülőtérre, elköszönünk Szergejtől, vissza megyünk a vasútállomásra, ott is búcsúzkodunk, s végül megint a templomban kötünk ki.

 

Most a délelőtti lelkésznő fiataloknak tart előadást, ott van Armen kislánya is, 11 éves, a többiek is hasonló korúak, de van fiatalabb is.

Férfi és nő kapcsolatáról beszél, statisztikát mutat az aids-esek számáról különböző országokban, amikor Armen szól, hogy induljunk, már felesége is kabátban van, a kislány is kijött. Még kintről látom, hogy a vásznon megjelenik egy diakép: SAFE SEX? NO!

(Így, angolul.)

 

Itt komolyan veszik a felvilágosítást, kérem, Szibériában vagyunk.

 

Armenék lakótelepi lakásban laknak, átengedték nekem a szobájukat pár napra, s beköltöztek Anna lányuk szobájába, most ők alszanak a földön, matracon.

 

Míg Natasa főz, Armennel beszélgetünk a konyhában, konferenciáról, munkáról, családról. A pulton nagyméretű bekeretezett kép, rajta mosolygós, nagy bajuszú férfi. Armen édesapja, mondja, két hónappal ezelőtt halt meg autóbalesetben. Nagyon szeretett sakkozni, s éppen egy sakkpartira igyekezett négy barátjával, amikor egy útkeresztezésben beléjük rohant egy őrült. Mind az öten azonnal meghaltak. Innen délre laktak, jó messzire, de azért gyakran találkoztak, éppen otthon voltak nem sokkal korábban. Édesanyja most a nővérénél lakik 2000 km-re északra innen. Mikor utoljára voltak náluk, mínusz 53 fok volt, meséli Armen.

Nagyon szerették az édesapjukat.

Armen különben egy évben született a nővérével, ő decemberben, nővére januárban, s 10 évig együtt jártak iskolába.

Egy sms zökkent ki a beszélgetésből: Armenéket kéri egy ismerősük, hogy imádkozzanak a kislányukért, aki beteg. Rögtön meg is teszik, s aztán másról kezdünk el beszélgetni.

 

Natasa finom vacsorát készített: lazacot mindenféle salátával. Desszertként különféle gyümölcsöket tálal, s fenyőfa (toboz) magot rágcsálunk, amit úgy kell kibontani a héjából, mint a napraforgót. Nagyon egészséges, a mókusok is ezért eszik.

 

Elalvás előtt még élvezem az internet, illetve szkájp áldásait, éppen most beszéltem Csengével. Sajnos nem láttam, a kamerát - nála, „nem lehet csatlakoztatni”.

Talán holnap.

Reméljük lesz.

 

Szólj hozzá!

Szibériai blog - Tyumeny 2011. november 19.

2011.11.20. 08:42 Roszík Gábor


 

Reggel kényelmesen indultunk a városba, már világos volt, s nem volt olyan hideg, mint tegnap, éppen hogy csak 16 fok, mínusz. Vittem a bőröndömet is, mert este már Armennél leszek elszállásolva, mondta.

 

Beérkezvén a városban, a nagy sugárúton – Köztársaságok utcája -, most veszem csak észre, hogy a villanypóznákon, mindkét oldalon hatalmas vörös csillag lóg, végeláthatatlan sorban. Csodálkozom, hogy csak most vettem észre, pedig ilyen látványra máskor felkaptam a fejem. Aztán eszembe jut, persze, reggel, mikor jöttünk, még sötét volt. De már nem volt kivilágítva sem, lekapcsolták az utcai világítást, s ködös, hideg, sötét álmos volt a reggel. Ma este viszont ragyogóan ki volt világítva, itt a Thürmerék nagyon boldogok lennének.

Kérdeztem a fiúkat, hogy ez hogy van náluk, mert nálunk a kommunizmus jelképe. Náluk is, mondják, de itt még olyan kevés idő telt el a változás óta, ami egyáltalán, ha volt, hogy még eléggé a régi világban élnek. Van Leninszkíj proszpekt is, hogyne lenne. Nagyon nem csodálkozom, mert mintha csak most lenne valamilyen törvény készülőben nálunk is, pedig nálunk, 56-ban forradalom is volt, hogy mindenhol az országban el kell takarítani a kommunizmusra emlékeztető dolgokat. Géza! Benkő Géza! Még megérjük, hogy nem lesz Magyarországon Ságvári Endre, Tanácsköztársaság és Lenin utca!

Nem soká, két hét múlva itt is választások lesznek, itt-ott egy-egy plakát, de alig látni az egésznek a nyomát, le van zsírozva minden, gondolom.

 

Megérkezünk a „Világosság a Világnak” templomba, itt lesz a konferencia második napja, ahol a megnyitó is volt.

A templom szép nagy épület, nem régen épült, a színpadon teljes zenekari felszerelés, a „nézőtér” közepén a technika, erősítők, keverőpult, színes fényvezérlő, laptopok, s minden, mi kell. Mögötte hosszú karzat, ott vannak az irodák, s vagy 4-5 ajtó, melyekre az van írva: osztály

Az alaphangulatot egyszál gitáros biztosítja, nagyon szépen énekel, felforrósodik az érzés, lassan vele énekel az egész gyülekezet. Később kapok tőle egy cd-t ajándékba.

 

Délelőtt Misa vezeti a konferenciát, a régiók beszámolói következnek. Színes képet kapok a szibériai börtönmisszió munkájáról, több ezer kilométeres körzetből. Mindenki élvezettel hallgatja a többiek beszámolóját, van is mit, föl lehet töltekezni, mindenki nagy hittel, odaadással számol be a munkájáról. Fogva tartottak között, börtönökben vagy a kolóniákban, aids-es betegek, tbc-ések, nők, börtönkórházban, vagy éppen a fogva tartottak családja és gyermekeik körében.

 

Ebéd után még folytatódnak a beszámolók, aztán a helyi gyülekezet lelkésze köszönti a jelenlévőket, aki különben beteg, de eljött egy félórára, beosztását tekintve: püspök.

 

Utána Georgíj atya prédikál, csodálatos hangulatot ébreszt, nagy beszédet mond, a jelenlévők hol bólogatva hallgatják, hol megtapsolják, vagy éppen nagyokat nevetnek.

 

Nehéz dolgom van, mert én következek utána, csak 10 percet beszélek, a aztán levetítek néhány rövid filmet: Sólyom László köztársasági elnökök látogatása a váci börtönben: találkozás az APAC körleten a fogva tartottakkal, a májusi konferenciánkról egy pár perces film, az is ott készült az APAC körleten:  az orosz delegáció az ott lévők rabtestvérekkel énekel: magyarul, latinul és oroszul… (Ahol szeretet és jóság, ahol szeretet, ott van Istenünk, Ubi caritas et amor, ubi caritas, Deus ibi est és Где любом и мир там Бог царит, где любов и мир, там Господ живёт), a harmadik az otthoni börtönökben zajló országos méretű Bibliavetélkedőről készült, orosz felirattal.

 

Zárásként Armen értékeli a Konferenciát, hosszú dicsőítés kezdődik, s nagyon felemelő pillanatok részesei vagyunk: 6-8 lelkész sorba áll, egymással szemben, mindenki átvonul közöttük, akiket buzgón megáldanak. Végigmegy a soron Georgíj atya is, örömmel fogadja az áldást, s én is örülök a rám tett sok kéznek és áldásoknak.

Ez után közös úrvacsora van, pászka kenyérrel, és szőlőlével. Georgíj atya bátor és csodálatos ember, úrvacsorát vesz, amit nem gondoltam volna, lévén orhodox pap. Nekem természetes, úgy látszik neki is.

 

Megerősödve, nagyon boldogan megy mindenki haza, nehezen tudnak elindulni az emberek, sokáig fényképezkednek, mindenki megölel mindenkit, jó volt együtt.

Mi is nehezen elindulunk, kiderült, hogy mégis még egy éjszakát a szállóban, a tajgán töltök el, de a nagy bőröndömet a templom ruhatárában hagyom, úgyis ott kezdünk holnap.

Az ebédlőben vacsorával várnak minket, utána még, három órán át beszélget nyolc férfi a hit dolgairól. Én próbálom megérteni és követni gondolataikat.

Valahol a második emeleten találok egy ágyat, befekszem hatodiknak. Előtte még fel kell húzni a huzatot, ez itt a vendégek dolga. A szobában nem akarok zajongani, már mindenki alszik, a folyosón vetkőzök le, ott hagyom a hátizsákomat, s a kisebb bőröndöt is. A folyosó igazából nem is folyosó, hanem egy széles, hosszú terem, ahol kisebb összejöveteleket is tartanak. A konnektorokban telefonok, lap-topok töltődnek, ilyen családias itt minden.

Szólj hozzá!

Szibériai Blog - Tyumeny 2011. november 18.

2011.11.19. 06:30 Roszík Gábor

Megáll az eszem! Ágnes reggel sms-ben megkérdezte, hogy volt-e már kása! Ez két dolgot igazol: az egyik, hogy az előző napon feltett blogomat nem olvasta (nem mintha szemre vetnék), a másik, hogy ilyen erős elvárás itt a kása. Mindenki tudja.

Hát elárulom, az volt reggelire. Jó forrón volt tálalva, úgyhogy a rátett evőkanálnyi vaj pillanatok alatt elolvadt, s azt még meg lehetett hinteni kristálycukorral. Találékonyságomnak köszönhetően, a kása fogyasztásának új módja indult el Oroszországban, mivel nem voltam hajlandó sem a vajra, sem a cukorra, viszont ráborítottam egy pohár gyümölcsjoghurtot, ami ott volt az asztalon. Isteni finom lett a kása, már tegnap rögtön kipróbálták többen, s úgy emelgették a tele kanalat felém, mintha az egészségemre ürítenék a poharukat. Szerintem holnap már vaj és cukor nem is lesz az asztalon. Minek az?

 

Az induláskor Szergej (Krasznojarszkból) imádkozott az autóban, s azt gondolom, néha tényleg csak ez mentett meg minket. Fél 9-kor még tök sötét volt, amikor indultunk, 20 fokos hideg, tiszta jég az út, legalább is úgy tűnt a kocsiból, a sofőr meg ment, mint az állat, úgy tűnt teljesen ráhagyatkozott az imádságra…

Akartam neki mondani, hogy ha kérjük az Istent, hogy vigyázzon ránk az úton, az nagyon helyes, de nekünk is kéne vigyáznunk magunkra, vezessen óvatosan…

Persze nem szóltam neki, de erősen belekapaszkodtam a biztonsági övbe és a kapaszkodóba…

 

Mire megérkeztünk a Konferencia helyszínére, egészen felmelegedett, már csak mínusz 15 fok volt. A helyszín: Szociális Segítő Központ Családoknak és Gyermekeknek. Kétemeletes épületegyüttes, nagy lakótelepi házak veszik körbe.

Érdekes, mindenhol autók „lógnak” a lakótelepi házak oldalán, itt a központban is, ahova megyünk, mindenki az utcán tölti az aksiját… Gondolom, ezen senki itt nem csodálkozik, nekem feltűnő volt. Már a lakótelepi házakat is úgy építik, hogy kívül konnektor van a falon. Több is, sorban egymás mellett.

 

A Konferencia, függetlenül a megadott témától, de szépen lezajlik, vannak érdekes előadások, hozzászólások, persze azért visszaköszön időnként Teréz anya és az „Igaz kegyesség”.

Én is kapok fél órát, hogy bemutassam a Zákaus programot és az APAK projektet. Nem sikerül mindent elmondani, holnap is lesz még 20 percem.

Vittem egyébként rengeteg orosz nyelvű anyagot, három CD-t, telepakolva mindennel, percek alatt elkapkodták, kevés lett belőle.

 

Délután két munkacsoportban folyt a munka, négy órán keresztül. Voltam itt is, meg ott is. (Megállapítottam, hogy itt is igaz, hogy a felszólalások 80 százalékát mindig a felszólalók 20 százaléka adja…)

 

Armen zárásként közvélemény kutatást tartott: Ki akar bánnyába menni? A férfiak közül majdnem mindenki feltette a kezét, s Armen már telefonált is, hogy fűtsék be a kályhát.

Egy busszal és autókkal indultunk el, kb. nyolcvanan, de még nem a bánnyába, hanem egy rehab centerbe, ahol szabadultak (börtönből, alkoholizmusból, kábítószerből) élnek. 10 hektáron helyezkedik el, sok épület van rajta, van hely külön a férfiaknak, nőknek, családoknak, dolgozóknak, van óvoda, fűrészüzem, sertés hizlalda – és ott van egy fantasztikus bánnya is. Igazi orosz, kályhával, vényiggel, pihenővel, sőt még egy nagy hideg vizes medencével is.

 

Mire mindent megnézünk a rehabon, 85 fok a hőmérséklet. Negyven missziós (köztük két orthodox pap), lelkészek és önkéntesek, akik közül korábban jó páran börtönben is ültek, készülnek a szaunázásra. Van két börtönparancsnok is.

Akkora a bánnya, hogy volt, hogy 25-en voltunk benne egyszerre. Vényiggel egy omszki pünkösdista lelkész kényeztet, mások magukat csapkodják. Csodálatos a hangulat, Oleg atya is elemében van, rámer két nagy fandli vizet az izzó kövekre, majd törülközővel olyan forróságot kavar, hogy többen jajgatunk a fájdalomtól. Mások meg bíztatják, hogy ne hagyja abba, ő meg nem is. Aztán ugrálunk a hideg vízbe, s egyszer néhányan belefekszünk a hóba is. Őrület!

S ez így megy három órán keresztül.

 

Ez lesz a következő project otthon.

 

Este későig beszélgetünk Misával, Szergejjel meg másokkal. Elhatároztuk, kéne már csinálni valamit. Persze azt is tudjuk, hogy mit, de az csak utólag fogkiderülni…

És „veszélyesek” vagyunk, általában megcsináljuk, amit elhatároztunk. Különben szépen haladnak a dolgok. Ebből a szempontból (is).

 

Éjszakára az omszki kolléga, aki a vényiggel csapkodta a hátam a bánnyába, elfoglalja a hatodik ágyat. Viszont Georgíj bátyuska eltűnik.

 

Szólj hozzá!

Szibériai Blog - Tyumeny 2011.november 17.

2011.11.19. 06:26 Roszík Gábor


2011. november 17.

 

Viszonylag jól telt el az éjszaka, túltettem magamat a 3 órás időkülönbségen fél stilnox segítségével. Muszáj volt.

Reggeli előtt kiültem a nappaliban, Szergej felesége már az asztalnál ült, s nem lehetett nem észrevenni, hogy sír, méginkább szipog és pityereg. Mikor elment, kérdeztem Szergejtől, hogy mi történt. Kiderült, a kislányuk is megbetegedett, s orvost kellett hívni hozzá, pedig azért vitték a nagyihoz, hogy ne kapja el a megfázást a bátyustól. Annyira súlyos nem lehetett a helyzet, mert 37,6 volt a hőmérséklete, de ezt reggel soknak ítélték. Persze, az is, de nem annyira. Az óta megnyugtató híreket kaptam a kislánytól.

 

Úgy volt, hogy taxival megyünk a gyorsvasútig, s onnan vonattal. Így a leggyorsabb korán reggel, s talán olcsóbb is. A taxiban hamar kiderült, hogy kik vagyunk, mit csinálunk, hova megyünk. A sofőr érdeklődő volt, Szergej meg „ráállt”, s öt perc múlva már arról beszélt, hogy Jézus meghalt értünk a kereszten. Majd idézte Keresztelő Jánost: „Ime, az Isten Báránya, aki elveszi a világbűneit.”

Annyira belelendült a térítésbe, hogy végül egészen a repülőgépig taxival mentünk. Később elmondta, hogy a taxis életében most hallott először Jézusról, ilyeneket még soha nem mondott neki senki.

Hát, nem tudom, hogy megértett-e belőle valamit. Vajon mire gondolhatott, amikor azt hallotta, hogy Jézus az Isten Báránya? És elveszi a világ bűneit?

Én inkább arról beszéltem volna először, hogy milyen jó az Isten, hatalmas, és szeret minket…

 

A tyumenyi repülőtér leginkább olyan, mint a tiranai, egyszerű és van hangulata. A különbség annyi, hogy ott pálmafák várják az embert, igaz elég tépettek, itt nyírfák és mínusz 15 fok. És hó. De amint elindulunk, az már Oroszország, hamisíthatatlan Szibéria, rettentő széles utak, erdők, s megint csak nyírfák.

 

Megérkezünk Armen gyülekezetéhez – Világosság a Világnak - Свет мирy  -, ez a neve. Méteres jégcsapok lógnak körben az épületről.

 

Megkapom a konferencia programját, s örömmel tudom meg, hogy Teréz anya a „fővédnöke”. Legalább is az első napon látjuk ceruzával rajzolt arcát, olvasunk tőle két szép idézetet, s alatta a konferencia címe: „Igaz Kegyesség – Истинное благочестие”

Később, még egy oldalon idéznek tőle, érdemes lenne idefordítani.

 

A megnyitó kicsit csendesebb, mint tavaly Krasznojarszkban, csak egy éneket énekel a zenekar, igaz azt fél óráig, heavy metalban, de mondom, egészen jó.

Aztán Armen nyitja meg a Konferenciát, szépen beszél az előttünk lévő napokról, aztán Misa következik, majd Szergej, folytatja, amit a taxiban elkezdett, majd váratlanul engem kér meg, hogy mondjak valamit. Hívná a tolmácsot is, de szerényen elhárítom, annyi időnk nincs, hogy azzal töltsük az időt… Jó 10 percet beszélek, elmondom, hogyan kerültem ide, beszélek a tavalyi konferenciáról Krasznojarszkban, s végül elmesélem az egyháztörténeti jelentőségű igazi orosz bánnyát, melyen egy orthodox pap, egy pünkösdista és egy evangélikus lelkész vett részt tavaly…

 

Georgijev atya, más néven bátyuska, alacsony középkorú orthodox pap, szenvedélyesen köszönti a jelenlévőket.

 

Végül megint Armen zárja a sort, s kilátásba helyez egy össznépi bánnyát másnap, ha már megemlítettem.

 

 

Szállodába jó messzire, mentünk, nyikorgó hóban, kint a tajgán. Mikor indulunk Georgíj atyát kérik meg, hogy imádkozzon. Bátyuska olyan odaadással fohászkodik, mintha pünkösdista lenne, s ez szép teljesítmény egy ortodox paptól, aki kéri az Urat, hogy utunkat milliméterről milliméterre áldja meg. S ez így is lett, segedelmével megérkeztünk.

 

A fiúk a második emeleten vannak elszállásolva, a szobában kétemeletes ágyak vannak. Egy szobát elfoglalunk, én megkapom az egyik földszinti ágyat, fölém Misa kerül, a másik ágyon mellettem Georgíj atya helyezkedik el, olyan közel vagyunk egymáshoz, hogy a két ágy között alig lehet elmenni. Az atya fölé Szergej kerül, nem Moszkvából, hanem Krasznojarszkból.

Aztán még érkezik valaki, így csak öten lettünk egy szobába. Ez is szép társaság, tehát: egy orthodox pap, egy evangélikus lelkész, két pünkösdista prédikátor, az ötödiket nem tudom. Orosz hússaláta nincs.

 

Nagyon kényelmes az ágy, a szobában minden rendben. Sajnos csak egy fürdőszoba van a házban (a férfiaknak), ott van a WC, is, s az is lent a földszinten. Tehát, ha valakinek éjjel ki kell mennie, az kész kirándulás. Persze ennél sokkal rosszabb lenne, ha az udvarra kellene kimenni, mínusz 20 fokban, erről van már régebbről tapasztalatom, Szentpétervárról.

 

Vacsora után habozva megkérdezem a tulajdonostestvért, hogy van-e internet, vagyis vájfáj, ugye, mert én már láttam csodákat Oroszországban. Lenne is, mondja, csak lejárt az előfizetése, s még nem sikerült megújítania. Nagyon helyes, a kedves vendég tanuljon meg szerénynek és alázatosnak lenni, pláne egy keresztény szállodában. Nincs is semmi baj. Így csak egy sms-t küldök hazafelé.

A hotel tényleg „testvéri”, a falon csak és kizárólag vallási és biblai képek, az én szobámmal szemben „véletlenül”: Rembrandt, a Tékozló Fiú visszatérése lóg.

Akinek van füle a hallásra, hallja.

 

Szólj hozzá!

Szibériai Blog - Moszkva 2011. november 16

2011.11.17. 04:50 Roszík Gábor

 

Nos, pár órája meg is érkeztem Moszkvába, vendéglátóim nyugovóra tértek, nekem is többször kedvesen felajánlották, hogy vonuljak vissza, pedig idefele megbeszéltem Szergejjel, hogy az időeltolódás Budapest és Moszkva között nem is két óra, hanem három. Változik a világ, eddig két órával voltunk nyugatabbra, most már három. Persze nem Európa vándorolt arrébb, pláne nem a hatalmas Oroszország uralostúl, szibériástúl, hanem az oroszok egyszerűen úgy döntöttek, hogy nekik nem éri meg átállni a téli időszámításra. Így hát, itt maradt a régi. Idén először. Lehet, hogy itt már tudnak valamit…?

Végül is itt már fél 11 van, s érthető, hogy a napi fárasztó munka után le szeretne a család pihenni. Nekem még csak fél nyolc van, s ebből probléma lesz, mert elalszom, mondjuk otthoni idő szerint éjfélkor, mint általában, akkor itt már hajnali három van, s alszom négy órát, aztán fel kell kelni, mert kilenckor indulunk a repülőtérre. Délután ötkor érkezünk meg Tyumenybe, ottani idő szerint, ami még plusz kettővel több, mint otthon. Hatkor már kezdődik is a konferencia, s mire három nap múlva vége lesz, akklimatizálódom is. Azért senki ne sajnáljon, mert túl fogom élni, sőt élvezni fogom. Legfeljebb, ha elálmosodom, kimegyek a szabadba, ott már mínusz 15 fok volt tegnap.

A rosszabb eset, ha most lefekszem, s el is alszom - van rá esély, mert fáradt vagyok, pedig egy vodkát sem ittunk -, s felébredek éjfélkor, otthoni idő szerint, amikor le szoktam feküdni, s aztán már biztos nem fog menni az alvás. Mindenestre ez az egész zavaros ügy zirka nyolc órán belül eldől.

 

Szergej barátom nagy imádkozó, különben, ezt már májusban Gödöllőn is tapasztalhattuk, az orosz börtönlelkészek és missziósok konferenciáján, ami a tavalyi krasznojarszki konferencia „egyenes” folytatása volt. Mikor a repülőtéren beültünk az autóba, Szergej mondta, hogy imádkozzunk, s igazán figyelmesen, mindenre kiterjedően az elkövetkező napokat, konferenciát, börtönmissziót, majdani novoszibirszki látogatásomat, megbeszéléseket és tanácskozásokat, letett a Mennyei Atya kezébe. Ritkán fogadják az embert ilyen imádságos szívvel.

 

Alig indultunk el a röpülőtérről, amikor sms-t kaptam András öcsémtől, aki ma éppen Moszkvában volt, hogy merre járok. Válaszoltam, neki, hogy öt perce indultunk el. Erre felhívott, hogy kb. öt perc múlva a repülőtéren lesz. Mindenestre érdekes, ott robogtunk el egymás mellett, de akkor már visszafordíthatatlanul. Érdekes lett volna a Seremetyevón összefutni.

Eszembe jutott rögtön, hogy 1997-ben Miklós bátyámmal futottam össze a ferihegyi (akkor még) repülőtéri tranzitban. Manilába készültem, s nem akartak fölengedni a repülőgépre, mert az útlevelem érvényessége hat hónapnál hamarabb lejárt (kb. egy héttel). Kivertem egy nagy balhét, merthogy a Fülöp szigetekre nem is kellett vízum. Ráadásul előző nap együtt kávéztam a Fülöp szigeteki nagykövet asszonnyal, aki felajánlotta, hogy, amíg beszélgetünk, beleütik a vízumot az útlevelembe. Az útlevél viszont nem volt nálam, mert nem vízum miatt mentem, de az utazással összefüggésben. Mondta, nem baj, ilyen rövid időre – két hét -, nem is kell vízum. Erre meg a magyar légierő(!) nem akar fölengedni a repülőgépre, ami egyébként Zürichbe ment, ott voltam átszállandó. Kivételes szerencsém volt, mert egy óra múlva ment egy másik gép is Zürichbe, arra fölengedtek nagy nehezen, persze csak addig csekkoltak be, s még volt 30 percem, hogy átszálljak a manilai járatra. Persze nagyon izgalmas volt, mert benne volt a pakliban, hogy ők sem engednek föl a gépre, az útlevél érvényessége miatt. Nagyon ideges voltam, hogy nem tudok elmenni, s még Budapesten a tranzitban könyörögve kértem az információnál valakit, hogy engedjen telefonálni, mert nekem mobilom nem volt, s volt egy olyan manilai számom, amit azért adtak meg, hogy sürgős esetben a konferencia résztvevői segítséget kérhessenek. Nem engedtek telefonálni, amitől még idegesebb lettem. Kétségbe esve járkáltam a tranzitban (ez persze túlzás, mert nem szokásom), megoldás után kutatva. Ekkor szétnyílt a tranzit bejáró ajtaja, s nagyon elegánsan, hosszú kék kabátban besétált Miklós, a fülén meg telefon lógott. Megörültünk egymásnak, pláne én voltam hirtelen nagyon boldog. Gyorsan elmondtam, hogy mi a helyzet, s már hívtuk is a manilai számot. Szomorúan konstatáltuk, hogy Manilába lehetetlen telefonálni a vonal túrterheltsége miatt. Miklós elmagyarázta, hogy olvasott róla, hogy a szex-telefonok nagy része a Fülöp szigetekre irányul, s jó bevételt jelent az országnak, ezért zsúfoltak a vonalak… 

Zürichig egymás mellett ültünk, Miklós is oda ment. Mikor megérkeztem, rohantam a transzfer deszkhez, meg sem nézték az útlevelemet, egyáltalán, ki sem nyitották, csak a jegyet kérték el. Még a bőröndömért sem kellett elmennem, azt is oda irányították, simán elmentem Manilába! Nesztek nektek MALÉV!

 

Szergej barátomék egy nagyon szépen felújított méretes lakótelepi lakásban laknak, minden modern dologgal felszerelve. Van egy 8 éves fiúk, aki éppen influenzából lábal ki, még kórházban is volt, de még szed egy csomó gyógyszert. Három éves húgát elvitték a nagymamához, nehogy ő is elkapja. Még szerencse, hogy tegnap megkaptam az influenza elleni védőoltást. Igaz, csak két hét múlva leszek immúnis, addig csak kihúzom valahogy. Rosszabb volt, amikor egyszer régen Guineába mentem, s későn kezdtem el a malária elleni gyógyszert szedni. Csak a kint létem harmadik napjától volt védettségem a szúnyogok ellen, s tekintve, hogy alig négy napig voltam kint, ott tartózkodásom fele idejében állandóan a szúnyogoktól menekültem…

Feltétlenül megemlítendő még, hogy a vacsora húsos kása volt, zöld salátával tálalva, s hozzá még citromos reszelt sárgarépát kínáltak, ízlésesen fűszerezve. „Feltét” is volt: nagy szemű, valódi, igazi csodálatos vörös kaviár! Azt kellett kiskanállal a kására helyezni. Holnap borscs leves lesz a vacsora, de akkor már nem leszek itt. Bár biztos az lesz ott is. Oroszországban úgy még nem volt konferencia, hogy ne borscs leves lett volna az első nap az ebéd. Minden nap tudnám enni, mindenesetre.

 

Bónuszként a mai napra Otec Alekszander-től kaptam emailt Krasznojarszkból, sajnálattal értesít, hogy nem tud eljönni ezúttal Tyumenybe, a konferenciára, de teljes lelkével velünk lesz! Я всей душой с вами!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

2 komment

Szibériai Blog 2011

2011.11.16. 09:50 Roszík Gábor

Gyerekek, mindjárt indulok Moszkvába, onnan Szibériába, Tyumeny és Novoszibirszk.

Csá

Szólj hozzá!

Szentpétervár, 2010. november 24.

2010.11.25. 23:54 Roszík Gábor

 

Utóbbi időkben szokásommá vált, hogy oroszországi blogom utolsó részét a moszkvai repülőtéren írom meg. Úgy gondolom szép szokás, ragaszkodom hozzá. Nos, akkor.

                                                                              Reggel arra ébredek, hogy Lena palacsintát főz mellettem, mivelhogy a konyhában alszom. Meglepetésemre nem lekvárt vagy kakaót tesz a papalcsintában, hanem nagy evőkanál vörös kaviárt! Nem is eszem mást reggelire, olyan finom!

Reggeli után van még három óra az indulásig, van még húsu oldal tesztem, amit nem sikerült megoldanom, megnézzük együtt. Alja angol tanár, s jól beszél oroszul, ezen a nyelven végezte el az egyetemet is. Lena, mint tudjuk operaénekes, s emellett magas szinten ismeri az anyanyelvét is, ami szintén orosz. Ezt csak azért említem, mert a következő két órában megrázó jelenetek következnek, amikor is két értelmiségi orosz ember nem tudja eldönteni, hogy a tesztben melyik a helyes válasz. Többször megesküdtek arra is, hogy két jó válasz is van, de ezt a nyilvánvalóságot már Alekszej is megállapította, pedig ő burját…
Közben megalkottam magyar nyelven egy teszt kérdést, melyen napok óta törtem a fejem, hogy érzékeltessem, a tesztkészítők hozzáállását. Ez így hangzik:
 
Ott játszanak a gyermekeink. Mellettük a játékaiknak a darabjai vannak.
 
Válaszok:
 
a) azok az övék                        b) azok az övéik
 
c) azok az övéi                         c) azok az ővéiéi
 
A jövőben sok időt fogok szentelni hasonló tesztek elkészítésére, s bizonyára külföldi országokban, ahol idegen nyelvként magyarul tanulnak, jó pénzért el fogom adni, azoknak a tanároknak, akik azt a nemes feladatot tűzték ki maguk elé, hogy a magyar nyelv tanulásától eltántorítsák a bizonyára megőrült diákot, aki magyarul szeretne megtanulni, sőt vizsgázni.
 
Ezek után elindulunk Misával a repülőtérre, s minden későbbi vitát megelőzve, úgy pakolom be a bőröndömet, hogy most csont nélkül átmenjen a mérlegelésen.
Az út legizgalmasabb része következik, egyébként, mivel éjjel nagy havazás volt, s két órán keresztül szinte lépésben megyünk. Már be kellene csekkolnunk, de a repülőtérnek még a nyoma sincs. Idegességem átragad Misára is, majdnem összeütközünk egy másik autóval a csúszós úton. Fel vagyok készülve a legrosszabbra, de egyszerre, egy híd után, megszűnik a dugó, s úgy érkezünk a repülőtérre, hogy utolsóként csekkolok be (регистрироваться – oroszul ilyen egyszerű és szép), s a bőröndömet is simán feladom Budapestig.
Misától érzékeny búcsút veszek, megöleljük egymást, de gondolataim már otthon járnak.
 
A repülőgépen még vissza-vissza kalandozok Szentpétervárra, s eszembe jutnaл a Nevszkíj-i Harangok.
 
 
 
  Nevszkíj Blagoveszt!           Невский Благовест!
 
 
 
 
 
 

 

 

Szólj hozzá!

Szentpétervár, 2010. november 23.

2010.11.25. 23:49 Roszík Gábor

 

Nagyjából az utolsó nap következik, reggel bepakolom a bőröndbe, táskába, amit este nem tudtam beletenni. Kivéve a hátizsákomat, azt viszem magammal a mai programokra, van benne térkép, fényképezőgép, két darab telefon, egy alma és két mandarin, tegnap kaptam Aljonától.
Reggeli közben Valéry alaposan megijeszt, azt mondja, valami természeti katasztrófa volt Magyarországon, sokan meghaltak. Mikor? - kérdezem. Tegnap - mondja. Úr Isten, megint mi történt? Rohanok egy számítógéphez, hogy megnézzem mi történt. Hála Istennek otthon nem történt semmi, biztos a vörös iszapról olvasott valamit. Sajnos ennél borzalmasabbat olvasok az indexen, Kambodzsában háromszáz fiatal taposta halálra egymást egy hídon.
Lehet, hogy Valéry arra gondolt, hogy Kambodzsa Magyarországon van, elég messziről, Tomszkból jött ide, a Bajkálon túlról.
Magyarországon csak négy kamion ütközött össze tegnap, de nem sérült meg senki.
 
Tizenegy órakor valamilyen Szlávával találkozom, az Alexander Nevszkíj Székesegyháznál, aki valamilyen televíziónál dolgozik, ő jön értem, s visz el a studióba, ahova отец Олег ajánlott be, s remélem fontos dologról van szó, mert éppen a mai napra hagytam az Ermitázst a Tékozló fiú hazatérésével, s ezért legnagyobb sajnálatomra nem fogom tudni ez alkalommal megnézni…
Tizenegyig még van fél órám, bemegyek a Székesegyházba. Úgy látszik, itt mindig istentisztelet van, most is. A Szentély kapuja szélesre tárva, benne egyforma tűzpiros liturgikus öltözékben 8 pap énekel, kint megint férfiak kórusa, mint a múltkor, leírhatatlan szép az egész. Különben először azt hiszem, hogy nő is van a kórusban, később látom csak, hogy ő is férfi, de olyan magas hangon énekel, mint egy szoprán énekes. Különleges istentisztelet lehet ma - nem tudom meg, hogy mit ünnepelnek -, mert a szentélyben egy fekete talárban lévő fiatal pap rengeteg fényképet készít, s leginkább az egyik idősebb papot fényképezi. És megint váratlan jelenet következik. Egyszer csak, az összes pap térdre borul, az oltár felé fordulva, s homlokával a szőnyeget érinti. A templomban ekkor mindenki letérdel, s ugyan úgy homlokát a földre helyezi. Én is, velük természetesen.
„Hogy nevére minden térd meghajoljon, s minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr, az Atya Isten dicsőségére!”
Nem várt ajándék ez a fél óra, de mennem kell, már rezgett a telefon a zsebemben, Szláva hívott.
Szlávával a hatalmas diadalív „árnyékában” találkozom, ez a Lavri főbejárata. Sofőrrel jött, így a hátsó ülésen egymás mellé ülünk. Szláva 28-30 körüli fiatalember, a 100tv (ctoTB) városi televízió titkárságán dolgozik, jól beszél angolul, s úgy látszik ki van éhezve az angolra, mert nem hajlandó oroszul beszélni. Én viszont nem vagyok hajlandó angolul, s így társalgunk majd egy órát, míg a nagy forgalomban megérkezünk Szentpétervár városi televíziójának stúdiójába. Szláva két hónapja van Szentpétervárott, Ukrajnából jött ide. Egyébként orosz, innen  200 km-re északra született, 12 éves volt, amikor ukrajnában költöztek. Édesanyja ukrán. A stúdióban egy hölggyel fogok beszélgetni, aki a „rá kell mutatnunk” (нужно подчеркнуть) című műsor házigazdája, különböző büntetés-végrehajtást érintő kérdésekről. A stúdió kétszáz méterre van az Aurórától. Illetve, az Auróra kétszáz méterre van a stúdiótól. Mindig sajnáltam rá az időt, hogy megnézzem. Így voltam Leninnel is. Harmadszorra voltam Moszkvában, mikor, mivel a 20 fokos hidegben nem volt kígyózó sor, sőt senki nem állt sorban, lerohantam a Mauzóleumba, hogy megnézzem az ördög viaszba bújt mását.
A 100tv-ben kedves hölgy fogad, megbeszéljük a beszélgetést, s azt is, hogy angolul fogunk társalogni. Szerintem jól sikerült a beszélgetés, a fél órából lesz majd egy 20 perces műsor. „Mi a különbség a magyarországi, sőt, európai börtönök, és az orosz börtönök között? Milyen jogaik vannak a fogvatartottaknak? Milyenek a kondíciók? Min kellene Oroszországban változtatni? Hogyan működik a börtönlelkészség, börtönmisszió? Mi is az a resztoratív (helyreállító) igazságszolgáltatás? Van-e más büntetés, mint a börtön?”
Az interjú után teázni hív a hölgy, de szerényen lemondok róla, alig van időm a következő találkozásig Jannal, s szeretném lencsevégre kapni az Aurórát is közelről.
Elkísér, stílszerűen a Lenin téri metróig, de előtte nagyon boldog, hogy rá jut az a – immár senki mást meg nem illető feladat -, hogy életemben először jelenlétében megnézzem az Aurórát. Lehet, hogy még valamikor látni fogom, de életemben először már nem!
Szerencsére az Auróra nyitva, bemegyünk, fizetni sem kell érte. Végigmegyünk a fedélzeten, s lefényképeszkedünk a világot romba döntő ágyú előtt. Fölötte brit lobogó leng. Természetesen.
Lent még megnézzük hol feküdt Vlagyimir Iljics, de rám, szólnak, hogy a fényképezésért fizetni kell. Tíz perc múlva már sietünk a Lenin téri megálló felé. Éppen kijövök a Technologicseszkij Insztitut metró állomásról, amikor hív Nagyezsda, Jan tirtkárnője, hogy ne Janhoz menjek, hanem egyenesen a stúdióban, ami nem a Hatodik Vöröshadsereg útján van, hanem az Ötödiken, ott vár mindenki, s aztán menjek Janhoz. Kiderül, Igor intézkedett, hogy beszélgessek – emitt a Mozaik című műsor – házigazda riporternőjével, mégpedig arról, hogyan sikerült megfelelő partnert találni ahhoz, hogy Magyarországon január 1-tól beindulhasson a TBN Russia közvetítése. Türelmetlenül várnak, s úgy tűnik, ezért van itt most mindenki. A sminkes öt különböző méretű ecsettel, s tubusokkal vár, Jan felesége kezembe nyom egy bögre forró teát, mert közben megjött a tél. A bögrére az van írva, hogy: „Mert úgy szerette Isten a világot…”
A sminkes nagyon lelkiismeretesen felkészít, de legalább arányban van a kamerák előtt eltöltendő idővel. Különben mondom neki, hogy a múltkor, olyan jól sikerült a smink, hogy az most is érvényes, de tántoríthatatlan, s neki kezd a munkának!
A kedves riporterkisasszony is, nehéz perceket okoz, mert ragaszkodik hozzá, hogy oroszul beszélgessünk. Próbálom meggyőzni, hogy ez most egy komoly műsor, s jobb lenne angolul, ha csak nem szeretnék, hogy a nézők jókat derüljenek… Nem, nem mondja nagyon kedvesen, mindenki el lesz ragadtatva attól, ahogy oroszul beszélek! Elképzelem az Izraelbe kivándorolt oroszt, amikor meghallgat, s önfeledten felkiált: malagyec! (молодец!).
Ígyhát, oroszul társalgunk, ami nem olyan nehéz, mintha például a börtönök állapotáról beszélgetnénk. Aztán váltunk, mert a Mozaikban kedves nézők kérdéseit is megválaszoljuk, s milyen jó, hogy most ezekre a kérdésekre én fogok válaszolni. Az egyik kérdés arról szól, hogy el lehet-e veszteni az üdvösséget? Még a műsor előtt megbeszéljük Anasztáziával, de szeretnék (legalább is oroszul), könnyebb kérdést kapni. A műsorban meg is kapom, mert az egyik néző azt kérdezi, hogy Ádámnak volt-e gyerekkora, vagy csak úgy rögtön felnőttnek teremtette az Isten? Merthogy utána még élt százharminc évet, s ha megöregedett, akkor gyereknek is kellett lennie. A másik kérdés az volt, hogy Évát teremtette-e előbb az Isten, vagy az állatokat? Na, a válaszokat itt nem helyezem kilátásba, mindenesetre kicsit humorosra vesszük a dolgot, s örülünk, hogy a kedves nézőt foglalkoztatja a teremtéstörténet.
A felvétel után megint a sminkes szobában kötök ki, kisasszonyunk lemossa rólam az összes púdert és kenőcsöt.
A Hatodikban nem is Jan, hanem Igor vár. „Kézfogásos dicséretet” kapok, hogy lehetőség nyílik arra, hogy Magyarországon legyen TBN televíziós csatorna! Erről az eseményről egy so kép készül erről, sőt egy 20 másodperces felvétel is, melyben kölcsönösen biztosítjuk egymás arról, hogy mennyire örülünk.
Igor úgy tervezi hogy január 17-én eljön Magyarországra, hogy találkozzon a kábeltelevíziós szövetség főtitkárával és vezetőivel, s jó lenne, ha még sort keríthetnénk néhány találkozóra. Szeretne politikusokat, üzletembereket, egyházi személyiségeket meghívni a májusi hatalmas jeruzsálemi fesztiválra. Május utolsó hetére 2500 szobát foglalt le Igor, illetve a TBN Russia erre az alkalomra!
Jannal átnézzük a szerződéstervezetet, mely remélhetőleg rövidesen aláírásra kerül.
 
Fél hatkor találkozom Misával a Szent Mária templomban. Otthon vacsorával várnak, s náluk töltöm az utolsó éjszakát. A konyhában Alja ül az asztal mellett, s mikor belépek, mosolyogva felemeli mindkét kezét. A bal könyékig gipszben, a jobb is be van kötve. Tegnap elcsúszott a ház előtt, s kezét törte, szerencsére csak az egyiket.
Csodálatos terített asztallal várnak, csupa hal ételek, apró sajtos - vörös ikrás falatkák, füstölt szardella főtt tojáson, lazac finomra párolva, aztán összesütve fűszeres tejfölös lazaccal, halsaláta, s nagy tányér olíva bogyó. Meg vagyok hatódva, Lena és Alja összeszedtek mindent, amiről tudták mennyire szeretem. Örülök, hogy ma olyan napom volt, hogy reggel ettem utoljára, a teológia étkezdéjében (kevéske kását, azaz tejbegrízt).
Az asztalra kerül egy kis vodka, sör, vörösbor is.
Hosszúra nyúlik a vacsora, mert mindent szeretnénk megenni, ami az asztalon van. A vacsora vége felé Lena arra kér, hogy mondjak tósztot, s elmondom, hogy életem egyik legjobb döntése volt, hogy pár éve, elkezdtem oroszul tanulni, mert az óta irányt váltott az életem, hatalmas kapuk tárultak ki előttem, s olyan érdekes világot és embereket ismertem meg, mint amilyenek ők is!
 
A vacsora után Misa hajnali fél négyig mutatja kedvenc fényképeit, zeneszámait, együtteseit, videó klipjeit. Fantasztikus élmény volt például egy riportfilmet megnézni Trakovszkíjjal, s közben Andrej Rublovról beszél, s részeket mutatnak a filmből. Ötven éves volt, amikor meghalt, nem sokkal előtte készülhetett a felvétel.
 
Aztán megmutatja kedvenc NDK-ás együttesének videoklipjét, melyen megrázó képek vannak. Például az a világhírű, fekete-fehér fotó, a vietnámi háború lalatt készült, melyen egy 5 éves forma meztelen kislány sikoltva rohan egy hídról, mögötte a nappal bomba lángja. Elmesélem Misának, hogy 1999-ben Szófiában egy börtönmissziós világgyűlés esti programjában mutatták ezt a képet, úgy emlékszem mozgófilm is készült róla. Majd a mikrofonhoz lépett egy középkorú vietnámi asszony, aki elmondja, ő van a fényképen. S elmondja, hogyan hrcolt az életéért ötéves korában! De szívében nincs harag, sem gyűlölet, hanem megbocsátás és szeretet. Csodálatos bizonyságtétel!
 
 
 
 
 

Szólj hozzá!

Szentpétervár, 2010. november 22.

2010.11.23. 08:26 Roszík Gábor

Vasárnap a Szent Mariá-ban találkoztam Kugappi püspök úrral, s felvetettem neki hogy testvérkapcsolatot szeretnék létesíteni a Koltushi Szeretetotthon és a Tessedik Sámuel Szeretetotthon között. Örült neki, s kért, hogy keressem meg az otthonvezetőt, Irinát, s felírja egy darab papírra a nevét, vele beszéljem meg.

Reggeli után megkeresem irodájában, még nem találkoztam vele, pedig többször is jártam az otthonban. Nagyon örül a lehetőségnek, máris kicseréljük a legfontosabb információkat, honlapot „cserélünk”, s megegyezünk abban, hogy még a mai napon írásba foglaljuk a testvérkapcsolat létrejöttét. Ő elkészíti a dokumentumot, én pedig délután visszajövök, s aláírjuk. Kér, hogy hívjuk meg őket, hogy láthassák, hogyan működik az Otthonunk, s meghív, hogy munkatársaimmal én is látogassam meg őket. Ennek a kimenetele viszonylag kétséges, de mind a ketten sóhajtunk egy nagyot: de jó lenne!

Az ő Otthonukban 24 lakó van, de a munkatársaik száma ötöde a mienknek. Nagyon nehéz az anyagi helyzetük, főképpen adományokból tartják fenn az otthont, ami országos egyházi intézmény. Állami támogatást ők is kapnak, melynek összege majdnem annyi, mint Magyarországon, azonban az állami támogatást csak tíz főre kapják, s azt is csak két hónapig, így ügyelniük kell arra, hogy rendszeres gyakorisággal legyen mindig 10 új lakójuk. Térítési díjat itt is fizetnek, de ez csak kevés hozzájárulást jelent. Ha a család, hozzátartozók tehetik, kiegészítik a támogatást. Az otthon egyébként szép, tiszta, otthonos épület, fából kívül-belül. A mi otthonunk, ahol csupán kétszer annyian vannak, legalább ötször-hatszor akkora. 

A lelkiéletet a helyi gyülekezet diakónusa szervezi, Iván, akivel a burját családnál voltunk bibliaórán. A rendszeres szerdai istentiszteleteket diakónus teológusok tartják.

Megállapodunk, Irinával, hogy a testvéri kapcsolat jegyében rendszeresen imádkozunk egymásért az istentiszteleten, kapcsolatot tartunk, tapasztalatot cserélünk, s ahogyan az erőnkből futja, támogatjuk egymást.

A beszélgetés után beugrok Fjodor (Фёдор) rektor úrhoz, aki a teológián a liturgia tantárgy tudora, hogy rakja rá a pendrive-omra az evangélikus úrvacsorai istentisztelet szövegét. Szerdán ugyanis, amikor Borisz tartotta az istentiszteletet a Szeretetotthonban, maga mellé hívott, hogy végezzük együtt a szertartást. Én mellé álltam, gondolván, hogy majd segítek neki az úrvacsoraosztásban. Egyszer csak, váratlanul elém tette az Agendát, s rámutatott az egyik imádságra, hogy olvassam. Elég volt csak rá pillantanom, visszatoltam neki, hogy olvassa ő. Aztán a szereztetési igék olvasásánál is, elém tolta, megint mutattam, hogy olvassa ő. Többször nem próbálkozott. Természetesen el tudtam volna olvasni én is, azonban egy istentiszteleten, ahol nagyothalló öregek vannak, különösen szépen, hangosan, tagoltan kell olvasni a szöveget, pláne, ha liturgikus szövegről, szentírási textusról van szó, s ez komoly dolog. Az úrvacsoraosztásnál nekem „jutott” a kehely, Borisz az ostyát osztotta. Annak szövegét tudtam oroszul, máskor is már osztottam úrvacsorát: „Krisztus vére, mely érettetek ontatott ki.” (Кровь Господа нашего Иисуса Христа, за тебя пролитая).

Istentisztelet után kértem Boriszt, hogy valamiképpen adjon egy másolatot a liturgikus szövegből. Mondta, hogy neki nincs belőle, le tudja másolni, de a legjobb lenne, ha Fjodortól kérnék, neki biztos megvan a számítógépén.

Már az előbb a rektor úrnál tartottam, kezemben a pendrive-val. Nos, készségesen rámásolja az összes evangélikus liturgikus szöveget, minden istentiszteletét, vasárnapét, keresztelőjét, esketését, temetését. Háromszázharmincnégy oldal. Szóljon, ha valakinek hiányzik a könyvtárából!

Aztán elköszönök tőle, mert holnap innen elmegyek. Megköszönöm a lehetőséget, hogy itt lehettem, kicsit mesélek neki, mennyi minden történt amióta eljöttem otthonról, s ő kér, hogy máskor is jöjjek el Koltushiba. Ebben meg is állapodunk.

 

Ebédnél megköszönöm a jó tanácsot Borisznak, hogy a rektort ajánlotta a liturgikus szöveg megszerzése végett, s válaszként megkér, hogy a szerdai istentiszteleten én prédikáljak, pedig nem is tudhatja, hogy közben testvérkapcsolatot létesítettünk!

Ekkor én már úton leszek hazafelé, így legközelebbre marad az esemény.

 

Ebéd után visszamegyek Irinához, és „ünnepélyesen” aláírjuk a megállapodás dokumentumát. Fényképen is megörökítjük a jelenetet, s azzal a jóleső érzéssel búcsúzunk el egymástól, hogy ma fontos dolog történt.

 

Otthon bepakolom nagy bőröndömet, mert délután négytől sok dolgom van. Reggel Pityerbe megyek, az interjúra, amit  отец Олег szervezett, és előtte be kell tenni a csomagjaimat Misa autójába. Már ide nem jövök vissza, mert az interjú után megyek Janhoz, a TBN Russia magyaroszági közvetítésére vonatkozó szerződést megbeszélendő. Jön velem Misa is, aztán megyünk hozzájuk, az utolsó éjszakát náluk töltöm.

 

Éppen azon töröm a fejem, hogy hogyan tudnám a következő néhány órát a leghasznosabban eltölteni, bár Alekszejjel megbeszéltük, hogy teszteket oldunk meg, amikor csöngetnek. Pável barátom érkezik, s most szeretné valóra váltani első napon tett ígéretét, meghív hozzájuk vacsorára. Lemondom Alekszejt, s pár perc múlva indulunk is hozzájuk. Mondja, a felesége nagyon vár, állandóan azt kérdezte, mikor megyek hozzájuk. Én már azt hittem, elfeledkezett a meghívásról. Pávelről már írtam a „múltkor”, tavaly is sokat beszélgettünk, s akkor neki és feleségének külön bemutattam börtönmissziós prezentációmat. Arról a Pávelről van szó, aki tavaly feleségével és Krisztina lányukkal utánam jött, amikor Puskinban prédikáltam. Két vagy három óra késéssel érkeztek meg, de akkor még csak két prédikáció ment le, s utána következtem én…

Ma még többet megtudok Pávelről, már útközben meséli életét. Otthon beindítja számítógépét, ami 1998-as évjáratú, jó sokáig eltart, mire beindul. De aztán ott ülünk előtte, s rengeteg képet mutat, Csítáról, a városról, a Bajkáltóról, a környékről, s aztán otthonukról, ahol az egyik szobából valóságos templomot alakítottak, egy panelház ötödik emeletén.

Ő ott a lelkész, ő alapította az evangélikus gyülekezetet, hittel és tűzzel hirdeti az igét, ez az élete. Pável a börtönben tért meg, 1996-ban. Egy keresztény alkalomra hívták, s bár ilyen alkalmakra sohasem ment el, most elfogadta a hívást, gondolván, „megnézi, hogy ezek kicsodák”. A kedves olvasó cseppet sem fog csodálkozni, a rabok gyülekezetének Szláva (Novoszibirszk), a mi Szlávánk hirdette az igét, rabruhában! S olyan lelkesedéssel és erővel, hogy nem tudott ellenállni a hívásnak. Azóta töretlen lelkesedéssel követi Jézust. A börtönben pünkösdiek keresztelték meg, merítették be, s szabadulása után is először velük tartotta a kapcsolatot. Később Ulan-Udé-ban evangélikus gyülekezetbe került, onnan vissza Csítába, s onnan vezetett az útja Koltushiba a teológiába. Talán már említettem, elmondom mégis, Mattew az amerikai (magyar) professzorunk segítette, „küldte” teológiát tanulni. S, ha már mindenkit megemlítek, akkor még egyszer azt is, hogy amikor Krasznojarszkban az evangélikus lelkésszel beszélgettem az utcán, egy névjegykártyát találtunk a földön, ami ezé a Pávelé volt… Valószínűleg az én hátizsákomból esett ki (abból esett már ki fényképezőgép is), ahova egy évvel ezelőtt tehettem. Mindenesetre így derült ki, hogy Danial kollégám is ismeri Pávelt. Krasznojarszk mindenestre, kétezer kilométerre van Csítától. Elképesztő történetek, nekem legalább is.

Pável egy évet töltött el Koltushiban egyedül, családja nélkül. Nagy nehezen talált munkát a feleségének, bérelt egy kis lakást, s ide hozta őket. Ez már a második évük itt, de nagyon várják, hogy egyszer végre hazamenjenek. De nem csak ők, hanem az ottaniak is, most nincs pásztoruk. Vasárnaponként mindenesetre összejönnek Pávelék lakásán, énekelnek, Bibliát olvasnak, imádkoznak, beszélgetnek. Havonta egyszer Ulan-Udé-ből eljön a lelkész, csekélység, csak nyolc óra vonattal, hogy úrvacsorai istentiszteletet tartson. Pávelék a nyáron otthon voltak két hónapot, vonattal mentek haza, mert csak azt tudták megfizetni. Az út Szentpétervárról Csitáig, hat teljes napig tartott. Otthon nagyon várták már őket, s azt ugyan nem mondta, de biztos még aznap tartott istentiszteletet. A két hónap töretlen szolgálattal, utazással, szervezéssel telt el. Pávelt sok helyre hívják, járja a környéket, ami itt kétszáz kilométeres távolságot jelent, egy ősrégi Volgával, ami volt rabtársáé, aki szintén megtért, s mennek együtt, családostul. A tetőcsomagtartó tetején szintetizátor, hangfalak, erősítő, így utazik ma egy orosz evangélikus misszionárius! Házaknál tartanak istentiszteleteteket, ha kell erdőben, réten, s kis tóban vagy patakban keresztel. És evangélikus! Egyszer elmennék vele egy ilyen útra!

Alig tudunk elszakadni a képektől, csodálatos történetektől, Aljona, a felesége hív, üljünk asztalhoz. Csodálatos káposztával töltött pirogot tesz elénk, mifelénk, Albertiben ezt káposztás kapusztnyiknak hívják, s ugyan feleakkora, mint amit Mariska néni szokott volt gyermekkoromba készíteni, de az íze ugyan olyan csodálatos!

Mielőtt elindulunk, kéri, mutassam meg Aljonának, amikor a váci börtönben a fiúk a köztársasági elnöknek énekelnek, ő még nem látta. Nagy esemény volt ez nálunk májusban, egy napon tudom említeni azzal a munkával, amit Pável mutatott nekem…

 

Fél kilenc van, mikor elindulok haza. Pável hazakísér, egy Koltushi melletti kis falúból, az út nem több húsz percnél, s egész hazáig mesél, mesél, alig tudja abba hagyni.

 

Alekszej vár, hogy még egyszer együtt legyünk egy kicsit. Egy-két órát tesztelünk, aztán beszélgetünk.

Mikor elmegy, elkezdem a mai blogot írni, s leütöm az első betűt, s magától megíródik az egész…

Szólj hozzá!

Szentpétervár, 2010. november 21.

2010.11.22. 08:20 Roszík Gábor

Már tegnap is nagyon bosszantott, hogy pénteken este kiderült, hogy nem megyünk Misával Kronstadtba. Nagyon izgatott már tavaly is ez a város, de már írtam erről. Tegnap tanulás közben nézegettük Alekszejjel az interneten, hogyan lehet odamenni autóbusszal, de csak azt láttuk, hogy Lomonoszovból megy valamilyen jármű. Még menetrendet is találtuk a neten. Közben felhívta két ismerősét is, akiknek autójuk van, hogy vigyenek el, de egyik sem ért rá.

Végül is abban maradtunk, hogy reggel fél kilenckor felhívom, s bemegyünk Szentpétervárra, Alekszej az evangélikus templomba, én meg a Kazanszíj Szaborba, esetleg mindkettőbe, vagy dél körül találkozunk a Nevszkíj Prospekten. Alekszej fél kilenckor még aludt, így egyedül indultam neki. Szerencsére éppen akkor indult a parkolónkból egy finnekkel megrakott autóbusz, ők is a városba mentek, felkéredzkedtem, s háromnegyed tízkor már a városközpontba mentem. A finnek is a Szent Mariá-ba mentek - itt csak így mondják- , fél tizenegykor finn istentisztelet van.

Először oda mentem én is, mert még mindig nem sikerült találkoznom Sztjepánnal, akit a soproni evangélikus líceum hívott meg valamelyik társával együtt, hogy az ott oroszul tanuló diákokkal kapcsolatot alakítsanak ki. Sztjepán a Szent Mária evangélikus templomban az ifjúsággal foglalkozik, tavaly ismerkedtünk meg, s föltétlenül szerettem volna átadni neki személyesen a „meghívólevelet”, amit már egyébként megkapott, mint azt már írtam volt. Sikerrel is jártam, a templom gondnoka, vagy portása, egy idősebb hölgy meg tudta mondani a telefonszámát, amit rögtön elmentettem a telefonba. Aztán megkérdeztem, hogy hogyan lehet elmenni Kronstadtba, biztos tudja. Készségesen el is magyarázta, hogy menjek el a Baltiszkaja állomásig metróval, onnan talán megy is marsrút, vagyis kis busz, ami szerte a városban „maszek alapon” szállítja az utasokat, Kronstadtba, vagy ha nem, akkor elektricskával menjünk el Lomonoszovba, onnan állandóan mennek a buszok. S egy papírra fölírja még a város régi nevét is, valamikor Oranienbaumnak hívták. Ez a Lomonoszov megnyugtatott, mi is ezt találtuk a neten. A Baltinszkajáról busz, kiderült, nem megy Kronstadtba, de megy egy marsrút Lomonoszovba, de erről majd később.

Látom a templomban valamilyen istentisztelet folyik, belépek, hogy megnézzem. Az oltár előtt Michael kollégám áll, aki tavaly kivitt Koltushiba, előtte pedig teljes papi szerelésben Gyima. Az a teológus – azóta már diakónus lett -, aki mindig öltönyben járt az előadásokra, láncos zsebórája volt, fényesre pucolt fekete cipője, s úgy hajolt meg az úrvacsora vételnél a szentségek előtt, hogy a szobámban, amikor egyedül voltam, alig bírtam rájönni, hogy ezt hogyan teszi, de a szaunában rajta sem volt semmi. (Rövid összefoglalása annak, amit tavaly írtam a blogban.) Nos, ott van Gyima, és beszél, én meg annyira megörülök neki, hogy később látom csak, hogy előtte egy koporsó van.  Temetési istentisztelet. Illedelmesen a távolból lefényképezem, s aztán elsietek. Innen csak pár perc a Kazínszkíj, már nagyon vágyom oda, amióta most itt vagyok, alig voltam orthodox istentiszteleten. Ez a vasárnap egyébként is fontos nekem, mert ezen a vasárnapon - ami a Szentháromság ünnepe utáni utolsó vasárnap nálunk, örök élet vasárnapjának is hívjuk -, tartottam istentiszteletet először, 1983-ban, Gödöllőn. Ekkor hívtak meg a gödöllőiek lelkészüknek.

Mire megérkezem, már folyik az istentisztelet, a Szent Liturgia. A hívek a középső szentély előtt sokasodnak, papok bariton és basszushangjára a kórusról az énekkar válaszol. Szívbemarkoló.

Jobbra egy kisebb szentély előtt egy pap áll, azt a papot ismerem fel benne, aki minap Koltushiban tartott istentiszteletet. Előtte kisebb tömeg, vagy ötven ember áll, s egyenként járulnak hozzá gyónni. Nagyon szép jeleneteknek leszek szemtanúja, megint valami újat látok ebben a templomban. Aki odalép a paphoz, ránéz, s elkezd beszélni, a pap is néha mond valamit, talán kérdez, néha két percig is eltart a jelent. Beszélgetnek. Aztán lehajtja a fejét, a pap ráteríti széles aranyból kivarrt stóláját, mond valamit, gondolom feloldozást vagy áldást, mindkét kezét a fején nyugtatja, majd keresztet rajzol rá, s gyöngéden felemeli. Mielőtt elmegy, megcsókolja az előtte lévő Szent Bibliát és keresztet, a pap még egyszer megáldja, ő keresztet vet, s jön a következő. Édes kislány jön, 7-8 éves, aztán az édesanyja, akinek kezében gyűrött papírdarab, abból olvassa fel amit mondani akar, már előre eltervezte. Aztán oda megy egy háromkerekű járókával egy mozgássérült fiatalember, inkább odacsoszog, nagyon jólfésült, jóképű srác, fülében fülbevaló, s nagy széles mosollyal áll meg a pap előtt. Szegény, ő is mondani akarja, amit eltervezett, de sehogyan sem tudja artikulálni a szavakat. Mikor már kezd kínos lenni a helyzet, a pap odainti az édesanyját, aki rögtön megérti a fiát, s mondja a papnak, amit fia szeretne. Aztán ő is lehajtja a fejét, ráterül a stóla, kéz, áldás, kereszt, megbocsátás, szeretet. Nagyon boldogan távozik. Utána tolókocsis asszonyt tolnak elé, ő is boldogan távozik. A pap meglát egy várandós asszonyt, s int, most ő jöjjön, aztán apuka karon ülő kisgyerekkel, s mennek mind sorban.

Közben én is imádkozom értük, az otthoniakért, Ellenért Jamaicában, s Szláváért Novoszibirszkben, és az ővéiért.

A papok és a kórus szünet nélkül énekelnek, a hívek is. Visszamegyek a fő Szentély elé, közben meghajtom fejemet Szerafim „szentem” előtt.

A Szentély előtt három pap is áldoztat, nagy aranyszínű kehelyből hosszú nyelű kiskanállal adnak az oda járulóknak Krisztus testéből és véréből. Mielőtt eljönnek, megcsókolják a kelyhet.

Mikor elfogy a nép, bemennek a Szentélyben, de nem soká megint kijönnek, még többen, mint az előbb, s végig imádkozzák a sok száz vagy ezer nevet, amit a hívek adtak át nekik, hogy imádkozzanak értük.

Közben veszek 11 gyertyát, meggyújtom és elhelyezem őket egy nagy gyertyatartóban, szépen egyenként gondolva, imádkozva „kis” családomért, s egymás mellé rakom Linda, Péter és Soma „gyertyáját”.

Lassan véget ér a liturgia, nekem is mennem kell, délben vár Sztjepán a Szent Mariá-ban. Útközben bemegyek a Szent Péter evangélikus templomba, még éppen van pár percem. Először egy kisebb terembe lépek, azt hiszem, ott kell bemenni a templomban. De nem, egy koreai gyülekezet tartja a istentiszteletét, lehetnek ott is ötven-hatvanan, mindenki koreai, s az istentisztelet oroszul folyik. Kedvesen hellyel kínálnak, de most nem tudok maradni. Többet nem tudok meg róluk, de eszembe jutnak koreai emlékeim, ottani szolgálataim, 18 évvel ezelőtt, mintha már ezt is említettem volna.

Lépcsőn kell fölmennem, hogy a nagytemplomba jussak. A templom akkora, mint a Deák téri templomunk, talán még nagyobb. Sokan vannak benne, s éppen német istentisztelet folyik, úrvacsorára készülnek. A lelkészen Luther-kabát, mózestábla, mint nálunk, rajta egyszerű stóla.

1993-ig versenyuszoda volt a templomban, a szószék helyéről trambulinról ugráltak a vízbe. Ebben az évben ünnepli a gyülekezet fennállásának 300. évfordulóját. A templom éppen 100 éves volt, amikor 1938-ban „államosították”. Hosszú ez az 55 év a templom történetében, egész generáció nőtt fel temploma nélkül. Áldott az Isten, hogy megint az evangélium hirdettetik benne!

 

Maradok egy keveset, de mennem kell tovább.

A Szent Máriában – éppen jönnek ki az emberek a finn istentiszteletről -, az egyik gyülekezeti teremben megtalálom Sztjepánt, aki apró gyerekekkel van körülvéve. Melléülök, s pár perc alatt megbeszéltünk mindent, ami azt jelenti, hogy „átadom” a soproniak meghívást, elmondom, hogy találjon még valakit, mert a meghívás két személynek szól, s meghívom őket magamhoz is, Gödöllőre, ha összejön a vizit. Nagyon boldog, s mondja, hogy hamarosan írni fog a Líceum orosz tanárnőjének. A szomszéd helyiségben egy ifis ”csaj” lányoknak tart bibliaórát, őt is ismerem tavalyról, talán ő fog Sztjepánnal Magyarországra jönni.

Közben megérkezik Alekszej, a templomban találom meg, ahol Michail tart felnőtteknek bibliaórát. Az orosz nyelvű istentisztelet fél háromkor kezdődik.

Mindez vasárnap reggel, Szentpétervár központjában, háromszáz méteres körön s két és fél órán belül!

 

Alekszejjel metróra szállunk – most térek rá a kronstadti történetre -, s a Baltinszkajától a marsrúttal megyünk tovább. Másfél órán keresztül megyünk, átmegyünk egy Petrodvorec nevezető kis városon, ahol elmegyünk egy olyan gyönyörű orthodox templom mellett, amilyet még nem láttam(!), majd megérkezünk Lomonoszovba.

Ott kiderül, hogy busszal nem lehet tovább menni, komp megy Kronstadtba. Át kell vágnunk a városon, parkokon megyünk keresztül, domboldalon csúszunk le, közben ötször megkérdezzük, hogy merre kell menni, mire a vasútállomás mellett találjuk magunkat. Ott éppen egy buszsofőrt kérdezünk meg, hogy merre van a kikötő, de innen már könnyű a dolog, éppen oda megy, pár perc múlva indul. A komp olyan régi, hogy Vlagyimir Iljics is bőven utazhatott rajta, elfér benne harminc autó, s két oldalon van az utastér. Benne az ülések eredetiek, ebben biztos lehet mindenki, mint a csomagtartó is az ülések fölött, ősrégi, vékony kötélből van fonva! Egy darabig a hajó orrában állunk, de rettentő hideg van, bőven mínuszok, fúj a szél, így beülünk a zárt utastérbe. Alekszej nagyon boldog, még nem ült hajón, lévén még csak 45 éves, azaz egyszer a Bajkál tó-n, de az inkább csónak volt. Azt mondja, ő, a burját, hogy úgy érzi magát, mintha most visszament volna az időben! Hát még én!

 

Mindenkit megkímélek a kereséstől, a Wikipédián ez olvasható Kronstadtról, de ki-ki ismereteit bővítheti további keresgéléssel az 502 ezer találat közül:

 

„Kronstadt (oroszul Кронштадт), a német Kron, azaz „korona” és stadt, azaz „város” szavakból) oroszországi kikötőváros a Kotlin-szigeten, Szentpétervártól 30 kilométerre nyugatra, a Finn-öböl bejáratának közelében. Közigazgatásilag Szentpétervárhoz tartozik. 1921 márciusában itt zajlott a kronstadti felkelés. Kronstadt hagyományosan az orosz admiralitás székhelye és a Szentpétervár bejáratát őrző Balti Flotta bázisa.

A történelmi városközpont és az erődítmények az UNESCO Világörökség részét képezik.

Kronstadtot I. Péter cár alapította, miután 1703-ban elfoglalta a Kotlin-szigetet Svédországtól. Az első erődítményeket 1704. május 18-án kezdték építeni.

A Kronstadti-erődöt rendkívül gyorsan építették fel. A Finn-öböl nem mély és télen teljesen befagy. Az építkezéshez tölgyfatörzsek ezreit használták fel és köveket. Mindezt az öböl jegén szállították keresztül és a jégbe vágott lékeken keresztül építették be. Az öblön így számos kis szigetet képeztek, melyeken erődöket emeltek, lezárva Szentpétervár bejáratát a nyílt tenger felől. Csak két keskeny hajózható csatorna maradt szabadon, ezeket a legerősebb erődítmények őrizték.”

Az egyik találat a jövőben, ha valaki rákeres a neten, valószínűleg blogom lesz, de ott nem kell továbbmenni, mert ami van az itt is elolvasható. A Wikipédiában nincs benne, hogy az egyik főutcát Szovjetszkaja ulicának hívják, a másikat, ami még nagyobb, egészen a városközpontban, Lenin ulicának hívják. Még jó, hogy az egyik sarkon hivatalosan(!), tehát nem graffiti, alá van írva: „korábban Nyikolajevics ulíca”. De erre már a legöregebbek sem emlékeznek, történészek tárták fel.

De lassan jár az idő Kronstadt más területein is, mire beértünk a városba, bőven láttunk sarlót és kalapácsot, vörös csillagot, pedig egy is sok lett volna belőlük.

Az épületeken is érződik a múlt, de ez vonzó, nagyon sok két-három emeletes csodálatosan szép épület, rendbe hozva. Én Közép-Európában éreztem magam, Alekszej meg azt mondja, hogy olyan, mint Ulan-Ude belvárosa! Burjátföldön! Na, tessék!

A főtéren hatalmas székesegyház áll, messziről olyan, mint egy hőlégballon, teljesen, a legtetejéig be van állványozva, s az állvány fehér és kék ponyvával be van takarva, a templomból nem látszik semmi. A templom előtti téren egy marsall hatalmas bronz szobra, mintha a kicsit távolabb feldíszített karácsonyfára mutatna, mely már most „hirdeti” a karácsonyt.

Végigsétálunk a Lenin-sugárúton, nevezhetjük annak is, mert olyan széles, mint Pesten a Rákóczi út, ami pedig egy kisvárosban sugárútnak számít, aztán a hideg elől egy japán shushi bárba menekülünk, s megiszunk egy kanna zöld teát.

Visszafelé már autóbusszal megyünk, tényleg a tengeren, de már olyan sötét van, hogy alig látni, de így is lenyűgöző a kétszer három(!) sávos autópálya.

Éppen nyolc óra van, mire hazaérünk. Gyorsan elfogyasztjuk az ebédünket, amit délben felhoztak nekünk a konyháról. Este tízig a nyelvi tesztek megoldásán törjük a fejünket, legalább is, ami engem illet. Erről majd a későbbiek során hosszú értekezéseket fogok írni, hogy háborodjon fel az egész emberszerető ország. A tesztíró tanárokat pedig arra kényszeríteném, valamennyit, hogy kínaiul tanuljon, s hatezer írásjelből készített tesztet kelljen megoldaniuk, két óra alatt, úgy, hogy minden kérdésre ötven válaszból kell választani, s köztük legalább húsz a helyes, de csak egy a legjobb! Közben, a szemüveges tanároktól elvenném a szemüvegüket, akik pedig jól látnak, azoknak adnék egyet, minimum ötdioptriásat. S természetesen minden második kérdést Brell írással kell elolvasni.

Ma éjjel álmomban, én fogok tanárokat kergeti…

Szólj hozzá!

Szentpétervár, 2010. november 20.

2010.11.21. 09:05 Roszík Gábor

Azzal kezdődött a nap, hogy ma kicsit tovább aludtam, elvégre szombat van. És igaz az is, fél háromkor feküdtem le.

Nagy bögre tea a reggelim, s közben elolvasom a reggeli igét, megnézem a leveleimet. Egy levelet kaptam ma, mindössze, s az nagyon megörvendeztet. Egy Ellen Thomas nevezetű, hölgy, bizonyára börtönlelkész, írt Jamaicából. szeretettel üdvözöl, s kifejezi örömét, hogy találkoztunk augusztusban Stockholmban a börtönlelkészek világgyűlésén. Kicsit gondolkodom, hogy tényleg hölgyről van-e szó, mert nem emlékszem jamaicai hölgyre a konferencián, viszont segítségemre siet az email címe, így kezdődik: „womenofgod@... Szimpatikus a névválasztás, mert ez a szó „hímnemben” és héberül így hangzik: Gabriel…, vagyis az „Isten embere”! Örülök a nevemnek, s szeretnék tényleg az lenni, mint amit jelent.

„Druszám” megkérdezi, hogy vagyok, hogy mennek a dolgok otthon, mi újság a börtönmisszióban, és sok erőt kíván a nagy munkához, amit az „elfelejtett emberek” között végzünk. (Ez volt a börtönlelkészek ötnapos világgyűlésének fő témája.) S, hogy a börtönben lévő emberek, mégsincsenek elfelejtve, azért van, mert az Isten nem felejti el azokat, akik bűnt követtek el, s milyen jó, hogy én is és missziós szolgatársaim, börtönlelkészek is ezt a hírt elvisszük közéjük.

S, ha lenne valami speciális vagy fontos dolog, írjam meg, szeretne imádkozni érte…

Sok áldást kíván nekem és a családomnak, „Gabriella”, s bizonyára várja válaszom.

Jó ilyen levelet kapni! Holnap írok neki, s megkérem, azért imádkozzon, hogy itt Oroszországban is még szélesebbre nyíljanak a börtönkapuk, az egyházak és missziósok előtt, s kísérje áldása azokat az erőfeszítéseket, melyeket itt ma sokan azért teszünk, hogy minél előbb elkezdődjön és létrejöjjön a börtönlelkészség, s Oroszország több mint ezer börtönében legyen börtönlelkész!

Azért is kérem, hogy fohászkodjon, hogy Magyarországon Isten áldásával január 1.–től elkezdődjön az orosznyelvű keresztény televíziós műsör sugárzása!

Van még nagyon sok dolog, azokért majd imádkozom én.

Megírom azt is, hogy a börtönmisszió otthon szépen „végeztetik”, oroszul feltétlenül így mondanám (проводятся), s beszámolok arról, de ezt lehet, hogy csak kedves olvasóimnak, hogy ebben az ügyben csodálatos dolgok történnek. Tegnap például levelet kaptam Marcitól, munkatársamtól, aki elragadtatással számol be arról, hogy előző nap a váci börtönben volt az ún. Asztali beszélgetések, amit másik munkatársammal Ádámmal szerveznek, melynek keretében Szakcsi Lakatos Béla volt a vendégük.

 

 

 

Marci ezt írja az alkalomról:

„A kultúrteremben voltunk, az Apacsok 22-en és még 10-15 bibliakörös testvér, máshonnan sajnos nem jöttek. Viszont Vatai Gyula végig ott volt és a Menczer Peti is. Szakcsi művész úr az életéről mesélt az elején, majd a Jehovásokról, aztán egy fantasztikus és szívbemarkoló igehirdetést adott elő a maga stílusával, huhh, nagyon tetszett, Ádám felvette diktafonnal, az apacsoknak is nagyon tetszett. A végén egy tízpercet játszott-improvizált az intézeti szintin, mondanom sem kell az is csodás volt. A legvégén pedig az apacsok kérdeztek tőle, amire mindig őszintén válaszolt.

Közben írtam a Gera Zolinak, hátha el tudna ő is jönni az apacsok közé, mert egyre fantasztikusabbak ezek az alkalmak.”

 

Köszönöm fiúk! És Szakcsi Lakatos Béla! Mennyi „Isten embere”!

 

Tavaly éppen itt voltam, amikor Marci vezetésével a teológusok első ízben mentek a váci börtönbe az APACS testvérekhez (lásd: Szentpétervári blog 2009), s lám egy év múlva is törtetlen lelkesedéssel járnak, szervezik a programokat, azért, hogy akik „bent” vannak, ne legyenek elhagyatottak (elfeledettek), ölelje őket is át az Isten szeretete, hogy a börtönből kikerülvén istenfélő, emberszerető életet éljenek!

 

Ebéd előtt másfél órára Alekszej a vendégem, megmutatom neki a tegnap készített képeket, elmesélem Igort, Pastor Miltont, a stúdió felvételt, s végül a jazz-klubot. Még videót is vettem fel itt-ott, kár, hogy ezeket az interneten, legalább is most, nem tudom elérhetővé tenni.

 

Közben levelet kapok Matthew-tól, Moszkvából, s megküldi Szláva Hírlevelét, amint megígérte. Már írtam Szláváról, csodálatos börtönmissziós munkát végez Novoszibirszkben és környéken. Hét oldalas a hírlevél, csak szöveg, beszámoló a tényleg hatalmas munkáról, amit végez. Jár az Aids-es beteg rabokhoz, a tuberkolózisban szenvedőkhöz, látogatja a tüdőbeteg gyerekek kórházát, a fiatalkorúak börtönét, hirdeti a megváltás evangéliumát. Minden gyereket és fiatalt, a kórházakban és a nevelő intézetekben születésnapjukon felköszöntenek, nekik kis ajándékokat adnak. Nekem úgy tűnik, az egész Novoszibirszk neki gyűjti a használt ruhákat, cipőket, könyveket, játékokat és élelmiszert.

Hangosan olvassuk Szláva levelét, pontosabban én, olykor elcsodálkozunk az olvasottakon, s beszélgetünk róla. Föltétlen szeretnék megismerkedni Szlávával!

 

Ebéd után (ami a héten már harmadszor főtt szafaládé volt krumplival), pár órán keresztül teszteken szórakozunk Alekszej-jel. Fél négykor javaslom, pihenjünk egyet. Haza megy (a sztárüj korpuszba), én pedig ledőlök az ágyamra, s pillanatok alatt mély álomba merülök. (Álmomban orosz tanárok kergetnek vasvillával, mert megint rossz helyre tettem a hangsúlyt…) Ez persze nem igaz, de cseppet sem csodálkoznék rajta.

Amióta itt vagyok egyszer sem sikerült ilyen jót aludnom délután, ami nem nagy kunszt, mert nem is próbáltam.

A pihenés után sétára indulunk a városba (ha ezt annak lehet nevezi, vagyis városnak), tiszteletünket tesszük Pavlov kutató úr szobránál és kutyájánál, s eszembe jut milyen éhes vagyok. Sült csirkére gondolok, s összeszalad a nyál a szájamban.

Vacsorára érünk vissza, már jó sötét van. A tányéron, amit az ablaknál a kezembe adnak, nagy adag pépes valami van, hagymás tört krumplinak nézem, s meglocsolom egy kis tejföllel, mint a többiek. Az étel elengedhetetlen kelléke most is itt van egy kis tálban: fokhagyma. Veszek belőle három gerezdet. Nagyon finom az étel-együttes, s csak akkor esik le a tantusz, hogy mit ettem, amikor megettem az egészet, s Alekszej megkérdezi, hogy kérek-e még kását (каша)? Ez kása volt? Akkor a kásák gyöngyszeme, Kásák Kásája, minden kásafőző versenyt meg lehetne nyerni vele!

Vacsora után még két órát tesztezünk Alekszejjel, s „levezetésként”, mondom, fejezzük be Szláva Hírlevelét.

Az utolsó három oldalon kifogyhatatlanul sorolja Szláva, kiért és miért imádkozzon a Hírlevél kedves olvasója, a börtönmisszió támogatója. Fordítás után küldöm Jamaicába a „womanofgod” – nak, szükség van a segítségére!

Az ima-kérésekből megtudjuk, hogy ki szabadult ki a börtönből legutoljára, a másik meg sajnos visszakerült, egy barátja most fog megnősülni, s a jövendőbelije még nem tért meg, a másik ismerőse már régen megházasodott, s felesége nem tud teherbe esni, egy másik viszont babát vár, több ismerősének a felesége rákos beteg, az egyiknek a gyermeke kórházba került, a másik ismerőse a múltkori Hírlevél után pár nappal meghalt, egyedül maradt a felesége a gyerekekkel, és, hogy Szása, Ványa, Misa, Vologya, Julia, Igor, Fedor, Alexander, Jana és Nina őszinte bűnbánatot tartsanak a börtönben, és térjenek meg. S így, három oldalon keresztül!

Megcsodálom Szláva szeretetét, mennyire a szívén hordozza a rábízottakat, mindenkit név szerint említve, mindenkinek a baját, szomorúságát, fájdalmát avagy éppen örömét felsorolva!

Rábízom a kedves olvasóra, imádkozzon Szláváért, szolgálatáért, a rábízottakért! Neveket nem kell említeni, Isten pontosan tudja kiről, és kikről van szó!

 

Ámen!

Szólj hozzá!

Szentpétervár, 2010. november 19.

2010.11.20. 08:23 Roszík Gábor

Egész ebéd utánig nem történt semmi, hacsak annyi nem, hogy elolvadt  az összes hó, és kivasaltam a fekete nadrágomat, amit elfelejtettem tegnap az ingekkel együtt, ugyanis volt egy feketemosás is, s két fekete ingemhez kísérőnek beraktam a fekete nadrágomat is. Ez ugyan nem nagy hír, de a körülmények mégis azzá teszik, ugyanis Szentpéterváron még sohasem mostam vagy vasaltam nadrágot. Sőt Szingapúrban sem, Szöulban sem, New Yorkban sem, de még Pozsonyban vagy Budapesten sem, sőt a legjobb emlékezetem szerint a világ összes államában és városában vagy falvában sem! Így ebből a szempontból is egyedülálló Szentpétervár, mondhatjuk hiánypótló helyet tölt be.

Ebéd után elindultam a városba hogy kézhez vegyem a TBN Russia Televízió megbízását, Magyarország területére, újabb egy évre, ami meg is történt.

Mikor megérkeztem, rögtön összefutottam a „nagyfőnökkel”, aki megint behívott, hogy beszélgessünk, s kérte, hogy fáradjak át a stúdióba, ami a szomszéd utcában van, ahol felvennének egy rövid köszöntést, melyben a TBN televízió nézőit köszöntöm szeretettel, s kívánok áldott Karácsonyi ünnepeket. A stúdióban nagy a sürgés-forgás, egy fontos esti műsorra készülnek, Igor kéri, hogy feltétlenül maradjak ott. Nem tehetem, mert programom van estére, jazz- klubba vagyok hivatalos.

Először beültetnek a sminkszobába, s a sminkes hölgy nagyot szeretne alkotni, s nagy buzgósággal elkezd pepecselni rajtam. Először gondosan megfésül, s olyan frizurát alakit ki, amilyet soha nem szoktam hordani. Mindenféle púdereket visz föl az arcomra, csuklójára kétféle arcszínű krémet nyom kis tubusból, amiket aztán gondosan fölhord a kisujjával, a szemem alá, szemhéjamra, orromra meg hasonló helyekre. Bejön az egyik tévés pofa, s mindeközben egy apró mikrofont húz fel a pulóverem alatt, s rácsippenti a gallérommal. Közben sürgeti a szerkesztő a sminkest, hogy kevés az idő siessen, s a hölgy azt mondja, még négy perc, s készen van. Lassan „kikészülök”!

Végre bekerülök a stúdióba, s első próbálkozásra felmondom a szöveget. Körülbelül 10 másodperc.

Már jönnék is ki a stúdióból, amikor egy nagyon ismerős és kedves arc jelenik meg, jön be ő is a stúdióba, köszönteni a karácsonyi és újévi nézőket. Fölragyog az arca, mikor meglát, s áá és óó, ilyeneket mond, pláne angolul, és hogy megint találkozunk, milyen jó, s mondjam a nevemet, hirtelen nem jut az eszébe! Nagyon ismerős vagyok neki, én is kutatok az emlékezetemben, s kizárásos alapon bemondom a nyerőt (ki hinné): Szentpétervár, de 2007! Úgy van, úgy van, lelkendezik, ott a konferencián, csodálatos, hogy most így véletlenül összefutunk, s meséli nagy fiának, hol találkoztunk, s hogyan, és Nagyezsdának, aki a titkárnője, s egyben nagyszerű lány, ő képviseli helyette is Amerikát, ha ő éppen nincs itt, s rögtön megkér, hogy itt és most rögtön imádkozzak a lányért, magyarul is lehet, s már össze is kulcsolja a kezét, fejét lehatja. Én meg imádkozom Nagyezsdáért. Körben legalább 4 kamera, reflektorok, hatalmas tévé a falon, s egy csomó ember körülöttünk és mögöttünk. Aztán nagy amerikai lendülettel felmond két köszöntést is, Nadezsda két kamerával, a fia és én, eggyel, fölvesszünk mindent. Kedden Észtországba megy, ott is intézik a TBN-t, aztán Izraelbe, majd eljön Magyarországra is, s föltétlenül látogassam meg Vancouverben. Közben névjegyet cserélünk, s megtudom, hogy a The River Church lelkésze, Milton Alvarez.

Közben bejön Igor, leül az egyik fotelbe, készül ő is valamilyen felvételre. Fehér ing van rajta, s kiraknak elé hat különböző színű nyakkendőt, azokat próbálgatja. Végül kimegy, és bejön egy kék mongol selyemkabátban, ennél marad. Így fényképészkedünk le, elköszönünk egymástól, megöleljük egymást, s Igor megint mondja, hogy szeretne eljönni egy napra Magyarországra, fontos ez az izraeli találkozó májusban, oda szeretne Magyarországról is néhány embert. Meg egyébként is!

Milton Alvarez leül mellé, ők fognak beszélgetni egymással. Intek, hogy én akkor most elmegyek, s Alvarez tenyerébe puszil, s elfújja felém,  másik kezével barátságosan integet, s még utánam kiált, hogy kedden felhív, feltétlenül, mert még találkoznunk kell. Határtalan jó kedve van, boldog, hogy itt van, hogy találkozik mindenkivel, s boldogsága mindenkit magával ragad.

 

Én elindulok a Puskinszkaja metróállomás felé, ott találkozom Misával, megyünk majd a jazz-klubba.

A metróállomás mellett van a Vitevszkij Vokzal (Витевский Вокзал) vasútállomás, van egy kis időm még, bemegyek, hogy megnézzem. Nem bánom meg, mert olyan hangulata van, hogy rögtön a cári időkben érzem magam, itt minden úgy van, ahogy 120 évvel ezelőtt.

Egy rendőr lép mellém, s közli, hogy az állomás egész területén nem szabad fényképezni. A miértre nincs válasz. Szerencsére addigra már minden képet elkészítettem.

A jazz-klub hangulata nagyon hasonlít a vasútállomáséhoz, egy idősek lehetnek.

A nagyon szép, régi színházteremben, éppen elkezd játszani a zenekar a színpadon, amikor belépünk. A nézőtéren kis asztalok vannak, szám szerint hatvan, minden hely foglalt, még a karzaton is ülnek.

A zenekarban zongorista, bőgős, két dobos és a klarinétos. A szünet után színre lép a híres - neves Elvira énekesnő, s elkábítja a sokaságot. Nekem a kedvencem továbbra is Lena.

Közben megiszom két korsó sört, a többek kávét, fagylaltot fogyasztanak, s kapunk egy kis tányér földimogyorót, szárított sós tintahalat.

Ma ez a vacsorám, megelégszem vele.

 

Otthon nagy öröm ér, megküldték Magyarországról, a Magyar Kábeltelevíziós és Hírközlési Szövetségtől az a szerződés-tervezetet, amiből kiderül, január elsejével indítanák a TBN Russia közvetítését Magyarországon! Gyorsan tudatom Jannal a jó hírt, küldök neki egy sms-t, aztán fel is hívóm, s abban maradunk, hogy hétfőn találkozunk a szerződés miatt, meg kell beszélni.

 

Bosszankodva alszom el, mert este kiderült, hogy vasárnap nem lesz Kronstadt, Misa elnézte a dátumot, egy héttel később megy csak oda.

Szólj hozzá!

Szentpétervár, 2010. november 18.

2010.11.19. 08:36 Roszík Gábor

Reggel kitápászkodván az ágyból, s kinézvén az ablakon, arra eszmélék, hogy megjött a tél, minden hófehér körülöttünk. Rajtam kívül ennek senki sem örül. Én viszont kezdem látni értelmét annak, hogy hoztam bundás bakancsot, melegítő alsót, meleg nadrágot, igaz Szibériára készültem fel. Kilépvén az udvarra, még inkább így gondolom, mert úgy fúj a szél szembe, hogy az ebédlőig háttal megyek.

Az időjárás nem nyugtalanít, annál inkább az internet, mert már este nem tudtam rákattanni, s reggel is próbálkoztam vele százszor, nem ment.

Kénytelen vagyok az gondolni, hogy elfogyott róla a pénz, ami egyáltalán nem lehetetlen, mivel 200 megabyte-nyi lehetőségem volt, s mivel tegnap hazaküldtem a blogomra 24 képet, egyenként 1,5-2 megabyte-i terjedelemmel, könnyen lehet, hogy kimerítettem a lehetőségeimet.

Nincs más, be kell menni Koltushi központjába, ahol, még emlékszünk a „Szentpétervári blogból”, nincsenek csak üzletek, s ott van a „Megafonnak” is kirendeltsége. Hátamra veszem a hátizsákom, s a hóviharban átvágok a kiserdőn, ahol kiérek az országútra.

Váratlanul érte az oroszokat a havazás, az országúton kocsisorok jobbról is és balról is. A túloldalon kell tovább mennem, amikor váratlan dolog történik. „Ezer mázsás” betonszállító autó jön, nagyon vagányan, a frissen leesett, letiport csúszós havon. Előtte autósor áll, és a товарищ водитель, „sofőr komám”, azt gondolja, neki elég a tíz méter, hogy megálljon. De nem így van. Fékezi az őrült nagy teherautót, de az most nem játszik „komásat”, s menthetetlenül csúszik bele az előtte álló autóba. Nem megy csak öttel, de tartósan, s hat autót egymásra paszíroz. Én meg pont ott megyek mellettük. Ijedtemben az árokba ugrok, de szerencsére egyik autó sem követ. Hál’Istennek sérülés nincs, de annál nagyobb a riadalom. Én gyorsan tovább állok.

A bevásárló központ előterébe van a Megafon, de csak tízkor nyit. Addig bemegyek körülnézni, aminek az lesz a következménye, hogy veszek kétegységnyi Putyinkát, ezt a gyógynövény részlegben árulják, egészségügyi okokból, s veszek tíz deka apró szárított sós halat, egy zacskó vörös kaviáros chipset, s három doboz Baltika No. 7-et. Meg négy darab almát, ennyivel kihúzom jövő keddig. Szerencse, hogy nálam van a hátizsákom.

 

A Megafonban gyévuska megállapítja, hogy átmentem mínuszba, s ezért kétszáz rublej-t rátöltök a modemre, ezzel is kihúzom egy hétig. Örülök, hogy ez volt a gond, mert nagyon bosszantott volna, ha a számítógép megint megoldhatatlan feladatok elé állít.

Hazafelé gyönyörű szép fából készült orthodox templom mellett megyek el, tavaly mindig zárva volt, amikor erre jártam, most istentisztelet folyik benne. Bemegyek kicsit elmélkedni, s rajtam kívül éppen négyen vannak, valamennyien asszonyok. Az egyik talpig feketében, elöl az oltárnál, kántálja valamelyik igehelyet óorosz nyelven a Bibliából, s mikor a Miatyánkot énekli, a szentélyben, belűről elhúzzák az aranyszínű függönyt, s megjelenik a pap, gyönyörű öltözékében, s elkezd énekelni. Az asszonyok buzgón vetik a kereszteket, s a földig hajolnak. A pap, eltűnik a szentélyben, s következik a Liturgia legszebb része, amikor énekel, a kórus meg válaszol. Itt háromtagú a kórus, három asszony énekel, de mintha tízen lennének. Közben kijön a pap a füstölővel, megfüstöli az összes ikont, gyertyatartókat, s minket, s ahogy megy körbe, mi is forgunk, mert mindig arra felé kell nézni, amerre a pap, illetve a füstölő van. Ilyenkor illetlenség lenne, ha nem vetnék kereszteket. Nekem ez nagyon jó, s mindig meghajlok Krisztus előtt.

Mivel ez így fog menni két órán keresztül, úgy gondolom, hogy eltávozom, mert várnak rám. Háttal megyek ki az ajtón, ahogy illik, amikor az ajtó mellett álló sekrestyés elkapja a kabátomat, s fülembe sziszegi: „mielőtt kimegy, keresztet kell vetni!” „Нада перекреститься!” Kanyesna, mondom, s vetek még egy keresztet, erre elereszt. Majd odakünn is vetek egyet, háta leselkedik!

A templomban bosszankodom, hogy nem hoztam magammal a fényképezőgépemet, s telefonommal készítettem néhány fotót. Ennek később nagy jelentősége lesz, az emberiség fejlődése szempontjából!

Ugyanis azon gondolkozom, hogy a fényképezőgépemről hogyan kerüljenek át a képek a laptop-ra. Erről a Nokia 71-ről nem tudom áttölteni, mert a 4 gigabájtos(!) körömnyi memória kártyát nem tudom leolvasni, kábelem sincs, így kitalálom, hogy bluetooth-szal átküldöm a régi (orosz) telefonomra, onnan talán könnyebben fog menni. Az átküldés működik is, noha lassan. Készítettem vagy 20 képet, s ezek egyenként szépen lassan, átkerülnek ama telefonra. Mielőtt viszont kifürkészném, hogy onnan hogyan tovább, megpróbálok bluetooth-os kapcsolatot létesíteni a számítógépemmel, mégis csak ez lenne az egyszerűbb. Az viszont nem reagál semmilyen bluetooth-os megkeresésre. Biztos vagyok benne, hogy van megoldás, lehetetlen hogy a számítógépen ne legyen bluetooth. A vezérlőpult „keresőjébe” beütöm a bluetooth-t, még sohasem csináltam ilyet, s egyszercsak megjelenik a kérdés, hogy akarom-e telepíteni. Ilyen gyorsan nem mondtam még igent! S rájövök, hogy bár több, mint fél éve megvan az új laptop-om, a bluetooth nem volt telepítve rajta. S mikor az első kísérletet teszem, pillanatok alatt átmegy a kép a kijelölt mappába. Így szépen egyenként átküldöm az összes képet, amit ma késztettem. Viszont van még a telefonomon vagy kétszáz fénykép! Nem akarom elhinni, hogy a mai világban, ezeket egyenként kéne átküldenem, s elkezdek kutatni a megoldások között. Csak úgy spontán kijelölöm az összeset, aztán találok egy „küld” gombot, „bluetooth”-t, s a számítógépem megkérdezi, hogy fogadom-e? Nem akarok hinni a szememnek, megnyomom az igen gombot, s percek alatt átvándorol az összes kép a kijelölt mappába. Szerencsére óvodások nem olvassák a blogomat, mert mosolyognának rajtam, én azonban az ész diadalának tartom, s most már értem, hogy miért mi magyarok találtuk fel a gyufát, C vitamint, a televíziót, számítógépet, atombombát és a sör alátéten elférő adóbevallást! Lisztről, Erkelről, Kodályról, Bartókról és Rejtő Jenőről, nem is beszélve! S ide sorolnám, a kommunista világ első szabadon választott országgyűlési képviselőjét. No jó, csak viccelek.

 

Közben, amikor éppen nem feltalálok, Alekszejjel nyelvvizsga teszteket oldunk meg. Elég jól tud oroszul, mondjuk anyanyelvi szinten, de a Rigó utcai nyelvvizsga teszt, internetről letöltve, őt is zavarba hozza, pontosabban a teszt láthatatlan készítőt többször kineveti. Egyszer még röhögött is. Én meg neki hiszek.

Közben a mai napra még egy diadal esik, a laptopomon a tauchpad fölött fölfedezek egy gombot, eddig nem vettem észre, s megnyomom. Alig akarok hinni a szememnek, ezzel a gombbal ki lehet kapcsolni az egész tauchpad-et, nem kell letakarni valami papírral, amint erről értekeztem valamelyik nap, hogy nehogy véletlenül hozzáérjek írás közben, legnagyobb bosszúságomra! Éljen!

Ötkor elindulok, vasalásra adom a fejem, ugyanis tegnap kimostam hat inget és egy nadrágot. Még este kiteregettem, reggelre meg is száradt minden. Nem vagyok kétségbe esve, tavaly ilyenkor már vasaltam egyszer. Éppen neki kezdek a földszinten, a Novüj Korpuszban, amikor fent hallom, énekelnek. Hiszen csütörtök van, el is felejtettem, istentisztelet van a nagy előadóban! Örömmel hagyom a vasalást, s megyek föl az istentiszteletre. Én is veszek úrvacsorát, ami nagyon eltölt, de azért közben észreveszem, hogy a szereztetési igék közben („Azon az éjszakán, amikor Krisztus elárultatott…”) az ostyát és a kelyhet jó magasra emelik (mint a katolikusok: „most változik át a kenyér Krisztus testévé, a bor Krisztus vérévé, - s megrázzák a csengőt”)  - nálunk kifejezetten ezt nem tesszük, sőt az Agendában – magyarul misekönyvben -, a szereztetési igék mellé zárójelben oda van írva: „elevácio nélkül” -, s aztán jön az úrvacsoraosztás. Mindenki egyenként járul a szentségekért, letérdel, fejét mélyen lehajtja, két kezét egymásra téve felemeli, magasan a feje fölé, abba helyezi el a pap Krisztus testét. Aztán föláll, lép egyet, a másik paphoz, ott is letérdel, s alázattal fogadja Krisztus vérét.

Most kíváncsi vagyok mi lesz a paténában maradt ostyával, és a kehelyben maradt borral. Mert tegnap az idősek otthonában, mikor vége lett az istentiszteletnek, Borisz és Valéry még egyszer úrvacsorát vettek, magukhoz vették a megmaradt ostyát és bort.

Most már szívesen elbeszélgetnék Luther Mártonnal, hogy tisztázzunk egy-két alapvető kérdést. Esetleg Pál Apostollal.

Mindenesetre, itt a papok még egyszer nem vesznek úrvacsorát.

 

Az istentisztelet után aztán neki fogok vasalni, s nem kell ötven perc sem, s kivasalom mind a hat inget!

 

A vasalás után még késő estig, hol nevetünk, hol röhögünk a teszteken, aztán nyugovóra térünk.

Szólj hozzá!