Ma délelőtt egyedül vagyok, ki sem mozdulok otthonról, készülök az esti alaklomra. Itteni börtönmissziósok találkozás lesz, Armen megkért, hogy kicsit bíztassam, lelkesítsem őket, arra mindig szükség van. Iyen értelemben kicsit átdolgozom a prédikációmat, amivel Novoszibirszkbe készültem, bár minden prédikációmban bíztatom a hallgatókat, hiszen Istennek mindig van jó szava hozzánk, akárhol is vagyunk, akármilyen helyzetben.
A konyhában dolgozom, ott a legkényelmesebb. A hálószobában, ami Armen és Natasa szobája különben, csak egy fehér műanyag camping asztal van, az is tele van könyvekkel.
Néha megjelenik David, a nagyfiú (13 éves), mert idén ő délután jár iskolába! Jövőre váltanak, akkor délelőtt lesz az iskola. Általános iskolába mi is így jártunk anno, csak heti váltásban, mert kevés volt az iskola, illetve az osztályterem. Itt is ez a helyzet, csak éves váltás van.
David illedelmes gyerek, mert egyszer csak bejön a konyhába, s bejelenti, hogy megjött a barátja, s bent lesznek a szobájában. Конечно! – mondom neki
Az ebédhez önkiszolgálok, ami nem volt egyszerű, bár minden volt, ami egy ebédhez kell, de a mikrót nem tudtam beindítani, össze-vissza nyomogattam rajta minden gombot (este kiderült, nem volt bedugva a konnektorba…). A villanytűzhely meg érintőgombos kivitelezésű, alig tudtam azt is bekapcsolni, bár a végén véletlenül sikerült, azt meg alig tudtam kikapcsolni. Lehet, hogy távirányító is volt hozzá, de azt sehol sem találtam.
Ebéd után megjön Ana (11 éves) az iskolából, készségesen segít tisztázni néhány nyelvtani kérdést az újonnan írt részekben.
Fél háromkor érkezik meg Armen, s pár perccel később már indulunk is Matthias Braunhoz, a német evangélikus lelkészhez. Fiatal, szimpatikus ember, már másfél éve van itt Tyumenybe, német püspöke kérte meg, hogy jöjjön el, s szervezze újra a gyülekezetet. Tyumenyben csakúgy, mint sok helyen Oroszországban is volt német evangélikus gyülekezet. Matthias úgy tervezi, hogy sokáig itt marad, nincs más elképzelése a közelebbi jövőt illetően. A gyülekezet kicsi, 40 felnőtt, gyerekekkel komolyan foglalkoznak, jövő vasárnap lesz a konfirmáció, 10 gyerek fog konfirmálni. Ez igen szép szám, ha összehasonlítjuk „hazai” adatokkal! Van még egy kis gyülekezet 80 kilométerre, amit szintén Matthias gondoz, hetente egy napot tölt ott. Nem soká pedig Tyumeny mellett indítanak egy fíliát, vagyis leánygyülekezetet. Az itteni németek 80%-a, ez több száz embert jelent, a kilencvenes évek elején kivándorolt Németországba. Olyan kevesen maradtak meg itt, hogy majdnem megszűnt a gyülekezetük, lelkészük sem volt, de azért a hitük, vallásuk és nyelvük össze- és megtartotta őket. Ők szerették volna - ma már csak 15-en vannak -, hogy lelkészük legyen, ha lehet német, bár a gyülekezet közben többségében orosz lett, oroszul folynak a szolgálatok is. Így jött tehát ide Matthias. Egy irodaházban bérelnek irodát, itt tartják a Bibliaórákat, a foglalkozásokat a gyerekeknek, s a földszinten a kávéházban tartják vasárnaponként az istentiszteletet, ami egyébként csak hét közben üzemel, s külön nem kell fizetniük sem érte. Matthias nagyon lelkes, sőt boldognak tűnik, bár pár napja ellopták az autójából az összes igazolványát, papírját, bankkártyát és kulcsokat. Ezt itt, lévén idegen állampolgár nem lesz egyszerű pótolni.
Pár éve egyébként már voltam egy hasonló gyülekezetben, Kirgizsztánban, Bishkekben. Konferencián vettem részt Issikulban, s mielőtt elindultam volna oda, rátaláltam a világhálón egy evangélikus lelkészre, akit Alfred Eichholznak hívnak. A konferencia után pár napot töltöttem nála, még prédikáltam is a templomában vasárnap délelőtt. Alfred Kirgizsztánba született, felesége, aki szintén német, Kazahsztánba. Már házasok voltak, amikor 1992-ben kivándoroltak Németországba. Mindkettőjük ősei, több évszázadra visszamenőleg Oroszországban születtek (illetve, utóbb, mint ők is, a Szovjetunióban). A kilencvenes évek elején a kirgizsztáni németek 90%-a Németországba vándorolt. Elárvult, széteső, megszűnő gyülekezetek maradtak utánuk. Alfred Németországban teológiát tanult, lelkész lett, s csakúgy, mint Mathias, és a püspöke és a Kirgizsztánban maradt németek kérésére visszajött, hogy gyülekezet, sőt egyházat építsen. Nem volt könnyű döntés, mesélte Alfred és felesége, de elvállalták, hogy három évet itt töltenek. Aztán nagyot nevet, s mondja, ennek éppen 15 éve!
Nagyon jól érzik magukat, szeretnek itt lenni, szeretik őket az itteniek. Csodálatos munkát végeztek, gyülekezetek támadtak fel, s újak jöttek létre, ő immár nem is lelkész, hanem püspök, állandóan járja a gyülekezeteket, sőt Kazahsztán is az „övé”. Karizmatikus igehirdető, ennek magam is tanúja voltam, nagydarab állandóan nevető, mosolygós ember, magyaros bajsza van, pont annyi idős, mint. Elég rágondolni, s felüdül a lelkem.
Különben az első evangélikus közösségek a 16. század, Rettegett Iván uralkodása idején Moszkvában jöttek létre, ahová kereskedők és a Livóniából kényszerrel áttelepített evangélikusok vitték be az új vallást. Később németországi lutheránusok, majd a 17. században angol és holland kereskedők telepedtek le Oroszország Északi részén. I. Péter cár például, szívesen fogadta az elűzött francia hugenottákat. II. Katalin idején virágzó német evangélikus telepek alakultak a Volga mentén. I. Sándor a Fekete-tenger mellé telepített németeket. II. Katalin cárnő kiváló német iparosokat csábított Oroszországba, hogy általuk terjedjen el az igényes orosz ipar, s hozzon fellendülést az országba. Ez egyébként így is lett.
1914-es adatok szerint Oroszországban 200 evangélikus gyülekezet, 230 lelkész és 800 imaház volt.
1917 után az egyre erősödő német közösségeket fölszámolták, egyszerűen szétszórták őket a nagy Szovjetunióban. Így jutott belőlük különösen is sok Közép-Ázsiába, mint például Kazahsztánba, Kirgizsztánba, valamint szibériai falvakba, városokba.
Az itteni evangélikusokat „a Volga-menti németeknek” nevezte Braun tiszteletes.
Este 7-re megint a gyülekezetbe mentünk, most volt a tyumenyi börtönmissziósoknak a heti szokásos találkozója, 16-an voltunk. „Elláttam őket lelki táplálékkal”, aztán értékeltük a múlt heti konferenciát.
Utána a szokásos kört tettük meg Armennel (és feleségével), elmentünk Anáért a zeneiskolába, s hazavittük őket, és siettünk Stakul felé – ahol az első napokban voltunk elszállásolva -, mert arrafelé van a rehab intézet, amit egyik este meglátogattunk, s ahol a hatalmas szaunázás folyt a bánnyában, mert este 10 órakor(!) istentisztelet volt, ahol én voltam az igehirdető. Pontban meg is érkeztünk, s az emeleti gyülekezeti termükben már gyülekeztek az intézet lakói, férfiak és nők, volt rabok, szabadult alkoholisták és drogosok, munkatársakkal együtt, szám szerint negyvenek. Csodálatos volt látni, hogy szinte valamennyiük hozta magával a Bibliáját, s mikor bemondtam a textust, azonnal elkezdték keresni, bár abban a pillanatban megjelent a kivetítőn is a szöveg. A számítógépet egy valamikor rosszarcú, volt kábítószeres kezelte, nem néztem ki belőle, folyékonyan beszélt angolul.
Szóval itt is prédikáltam, s nagyon nagy örömmel töltött el, amikor néha bekiabáltak: Ámen! Ami nem arra utalt, hogy fejezzem már be – a félreértések elkerülése végett mondom -, hanem mert tetszett nekik, amit mondtam, s megerősítették: Úgy legyen! Ámen!
Ez errefelé protestánsoknál nagy szokás, az istentiszteleten is a templomban rendesen repkedtek az „ámenek”. Néha, ha elmarad, az igehirdető meg is kérdezi: Ámen? Mire rámondja az egész gyülekezet: Ámen! Esetleg: Hallelujah!
Utánam még Armen is prédikált, jó fél óráig, Illés történetével gondolta megerősíteni az általam elmondottakat. Ezek az egyszerű, kedves gyógyult, vagy gyógyuló emberek este 10 után, egész napi munka után figyelmesen, türelmesen hallgatták az Igét!
Az istentisztelet után vacsorával vártak bennünket, ami szerencsére csak egy szál sült virsli volt, krumplipürével, fokhagymás répasalátával, káposztasalátával, savanyú uborkával és egészbe savanyított piros paradicsommal, amit még nem ettem soha. Ezen kívül volt még nápolyi és gyümölcs. Csak ketten ettünk Armennel, de ott volt az asztal körül az intézet vezetője, egy hölgy, s két lakó is. Az egyik a netbookomra igyekezett föltenni egy Biblia-programot, a másik várta, hogy befejezzük a vacsorát, és felajánlotta, hogy menjünk el a bánnyába. Kiderült, Armen meglepetésként befűttette a bánnyát, mert én annyira szeretem. Ezt később ugyan megbánta, mert már nagyon késő volt, s annyira fáradt volt, hogy nem jött velünk. Láttam Armen menne már haza, de az is illetlenség lett volna, ha a kedvemért felfűtött bánnyát nem veszem igénybe. Így hát éjfél előtt fél órában elvonultunk Alekszejjel szaunázni. Csak ketten voltunk az egész nagy bánnyában, ahol 25-en voltunk a múltkor. Nem részletezem, már mindenki el tudja képzelni, a vényiggel eltöltött egy órát. Alekszejről kiderült, hogy burját, Ulen-Udé-ben lakott valamikor, csak úgy, mint a másik Alekszej Szentpéterváron, akiről már korábbi blogjaimban többször írtam. Alekszej 9 évig kábítószerezett, de már két éve, amióta itt van tiszta. Nagyon jól érzi itt magát, itt szeretne sokáig maradni, segítőként dolgozni.
Armen már nagyon vár minket, s mikor megjövünk, azonnal indulunk. 50 kilométer hazáig, azon az úton, amit annyira utálok. Kint mínusz 15 fok van, a kocsiban tűrhető az idő. Még ki sem érünk az országútra, azt veszem észre, hogy Armen előrehajol, rá egészen a kormányra, homloka a majdnem érinti a szélvédőt. Biztos jele a szinte legyőzhetetlen álmosságnak. Aztán elkezdi ingatni a fejét, előre-hátra. Szemei le-lecsukódnak, közben 110-zel száguld, látom, kezd súlyossá válni a helyzet. Fölébresztem, s felajánlom neki, hogy majd én vezetek, mert nem vagyok fáradt. Mindjárt hazaérünk, mondja, s én, gondolom magamban, ebből örök otthon lesz, ha nem történik valami. A volánt nem adja ide, hiszen mégis csak nagyon kínos lenne, ha a vendéget hagyná vezetni… Cselhez folyamodok, megkérem, foglalja össze miről prédikált, mert nem értettem mindent. Erre összeszedi magát, kicsit fellelkesül, elkezdi mondani, de közben elalszik. Mi meg száztízzel. Mondom neki, hogy baj lesz, álljunk meg, egy kis gimnasztika a mínuszban jót tenne. Nem áll meg, hanem elkezd tornázni a kormány mellett, de ez sem segít. Hogy el ne aludjon, el kezdi rázni a fejét, mint a kutya, amikor kijön a vízből, közben ajkaival trombitál. Egyszer nyerít is nagyot, s olyan élethűen, hogy arra gondolok, ez jó lenne csengőhangnak a telefonomon. Kezdi komolyan venni a dolgot Armen, mert egyszer csak lekever magának egy hatalmas pofont. Aztán a másik felöl is, aztán megint jobbról, balról, én meg nézem, mert ilyet még nem láttam! Egyszer a homlokába öklöz, majd megcsavarja a fülét. Aztán magára kiált, rendesen hangosan: Armen kelj fel! Armen ébredj!
Mindenestre a kormányt nem adja át, s úgy tűnik, hatni kezd a kezelés. Én már közben megbántam a bánnyát, mert mégis csak vicces lenne…, de ezt már nem tudom végig gondolni, mert beérkezünk a csodálatosan kivilágított, gyönyörű vörös csillagokkal díszített városba.
Alig megyünk pár kilométer, amikor lemeszelnek a rendőrök. Úgy tűnik, mindenkit megállítanak, Armen kiszáll, elkérik a papírjait, majd továbbküldik egy rendőrautóhoz. Ott ácsorog, illetve ugrándozik párpercig, lassan mínusz 20 fok lesz, mire sorra kerül, s a rendőr autóban a kényelmes melegben papírjairól felveszik az adatokat. Mikor végeznek, Armen soha nem látott frissességgel szalad vissza az autóhoz, mit ad Isten, teljesen felébredt, fáradtságnak nyoma sincs, s hazáig jókedvűen énekel. Mondom neki, hogy megvolt a gimnasztika. Meg, mondja ő is. Egy szökött fegyencet keresnek a rendőrök, stílszerűen, ha már börtönlelkészek vagyunk, ezért állítanak meg mindenkit. Lehet, az Úr így menti meg szolgáit? Most komolyan!
Fél kettő van, mire hazaérünk, de én még dolgozgatok fél háromig.
Csak a jó érzés miatt említem meg, hogy fenti sorokat éppen 24 órával később írom le a Transz-szibériai Expressz 07-es vagonjában ülve Novoszibirszk felé zakatolva.
